Utunk, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1962-01-05 / 1. szám

r ..ug fj, ./iciui iui, egyesuijeien: B. KRAJNIK ILONA—BITAI ZOLTÁN BÉKE 1LJA EHRENBURG A dodcdtoJk. ő\ű£et)i&i G ondolom, sokan teszik fel a kérdést: képes-e az író fon­tos belpolitikai vagy nemzetközi problémáról valamit mondani, ami különbözik attól, ahogyan a lap más hasábjain megvilágították a problémát. Vajon nem ismételget irodalmi nyelven jól ismert igazsá­gokat? Azt hiszem, az író mondhat újat az olvasónak, és kell is mondania, nem azért, mert másképp ítéli meg az eseményeket, hanem azért, mert más nézőpontból figyeli s látja, nem­csak az általánosat, hanem a rész­leteket is, nemcsak történelmi for­dulatok gazdasági vagy politikai ol­dalát, hanem azt is, ami végbemegy az emberek tudatában, szívében, aki­ket helytelenül neveztek el „kis csa­varoknak“, mert hiszen ők hordoz­zák a vállukon, ők alkotják a törté­nelmet ... Azt hiszem, az író fel­adata nem az, hogy ismételje, amit mások elmondtak, hanem az, hogy a maga módján világítsa meg az ese­ményeket. Ha a békéről beszél az író, nem térhet át a diplomaták nyelvére. Az író tisztában van felelősségével. Felelősséget érez minden olvasóért, akár az ő olvasója, akár nem, fe­lelősséget érez minden gyermek sor­sáért és a ránk maradt egész em­beri kultúra sorsáért. Nem a leg­újabb diplomáciai jegyzék, hanem éppen ez a felelősségérzet diktálja gondolataimat, s remélem, megér­tésre találnak szovjet és külföldi olvasóimnál. Az emberi társadalom formái vál­toznak; a népek változtatnak raj­tuk, nagy tudósok felfedezései alap­ján, miután a felfedezések megvál­toztatták az életmódot, a filozófu­sok és írók pedig levonták az em­berek számára a megfelelő követ­keztetéseket. Gondoljunk arra. hogy miképpen festett Európa 1765-ben, amikor Watt feltalálta a gőzgépet. Az emberek elképzelhetetlennek tartották az államot — császár, ki­rály vagy cár nélkül; a családfát a pénznél, a tehetségnél jóval többre becsülték. Régóta ritkasággá, né­hány országban még mutogatott múzeális tárggyá váltak a királyok; a családfák árfolyamát pedig egy börzén sem jegyzik. Két évszázad alatt felemelkedett és ma végnap­jaihoz közeledik az az osztály is, amely nem annyira Voltaire-nek vagy Montesquieu-nek, mint in­kább Wattnak lekötelezettje. Kisfiú koromban azt mondták nekem: a fő erő — a pénz, és konkurrencia nélkül nincs haladás. S egyetlen em­beröltő folyamán a világ megvál­tozott, egész sor kis és nagy or­szágban megszüntették a termelő- eszközök magántulajdonát, s a mi országunkban felnőtt, sőt meg is őszült egy olyan nemzedék, amely már csak hallomásból tud gyárosok­ról, bankárokról, nagykereskedők­ről. Negyedszázaddal ezelőtt az an­gol vagy francia iskolás gyermek a gyarmatokat éppoly természeti je­lenségnek tartotta, mint a hajózha­tó folyókat vagy az ásványi kincse­ket. Most meg a gyarmatbirodalmak utolsó pilléreinek összeomlását lát­juk. Azért emlékeztetek itt közismert dolgokra, mert létezik, sőt virágzik egy olyan intézmény, amely fölött kimondta ítéletét a történelem, s ez a különféle hadseregek intézménye. Egyes emberek, akik — még ha szu­per-élenjárók hírében állnak is — azt mondják: amig fennáll a kapita­lizmus — háború volt és lesz, a le­szerelés pedig szép lelkek álma vagv diplomaták