Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-08 / 1. szám

A ROMAN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK IAPJA XV. EVFOLYAM, 1. (584.) SZÁM - ARA 50 BÁNI - KOLOZSVÁR, 1960. JANUÁR 8. és nUÉiiáhdoJk T ezajlott a költségvetés vitája a Nagy Nemzetgyű- lésben. Mondhatnék úgy is: záróülése volt ez annak a vitá­nak, mely az 1959 esztendőben országszerte lezajlott, s amelyek hozzászólói nem csengő aranyban, hanem bongó vasban, gépekben, pergő magokban adták le vok- szukat. Záróülése volt ez az egész nép tizenkét havi jó gaz­dálkodásának — a maga nagy portáján jó gazda nép mindennapi szorgossága, s számolása végleges össz- mérlege volt ez. Hisz nemcsak a népgazdaság terme­lését számolhatjuk egy főre eső értékekben. Van egy főre eső költségvetés is — mégpedig szoros kapcsolat­ban az egy főre eső termeléssel, nemzeti jövedelem­mel. Ez a Nagy Nemze'gyűlésben lezajlott vita akkor kezdődött, amikor a munkás elkezdte vezetni egyéni takarékossági, önköltségcsökkentési számláját. Ez a vita akkor kezdődött, amikor megszületett az újító ötlete, amikor valahol egy színben heverő, ócska gépet valaki­nek, egy kommunistának, egy jó gazdának a kezdemé­nyezésére megjavítottak, amikor az úttörők összegyűj­tötték az ócskavasat, és hosszú szerelvényeken útnak indították az ezer és ezer tonna anyagot a nagyolvasz­tók felé. S még előbb kezdődött! Együtt született a felszabadulással, amikor a munkásosztály kiragadta a hatalmat a burzsoá- zsoázia kezéből, és a maga gazdája lett. Akkor, ami­kor hosszú évekkel ezelőtt, a munkásagitátor szíve összeszorult a fájdalomtól egy-egy elha­nyagolt gép, vagy parlagon hagyott föld iáttán. Amikor száz és száz munkás, aktivista, technikus, mérnök szerte az országban ezernyi helyen fedezte fel, a Párt fölhí­vására, a helyi erőforrásokat, dolgozta ki különböző hulladékanyagok fölhasználásának technológiáját. Ami­kor először kapcsolták össze a haltenyésztést a rizs­termeléssel, amikor először vezették be a magasabb terméshozamú gabonafajták vetését, amikor első ízben sikerült a bőrgyári szabásznak sok-kvadrátnyi bőrt megtakarítania vagy a munkás-mérnök közösségnek valamelyik bonyolult import-gépet, vagy annál is job­bat előállítania hazai anyagból. Elolvassuk a költségvetésről szóló jelentést — és embereket látunk magunk előtt, emberek százait, ezreit, tízezreit, akik mind-mind szolgákból, bérrabszolgákból miniszterekké váltak a maguk helyén. Hatalmas nevelömunka rejlik a jelentés számai mö­gött. És éle'ünkben a munka új főszerepet kapott. Nem­csak a magunk személyes kis háztartásának gondjai- val-bajaival törődünk, hanem az egész nép háztartásá- val is. S munkánkat nemcsak a havi jövedelmünkkel mérjük. Tudjuk, hogy ezenfelül — micsoda történel­mi ráadás, micsoda korszakos jutalom! — a szocializ­must kapjuk meg. Nem ingyen, nem ajándékképpen, — megdolgozunk érte becsülettel, kitartással, ésszel és erővel. S a havi jövedelmünkben, személyes havi és évi jövedelmünkben, életmódunkban, kultúránkban, újfajta gondjainkban, a jövendő előlegeképpen, egyre többet kapunk abból, amit szocializmusnak nevezünk. Az 1959-es év különösen jól fizetett. Nagy volt a •^ történelmi haszonrészesedésünk a jövendőből. Fizetés- és nyugdíjemelés, árcsökkentés, lakásépítés, a társadalmi és kulturális juttatások nagyarányú nö­vekedése — íme, csak néhány olyan tényező, aminek az egy főre eső értékét mindenki ceruzával a kezében kiszámíthatja. De ennél többről, sokkal többről: a még nagyobb arányú fejlődés feltételeinek megteremtéséről van szó. Minden évben növekvő ipari beruházásaink ka­matos kamattal térülnek meg s jutnak el a javak termelőihez. Az invesztált munka és érték ka­matos visszatérülése a javak termelőihez: a szocializ­mus. Fedezete — aranyon, valután, minden értéken túl — az ember és szocialis'a öntudata. Az új esztendő: a nagyobb költségvetés, nagyobb megtakarítások, nagyobb beruházások és nagyobb jó­lét éve. » 1950-ben a költségvetési bevétel 19,96 milliárd lej volt. 1953-ban szinte a kétszerese: 38,78 milliárd. 