Utunk, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1962-01-05 / 1. szám
égevő KELEMEN LAJOSSAL is öt percig, de jó két hétig, vagyis több mint húszezer percig voltunk együtt a nyáron — éjjel-nappal. A sors úgy adta, hogy az ortopéd kórházban a lures műtörténész szomszédom lett. Persze, így — többnyire vízszintesen — más a „modell“, mint ahogy az ember megszokta az utcán, odahaza vagy a munkahelyén. Amikor a földszintről az emeleti kórterembe felhozták, kissé megilletőideig szótlanul nézte a mennyezetet. Később elmondta, mennyire irtózik minden környezetváltozástól. Vérbeli művész, tudós nem sokáig bírja a tétlenséget. Az új körülmények között is azt cselekszi, amit ösztöne diktál: alkot. Amennyire csak testi és lelki erejéből telik. Néhány nap múlva már papírt és ceruzát kért. Felült az ágy szélére, megigazította paplanét fájós lábán, hátrasimította lobogó fehér haját, feltette pápaszemét, s kezdte fiatalkori emlékeit írni, nagy lendülettel, a nála megszokott életerővel. Hisz anynyi mindent kell még papírra vetnie . .. Bár akkor a derekam nagyon fájt, egy távolabbi üres ágyhoz vonszoltam magam rajzszereimmel együtt, mert sehogy se tudtam megállani, hogy lopva le ne rajzoljam ... Erélyes, szíjas alakját már egy éve nem látjuk a város műemlékei előtt, amint kipirult arccal, szenvedélyesen magyarázza egy-egy öreg faragott kő történetét vagy emlékezik rég viselt dolgokról, de ugyanolyan lelkesen mesél új közönségének, betegtársainak s a látogatóknak is. Az új „publikum“ munkás, paraszt vagy értelmiségi, aki betegsége révén a kórházba s az ő környezetébe került, ugyancsak nagy figyelemmel hallgatja. S az a beteg, akinek dirib-darab csontjai végül is egészségesre forrtak össze, s akinek már semmi porcikája sem fáj, hálás is az orvosoknak és az ápolóknak. De egy kicsit szeretettel gondol Kelemen Lajosra is, hiszen lelkiekben is gazdagodva megy haza és a munkahelyére. Erős humorérzéke a kórteremben sem hagyja cserben, és nagyokat hahotáz egy-egy fonák helyzeten vagy tréfás mondáson. Nem nagyon örvend ugyan, ha a ceruza hegye kitörik, vagy ha oldalt fekve kanalával rosszul célozza meg a kompótos poharát, de talán „odakint“ mégis többet mérgelődött... Emlékszem, egyszer, úgy másfél évvel ezelőtt egy verőfényes nyári napon elszigorult arcát látva meg is szólítottam a Petőfi utcában: — Bosszankodol valamin, Lajos bácsi? — Hát hogyne bosszankodnék, amikor az előbb megállít egy hölgy, hogy mi is történt 1603-ban. Kezdem neki szépen magyarázni, s hát az első mondat után rögtön nem közbevág ő nagysága, hogy: „ó, nem kérem olyan részletesen, hiszen csak keresztrejtvény megfejtéséhez kell!“ Hát ne legyen erre mérges az ember? Látva, hogy itt csak a tréfa oldja fel a feszültséget, megkockáztattam a következőket: — Lajos bácsi, az évszámokkal én is hadilábon álltam, s csak egyetlen fontos évszámot jegyeztem meg: 113. E furcsa számon gondolkozni kezdett, majd megszólalt: — Látod, ezt én sem tudom... Mi is történt akkor? — Arra már nem emlékszem! A csattanó meglepte, de jól sikerült, mert hátrakapta a fejét, s úgy tört ki belőle a kacagás, mint a gyermekből. önagyságát pedig azon nyomban el is felejtette keresztrejtvényestül. Most elmeséltem neki többek között ezt is, s ismét nagyot nevetett. Mert a közelmúltban történt dolgokat hamar felejti, de nem úgy a régieket. Irigyelni