Utunk, 1959 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1959-01-08 / 1. szám

­ / Klem tudom, mit írnak körül­­tekintő irodalomtörténészek öt év múlva a romániai magyar iroda­lom 1958-as terméséről, azt hiszem azonban, hogy az Utunk régi pél­dányaival babráló filológusoknak, 1968-ban is felderül az arcuk az 526—529-es számoknál, s jó emlék örömét idézve mondják: — Ni csak! 1958-ban jelent meg a Miska! Bár én sem veszem soha komolyan a gyorsan és olcsón lelkesedő iro­dalmi jósokat, a „halhatatlanságot" könnyen, kicsit saját fontosságukat jelezve osztogató szerkesztőségi váte­­szeket, de Balla Károly új elbeszélé­séről mégis ideírom, most frissiben, hogy ez a Miska bizonyára „be­kocog" irodalmi tudatunk időtállóbb fertályaiba, Hambrik József pedig sze­rényen helyet foglal, valahol új iro­dalmunk emlékezetes „hősei" mellett, a pad szélén, mert dehogyis merne­k beljebb tolakodni, amilyen ügyefo­­gyott, félénk ember ... Dehát mivel érdemelte ki Hambrik József, ez a Széna téri fuvaros, ezt az előkelő helyet, ilyen „jó társaság­ban"? Például azzal, hogy Balla Károly jóvoltából, ez a Hambrik József, de a többiek is: a felesége, Kati asszony, aztán Ács Zsiga, Pap igazgató, Ge­­leiné, Szucsu János, Póka Feri, Kugler Laci és Frank Pepi, új irodalmunknak külsőleg s főként belsőleg legjobban körülhatárolható, megismerhető és leghitelesebb alakjai közül valók. Annyira, hogy az olvasók más-más személyekre ismernek bennük, hiszen mindenkinek az utcájában laknak ilyen, vagy ilyenszerű hambrikok, ácszsigák és kuglerek ... Nehogy azt higgyük azonban, hogy ez az írói „sikeredés" éppen az idé­zett figurák köré és a figurák tuda­tába zsúfolt életanyag részletgazdag­ságának köszönhető — önmagában. Vajon Balla Károly jobban ismeri ma a kolozsvári munkásnegyedek és kül­városok világát és embereit, mint tegnap és tegnapelőtt, s talán több részletmegfigyelést halmoz­­ ebbe az írásába, mint az eddigiekbe? Szó sincs róla! Hiszen a művészi műhelyekben köztudomású, hogy ez az író mindig nagy embere volt a külvárosi élet folklorisztikai és szociográfiai leírá­sának s a lélektani megfigyelések ecsetelésének. — novellistaként, meg színpadi szerzőként állandóan élet­halál harcot vívott egy-egy mon­datért, jelzőért, gesztusért, mert ezt vagy azt ő „így" leste el valahol, valamikor, s enélkül vagy anélkül, számára az „egész" semmit sem ért... Arról van azonban szó, hogy a mindig bőven buzgó emlékanyagát sohasem tudta még Bálla ennyire tö­retlenül és következetesen aláren­delni figurateremtő fantáziájának, mint most. Sohasem fordult még szembe ilyen határozottan az öncélú ábrázolás nála gyakori mámorával, mint most, hogy az élet mérhetetlen lim­lomától elválassza éppen azt az anyagot, ami csak egyszer létező em­berek világának „újraalkotásához" szükséges. Mindezzel semmit sem vonunk le Bálla eddigi írásainak értékéből. Hi­szen nincs novellistánk, akinek ál­landó fejlődését, küzdelmes előreha­ladását jobban megfigyelhettük volna, mint az övét. A M­i­s­k­á -t sem tar­tom tehát az előző Balla-elbeszélések tagadásának, hanem éppen a művészi megmódolás szempontjából való bete­tőzésüknek. Nem „váratlanul szép" mese Hambrik József története, ha­nem hosszú művészi pálya legérettebb eredménye. S ezt az eredményt jórészt annak köszönheti Balla, hogy életanyagát végre teljesen és sikeresen rendeli alá, emberileg, társadalmilag jelen­tős üzenetének,­­ a mondanivalónak. Mert a mondanivaló az a mágnes, amely valóban rendet teremthet az írói élményanyagban, amely pólusaira vonzza az életanyag vasalapját, s el­hullatja, szélnek ereszti mindazt, ami felesleges giz-gaz, értéktelen törme­lék ... Mit mond Balla Károly a M­i­s­k­á­­ban? Elmeséli egy lovával összeszokott fuvaros vergődését azokban a napok­ban, amikor