pókerezése, akik az 1899-es hágai konferencia óta, két háború között szívesen beszél­getnek arról, hogy mennyivel kel­lemesebb volna a világ ágyúk és bombák nélkül. Miért vált a leszerelés szükség- szerűvé az egész emberiség számára most, miért nemcsak haladó elmék humanizmusa, hanem minden ön­magát szerető ember józan esze dik­tálja? Azért, mert a modern fizika felfedezései nemcsak hogy előny­telenné, de lehetetlenné tették a háborút minden józan gondolkodá­sú ember számára. Míg lehettek győztesek és legyőzőitek, s míg a győztesek gazdagodtak rabiott te­rületekkel, nyersanyaggal, piacokkal, adószedéssel, a leszerelés szép utó­pia maradt. Most minden megvál­tozott. Albert Einstein és Frederic Joliot-Curie elmondották nekem: milyen gyötrelmeket álltak ki, ami­kor arra gondoltak, hogy tudomá­nyos munkájukat a magfegyver elő­állítására használják fel. Ezzel a fegyverrel teljes mértékben, sőt még azon is túl rendelkezik a két tábor, amelyeket nevezhetünk egymással szembenállóknak. Nyugaton, néha, a harmadik világháborút (még nem mindenki mondott le gondolatáról) „a szabad világ kereszteshadjáratá­nak“ nevezik. Csakhogy a keresztes vitézek, amikor hadba indultak becstelennek tartott emberek ellen, tudták, hogy egyesek közülük elpusz­tulnak, a többiek meg visszatérnek. Családjuk, hazájuk megmarad ak­kor is, ha nem sikerül kitűzni a keresztet a félhold helyébe. Most minden ember, minden állam, amely­nek eszébe jutna atomháborút kez­deni, elpusztulna azokkal együtt, akiket meg akar semmisíteni. A háború előkészítése — miköz­ben hadüzenetre senki sem szánja rá magát — anakronizmussá, értel­metlenséggé vált, s nemcsak anyagi romlást okoz, veszedelmet is jelent. Az orvostudomány halad, az élettar­tam növekszik, s ugyanakkor egye­sek pusztító erejű pestis bacilusait tenyésztik ki, s igyekeznek az egész emberiséget rákbeteggé tenni. Vannak, akik azt mondják, hogy az, általános leszerelés megvalósít­hatatlan, mert ellenőrzés mellett is, az egyik fél becsaphatja a másikat. Erről ír számos nyugati lap. Erről beszélnek rádiókommentátorok, és sok millió ember, aki tájékozatlan ebben a bonyolult kérdésben, s akit félrevezetnek az ilyen szkeptikus elmefuttatások. H árom hónappal ezelőtt kerek- asztal-konferenciát rendeztek Rómában. A szovjet közélet képvi­selői tárgyaltak tekintélyes nyugati politikusokkal különböző problémák­ról, elsősorban a leszerelés kérdé­seiről. Köztük volt Jules Moch. aki hosszú éveken át képviselte Fran­ciaországot az öászes leszerelési kon­ferenciákon és bizottságokban. Be­téve ismeri a kérdést; ha felköltik, félálomban is megmondja, ki, mi­kor, milyen javaslatot tett, hogyan ellenőrizhető a leszerelés valamely szakasza. Aligha gyanúsítható azzal, hogy a szovjet álláspontot védelmezi, ellenkezőleg, sokáig védelmezte a negyedik köztársaság különböző francia kormányainak, majd De (Folytatás a 10. oldalon) A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XVII. ÉVFOLYAM 1. (688.) SZÁM — ARA 50 BÁNI - KOLOZSVÁR, 1962. JANUÁR 5. £> pexcezerkilencszázhatvankettővel zerkilencszázhatvankettő jóformán még csak most lépett ki az utcára; néhány nappal ezelőtt még csak kevesen ismerték az arcát; azok ismerték csak, akik elébe mentek sietve, és fölkeresték... Azok, akik már az óévben az új