Utunk, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1962-01-05 / 1. szám
r ILJA EHRENBURG A dodcdtork. (\ű£et)i&i Gondolom, sokan teszik fel a kérdést: képes-e az író fontos belpolitikai vagy nemzetközi problémáról valamit mondani, ami különbözik attól, ahogyan a lap más hasábjain megvilágították a problémát. Vajon nem ismételget irodalmi nyelven jól ismert igazságokat? Azt hiszem, az író mondhat újat az olvasónak, és kell is mondania, nem azért, mert másképp ítéli meg az eseményeket, hanem azért, mert más nézőpontból figyeli s látja, nemcsak az általánosat, hanem a részleteket is, nemcsak történelmi fordulatok gazdasági vagy politikai oldalát, hanem azt is, ami végbemegy az emberek tudatában, szívében, akiket helytelenül neveztek el „kis csavaroknak“, mert hiszen ők hordozzák a vállukon, ők alkotják a történelmet ... Azt hiszem, az író feladata nem az, hogy ismételje, amit mások elmondtak, hanem az, hogy a maga módján világítsa meg az eseményeket. Ha a békéről beszél az író, nem térhet át a diplomaták nyelvére. Az író tisztában van felelősségével. Felelősséget érez minden olvasóért, akár az ő olvasója, akár nem, felelősséget érez minden gyermek sorsáért és a ránk maradt egész emberi kultúra sorsáért. Nem a legújabb diplomáciai jegyzék, hanem éppen ez a felelősségérzet diktálja gondolataimat, s remélem, megértésre találnak szovjet és külföldi olvasóimnál. Az emberi társadalom formái változnak, a népek változtatnak rajtuk, nagy tudósok felfedezései alapján, miután a felfedezések megváltoztatták az életmódot, a filozófusok és írók pedig levonták az emberek számára a megfelelő következtetéseket. Gondoljunk arra, hogy miképpen festett Európa 1765-ben, amikor Watt feltalálta a gőzgépet. Az emberek elképzelhetetlennek tartották az államot — császár, király vagy cár nélkül; a családfát a pénznél, a tehetségnél jóval többre becsülték. Régóta ritkasággá, néhány országban még mutogatott muzeális tárggyá váltak a királyok; a családfák árfolyamát pedig egy börzén sem jegyzik. Két évszázad alatt felemelkedett és ma végnapjaihoz közeledik az az osztály is, amely nem annyira Voltaire-nek vagy Montesquieu-nek, mint inkább Wattnak lekötelezettje. Kisfiú koromban azt mondták nekem: a fő erőm a pénz, és konkurrencia nélkül nincs haladás. S egyetlen emberöltő folyamán a világ megváltozott, egész sor kis és nagy országban megszüntették a termelőeszközök magántulajdonát, s a mi országunkban felnőtt, sőt meg is őszült egy olyan nemzedék, amely már csak hallomásból tud gyárosokról, bankárokról, nagykereskedőkről. Negyedszázaddal ezelőtt az angol vagy francia iskolás gyermek a gyarmatokat éppoly természeti jelenségnek tartotta, mint a hajózható folyókat vagy az ásványi kincseket. Most meg a gyarmatbirodalmak utolsó pilléreinek összeomlását látjuk. Azért emlékeztetek itt közismert dolgokra, mert létezik, sőt virágzik egy olyan intézmény, amely fölött kimondta ítéletét a történelem, s ez a különféle hadseregek intézménye. Egyes emberek, akik — még ha szuper-élenjárók hírében állnak is — azt mondják: amíg fennáll a kapitalizmus — háború volt és lesz, a leszerelés pedig szép lelkek álma vagy diplomaták pókerezése, akik az 1899-es hágai konferencia óta, két háború között szívesen beszélgetnek arról, hogy mennyivel kellemesebb volna a világ ágyúk és bombák nélkül. Miért vált a leszerelés szükségszerűvé az egész emberiség számára most, miért nemcsak haladó elmék humanizmusa, hanem minden önmagát szerető ember józan esze diktálja? Azért, mert a modern fizika felfedezései nemcsak hogy előnytelenné, de lehetetlenné tették a háborút minden józan gondolkodású ember számára. Míg lehettek győztesek és legyőzőttek, s míg a győztesek gazdagodtak rablott területekkel, nyersanyaggal, piacokkal, adószedéssel, a leszerelés szép utópia maradt. Most minden megváltozott. Albert Einstein és Frederic Joliot-Curie elmondották nekem, milyen gyötrelmeket álltak ki, amikor arra gondoltak, hogy tudományos munkájukat a magfegyver előállítására használják fel. Ezzel a fegyverrel teljes mértékben, sőt