egyszercsak ló nélkül marad ez az ember. Bizony, megható história, hogy mennyire megszerette Hambrik József a maga Miska lovát és a rozoga szekerét, és milyen kíno­kat él át nélkülük. Ez azonban — önmagában — édeskevés lenne. Sőt! A kispolgári humanista író elpana­szolná Hambrik bánatát, s akarva­­akaratlanul azok ellen (— ellenünk —) vallana, akik nem segítik elő, hogy Hambrik élete végéig elüldögéljen a maga bakján, a maga szekerén. Erre pedig ráduplázna az ellenséges esz­mei beállítottságú polgári író,, aki vádiratot szerkesztene a szocializmus építői ellen, s azt bizonygatná, hogy nincs is más „boldogság", mint ma­gánfuvarosnak lenni, mert az ilyen szekeres ember, ha „jól igyekszik", nagybirtokos vagy gyáros is lehet va­lamikor ... A szocialista realista író, természe­tesen, egészen más tanulságokat von­hat le Hambrik József történetéből, márcsak azért is, mert egészen más igazságot kínál neki a mi 1958-as hazai valóságunk. Hambrik József és a felesége dön­tés elé kerül 1958-ban, itt, a kolozs­vári disznópiac szélén, a Széna téri kisudvaron. Egyfelől kísért a régi kör­nyezet: a szappanfőző Szucsu, a döb­­löcárus Geleiné, a legkisebb „masze­­kesek", meg a deklasszált, lump kocsmatöltelékek, a „teniszbajnok" Póka Feri, a „filozófus" Frank Pepi és a huligán Kugler Laci világa. Azoké, akik a kommunistákat és ál­talában a becsületes dolgozó embere­ket röviden úgy emlegetik, hogy ... „ők"! Másfelől megismerjük „ők"-et is: Ács Zsigát, Pop igazgatót és a Habrikék tudatában, a Moldovánék, Király Berciék, Mátyás Tódorék, a ceferisták, a Herbák-, Unirea-, Car­­bochim-beliek életének képét. A Hambrik házaspár így különbözteti meg ezt a két tábort: a magánosok és az „államiak". S Balla Károly éppen azt írja meg, hogy Hambrikék hogyan ábrándulnak ki végleg eddigi környezetükből, a csalásra, spekulációra épülő tegnapi világ „eszméiből", s hogyan teszik meg a döntő lépést a szocializmust építő új világ felé, amely régóta, ész­revétlenül, de napról-napra jobban vonzza őket, és amelynek magasabb­­rendűsége, igazsága éppen most tuda­tosul bennük, amikor a szocialista építés eredményei nyilvánvalókká válnak a Széna téri családok életében is. Balla Károly írása azért olyan „szép", mert gazdagságában is nagyon egyszerű történetet mond arról, hogy Hambrik József és a felesége hogyan jutnak el az öntudatosodó dolgozók milliói közé, s hogyan változik meg számukra annak a bizonyos „ő­k" szócskának az értelme: — most már a „m­i" oldalunkról emlegetik, így, harmadik személyben Hambrikék a spekulánsokat, huligánokat, általában a dolgozók ellenségeit. ! I­s ez a téma? Nem egészen új.­­ Sok rokonvonást mutat Nagy István és Asztalos István húsz évvel ezelőtti novellisztikájának bizonyos témáival, és írtak ilyen Hambrik Józsefekről nemegyszer a felszabadu­lás után Sütő András, Tamás Gás­pár, Huszár Sándor, meg Fodor Sán­dor is. Balla új elbeszélésének hőseit viszont már az építés­z— életünk min­den pontján felismerhető — eredmé­nyei vonzzák ellenállhatatlanul­ — ez az újdonsága ennek az írásnak. Nemcsak az anyagi eredmények von­zanak, mert azok is, hanem főként az új életforma emberhez méltó külső és belső körülményei, tartalmai. A kis­­magántulajdonosi „öntudat" omlik össze Hambrikban, hogy helyet adjon az öntudatos dolgozók másfajta „mél­tóságának", az ő gondolkodásában és magatartásában is. Ez a változás pe­dig nem valamilyen rendkívüli törté­nés következménye, nem az átlagostól eltérő, kivételes jelenség, hanem — az egész elbeszélés minden kis rész­letének meggyőző tanúsága szerint —: mindennapjaink törvényszerűsége, va­lóságunk jellegzetes vonása. Fontos témája ez a döntés új iro­dalmunknak? Kétségtelenül nagyon fontos, hiszen dolgozó parasztok mil­lióinak és kispolgárok százezreinek az élménye, s