lehet ma is bámulatos emlékező tehetségét, világos mondatait, tiszta beszédét. Már egy éve, hogy a kórház állandó lakója. Nyolcvanötödik évének már a negyedik hónapját tapossa. De búcsúzáskor kihúzza magát, kacsint egyet, s huncut, diákos mosollyal mondja: — Azért sem hagyom magamat! Tiszta szívből kívánjuk, hogy gyógyultan, jó erőben, minél hamarább térjen haza és még sokáig kutasson, tanítson. És hogy ne hagyja magát. GY. SZABÓ BÉLA KORTÁRS NAPLÓJA Liszt Ferenc első kolozsvári hangversenyéről kétszeresen Liszt-év volt a tavalyi. Születésének százötvenedik, halálának nyolcvanadik évfordulóján ünnepi hangversenyeket rendeztek. Lisztet idéző írások jelentek meg világszerte a Béke Világtanács által javasolt megemlékezések keretében. Ebből az alkalomból közöljük az alábbi, kiadatlan feljegyzéseket. Liszt .1846 végén időzött először Kolozsváron. Nem sokkal azelőtt Temesváron, Aradon, Lugoson, Nagyszebenben hangversenyezett. Érkezésének híre jóval megelőzte, s akinek lehetősége kínálkozott, igyekezett szeret ejteni és meghallgatni az akkor már európai hírű előadót. Gyulai Lajos több alkalommal is hallotta zongorázni őt. Először 1844 tavaszán Párizsban, majd később 1846 decemberében Kolozsvárt. Naplójában a zenekedvelő rajongásával számol be látottakról, hallottakról s elsősorban egyéni érzéseiről. A kolozsvári hangversenyek során felelevenedik első találkozásuk emléke. Utal is rá több alkalommal, s így az itteni hangversenyekről írottak előtt fussuk át a párizsiakról szóló érdekesebb sorokat. 1844. április 12. „ .. .De minek leginkább örvendek, az Lisztnek megérkezése, ki négy nap múlva concertet ad.” Április 17. „Tegnap Lisztet hallottam, a világ mostani első zongorászát... Magyarjai (1840—44 között készült rapszódiái, B. A.) annyira tetszettek a párizsi közönségnek, hogy újráztatták, és ő fáradhatatlanul, az egész estvér, egyes-egyedül osztatlanul dicsőítette. Se orchestrum, se más közbe adatni szokott declamátiók, énekek és nyitányok nem voltak . .. Koszorúk hullottak minden felől tiszteletére. Szem- és alakjátéka valami különös, azokkal minden érzéseit kifejezi, mit játéka alatt érez, örömet, fájdalmat, reményt, vigaszt, bizodalmat etc ... Nagy mester és ritka tünemény a musikai világban.“ Április 21. „Csütörtökön megint jó napom (lesz), Liszt fogja adni második koncertjét.“ Április 26. „Tegnap valók megint Liszt második concertjén és nem győztem bámulni. Egyedül az egész estre, hihetetlen, hogy tudjon egy ember zongorán oly nagy közönséget szünetleni elragadtatások közt mulatni, de ott van épen a rendkívüli talentumnak dicsősége. Magyarjait (rapszódiáit) újráztatták megint, és egy hang a földszintről Normát kívánt, annak is engedve Normából játszott, és így az indiscretus közönségnek is eleget téve, valóban fáradhatatlansága is bámulást ébreszt. Koszorúk hullottak minden felől a jeles, szép és ifjú halvány (ábrázatú) művész tiszteletére.“ S ezek után hadd következzenek a kolozsvári hangversenyekről írott jellemzőbb részletek. 1846. november 29. „Mai újság szerint Liszt már Kolozsvárt van, hol különös nagy tisztelettel fogadták.“ November 30. „ ... Szeretném, ha Kolozsvárt Lisztet még ott kapnám, mit már alig hiszek. Párisban hallottam zongorázni... és nem győztem bámulni — már ezentúl nem lesz szükség Kolozsvárról eltávozni, ide is elvetődnek a művészek.