Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-03 / 1. szám

Világ; proletárjai, egyesüljetek! 5ö ének ép'dűi M" mnr különösnek tűnik, hogy annyi éven, évtizeden, tán évszáza­don át az emberiség csak kívánt, boldog újévet; csak kívánt s “ reménytelenségben csak a remény vezette át egyik esztendőből a másikba - szinte csöbörből vödörbe, az idő majdnem eqy-formájú egy mértékű, egy-tartalmú méröedényeibe. Csak kívántunk boldog új­evet — s ugyan miféle biztos, kézzelfogható alakja volt ennek a kí­vánságnak? Legfennebb az egyéni kis tervek szalmaszál-vázai épülget- tek újra meg újra: gyönge, vézna építmények, kiskörű vágyak jelképei a magányos ember önáltató vigaszai. Persze: azért szívből jövő köszöntés volt mindig a BUEK — szív­ből jövő. de nem a való lehetőségek talajából sarjadó; és puszta kö­szöntés vblt, újévi kalapemelés, „jó napot“ egy esztendőre: éppúgy nem volt foganatja, mint az átkoknak ... Az újévi üdvözletek, jókívánságok azonban valódi, jogos, erős vá­gyakat foglaltak magukban. Csak éppen erő kellett — tudatos, követ­kezetes, forradalmi erő — amely az egyéni vágyódások szalmaszálai helyébe a kollektív jövő acélszálait fekteti le. A kommunisták vezette forradalmi munkásosztály, az egész dolgozó néppel harcos egységben, föllobbantotta a megdermedjek tűnt időt, mérőedényeiből kilöttyin- tette az állott éveket — s megkezdődött a harc és az építés új nap- tara; egyik év már nem hasonlít a másikra, mindegyik: teljesebb, erő­sebb, gazdagabb. Boldog újévet — kissé anakronisztikus már e köszöntés, mert hi­szen már sok-sok esztendőnk: az országos boldogulás éve volt; a régi köszöntésben pedig mintha ott lappangana még a hajdani, elavult idő­számítás, a keserves óévek keserű tagadása, s az elvont reménye az uj, a végre-valahára boldog, új évnek. I\la a BUEK-kártyákon a megvalósított s az újabb tervek szám­adatai állanak. Pontosan tudjuk ma már, mennyivel lesz boldogabb az újabb év a tavalyi új évnél. Nem a reménykedő várakozók vagyunk már, hanem építői az új januárnak, februárnak, az új augusztusnak, decembernek. Államfőink, pártvezetöink. foglalják össze a mi nevünk­ben, hogy mit végeztünk el eddig, s mit kell elvégeznünk — magunk­nak: mindannyiunknak — ezután. Tudjuk, mennyi acéllal leszünk erő­sebbek, mennyi szénnel, kőolajjal növekszenek a tüzek, mennyi nitro­génnal frissülnek fel a földek, s azt is tudjuk — micsoda álomszerű ízű valóság ez! — azt is tudjuk: hány művelt emberrel lesz több az uj évben, mint a tavaly, hány gyerekkel több jár magasabb osztályba, mint a tavaly, pontosan megterveztük, hány fiú és lány ismeri meg a felsőbb matematikát, a hegedűjáték szép titkait s a mindenséget. Megtervezett új esztendő küszöbén állunk ismét; de nemcsak a tarve van a kezünkben, hanem az építőanyagai is, és kiszemeltük már a faiskolában a zöld gallyat, friss koronájú fácskát, melyet — mint új házak tetejére — majd kitűzünk föl, a zászlónk mellé. Boldog új évet tervezünk és teremtünk: éljenek tervezői és terem ­tői! 7 / ? / UTUNK A ROMÁM NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XIX. ÉVFOLYAM, 1. (792.) SZÁM «■naHBHnHmni — ARA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1964. JANUÁR 3. MOHI SÁNDOR 1945. MÁJUS 1. FELVONUL A FALU nagyon fiatal s nagyon rokonszenves