évvel találkoztak. Ezekkel melegen kezetszorított és barátságosan elbeszélgetett, mint egy közvetlen és rokonszenves államfő, aki hi­vatalos órái előtt is szívesen szóba áll az emberek­kel ... Szereti a gyors embereket, mert maga is gyors­mozgású; sok mindent kell elvégeznie tizenkét hónapos munkaideje alatt, többet, mint bármelyik elődjének az emberi időszámítás kezdete óta. És ezt csak gyors mozgással és az eddiginél is okosabb idő- meg munka- beosztással lehet elvégezni... Minden esetre: rokonszenves, erős és fiatal; 365 na­pon át ö hordozza majd vállán az időt és az emberi­séget; alaposan fölkészült rá, átvette elődei minden tapasztalatát, és még mielőtt hivatalosan porondra lépett volna, már gyakorolta munkáját. Amikor anyagi létének látható bizonyítékai még csak a tervhivata­lokban, a naptárak nyomdáiban és az álmodozók ver­seiben voltak fellelhetők — ő már elébe futott elődjének, Ezerkilencszázhatvanegynek, s az utolsó hónapokban, hetekben számos terhét átvette; decem­ber 19-én az ország dolgozói már teljesítették a tavalyi összipari termelési tervet... Tettre kész, okos esztendő; gyors, de higgadt; erős, de békés; gondjai kétségkívül nagyok; nemcsak ered­ményeket, de gondokat is átvett elődjétől — ámde minden gondját megosztja legjobb szövetségeseivel, legjobb ismerőivel, azokkal, akik már oly sokat tudtak róla, még mielőtt megjelent volna: a kommunisták­kal. Csak ők ismerték igazán arcát — s csak ők ör­vendtek igazán eljövetelének. Hiszen jól tudták, hogy Ezerkilencszázhatvankettő: maga is szocialista, kom­munista esztendő az esztendők között. S most, hogy kilépett végre az utcákra, fölvette munkaköpenyét a gyárakban, traktornyeregbe szállt a falvakon, íróasztalhoz ült a hivatalokban — mind­annyian szóbaállhatunk vele, hiszen itt van velünk, itt van mellettünk, nélküle nem létezhetnénk mi, és nélkülünk nem létezhetne ő sem — hiszen az Esztendő nem az elvont, hanem az emberi idő: igazi mércéje- tartalma nem a lepergő' pillanatok száma, hanem az emberi munka és az emberi gondolat. Csak ez ad tar­talmat az időnek. Milyen gondolatokkal búcsúzott elődjeitől, attól, aki a küszöbig hordozta a stafétabotot — 1961-től? Csönd és lárma van körülöttünk: 1962 dolgozik és gondolkodik — és válaszol kérdéseinkre ... Igen, kezet szorított elődjével — az újév az óévvel, mint az egymásutáni váltásban ugyanannál a gépnél dolgozó és jó barátságban lévő munkások. Hiszen elődje nehéz munkát végzett, s tiszta munkahelyet, jól gondozott gépet adott át — az óév, noha rengeteg feladatot hagyott örökül, tulajdonképpen az újév leg­jobb munkatársa volt. Nincs közöttük szakmai félté­kenység, az újévnek nem kellett ellopnia, ellesnie öregebb társa szakmai titkait, — megkapta tőle vala­mennyit, s még azt is megtudhatta tőle, hol laza a csavar, hol kell meghúzni — s hol túlságosan szoros, hol kell lazábbra állítani... Egy kis termelési meg­beszélés is lezajlott közöttük; erre ügyelj, fiam, meg erre is — mondta az öregebb év — a te normád szoro­sabb; a munka termelékenységének 8,5 százalékkal kell növekednie az iparban — az össztermelés növeke­désének kétharmadát ebből kell majd fedezni. Igen, tőled többet várnak el az emberek. Hisz többen is lesznek; az ország népe 200.000 fővel gyarapszik munkábalépésed pillanatától, addig