az író ennek a döntésnek az ábrázolásával is hirdeti a szocia­lista építés vonzó erejének állandó, ro­hamos növekedését. Ezért örvendünk a M i s­k­á-nak, e téma kivételesen szép megformálásának, és örvendünk például a Száraz villá­m-nak, Ve­ress Zoltán elbeszélésének (Utunk 527.), amely egy volt kiskereskedő családi tragédiájának megvillantásá­­val, szintén az „ő­k" és a „m­i" szem­beállását érzékelteti társadalmunkban, és szintén a szocialista erkölcs von­zását, erejét bizonyítja. Ezek s a hasonló írások is jelzik, hogy 1958-as novellisztikánkban fo­kozatosan háttérbe szorult, majd el is tűnt az év második felében az az eszmei „útkeresés", amely rossz ese­tekben a polgári, kispolgári ideológiai hatások befolyására, jobb esetekben az ellenük való védekezés spontán módjaként divatozott nem egy novel­listánk 1957-es művészi gyakorlatá­ban, s amelyről annyit vitatkoztunk tizenkét hónappal ezelőtt. A Miska és a hozzá hasonló elbeszélések köz­vetve is a szocializmus erőinek hazai sikereiről szólanak, és ugyanakkor irodalmunk eszmei igényességének növekedését jelzik, a Román Munkás­párt Központi Vezetőségének júniusi határozatai után, örömmel, sőt reménységgel olvas­suk ezeket a novellákat. Reménység­gel, mert zálogai novellairodalmunk 1959-es fejlődésének. Éppen úgy, mint Asztalos István Szerelmes va­sár­n­a­p­ja, Huszár Sándor Megy a széké­r­e, Nagy István Mint a m­a­d­a­r­a és Szabó Gyula Szőke A­n­n­u­s­a, vagyis újabb inovellater­­mésünk java. Ezekre az írókra, meg Kovács Györgyre, Szilágyi Andrásra, Sütőre és társaikra vár most már no­vellisztikánk fontos feladatának telje­sítése. Hogy jelentős művészi üzene­tet hozzanak azokról az emberekről, akik élenjárnak az építésben. Akik példát, utat mutatnak Hambrikéknak, Félrejáró Salamonéknak és a többiek­nek. Napjaink kommunista hőseiről. Fontos kérdés, tömegeket foglal­koztató kérdés a hambrikjózsefek döntése. De provinciálissá válhatik az a novellairodalom (mint egész), amely nem szól elégszer és eleget azoknak az embereknek az emberségé­ről, akik nemcsak a gyár kapuján se­gítik át Hambrik Józsefet, hanem oda­bent, a szocialista munkahelyeken is nevelik, nevelik népünket. Nincs tehát semmi kétértelműség ebben, h­ogy megszerettem Balla Károly úr elbeszélését, a M i­s­k­á­t, hogy még jobban várom Ballának és társainak következő írásait — a kom­munista Hambrikok küzdelmeiről. Mert az utóbbi hónapokban megjelent novelláink eszmei gazdagodása azzal biztat, hogy nem kell sokáig vára­koznunk. Ez az eszmei állásfoglalás ugyanis kétségtelenül továbbvezeti legjobb művészeinket a kezdeti „dön­tések" ábrázolásán, s elvezeti azok­nak a történéseknek az átfogóbb áb­rázolásáig, amelyekben napjaink „döntő" győzelmei érlelődnek, s ame­lyekről nem egy jelentős üzenetet ho­zott már a romániai magyar széppróza az elmúlt tíz esztendőben. MAROSI PÉTER ÖRÖM, SŐT REMÉNYSÉG 2­ ­ Esztétikai jegyzetek KÉT poéma tanulságai Majakovszkij két hatalmas epikus költeménye, a Vlagyimir Il­jics Lenin és a Csudajó! között sok a rokonvonás. Tematikailag mindkettő a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom, a polgárháború s a békés építés eseményeiről szól. A költőt mindkét esetben a történelmi fejlődés csomópontjai és törvény­­szerűségei, a XX. század sorsdöntő harcai és élharcosai foglalkoztatják. És mégis: az 1924-ben és 1927-ben szerzett két mű sok mindenben eltér egymástól, és jól példázza a sokszínű­séget, nem csupán a szovjet irodalom egészén, de a kimagasló szovjet alkotó életművén belül is. F. N. Pickell ta­nulmánya (lásd a Csudajó!