Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1957-01-05 / 1. szám
írók, művészek — A NÉP JELÖLTJEI MIHAI BENIUC e könnyű is a kritikus dolga. Csendes sarkot választ magának, fellapozza a költő sorait s figyelmesen tűnődve, mint ékszerész a drágaköveket méricskéli a szavak nemes csengését. De vajon miféle szépségekre bukkanhat a riporter, akinek csupán a poéta egy hétköznapja jutott osztályrészül? S ebből a hétköznapból is alig egy futó félóra. Mert Mihai Beniuc, aki pénteken Kolozsváron járt, egész nap dolgozott az írószövetségnél. Estefelé, amikor végre egyedül maradt, foglalhattam le rövid időre magamnak. Sosem volt alkalmam beszélgetni vele. Ahogy most ott ültünk szemtőlszembe egymással, régi emlékek villantak fel bennem, melyekről azt hittem, már rég feledésbe merültek. 1939- ben bölcsészhallgató koromban hallottam először a nevét. Nem versei kapcsán — bár akkor már ismert költőnek számított. Kolozsvári kisebbségi diákok körében, kiket a hivatalosan támogatott soviniszta uszítás állandóan fenyegetett, Mihai Beniuc tanársegédet úgy tartották számon, mint jóbarátot és szövetségesünket. — Igen, igen — erősíti meg az emlékeimet. — Akkor már évek óta kapcsolatban álltam a Kommunista Párttal — s mint aki ezzel a lényeget felfedte, rövid gondolkodás után maga szövi tovább az emlékek fonalát. Mialatt mesél, fokról-fokra feltárul előttem költészetének eleven forrása. a tiers helyett egy narcos élet ércének szép csengését hallgatom. Mihai Beniuc ahhoz a kitűnő kolozsvári román értelmiségi gárdához tartozik, amely a két világháború között egész Erdélyben szét tudta sugározni az illegális Kommunista Párt forradalmi eszméit. Akkor, amikor a mindkétoldali nacionalista áramlatok igyekeztek minél magasabb válaszfalakat emelni a kolozsvári román és magyar értelmiség között, Mihai Beniuc, a kommunista értelmiségi harcos kapcsolatokat keresett és talált a kolozsvári haladó magyar írói körökkel s velük együtt, munkálkodott a két nép, a két irodalom jobb barátságáért- A 30-as években legelső titkára volt a Szovjetunió Barátai Köre elnevezés alatt Kolozsváron megalakult, a proletár internacionalizmus alapján álló haladó szervezetnek. A két világháború közötti haladó diákság számontartja őt a 38-39-es évekből is, mint a Ţara nouă című kolozsvári antifasiszta lap egyik legaktívabb munkatársát. A művész és a közéleti ember ritkán, fér egy személyben meg olyan jól egymással, mint az ő esetében. A felszabadulás utáni években aligha akadt Mihai Beniucnál elfoglaltabb író. Az írószövetség megalakulásától kezdve Mihai Beniuc egyik legtevékenyebb, legfáradhatatlanabb irányítója és szervezője az írói világnak. Kritikusai a kommunista költészet katonájának szeretik nevezni versei harcossága miatt. S méginkább harcos az írók világában: sohasem kapod szolgálaton kívül. Tele van most is tennivalókkal, a közösségi élet százféle dolgával foglalkozik: az írószövetségnél, szerkesztőségekben, az Akadémián. A nyughatatlan kommunista költő szenvedélyessége tetteit is fűti. Jólesik mindenütt találkozni vele, egyszerű, közvetlen, pózmentes lénye szilárd, nagy emberséget áraszt, örül neki, hogy a vegyeslakosságú Bánffyhunyad rajonban jelölték képviselőnek. Úgy érzi, a román magyar testvériség ügyének egy életre elkötelezte magát. Maga is egy vegyeslakosságú Körös-menti faluból származik, ahol a román s a magyar nyelvet egyformán beszélik, ahol Eminescut és Petőfit egy időben zárta a szívébe. Választóinak Mihai Beniuc nem fog csalódást okozni. A nép ügye az ő számára nem pusztán költői téma: a harcos poéta hétköznapjai szintén a nép ügyét szolgálják. M. E. NEHÉZ NAPOK PRÓBÁJA Közhelyszámba megy már, ha valaki azzal kezdi Magyarországról