még azon is túl rendelkezik a két tábor, amelyeket nevezhetünk egymással szembenállóknak. Nyugaton, néha, a harmadik világháborútmég nem mindenki mondott le gondolatáról) „a szabad világ kereszteshadjáratának“ nevezik. Csakhogy a keresztes vitézek, amikor hadba indultak becstelennek tartott emberek ellen, tudták, hogy egyesek közülük elpusztulnak, a többiek meg visszatérnek. Családjuk, hazájuk megmarad akkor is, ha nem sikerül kitűzni a keresztet a félhold helyébe. Most minden ember, minden állam, amelynek eszébe jutna atomháborút kezdeni, elpusztulna azokkal együtt, akiket meg akar semmisíteni. A háború előkészítése — miközben hadüzenetre senki sem szánja rá magát — anakronizmussá, értelmetlenséggé vált, s nemcsak anyagi romlást okoz, veszedelmet is jelent. Az orvostudomány halad, az élettartam növekszik, s ugyanakkor egyesek pusztító erejű pestis bacilusait tenyésztik ki, s igyekeznek az egész emberiséget rákbeteggé tenni. Vannak, akik azt mondják, hogy az, általános leszerelés megvalósíthatatlan, mert ellenőrzés mellett is, az egyik fél becsaphatja a másikat. Erről ír számos nyugati lap. Erről beszélnek rádiókommentátorok, és sok millió ember, aki tájékozatlan ebben a bonyolult kérdésben, s akit félrevezetnek az ilyen szkeptikus elmefuttatások. Három hónappal ezelőtt kerekasztal-konferenciát rendeztek Rómában. A szovjet közélet képviselői tárgyaltak tekintélyes nyugati politikusokkal különböző problémákról, elsősorban a leszerelés kérdéseiről. Köztük volt Jules Moch, aki hosszú éveken át képviselte Franciaországot az összes leszerelési konferenciákon és bizottságokban. Betéve ismeri a kérdést: ha felköltik, félálomban is megmondja, ki, mikor, milyen javaslatot tett, hogyan ellenőrizhető a leszerelés valamely szakasza. Aligha gyanúsítható azzal, hogy a szovjet álláspontot védelmezi, ellenkezőleg, sokáig védelmezte a negyedik köztársaság különböző francia kormányainak, majd De (Folytatás a 10. oldalon) B. KRAJNIK ILONA—BITAI ZOLTÁN BÉKE r ..ug fj. ./iciui iui, egyesuijeien: A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XVII. ÉVFOLYAM 1. (688.) SZÁM — ARA 50 BÁNI - KOLOZSVÁR, 1962. JANUÁR 5. t perc ezerkilencszázhatvankettővel perkilencszázhatvankettő jóformán még csak most lépett ki az utcára; néhány nappal ezelőtt még csak kevesen ismerték az arcát; azok ismerték csak, akik elébe mentek sietve, és fölkeresték... Azok, akik már az óévben az új évvel találkoztak. Ezekkel melegen kezet szorított és barátságosan elbeszélgetett, mint egy közvetlen és rokonszenves államfő, aki hivatalos órái előtt is szívesen szóba áll az emberekkel ... Szereti a gyors embereket, mert maga is gyorsmozgású; sok mindent kell elvégeznie tizenkét hónapos munkaideje alatt, többet, mint bármelyik elődjének az emberi időszámítás kezdete óta. És ezt csak gyors mozgással és az eddiginél is okosabb idő- meg munkabeosztással lehet elvégezni... Mindenesetre: rokonszenves, erős és fiatal; 365 napon át ő hordozza majd vállán az időt és az emberiséget, alaposan fölkészült rá, átvette elődei minden tapasztalatát, és még mielőtt hivatalosan porondra lépett volna, már gyakorolta munkáját. Amikor anyagi létének látható bizonyítékai még csak a tervhivatalokban, a naptárak nyomdáiban és az álmodozók verseiben voltak fellelhetők — ő már elébe futott elődjének, Ezerkilencszázhatvanegynek, s az utolsó hónapokban, hetekben számos terhét átvette; december 19-én az ország dolgozói már teljesítették a tavalyi összipari termelési tervet... Tettre kész, okos esztendő; gyors, de higgadt, erős, de békés; gondjai kétségkívül nagyok; nemcsak eredményeket, de gondokat is átvett elődjétől — ámde minden gondját megosztja legjobb szövetségeseivel, legjobb ismerőivel, azokkal, akik már oly sokat tudtak róla, még mielőtt megjelent volna: a kommunistákkal. Csak ők ismerték igazán arcát , s csak ők örvendtek igazán eljövetelének. Hiszen jól tudták, hogy Ezerkilencszázhatvankettő, maga is szocialista, kommunista esztendő az esztendők között. S most, hogy kilépett végre az utcákra, fölvette