-1 elemző, 1958-ban megjelent orosz nyelvű gyűjteményes kötet 121—169. oldalát) a két költemény különbségeinek fel­tárásával meggyőző cáfolatát adja a szocialista, realista művek egyforma­ságáról szóló burzsoá koholmányok­nak. A Lenin-poéma legszembeszökőbb jellegzetessége, hogy a történelem filozófiáját, logikáját tárja elénk — egységes, szintetikus, monumentális ábrázolás útján. Az októberi poéma viszont a történelmet konkrét meg­nyilatkozásaiban, sokszínű formagaz­dagságában, közvetlenül átélt történé­seket idézve kelti életre. Az első esetben a művészi képek magát a történelmi fejlődés lényegét, dialek­tikus alakulását elevenítik meg. Nem egyes proletárokkal, hanem a prole­­táriátus egészével ismerkedünk, nem konkrét paraszttípusokkal, hanem „a parasztság" művészien egyénített ké­pével. Velük állítja szembe Maja­kovszkij a forradalom ellenségeinek általánosított képét, sőt: a kapitaliz­mus és imperializmus egységes (bár ugyanakkor komlex és ellentmondá­sos) „portréját". Maga Lenin is ily­­módon szerepel, mint a nemzetközi munkásmozgalom vezére, akinek „ha­tártalan" élete már „kétszáz év előtt" elkezdődött, és aki halála után is „előbb annál, aki él", mert a népek erejévé, fegyverévé vált. A Lenin­­költemény képei a leglakonikusabb és legsűrítettebb művészet, a szobrá­szat képeihez hasonlíthatók, amelyek a történelem bonyolult folyamatait konkrét és tapintható, monumentális jelenségekké tömörítik, „anyagiasít­­ják". A Lenin-költeményt szerkezeti egység, egyöntetűség jellemzi. A ké­pek egymásutánja következetes és törvényszerű, a részek megbonthatat­lan logikai egységbe forrnak össze. Állandóan jelen van és mélyül a költő központi mondanivalója: a nép és népvezér, a tömeg és vezetője dialektikus egységének, egymásra­utaltságának a gondolata. A jelzett „szobrászi" monumenta­litással és sűrítettséggel szem­ben, a Csudajó! változatos, egyéni, konkrét, gazdagságát „festőinek" nevezhetnék. Hatalmas elődjétől el­térően ,a Csudajó! nem három rész­re, hanem tizenkilenc fejezetre osz­lik. E fejezetek megannyi érzék­letes, egyszeri és meg­ nem ismételhető eseményről, apró de jellemző részlet­ről számolnak be. Természetesen, a Lenin-költeménynek is vannak effajta „festői" részletei (például, a Szmol­­nij-beli és a temetési jelenetekben), mint ahogy az októberi poéma sem mentes a „szoborszervtől" (például a Téli Palota bekerítésének ábrázo­lásakor) — de az alapjellegük ettől nem változik. Az első esetben a lírai „én" mindig közvetlenül a közösség érzelmeit és gondolatait fejezi ki, a történelmi fordulópontok össznépi érzelmi vetületét. A második eset­ben számtalan, csak erre a lírai hősre jellemző részlettel ismerkedünk meg. Életének sok-sok epizódja konkréten elképzelhető, hús-vér ismerősünkké varázsolja. A Csudajó! első személy­ben és „személyes asszociációk" alap­ján ábrázolja a forradalmat. A lírai hős szintén a tömegek képviselője, de egyúttal a maga egyéni módján élő, érző és gondolkodó lény, aki a valóságot a maga kis és nagy élmé­nyein keresztül ítéli meg. Itt már nincs szükség a „mellékes", „vélet­len" kiiktatására, ellenkezőleg: a lé­nyeg és törvényszerűség éppen álta­luk nyer életet. A Csudajó! többi hőse ugyancsak egyénített, konkrét. Például, Kerenszkij leleplezése a Le­­nin-költeményben koncentrált, „szob­rászati" volt, később pedig sok olyan apró „festői" részlettel gazdagodott, amely a pózoló és gerinctelen ka­landorról végleg lerántja a leplet. A Vlagyimir Iljics Lenin következe­tes, logikailag egységes felépítésétől eltérően, a Csudajói-t „különböző történelmi kaliberű tények" változása jellemzi. A nagyjelentőségű jelenete­ket intim és lírai részletek követik, a tömegmozgalmakat ábrázoló fejeze­tek szomszédságában konkrét sze­mélyek életét elbeszélő fejezetek ta­lálhatók. Egyes fejezeteken belül is váltakoznak különböző jellegű esemé­nyek, a szerző „filmszerűen" átcsap egyikről a másikra, és ily módon ér­zékelteti egyidejűségüket. Mindkét költemény az „idő" mű­vészi