igazgató mutatja meg a marosvásár­helyi pionírok otthonát, a szép tágas szobákat. Akár há­rom-négy család lakásigényét is kielégíthetné ez a villa. Pár száz pionírnak azonban kicsit már szűk otthon. Szűk, de barátságos. A falon fény­képek, függönyök az ablakon, gyönyörű gobelin, kitömött állatok és madarak, nagy vi­adalokon győztes repülőmo- dellek s az üvegszekrényekben díszoklevelek, versenydíjak: rajoniak, tartományiak, or­szágosak és nemzetköziek is, zászlók, dobok, jelvények és ragyogó otthonos tisztaság. Itt az ember deresedő fej­jel is hamar otthon érzi magát. N! A kis mesterek éppen most „építik“ az első „siklógépeket“ s közben észrevétlenül néhány aerodinamikai fogalom gya­korlati jelentőségével is meg­ismerkednek. Mint minden remek dolog a világon, ez a kis modell, a „Szöcske“ is milyen egyszerű! Vékony fenyőpálcika a törzse és kartonlap a szárnya meg a farka. Még engem is el­kap a láz, hogy egy ilyen kis repülőt „építsek“. Különösen, hogy már tudom, mikor „orr- könnyű“, „orrnehéz“ vagy „jobbra-“ illetve „balra-húzó“ a modell, s a szárny elöre- liátra helyezésével hogyan kell „kiegyensúlyozni“, hogy aztán méltóságosan siklodjék ég és föld között. Annyi nagyos szakkifejezés, annyi izgatott sürgés-forgás vesz körül, el se hinném, ha beléptemkor az igazgató nem figyelmeztet, hogy ezek még csak kezdők. Hints Ottó — az egyik „ala­pító tag“. — Munka közben többet mond az ember ön­magáról, és öntudatlanul is őszintét. S főleg egy csomó olyan dolgot, ami talán még önmaga előtt sem tudatosul, mert csak mozdulat, villanás, mosolysugár vagy szemcsilla- nás, de ami a tudással, a gya­korlattal, az ügyszeretettel együttesen adja a nevelő e- gyéniségét s azt a titokzatos adókészüléket, amelyre a fia­tal szívekben rejlő világvevők mint baráti hullámhosszra pontosan ráhangolnak. Az egyik kis mackófejű pi- rosnyakkendős „Szöcskéje“ valahogy jobbra billen. Iga­zít a szárnyán. Hiába. Ren­dez valamit a modell farkán, így se megy. Bosszúsan meg­rázza a fejét. Észre sem ve­szi, hogy a tanár elvtárs ép­pen őt figyeli. A következő pillanatban már a legjobb ke­zekben van a makrancos „Szöcske“. Csontos, kissé bogos ujjak tartják leheletfinomsággal s mégis határozottan a töré­keny jószágot. A hüvelykujj a szokottnál hátrább hajlik. A bal szem hunyorít, a jobb pillái is félig becsukódnak: célzó pillantás végig a tör­zsön. Aztán nyugodt szemlélő­dés felülnézetben. Milliméter- nyi igazítás a két gumikarika közé szorított szárnyrögzítőn. S végül egy rövid kérdés: — Láttad? A mackófejű bólint. — Figyeld az indítást! Könnyed, csuklóból lendülő mozdulat a dobás, mint egy nagyon laza ecsetvonás. S a „Szöcske“ előírásosan startol és száll tova. A mackófejű utána iramodik. Es, mikor már senki sem figyeli, ő is tömzsi ujjai közé veszi a mo­dellt. Tartja, emelgeti, céloz­gatja. Szó se róla, nem olyan könnyedek, biztosak a mozdu­latai, mint Hints tanár elv­társé. Csak a feje búbján egy hajtincs kunkorodik éppen úgy a nagy figyelésben. A mester, aki ebben a tőré- kény szárnyakon égre törő sportban többszörös és több- kategóriás országos bajnok, olyan szerény ember, hogy alig-alig lehet némi önvallo­másra bírni: _ Mérnök szerettem volna lenni. De a tanügyi reform előtt csak a biológiára kap­tam ösztöndíjat. Azt végez­tem. De