a percig, amikor majd te is leteszed a munkát és átadod a helyet az utánad következőnek: 1963-nak. S nemcsak többen lesznek, de az igényeik is nagyobbak lesznek. Ne feledd el: te a távlati tervnek már a harmadik esztendeje vagy, barátom. Igaz, több segítőd is lesz, mint nekem. A te munkaidőd tartama alatt az ország alkalmazot­tainak száma újabb 240.000-rel növekszik. Es nemcsak erről van szó; nemcsak több ember dolgozik majd az iparban, a kereskedelemben — de ezek az emberek még jobban dolgoznak, mint eddig, még többet tudnak, mint amennyit eddig tudtak. Hiszen ma már az országban ezer alkalmazottra több mint hatvan középiskolát végzett ember esik — háromszor több, mint negyedévszázaddal ezelőtt — s ebből a szempontból Románia ma már a legelső euró­pai országok közé tartozik... így hát az új évnek, Ezerkilencszázhatvankettönek a nagyobb feladatok tel­jesítéséhez nagyobb lehetőségei is vannak. Sokkal több gyára, üzeme, gépe van, mint bármelyik eszten­dőnek azelőtt. A mezőgazdaság is egészen más felté­telek között hajtja végre feladatait, mint bármelyik előző esztendőben. Nemcsak arról van szó, hogy az ország vetésterületét több mint kilencven százalékban szocialista szervezettségű gazdaságok művelik meg. s az ország egész mezőgazdasága jóval az eredetileg elő­irányzott 1965-ös határidő előtt szocialista lesz. De arra is gondolni kell az új, 1962-es esztendőnek, hogy negyedszázados társa idején, 1938 idején, Románia mezőgazdaságában a felhasznált energiának 86 száza­lékát állati energia szolgáltatta — míg ma a mezőgaz­daságban felhasznált energiának már több mint 70 százaléka: mechanikai erő ... Sok minden merülhetett még fel az óév és újév ter­melési értekezletén, történelmi tapasztalatcseréjén; hi­szen ez a szocializmus-teremtés termelési értekezlete volt... S a beszélgetésből sok minden kiderült affelől is, hogy mit kell elvégeznie az új évnek. S talán az érdekel mindenkit a legjobban: mit vállal, mit kell teljesítenie Ezerkilencszázhatvankettönek — mit vár­hatunk az új évtől, mit kell tennünk, hogy jó szö­vetségesei, segítői legyünk? Ezerkilencszázhatvankettő — mint a fiatalok, az erő­sek általában — magabiztosan mosolyog. De ebben a magabiztos mosolyban nincsen semmi gőg, semmi önhittség; csak a dolgozók millióinak munkájára tá­maszkodó jogos önbizalom rejtőzik e mosoly mögött. Hogy mit vállal? Mit kell teljesítenie? Egyszerű ez. Hiszen ő csak egy év a sokból — a nem is olyan sokból, amennyi a szocializmus kiteljesítése felé vezet bennünket. Az ő feladata: a szocialista építés közvetlenül soronlévő feladatainak összege. Az idő egyik lépcsőfoka ő... Mit kell tennie? Növelnie kell tehát az ország ipari termelését, legkevesebb 13 és fél százalékkal — ez a fő munkája. De ennek érde­kében mi mindent kell végrehajtania! Hány üzemet kell befejeznie, hány új gyárat kell építenie, hány új üzemrészleget! Hány ezer új — hányezer újító és ésszerűsítő eljövendő munkája, ötlete van ebbe bele­kalkulálva, és joggal belekalkulálva, hiszen a fölsza­badult és egyre műveltebb tömegek alkotó kezdemé­nyezésének fokozott föllendülése mintegy törvényerővel hat már az életünkben! Hány ezer és tízezer mun­kásnak kell mind magasabb szakképesítést elnyernie, hány új mérnöknek kell munkába állnia, mennyi gondossággal