“ Az előbbi sorokat még Marosnémetin vetette papírra, a következőket már Kolozsvárt. December 3. „Itt most egyebet nem lehet hallani, csak Lisztet; az európai zongorász (!) itt van köztünk ... Ma lesz harmadik és talán utolsó hangversenye, eszerint még elég jókor jöttem, hogy őtet is meghallhassam. Tegnap Enyedre várták, hol nem is szándékszik zongorázni.“ Korábbi élményei alapján előlegez egyet-mást az esti hangversennyel kapcsolatban............Szinte előre is megírhatnám, hogy el fog bájolni, hogy bámulni fogom, mert Párisban hallván, nem feledhetem azon benyomást, melyet bennem ébresztett, és hihetőleg ma is az lesz (az) eset, csak hogy zongorái nem lesznek oly jók és maga is nem fog épen úgy magát felülmúlni igyekezni, mint tette azt a párisi nagyközönség előtt. December 4. „Tegnap tehát hallhatom megint Lisztet, ezen rendkívüli lángészt, csak azt bánom, hogy két első hangversenyén jelen nem lehettem. Valóságos ritka tünemény! Egy olyan, ki akár mire adta volna magát, nagy lett volna abban. Ez a lángeszek tulajdona!... Én máshoz nem igen tudom hasonlítani, mint Paganinihoz. Századok eltelnek, míg ilyen emberek megint előállanak. Paganininak hangszere volt háládatosabb. Hegedű, mennyivel szebb a zongoránál. Párisban hallottam volt még Lisztet és tegnap egy oly darabját, melyet ott is hallottam, ti. Wilhelm Teli nyitányát. de gyönyörű vala, de minden hangja, melyet előidézett. — Képe is érd[e]kes, kivált játéka alatt; minden ere mozgásban, minden ere zenél. Halvány arca, hosszú haja, ifjú volta nem kevésbé teszik érdekessé személyét. Kolozsvárt igen jól van fogadva és két első versenyén 2.000 pengő forintnál többet kapott! A tegnapit és a jövőt [ti. hangversenyt] jótékony célokra határozta ... Nagy fáklyás kíséretekben részesült már kétszer mióta itt van, készül hallom egy lakoma is számára és sokan fogják kísérni Enyed, Szeben, Brassó, még talán Bukarestig is. Ha nyár volna, örömest odacsatolnám magamat kísérőihez, de december igen hideg ember ... A színház tegnap zsúfolva tele volt...“ December 6. „Tegnap adá Liszt búcsú-hangversenyét... pompáson játszott. — Kivált az utolsó darabja, egy feladott témára — lehető legnagyobb bravúrral volt játszva ...“ December 8. „ ... Liszt eddig elutazott, ma Enyedig, hol megígérte, hogy visszamenet hangversenyt fog adni. Onnan, Bukarest, Kiev és Stambul lesznek megállapodó helyei.“ S valóban, Enyedről Bukarest felé vette útját, december végén, s január első napjaiban ott hangversenyezett, majd Safi-in keresztül Oroszországba látogatott el. BENKŐ ANDRÁS GEDEON ZOLTÁN LISZT FERENC (Rézkarc) JÓ KÚT Tavaszra ébresztett * csütörtök. Olyan jó meleg lett, a verebek mindenütt kiültek a háztetőkön. Parasztember lépett a könyvtárba, azt hittem, betévedt. Sápadt volt, mint aki a telet átaludta, és le volt fogyva. Pantallót viselt, az ingét ünnepnapiasan kieresztette, gyapjúmellény tartott mellében életet. A kórházból jött át, ismert, azt mondta, hosszú idő után első próbálkozása a szabad levegőn. Kivárta, míg mindenki vett ki könyvet, akkor közelebb jött. — Lássa, jobban lettem. Már én is emlékeztem rá, nehéz operáción ment át - télen szoktam vinni könyveket a betegeknek. Meglátta, hogy valaki tavaszi bárányokat terel az utcán, az ajtóba állt. — Bárányok?!... Ucu, ucu, ucu, ucu... — ujjait mozgatta, mintha ablakot morzsolna