szóló írását, hogy izgatottan hallgatja a rádiót, lesi a híreket. Mondanom sem kell, hogy én is így vagyok. Azt viszont el kell mondanom, hogy nem először. Szívügyem a mezőgazdaság s mivel a magyar falu 1953 nyarán, őszén meglehetősen erős válságon ment át, hát akkortájt is izgatottan figyeltem a rádiót. S bizony elszorult a szívem, amikor a felbomló szövekezetekről, a tagság szétszéledéséről értesültem. A tragikus október-novemberi napokban sok gyötrő kérdés között ismét felvetődött bennem: mi lesz a szövetkezetekkel? Megállják-e a helyüket? Általában, hogyan vizsgázik a súlyos megpróbáltatás idején a szövetkezeti mozgalom, a szocialista mezőgazdaság? Tudtam, hogy a Rákosi-klikk, mint sok egyébből, az 53-as szövetkezeti feloszlásokból sem tanult s 1955-ben nem egy esetben ismét kényszerítő eszközökkel igyekezett növelni a szövetkezetek számát. Ezt a XX. kongresszus után az akkori vezetők is beismerték. Végre! Ma már tudok egyet-mást a magyarországi szövetkezetekről. S mit mondhatok, megnyugodtam-e? Nem könnyű a válasz. Mert egyes megyékben a termelőszövetkezetek egynegyede, máshol harmada oszlott fel s van ahol még több is. Hajdú megyében például a 227 tsz-ből november végéig 95 szűnt meg s a megmaradtakból is sokan léptek ki. Ez volna a mérleg negatív oldala. S mit mutat a pozitív? Nemcsak a mezőgazdaság, hanem általában az egész dolgozó parasztság példásan viselkedett a nehéz napokban. A falusiak túlnyomó többsége higgadtan gondolkozott, távolmaradt az erőszakos cselekedetektől, a meggondolatlan lépésektől, kalandoktól. A földművesek a harcok idején is dolgoztak, begyűjtötték az ezévi termést s gondoltak a jövőre is, nagy területeken végezték el a mélyszántást, az őszi vetést. Ennek köszönhető, hogy a mezőgazdaságban sokkal kedvezőbb a termelési helyzet, mint az iparban. A termelőszövetkezetek pedig nagyon is szétoszlatták a reakció álmait. A szocializmus ellenfelei úgy vélték — vagy legalább is azt hirdették — hogy a szövetkezeti gazdaságok teljesen a parasztok akarata ellenére alakultak meg s erőszakos, felülről jövő intézkedések biztosítják létüket. Nos, a Rákosi- Gerő-klikk széthullott, de a termelőszövetkezetek nagy része megmaradt, jó kétezer működik, vagyis több, mint a felük. Megmaradt az állami és szövetkezeti gazdaságok állatállománya, (több mint 200.000 fő) értékes gépparkja, sértetlenek a közös tulajdont képező gazdasági épületek is. Persze, falun is akadtak zavarosban halászok, akik fosztogatni kezdték az állami és szövetkezeti vagyont, de a parasztság elbánt velük, s határozottan támogatta a közvagyon védelmére irányuló intézkedéseket. S határozottan lépett fel az itt-ott hazamerészkedett földesurakkal szemben is. Mindezek alapján elmondható, hogy általában a parasztság s különösen a szövetkezeti parasztok magatartása jelentős csapást mért a reakcióra. Mi tehát a summázás? Elmondhatjuk-e, hogy sebaj, elhullott a férgese, de megmaradt az épje? Nem, sajnos nem, még ha tisztában is vagyok azzal, hogy a felbomlott szövetkezetek nagy része a tagok szabad elhatározásából szűnt meg. De arról is tudok, hogy erős ellenséges agitáció folyt — s még folyik itt-ott — a szövetkezetek ellen. Sok helyt megfélemlítették a tagságot, máshol pedig a nyájszellem érvényesült: ha két főcsahos kilépett, húsz jámbor lélek ment utánuk ... Hogy nem eléggé tiszteletteljes ez a megállapítás? Lehet, de mi másra vall az a tény, hogy máris többen visszakérezkednek a megmaradt szövetkezetekbe, akárcsak 1953 után? De ne legyünk igazságtalanok. Nem volt könnyű dolguk a szövetkezeti tagoknak. A régi vezetőség vaksága, merevsége sokat ártott. Lenin hiába állapította meg jó harminc évvel ezelőtt kelt, nevezetes