1960- ban pedig 56,80 milliárd — tehát a tíz esztendővel ez- elő ti összegnek közel a háromszorosa. íme tehát: nem egyforma gazdagok, nem egyforma hosszúak az évek. Egyre gazdagabbak. Hajdan minden emberi viszonylatot banikban és mil­liókban fejeztek ki. És minden ember értékét is. Kit banikban, kit milliókban ... Ma egyetlen milliárdos van az országban. A nép. Tizennyolc millió részvényese a történelemnek, ki évente megkapja a fejlődés és a jólét osztalékát. Nemcsak az írástudatlanságot szüntettük meg. Nem­csak írástudó nép lettünk. De számolni tudó nép is. Métjpedig jobban számolunk minden Morganoknál és Rockefellereknél. Mérlegünk a leheti) legaktívabb. Mert mögötte az egész nép aktivitása« áll. Hasznunk pedig a legnagyobb; hisz profitunk neve: szocializ­mus. Jó pénz a miénk. Erős pénz. Nem a sárga ördög já­tékszere s nem aranyborjút öntünk belőle. A világ alapos változásával nálunk alapvetően megváltozott, megfordult az ember és a pénz viszonya. Nem mi szol­gálunk neki. A pénz szolgál bennünket. Erős pénz, jó pénz. BODOR PÁL Z aluta nyáron kell menni — mondják álla Iában. Valóban a falu nyáron, az? izzó napsü­tésben, a kenyérleremtö munka lázában, a ter­mészeti szépségek hátterével, talán több élményt nvújt felületes szemlé­lőjének. De új arculatát — nem a külső hóíedle formákat, hanem új benső vonásait, melyek az emberek magatartásában és törekvéseiben mu­tatkoznak meg, — a téli, korai ho- málv sem kendőzi el. Néha aprósá­gokban tükröződik ez az új arc, mint üvegcserepekben a nap. 1. Szentkirályon tartom a téli mező- gazdasági tanfolyamokat. Az előadás- sorozat megkezdése előtt átme­gyek a kollektív gazdaság el­nökéhez, hogy közösen határoz­zuk meg a taníolvam anyagát. Ez kényes kérdés; jól meg kell fon­tolni, s figyelembe kell venni — töb­bek között — a tagság igényeit is. Mert előfordult már, hogy a hallgató­ság egy része otthagyta az előadót azzal, hogy ne szántani tanítsa őket, mivel ahhoz jobban értenek nála, ha­nem üzenje meg, ha majd a téli ta­karmányozásról beszél, azt majd meg­hallgatják. \ Nekem szerencsére könnyebb a dolgom. A gazdaság idén öt hektár szőlővel gyarapodott, és most a szőlő­művelés kérdései érdeklik legjobban a résztvevőket. Az elnök aláírja a munkatervet, a zsebéből kulcsot ha­lász elő, s a következő percben már kint a gádor ajtaján kattan fel a la­kat. Megkóstoltatja az első termést. A már csípős ital buborékjain meg­törik a sápadt villanyfény. — Ugye jó? — kérdi és tölt még egyszer. Harmadszor is töltene, de szabadkozom. Ekkor nekidurálja ma­gát: — Nem szerezne nekem egy pél­dányt a „Szőlőtermesztés “-bői? — Nehezen — sajnálkozom —, diákjaink is alig jutnak hozzá. Alig­hanem kifogyott. — No nem baj — vigasztalódik , van nálam egy példány a városi könyvtárból. Azt legfeljebb „elveszí­tem“, ha visszakérik. — Háromszoros árat fizet érte — figyelmeztetem nevetve. — Tudom — mosolyog 5 is. — Az hatvanhat lej, megér magá­nak annyit az a könyv? — Meg — feleli könnyedén, majd felemeli poharát a fénybe és hunyo­rítva vizsgálgatja annak aranyba játszó tartalmát. 2. A falu a technika legnagyobb cso­dáló ja, legszomjasabb élvezője. Mező- gazdasági előadásaimhoz átviszem a kollektív gazdaságba iskolánk vetítő- készülékét is. Az érdeklődés ilyenkor óriási. Az egyik órán elszakad a film. Bosszankodva próbálom összeakasz­tani két újdonsült végét. Egy tizen­két éves forma fiúcska íurakodik mellém. — Meg lehet ragasztani acetonnal — mondja. — Nagyokos vagy, kisöreg — fity­málom le a jó tanácsot —, honnan kerítsek acetont? ö azonban a belső zsebéből kis üveget kotorász elő: — Tessék ideadni, majd én meg- ragasztom. Megtudom, hogy törött pingpong- labdáit orvosolja csodaszerével. Té­len ugyanis ping-pongozik, de nyáron csak focizni szeret. — Rongylabdával? — kérdem. — Ugyan, mit tetszik képzelni néz rám sértődötten —. bőrlabdával. Mi komoly sportolók vagyunk. Igaza van, mit is képzelek. Bár nem ártana, ha egy szer-egy szer rongylabdával is játszanának. Csupán, hogy lássák a különbséget. 