köztük. Visszajött, megkérdeztem, adjak valami olvasnivalót? Keresőn szétnézett az állványokon. — Tudja mit adjon — szólt —, attól a falusi embertől valamit, aki írta A baltát. Letettem a kartotéklapokat, hogy csodálkozzam. — Honnan gondolja, hogy falusi? Nézett, bocin jól hall, ilyent kérdek? — Csak egy falusi tudja úgy leírni — mondta. Magától értetődő volt előtte, hogy Mihail Sadoveanu, A balta szerzője falusi ember. A könyvtár Maka** renko-köre színdarabra készült. — Lányok, ha az előadásnak sikere lesz, elviszlek titeket ahhoz a házhoz, ahol Nagy István a Kutyás asszonyt meglátta, és ahol a regény lejátszódott. A Szomszédság nevében címűben van a Kutyás ház, s ahogy én elképzeltem, a Téglás utca felé, baloldalt, egy nagy kert végében. Egy hónap múlva el is indultunk, őszi nap volt, a fecskék már elmentek, de a külváros mégis meghitt, s olyan szép, hogy az ökörnyál is csodálkozik a levegőben. Lassan én lettem a Kutyás asszony, a lányokhoz még gyűltek gyerekek, és néhány hancúrozó eb is hozzánk csatlakozott. Mikor a kicsi tornyos házat megláttam és megmutattam, a gyerekek előreszaladtak, és üvöltöttek, mint az indiánok. — Könyvtáros néni, tessék benézni, itt nincsenek kutyák. — Ki tudja, hol vannak azok már, kislányom, azóta új kutyák születtek. A gyerekek be akartak menni, le kellett beszéljem őket. — Ne menjetek, nem tudom, most ki lakik itt, ellenben Piri elmeséli, ki volt a kutyás asszony. Piri jó előadó. Az összesereglett emberek mert mindjárt csődület támadt, könyvismertetőt hallottak a kutyás asszonyról, aki a városvégen lakott, bolondnak tartották, mert kutyákat tartott, aztán a dolgozó asszonyok rábízták a gyerekeiket, míg szegényt ki nem kezdte a pletyka és a babona, s a gyerekeket az anyák már nem engedték hozzá, és ő ottmaradt magában, mintha ki lenne fosztva. — Akkor még városvég volt ez a rész, most új utcák nyíltak, új házakkal — mondtam a gyerekeknek. És a múlton gondolkozva, hiába akartuk, nem sikerült szomorúnak lenni. Szürke nap volt március ötdike. Meghalt a Vidámság embere és annyi írás örökké derűs szerzője. Amikor az iparvágányok közt mentem, akkor hallottam a hírt. El kellett rántsanak, majdnem elütött a tolató mozdony, úgy megdermedtem. Azelőtt nemrégen találkoztunk, a levegő is musttal volt tele, gurult át gömbölyűen a főtéren, mindig egymásnak mentünk, ő is sietett mindig, én is, még ezzel a találkozóval volt tele a lelkem. — Még annyi mondanivaló van bennem, elvtársnő. És írok magáról is egy olyan portrét, amilyent megérdemel. Egy másik találkozóra emlékeztetett utóbbi mondatával, egy cikkében igazságtalan volt hozzám, meg is mondtam akkor: „Nagyon haragszom magára“. „Hogy azt írtam, hogy tömzsi?“ „Maga van olyan tömzsi férfiben, mint én nőben". Elkacagtuk a haragot, élveztem a humort benne, és ő is kedvelte, hogy nem voltam soha búval bélelt. Elvitt haza, széjjelnézett, összeszedte a könyvei közül, amit csak tudott, hogy osszam ki a legszorgalmasabb olvasó gyermekeknek. Még egy német fordítást is adott, lefordították németre a Szél fúratlan nem indult, dedikálta, olyan örömmel adta. És most egész nap az ő könyveit keresték az olvasók. Mind az volt a fejemben, telefonálok, hogy viszik a könyvét. „A Szél fúratlan nem indul címűt, Asztalos István elvtárs, elfújták a szelek. Mind kivették az olvasók.“ Kornyák József Egy könyvtáros naplójából UTUNK