szövetkezeti tervében, hogy fokozatosan kell a parasztságot a szövetkezés útjára vezetni, az együttműködés legegyszerűbb formájától a legmagasabbrendűig, Rákosiék sutba dobták ezt a nagyszerű tanítást. Szavakban háromféle szövetkezeti formát szabtak meg — s bár ez is kevés volt — a gyakorlatban szinte kizárólagosan csak a legfelső formának az alakítását tették lehetővé. S ugyanannak a merev, irodaszagú alapszabályzatnak az előírásai szerint kellett működniük a szövetkezeteknek a Tiszaháton s a Bakonyban is. Ugyanazokat a szigorú, részletes rendeleteket kapták a központból a dunántúli és az alföldi szövetkezetek. Százféle utasítás, dekrétum kötötte meg kezüket-lábukat. Banktisztviselők, akik sohasem jártak falun, rendelkeztek a szövetkezet pénze fölött s szabták meg mire költhetnek. Funkcionárusok és agronómusok, akiket sok esetben az ország másik részéből, vagy a pesti aszfalt közepéből helyeztek falura, határozták meg a szövetkezeteknek, mit termeljenek, melyik határrészen, mit és hol értékesítsenek. S emiatt nem egyszer kár érte a gazdaságokat, a tagság pedig jogosan zúgolódott. De tenni nem igen tehettek a helyzet javítása céljából. S az ilyen politikának volt a következménye, hogy míg milliókat költöttek a csőddel végződött gyapottermesztési, gumipitypangtermesztési kísérletekre, addig a világhírű Tokaj, Badacsony, Kecskemét környékén a bűnös mezőgazdasági politika következtében tömegesen pusztult a szőlő- és gyümölcsfaállomány. Éveken át egyre csökkent a bor, gyümölcs, hagyma, paprika meg egyéb termények kivitele, holott annak idején az ország jelentős jövedelemre tett szert értékesítésükből. S mindezt olyan országban tették, ahol a parasztságnak értékes forradalmi hagyományai voltak. Hisz nemcsak Dózsa, Rákóczi vagy Kossuth seregében harcolt tömegesen a magyar parasztság, hanem azután is kivette részét a nagy társadalmi harcokból. Ismeretes, hogy az alföldi nagyközségek, a dunántúli uradalmak agrárproletariátusa már a múlt században erős agrárszocialista szervezetekkel rendelkezett. Ötven-hatvan évvel ezelőtt már nagy aratósztrájkokat szerveztek, 1919-ben pedig, a Tanácsköztársaság idején, már termelőszövetkezeteket is alakítottak a dunántúli nagybirtokok helyén. S mily vakságra vallott, hogy a kollektivizálásnál nem építettek a nagymúltú paraszt-olvasókörök, kubikosegyesületek, vagy az aratóbandák tapasztalataira, a gazdakörök haladó elemeire. Bizony, a nemzeti hagyományok semmibevétele nemcsak a Március 15. vagy a Kossuthcímer megszüntetéséből állott, hanem a fent említett gazdasági, kollektív szervezési tapasztalatok, forradalmi értékek figyelmen kívül hagyásából is. Ezek után nem lehet csodálkozni a tömeges kilépéseken. De csüggedni sem kell, mert az életképtelen szövetkezetek megszűnésében sokkal több a haszon, mint a kár. A rossz szövetkezet végtelenül sokat tud ártani. Bacillus-központ, mely messzire megfertőzi a levegőt. Nincs ártalmasabb szövetkezetellenes propaganda, mint amikor kocsmában, vásáron, malomban szövetkezeti tagok ócsárolják a sokfelől összegyűlt hallgatóságnak a közös gazdaságot. S ennél semmivel sem épületesebb az, amikor a társas gazdaság jó földjén — mert többnyire jó földet tagosítottak számukra — gyom veri fel a nemes növényt, vagy lábán rothad a termés. S abban sem volt sok áldás, hogy a tengő-lengő szövetkezeteket Rákosiék évről évre különböző kedvezményekkel, juttatásokkal, kölcsön-injekciókkal igyekeztek életben tartani, holott csak terheket jelentett a nemzetgazdaságnak, hiszen a rájuk fordított pénz az iparban, közlekedésben, vagy épp a mezőgazdaság más ágaiban sokkal többet kamatozott volna. A kérdés nem is az, hogy csüggedni kell-e vagy sem, hanem az, hogy