munkaköpenyét a gyárakban, traktornyeregbe szállt a falvakon, íróasztalhoz ült a hivatalokban — mindannyian szóba állhatunk vele, hiszen itt van velünk, itt van mellettünk, nélküle nem létezhetnénk mi, és nélkülünk nem létezhetne ő sem — hiszen az Esztendő nem az elvont, hanem az emberi idő igazi mércéjetartalma nem a lepergő pillanatok száma, hanem az emberi munka és az emberi gondolat. Csak ez ad tartalmat az időnek. Milyen gondolatokkal búcsúzott elődjeitől, attól, aki a küszöbig hordozta a stafétabotot — 1961-től? Csönd és lárma van körülöttünk: 1962 dolgozik és gondolkodik — és válaszol kérdéseinkre ... Igen, kezet szorított elődjével — az újév az óévvel, mint az egymásutáni váltásban ugyanannál a gépnél dolgozó és jó barátságban lévő munkások. Hiszen elődje nehéz munkát végzett, s tiszta munkahelyet, jól gondozott gépet adott át — az óév, noha rengeteg feladatot hagyott örökül, tulajdonképpen az újév legjobb munkatársa volt. Nincs közöttük szakmai féltékenység, az újévnek nem kellett ellopnia, ellesnie öregebb társa szakmai titkait, s megkapta tőle valamennyit, s még azt is megtudhatta tőle, hol laza a csavar, hol kell meghúzni — s hol túlságosan szoros, hol kell lazábbra állítani... Egy kis termelési megbeszélés is lezajlott közöttük; erre ügyelj, fiam, meg erre is — mondta az öregebb év — a te normád szorosabb; a munka termelékenységének 8,5 százalékkal kell növekednie az iparban — az össztermelés növekedésének kétharmadát ebből kell majd fedezni. Igen, tőled többet várnak el az emberek. Hisz többen is lesznek; az ország népe 200.000 fővel gyarapszik munkábalépésed pillanatától, addig a percig, amikor majd te is leteszed a munkát és átadod a helyet az utánad következőnek, 1963-nak. S nemcsak többen lesznek, de az igényeik is nagyobbak lesznek. Ne feledd el: te a távlati tervnek már a harmadik esztendeje vagy, barátom. Igaz, több segítőd is lesz, mint nekem. A te munkaidőd tartama alatt az ország alkalmazottainak száma újabb 240.000-rel növekszik. És nemcsak erről van szó; nemcsak több ember dolgozik majd az iparban, a kereskedelemben , de ezek az emberek még jobban dolgoznak, mint eddig, még többet tudnak, mint amennyit eddig tudtak. Hiszen ma már az országban ezer alkalmazottra több mint hatvan középiskolát végzett ember esik — háromszor több, mint negyedévszázaddal ezelőtt — s ebből a szempontból Románia ma már a legelső európai országok közé tartozik... így hát az új évnek. Ezerkilencszázhatvankettőnek a nagyobb feladatok teljesítéséhez nagyobb lehetőségei is vannak. Sokkal több gyára, üzeme, gépe van, mint bármelyik esztendőnek azelőtt. A mezőgazdaság is egészen más feltételek között hajtja végre feladatait, mint bármelyik előző esztendőben. Nemcsak arról van szó, hogy az ország vetésterületét több mint kilencven százalékban szocialista szervezettségű gazdaságok művelik meg, s az ország egész mezőgazdasága jóval az eredetileg előirányzott 1965-ös határidő előtt szocialista lesz. De arra is gondolni kell az új, 1962-es esztendőnek, hogy negyedszázados társa idején, 1938 idején, Románia mezőgazdaságában a felhasznált energiának 86 százalékát állati energia szolgáltatta , míg ma a mezőgazdaságban felhasznált energiának már több mint 70 százaléka mechanikai erő ... Sok minden merülhetett még fel az óév és újév termelési értekezletén, történelmi tapasztalatcseréjén, hiszen ez a szocializmus-teremtés termelési értekezlete volt... S a beszélgetésből sok minden kiderült affelől is, hogy mit kell elvégeznie az új évnek. S talán az érdekel mindenkit a legjobban: mit vállal, mit kell teljesítenie Ezerkilencszázhatvankettőnek — mit várhatunk az új évtől, mit kell tennünk, hogy jó szövetségesei, segítői legyünk? Ezerkilencszázhatvankettő — mint a fiatalok, az erősek általában — magabiztosan mosolyog. De ebben a magabiztos mosolyban nincsen semmi gőg, semmi önhittség, csak a dolgozók millióinak munkájára támaszkodó jogos önbizalom rejtőzik e mosoly mögött. Hogy mit vállal? Mit kell teljesítenie? Egyszerű ez. Hiszen ő csak egy év a sokból — a nem is