és körültekintéssel kell dolgoznia fűtő­nek és esztergályosnak, gépkezelőnek és bányásznak, hogy a termelékenység magasabb, az önköltség ala­csonyabb legyen — és mindezen felül a minőség min­den téren sokkal jobb, egyre jobb! Es — hadd említsük meg ezt is — hány könyvet, hány jó könyvet kell el­olvasnia a millióknak, hogy lélekben-szellemben erő­sebbek legyenek e feladatok végrehajtásában! Utaljunk csak egyetlen adatra — mégpedig nem is szépirodalmi vonatkozású adatra: a Tudományos Kiadó gondozásá­ban kereken 125 mű — az alkotó tudományos munkát és a tudomány népszerűsítését szolgáló mű jelenik meg ebben az évben... Es mit vállal az új esztendő a mezőgazdaságban? Erről is sok mindent megtudunk. S hogy most ne a búza és kukorica átlagos terméshozamáról s a nagy­állat-tenyésztés adatairól beszéljünk — hiszen ezekről már sok szó esett — idézünk egyetlen, igen érdekes számot. Az óévben az állami és kollektív gazdaságok­ban átlag 2—3 baromfit tenyésztettek egy hektárra számítva. El kell érni a száz hektáronkénti 5—600-as baromfilétszámot, vagyis meg kell kétszerezni, sőt há­romszorozni a baromfiállományt... Ezerkilencszáz­hatvankettő tehát bokros teendői, iparfejlesztő mun­kája mellett, miközben óriás gyárkéményeket állít fel és százezer hektárokra irányítja traktorait, magas- feszültségű áramvezetékeket szerel országhosszat — még csirkeetetéssel is elgügyög majd, s ebben semmi nevetséges nincsen: életfontosságú Ügy ez is, ügy nagy­betűvel — mert az ország élelmezéséről van szó, még pedig nem is akármilyen élelmezéséről, hanem egészségesebb, táplálóbb, könnyebb élelemmel való el­látásáról, az ország igényesebb kosztjáról. E banális példa után térjünk rá még röviden arra, hogy miképpen festenek az igények — a szellemi táp­lálék vonatkozásában? Ezerkilencszázhatvankettő nagyon komolyan válaszol erre a kérdésre is: — Nemcsak az iparerősítésben és mezőgazdaság-fej­lesztésben számítok szövetségeseimre, azokra, akik nélkül tehetetlen lennék, de akikkel együtt minden erőnél erősebbek vagyunk: az emberekre. A jó és jobb könyvek, jó és jobb nevelőmunka, jó és jobb tudomá­nyos munka jellemzik majd az én történelmi munka­időmet ezen a földön. A szocializmus kiteljesítése az emberek fejében is végbe kell, hogy menjen. A szo­cializmus építése az emberfőkben is zajlik. S az én 365 napom alatt is — biztos vagyok benne — mind nagyobb eredménnyel. És mit hoz nekünk a béke és a háború kérdésében? — A békét! — válaszolja Ezerkilencszázhatvankettő komolyan, eltűnődve. — A békét, mindannyiunk közös erejével, erőfeszítésével. (-) ION BRAD (V dia az Lfaiína k A boldogság? Miképp is magyarázzam? Minden vágyak közt legforróbb e vágy. 1 fő jó ez javakkal dús hazánkban — s bár megszereztük — keressük tovább. Csak most tanulták meg a boldogságot az emberek. És már mind: boldogabb! De mennyi kín és mennyi vívódás volt, s hány elhullt élet lent a föld alatt, A míg remélni tanítottuk őket és harcolni a boldogságukért. De ez a kincs ma hatalmas erő lett, Minden vagyonnál sokkal többet ér. Most Krözus kincse kincsünknél szegényebb. A szépség itt föltündököl az égig. A boldogság — egy vers. Lassan megérted és megtanulod, sorról sorra, végig. BODOR PÁL fordítása _______________________________ — r

Next

/
Thumbnails
Contents