3. Egy nap a körorvos visz át a szom­széd faluba. Magáníuvaros jött érte. Rendelés után átjön értem a kollektív gazdaságba. A kollektivisták előző nap dohánvt szállítottak, rongyolt levelek, szárak, tűzre való szemét he­ver az egvik sarokban. A fuvaros leül a lócára, és engedélvt kér az őr­től, hogy aprítson egy kis szüzdo- hánvt. Akurátosan szabdal fel egy jó marókra valót. A csomót kettéosztja és a felét odakínálja az őrnek. — Köszönöm, én már csak ilyet szívok — hárítia az el, és rágyújt egy boltira. A fuvaros berázza a do­hánvt az egyik zsebébe, maid paniros után végigmatatja a többit is. Nem talál. Erre — mi sem természetesebb — az asztalon heverő újság után nyúl. Az őr észreveszi és felkapja a lapot. — Nem arra való az, hékás — ripa- kodik a ,,maszek‘-re —, oszt én mit olvasok az éjjel? Nő, gyújts rá in­nen — teszi hozzá és lelkattintja saját dobozát. Aztán hátradől a szé­ken és hatalmas füstöt fúj a lámpa felé. 4. Ezt az esetet ügyész ismerősöm me­sélte. Falumbeliekről. Vonaton utaz­tunk, és kint hatalmas, mezsgyétlen havas térség takarózott az esti ködbe. Egybeolvadtak a földek, mintha az egész vidék egy nagy közös gazda­ság területe lett volna. Erről beszél­gettünk, és így került szóba az alábbi eset. Örökösödési pert tárgyalt a bíró­ság. Gyűlölettel, indulattal teli felek vitatták igazukat. Igen, nagy ritkán még ez is előfor­dul. Kísért még olykor a letűnt rend­szer szelleme: a beteges íöldéhség, az önző magánérdek. De csak azt bizonyítja — és ezért említem meg —, hogy mennyire kivetkőzik a harácsolás szenvedélyének meg­szállottja igaz emberi mivoltából. Ez a szellem végleges pusztulásra van ítélve. Es a még megmaradt pár mezs­gyét nemcsak a hóesés, de maga az élet, a falu népének új élete tünteti el. FALUSI PREMIEREK ELÉ A/r ár lehullott az első hó, amikor a tartományi szakelőadók be­vonásával, a népi színjátszás meg­vitatására értekezletet hívtak össze Bukarestben. A népi színjá'szás mintegy tízezer falusi és városi mű­velődési otthonban zajlik (nem be­szélve a szakszervezeti csoportok­ról), százezernyi színjátszót ölel fel, s milliós közönséghez szól. Éppen ezért az illetékes minisztérium a né­pi művészi tevékenységet irányító intézettel, a Népi Alkotások Köz­ponti Házával együtt ugyanolyan módszeresen és intézményesen kí­ván irányt szabni a népi színjátszás­nak, meghatározni annak közvetlen és távlati feladatait, mint azt a hi­vatásos színházak esetében teszi. A bukaresti értekezleten élenjáró esztéták, dramaturgok, színikritiku­sok foglalkoztak azokkal a kérdé­sekkel, amelyekre a népi színjátszás irányítóinak figyelemmel kell len­niük. Az előadandó művek, a reper­toár megválasztása okoz például el­sősorban gondot mindazoknak, akik felelősséget éreznek a népi színját­szásért. Ma már alig emlékezünk az úgynevezett „népszínművekre", „bohózatokra," ..kabarétréfákra", amelyek rég levitézlett színházi ma­gazinokban jelentek meg, s elárasz­tották nemcsak a városi, hanem a falusi színpadokat is, éppen azt a környezetet, amelyben a népi szín­játszás egészséges magva megfogant s kivirágzott. De e kétesér­tékű „műfaj" eltűnése után is akadtak még zavarok, mert zavart nemcsak az ellenséges eszmeiségű darab előadása okozhat, hanem az is, amely nem vet számot az adott­ságokkal, a népi színjátszás keretei­vel, lehetőségeivel, közvetlen felada­tával. Központi és helyi kultúrakti- visták