olyan sokból, amennyi a szocializmus kiteljesítése felé vezet bennünket. Az ő feladata: a szocialista építés közvetlenül soronlévő feladatainak összege. Az idő egyik lépcsőfoka... Mit kell tennie? Növelnie kell tehát az ország ipari termelését, legkevesebb 13 és fél százalékkal — ez a fő munkája. De ennek érdekében mi mindent kell végrehajtania! Hány üzemet kell befejeznie, hány új gyárat kell építenie, hány új üzemrészleget! Hány ezer új , hány ezer újító és ésszerűsítő eljövendő munkája, ötlete van ebbe belekalkulálva, és joggal belekalkulálva, hiszen a fölszabadult és egyre műveltebb tömegek alkotó kezdeményezésének fokozott föllendülése mintegy törvényerővel hat már az életünkben! Hány ezer és tízezer munkásnak kell mind magasabb szakképesítést elnyernie, hány új mérnöknek kell munkába állnia, mennyi gondossággal és körültekintéssel kell dolgoznia fűtőnek és esztergályosnak, gépkezelőnek és bányásznak, hogy a termelékenység magasabb, az önköltség alacsonyabb legyen — és mindezen felül a minőség minden téren sokkal jobb, egyre jobb! És — hadd említsük meg ezt is — hány könyvet, hány jó könyvet kell elolvasnia a millióknak, hogy lélekben-szellemben erősebbek legyenek e feladatok végrehajtásában! Utaljunk csak egyetlen adatra — mégpedig nem is szépirodalmi vonatkozású adatra: a Tudományos Kiadó gondozásában kereken 125 mű — az alkotó tudományos munkát és a tudomány népszerűsítését szolgáló mű jelenik meg ebben az évben... És mit vállal az új esztendő a mezőgazdaságban? Erről is sok mindent megtudunk. S hogy most ne a búza és kukorica átlagos terméshozamáról s a nagyállat-tenyésztés adatairól beszéljünk — hiszen ezekről már sok szó esett — idézünk egyetlen, igen érdekes számot. Az óévben az állami és kollektív gazdaságokban átlag 2—3 baromfit tenyésztettek egy hektárra számítva. El kell érni a száz hektáronkénti 5—600-as baromfilétszámot, vagyis meg kell kétszerezni, sőt háromszorozni a baromfiállományt... Ezerkilencszázhatvankettő tehát bokros teendői, iparfejlesztő munkája mellett, miközben óriás gyárkéményeket állít fel és százezer hektárokra irányítja traktorait, magasfeszültségű áramvezetékeket szerel országhosszat — még csirkeetetéssel is elgügyög majd, s ebben semmi nevetséges nincsen: életfontosságú Ügy ez is, úgy nagybetűvel — mert az ország élelmezéséről van szó, mégpedig nem is akármilyen élelmezéséről, hanem egészségesebb, táplálóbb, könnyebb élelemmel való ellátásáról, az ország igényesebb kosztjáról. E banális példa után térjünk rá még röviden arra, hogy miképpen festenek az igények — a szellemi táplálék vonatkozásában? Ezerkilencszázhatvankettő nagyon komolyan válaszol erre a kérdésre is: — Nemcsak az iparerősítésben és mezőgazdaság-fejlesztésben számítok szövetségeseimre, azokra, akik nélkül tehetetlen lennék, de akikkel együtt minden erőnél erősebbek vagyunk, az emberekre. A jó és jobb könyvek, jó és jobb nevelőmunka, jó és jobb tudományos munka jellemzik majd az én történelmi munkaidőmet ezen a földön. A szocializmus kiteljesítése az emberek fejében is végbe kell, hogy menjen. A szocializmus építése az emberfőkben is zajlik. S az én 365 napom alatt is — biztos vagyok benne — mind nagyobb eredménnyel. És mit hoz nekünk a béke és a háború kérdésében? — A békét! — válaszolja Ezerkilencszázhatvankettő komolyan, eltűnődve. — A békét, mindannyiunk közös erejével, erőfeszítésével. (-) ION BRADO V dia az Lfaiínak A boldogság? Miképp is magyarázzam? Minden vágyak közt legforróbb e vágy. 1 fő jó ez javakkal dús hazánkban — s bár megszereztük — keressük tovább. Csak most tanulták meg a boldogságot az emberek. És már mind: boldogabb! De mennyi kín és mennyi vívódás volt, s hány elhullt élet lent a föld alatt, A míg remélni tanítottuk őket és harcolni a boldogságukért. De ez a kincs ma hatalmas erő lett, Minden vagyonnál sokkal többet ér. Most Krézus kincse kincsünknél szegényebb. A szépség itt föltündököl az égig. A boldogság — egy vers. Lassan megérted és megtanulod, sorról sorra, végig. BODOR PÁL fordítása _______________________________ —