mi a tanulság s mit használnak majd fel abból a magyar szövetkezetek a jövőben. Vagy már a jelenben. Mert erről is érkeznek hírek. A megmaradt termelőszövetkezetek serényen fejezték be az őszi munkákat s most a zárszámadásra készülnek. S ez a számadás nyílt, demokratikus, részt vesz benne a tagság nagy része. A vezetők világos, valóságos képet tárnak a tagok elé, nem hallgatják el a hibákat, nem fújják fel az eredményeket s nagy plénum előtt tárgyalják meg a tennivalókat. Hírek érkeztek újszerű társulási formák létrejöttéről is. Az egyikben például megszüntették a függetlenített brigádvezetői posztokat, álalában a minimumra csökkentették az improduktív személyzetet, a termelést a tagság által választott vezetőtanács direktívái s a közgyűlés által megszavazott tervek alapján szakképzett gazdász vezeti. A szövetkezet év végén a termésnek csak 40—50 százalékát osztja ki, ellenben havonként ad a tagságnak pénzelőleget. Néhol a felbomlott szövetkezet helyén más szempontok szerint, új közös gazdaságok születtek, — eddig mintegy 190. A megmaradt szövetkezetek pedig felülvizsgálják eddigi gazdálkodási módjukat. Egyes, bürokratikusan rájuk kényszeritett termelési ágakat megszüntetnek s olyan növények termesztésével kezdenek foglalkozni, melyeknek az illető vidéken — sajátságos természeti viszonyok folytán — nagyobb a hozamuk, melyeknek a művelésében a tagságnak nagy a tapasztalata. A szemétkosárba hulltak viszont olyan tervek, elképzelések, melyek ezidáig szörnyű torzulásokhoz vezettek a mezőgazdaságban, így a kollektivizálásban is. Eldőlt például a belterjesség vagy külterjesség kérdése. Ismeretes, hogy a Rákosi-Gerő-klikk következetesen visszautasította a magyar föld szerelmeseinek, a tapasztalt gazdálkodóknak, agrártudósoknak, ném íróknak, falukutatóknak ebben a vitában kifejtett véleményét. Most azonban hivatalos szervek jelentették ki: Magyarországon a belterjes gazdálkodásé a jövő. A magasfokú mezőgazdasági kultúrát igénylő termelési ágakat kell elsősorban fejleszteni, munkaigényes, a magyar földön legnagyobb termést hozó növényeket kell termeszteni. Mire vall mindez? Arra, hogy a kollektivista magyar parasztság okul a múlt hibáiból. Elveti a szövetkezeti mozgalom vadhajtásait, káros kinövéseit, de nem veti el a szövetkezés eszméjét. Az a tény, hogy a szövetkezetek jórésze megmaradt és mily nagy károk, bűnök ellenére maradt meg — azt bizonyítja, hogy a magyar falu dolgozóinak tekintélyes része megszerette a közös gazdálkodást s kitart mellette minden nehézség ellenére. A szocialista kollektív nagyüzem tehát végeredményben megállta a sarat. Átment a zsizmóban. Hiven korrigálják a régi hibákat, újrarendezik soraikat s a helyi meg nemzeti viszonyok, hagyományok fokozottabb figyelembevételével biztosítják a közös gazdaságok további fejlődését. S mivel ezek a gazdaságok megszabadultak az ingadozó, bekényszerített tagoktól, a rájuk oktrojált merev kötöttségektől, minden valószínűség szerint erősebbek, virágzóbbak lesznek, mint az eddigiek. S mint ilyenek, a jövőben jobb szolgálatot tesznek a szocialista nagyüzemi gazdálkodásnak, jelentékenyebben járulhatnak hozzá a termelés növeléséhez, erősebb vonzást gyakorolhatnak a magángazdálkodókra. Ebben biztos vagyok. S ezért bizakodók. HERÉDI GUSZTÁV -j nNICOLAE LABIŞ |AZ ŐZ HALÁLA December elején Bukarestben jártam s a szerkesztőség megbízásából verseket kértem fiatal román költőktől az Utunk számára. — Legkedvesebb, legsikerültebb verseiteket adjátok, elvtársak! — mondtam nekik s mindjárt meg is bíztam egyiküket az anyag összegyűjtésével. Labiş nem volt jelen ezen a megbeszélésen, de megbízottunk révén hamarosan hozzá is eljutott az Utunk kérése. Az alábbi versét