ezrei éveken át szívósan, nemegyszer sok nehézség közepette fáradoztak azon, hogy a párt útmu­tatásai szerint eszmeileg egységes népi színjátszás honosodjék meg sokezernyi faluban, városban. Akik e tömegmozgalomban részt vettek, pontosan ismerik és fel is tudják sorolni a fejlődés egymást követő fázisait. Volt olyan szakasz, amely­ben a haladás lassú volt, alig ész­revehető, és volt jelentős, mond­hatnék ugrásszerű fejlődés. Ilyen előnyös fordulatot eredményezett az egységes eszmeiség kialakítása ér­dekében lezajlott első Caragiale-fesz- tivál 1958-ban, mely minden eddiqit jóval meghaladó mértékben fogta át az egész ország műkedvelő szín­játszását. A múlt év decemberében rendezett értekezlet további intézkedéseket eredményezett a népi színjátszás szervezeti és eszmei megerősítése érdekében. Feltétlenül szükségesnek ítélte, hogy minden színjátszócsoport egv egész évadra előre állapítsa meg műsorát, éppen úgy, mint akárme­lyik hivatásos színház. Ugyanilyen komoly feladatként tűzte a több mint tízezer műkedvelő színjátszócsoport elé, hogy neveljen, illetve neveltes­sen a maga számára rendezőt. A népi színjátszásért ideológiailag és művészileg felelős tartományi Népi Alkotások Házának pedig lelkére kötötte, hogy segítse a műkedvelők számára megfelelő új irodalmi ter­mékek megszüle'ését, mint ahogy a színházak is előmozdítják a dráma- irodalom fejlődését, főleg új, kezdő drámaírók felkarolásával. Rendkívül kedvező hatást váltott ki a jelenlevőkből az a megállapí­tás, hogy a népi demokratikus rend­szer a művelődés egyes ágaiban te­vékenykedőkre, még akkor is, ha csupán önkéntes résztvevői műve­lődési forradalmunknak, szinte azo­nos feladatokat ró. Örvendetes ez már csak azért is, mert egyes lap- szerkesztők, intézményi vezetők, né­mely színész, muzsikus több-keve­sebb türelmetlenséggel, a legiobb esetben jóindulatú vállveregctéssel kezelték a népi színjátszást, táncot, éneket, zenét, rajzot, fafaragást; va­lójában átallották azt segíteni, mert úgy vélték. , alkotóművész" ilyes­mivel nem foglalkozhat. Nos, a fej­lődés áttörte az ilyen és ehhez ha­sonló arisztokratikus elméleteket és bebizonyította, hociv a hivatásos mű­vész és a műkedvelő közötti különb­ség nem áthághata'lan szakadék, s hogy a fejlődés folyamán ez a kü­lönbség egyre csökken. S hogy egy­re többen vannak olyanok, a leg­kiválóbb művészek között is, akik helyesen értékelik a műkedvelő moz­galmat. Nap nan u'án szaporodik azoknak a színészeknek a száma is, akik sértve érzik magukat, ha nem kérik fel őket egy-egy művelődési otthon színjátszóinak nevelésére, er­re a semmiféle anyagi előnnyel nem járó. fáradságos, de igen meg­tisztelő feladatra. Hoay miért köze­ledik e tekintetben is a falu a vá­roshoz és hoqv miért kell e köze­ledés ü'emét megervorsítani, annak magyarázatát így adta a fővárosi ér­tekezleten a Bukarest tartományi Néni Alkotások Házának színházi szakelőadója: az amatőr színházi elő­adások színvonalát sürgősen emelni kell, máskénem közönség nélkül maradnak. Televízió nemsokára majd minden művelődési otthonban lesz, s ha a falusi színielöadások nem közelítik meg a televízió által su­gárzott előadások színvonalát, mit sem használ, hogy a falubeli műked­velők között ott van a sógor, a ko­ma, a keresztlány és a szomszéd. A közepes színvonalú műkedvelő előadás már nem lesz vonzó. A hiva­tásos színház, a televízió, a rádió, nem is beszélve a könyvtárakról, mozikról, előrelendítik a népi szín­játszás ügyét. Az igényesebbé ne­velt új közönség viszont további fej­lődésre ösztönzi-kényszeriti a hiva­tásos színészek mellett a műkedve­lőket is. Ez a fejlődés dialektikája, és igy mutatkozik meg gazdagodó életünknek ebben a parányi, mégis milliókat érintő ve ületében. BARABÁSI ERZSÉBET S~. MÁRKOS ANDRÁS öntőmunkás

Next

/
Thumbnails
Contents