képével indul, amely a továb­biakban is nagy szerepet játszik — de más-más tartalommal. A Lenin­­költeményt a történelem pátosza, az októberi poémát a jelenkor pátosza hatja át. Az előbbiben a költő min­dent hatalmas, „történelmi" perspek­tívából szemlél, még a jelenkort is, az utóbbiban mindent a jelenkor perspektívájából, még a törté­nelmi múltat is. E szemszög amott megköveteli a csak­ lényeges, csak­­monumentális „tiszta" formában való ábrázolását, emitt viszont a háború és építés hétköznapjainak aprólékos rajzát, így például a forradalom győ­zelmének napját, 1917. október 25-e jelentőségét Majakovszkij egyik eset­ben közvetlen lényegiségében, másik esetben a mindennapok történései­nek közvetítésével érzékelteti... M­indkét költemény főhőse a forra­dalmi, a szocializmust építő nép. De míg a Vlagyimir Iljics Lenin­ben e nép egységes, céltudatos közösség, amelyet Lenin eszméi fognak össze, addig a Csudajó! a tarka, különféle személyekből összetevődő tömeget mutatja be. A néptömegek analitikus rajza valósítja meg a szovjet haza­­fiság központi költői eszméjét, a min­dennapi harcokból sarjadt kommu­nizmus szenvedélyes igenlését, „át­­poetizálását". A kommunizmus „átpoetizálása" sa­játos módon történik e költemény­ben, nevezetesen két „zenei témá­nak", két síknak az egységén és harcán keresztül. Közvetlenül a költő állandóan a kommunizmus építésé­nek nehézségeiről beszél, a hétköz­napok embertelen küzdelmeiről, éh­ségről, fagyról, kínokról,­­ közvetve pedig arról, amit a költemény címe kifejez, arról a csudaszép, hasonlít­hatatlanul gyönyörű sorsról, amely a kommunizmus építőinek osztályrésze. Ez a mélyből kicsendülő második téma a befejező, tizenkilencedik fe­jezetben válik közvetlenül és osztat­lanul uralkodóvá. A látszat-ellentét feloldódik, és a költő immár fennen hirdeti, hogy ez a világ, a szépség és nemesség világa, az ő és minden szovjet ember személyes tulajdona, mindennél értékesebb egyéni kin­cse ... E „kétsíkú" felépítési mód szintén megkülönbözteti az októberi költe­ményt az előbbitől, amelynek közvet­len monumentalitása e vonatkozásban is egy darabból öntött, egységes, tö­retlen képsorokat hívott életre. Majakovszkij együtt fejlődött korá­val és kora irodalmával. A fokozott konkretizálásra való törekvés az egész akkori szovjet irodalmat jelle­mezte (hasonlítsuk össze például a Dak­ elesté-t és a Vasáradat­ot a har­mincas évek egyénített, képektől gaz­dag regényeivel). Majakovszkij új lírai-epikai költeményeiben az epikus elem gazdagabb, konkrétebb, sokol­dalúbb, a lírai elem, a lírai „én" pe­dig egyénibb lett. A Vlagyimir Iljics Lenin egyetlen művészi téma követ­kezetes kibontakoztatása. A sokré­tűbb valóságot viszont csak sokré­tűbb eszközökkel lehetett újraalkotni. Ilyen gazdagodást jelent a Csudajó!­­polifónikus, illetve szimfonikus fel­építése, számtalan téma, epizód, ese­mény, különböző jellegű kép szerves egységbek­ovácsolása. A Csudajói­ban Majakovszkijnak sikerül ren­geteg apró és „lényegtelen" tényből a kor általános törvényszerűségeit fel­fednie, a legkisebből a legnagyobbat kibontania, minden részletet a nagy­szerű és lebírhatatlan kommunizmus szolgálatába állítania. J. J. INCZE ISTVÁN Marospart téren SERESTÉLY BÉLA IFJÚSÁGUNKÉRT Az öregség ha itt is van velem, életfámnak törzse még nem szárad, koronáját magasra emelem, lombjain át friss levegő árad. Bár alkony fény villog már fölöttem, arany szájjal rámnevet a hajnal, az öböl, amelyben kikötöttem, nem csöndes rév. Tele életzajjal. A tengerre mindennap kiszállok. Ezüsttükrén ott ring a nap képe, az életnek izmos karja átfog, úgy evezek a holnap elébe. S amit szedtem a dús életfáról: virágot és sok ízes gyümölcsöt, s csillagot is az ég homlokáról, elszórom, hol ringanak a bölcsek . . . UTUNK

Next