bocsátotta a lap rendelkezésére, hangsúlyozva, hogy ezt tartja egyik legsikerültebb alkotásának s szeretné, ha a magyar olvasóközönség ezen keresztül ismerné meg őt. A vers kézirata a költő tragikus halálának hírével együtt érkezett meg Kolozsvárra. Nicolae Labiş óhaja, — hogy ezt a verset olvashassák először fordításban a magyar verskedvelők — a tragikus esemény komor fényében megrázó értelmet kapott, mintegy a költő végakaratává vált. Az Utunk szerkesztősége megrendült szívvel tesz eleget a halott költő kívánságának, amikor közreadja az alábbi költeményt, a zsenge fiatalságában elhúnyt nagy költői tehetség megragadóan szép alkotását. K. J. A szárazság minden szellőt megölt. A nap megolvadt, felitta a föld. Az égbolt izzó, puszta tenger itt. A kútból a veder csak sárt merít. Erdők fölött gyakorta sárga lángok, lángok járnak szilaj, sátáni táncot. Vad cserje közt járok apám nyomában, gonosz fenyők tépnek bőrömbe ím. Éhségvadászatra megyünk mi ketten, ez lesre a Kárpátok bércein. Szomjúság kínoz. Forrnak a kiégett kövekre hullt vízcsöppek a napon. Halántékom zúg. Botladozva lépek, mint idegen és súlyos csillagon. Megállapodunk ott, hol csengve-bongva zengő hab-húrokon forrás zenél. Mikor a nap lenyugszik, s feljö a hold korongja, a fák közül egyenkint, ritka sorban az őrcsapat majd inni ide tér. Szomjas vagyok, panaszlom. Apám int, hogy ne szóljak. Szédítő víz, mily tisztán ring színeden a tört fény! Úgy érzem, szomjúságom , hozzá fűz, ki meghal ez órán, melyet tilt szokás és törvény. Mily hervadt zizegést lehel a völgy! Ó, mily iszonyú alkony lebeg bénán fölöttem! Az ég alján vér csurran és tűzpiros a mellem: két sűrű vérben ázott kezem belétöröltem. A páfrány oltártűzként fellángol kékesen, s a csillagok didergőn, ámulva néznek össze. Ó, bár ne jönnél mégse, ne jönnél mégse, nem mély erdeim szép áldozati őre! De lám, szökkenve előjött s megállt, körültekintett megriadva és keskeny orrlyuka a víz színét sikos bronzkarikákkal borzongatta. Szemében köd borongott tompán és nedvesen Tudtam, hogy meghal majd fájó sebében. Úgy éreztem, egy rég hallott mese éled fel, az őzzé vált lány regéje. Meleg szőrére, fakón szertefolyva, cseresznyevirágot szórt a sápadt holdsugár. Jaj, mint kívántam, hogy apám golyója ez egyszer ne találna célba bár! De felzúgtak a völgyek. Sebzetten térdre bukva, a csillagokba nézett, fejét magasba dobta, aztán leroskadt s pergő, fekete gyöngyszemeket ejtett a lágy habokba. A lomb közül felrebbent egy kékszárnyú madárka, s az őz testéből elszállt e késő éjjelen az élet halk sikollyal, mint a madárhad ősszel, mikor a fészek hús lesz, néptelen. Lezártam tört szemét a szarv tövén, mely szomorún meredt az árva főben, s némán megrezzentem, mikor apám örömmel súgta: Lesz húsunk ma bőven! Szomjas vagyok, panaszlom. Apám int, ihatok már. Szédítő víz, sötéten forrongsz, akár az örvény, úgy érzem, szomjúságom , hozzá fűz, ki meghalt ez órán, melyet tilt szokás és törvény... De hasztalan a törvény, mit sem érhet, mikor izmunkban fogytán már az élet, s hatalma nincs szokásnak, szánalomnak, mikor kis húgom éhes, beteg és sírba fonnyad. Az egyik puskacső még füstöt ont. Jaj, szél nélkül halommal rohan kergén a lomb! Apám tüzet gyújt, fényes oszlopot. O jaj, az erdő hogy megváltozott! A buja fű közt észre sem veszem, ezüst hangú csengettyűt tép kezem ... A nyárshegyről apám lehúzza végre az őzszívet s vesét, pirosra égve. Mi az: szív? Éhség kínoz. És élni, élni vágyom... Bocsáss meg, kicsi őzem, szép mesebeli lányom! Alhatnám. Mily tűz! Ködük az erdő rémesen. Sírok. Apám mit gondol? Eszem s sírok. Eszem! JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordítása UTUNK A. VARNOVICKAJA Lenocska