ezt csinálom immár tizenkét éve. — Ezekből a fi­úkból majdnem mind mér­nök lesz.. ■ — Annyi nagy siker után, meg tudná mondani, n\i volt elete legnagyobb sikere? — Feltétlenül! — vágja ra, pillanatnyi gondolkodás nél­kül határozottan: — Ez év májusában a Tirgu-Ocna-i só­bányában rendezték meg a mikromodellek országos ver­senyét. Csodálatos volt a ra­gyogóan kivilágított, csillogó. óriás boltozat" alatt verse­nyezni. A mikromodellezés az egyik legtöbb tudást igény­lő versenyszám. Az idei or­szágos bajnok pedig Csomós Laci lett. Akkor XI. osztá­lyos. Tanítványom. És én let­tem a második... Csomós Laci most mérnökhallgató — teszi hozzá csendesen. Hát ilyen ember Hints Ot­tó. Ezentúl pedig már nem is igen beszél önmagáról, ha­nem a pionírház, a sportág s az oktatás kérdéseiről. Meg­tudom, hogy ide a pionírház­ba nemcsak a mostani pioní­rok, hanem az egykoriak is eljárnak, köztük olyanok is, akik vakációzó egyetemi hall­gatók, szakmunkások vagy szakiskolások. Program sze­rint minden szombat délután négy órát itt terveznek és „építenek“. Mert a modellt építik, és Hints Ottó, aki nem lehetett mérnök, ma több ok­tatónál: Építő. Egy egész se­reget épített be a pionírház­ba, s egy egész sereg szívé­be építette be a pionírházat. S ez a sereg nemcsak mo­delleket épít, de építi tovább ezt az otthont is. Ma a mo­dellező körnek már remek villanyhajtású kisgépei van­nak. Az egyiket az Encsel Mór gyár szakiskolásai csinál­ták, s így a sok mindent tudó, „okos“ kis gép csak 1900 lejbe került. A többi kitelt az egykori pionírok szaktudá­sából és lelkesedéséből. Ebben a pionírházban Hints Ottó műhelye felett, az eme­leten egy másik építő is szor­goskodik: Popircá Teodóra, a villogó kézimunkatű mestere. Ide, ebbe a tizenkét éve szer­vezett kézimunka-körbe is el­eljárnak az egykori pionír leányok, pedig már asszony közülük nem egy. Persze, itt nem lehet má­sodpercekkel. magassággal és fordulatszámmal mérni az eredményeket. így a lendü­letből, tudásból nem lesz or­szágos bajnokság, de orszá­gos és határokon túlra is szó­ló siker annál több. Őszintén sajnálom, hogy annyira járatlan vagyok a ké­zimunkák terén, s így gyak­ran olyasmiben gyönyörködöm itten, aminek mikéntjéről szá­mot adni nem tudok, s azt is nehezen tudom elképzelni, mennyi tudás és szorgalom fekszik egy-egy remek da­rabban. Popircá Teodóra mo­solyog: — Ö, ez nagyon könnyű! Es mosolyognak körülötte a pirosnyakkéndős, pepitaru­hás, fekete kötényes kislá­nyok: — Öi ez nagyon könnyű! En pedig őszintén drukkolok. Jaj, csak a kezembe ne ad­ják, hogy kipróbáljam. Inkább a sarokba ülök szerényen, s onnan figyelem, hogyan folyik a munka. A kicsikék — mert ez a legki­sebbek köre — beszélgetnek, csevegnek. Néha csermely csörgedezése, néha méhkaptár zsongása tölti meg a szobát. Csodálom Popircá Teodóra ta­nárnőt: ő értelemszerűen is hallja a hangokat, s hol ro­mánul. hogy magyarul javít­gatja a beszédhibákat. Mikor erről később szó esik. csak annyit mond róla: — A kézimunkázást min­dig össze kell kapcsolni a gyermekek társalgási készsé­gének fejlesztésével és szókin­csük gyarapításával. Aztán kicsit elgondolkozva folytatja: — A mai dolgozó nő életé­ben a kézimunkázás kellemes, hasznos, ízlésfejlesztő időtöl­tés. És a társalgás, társaság­ba járás kiegészítője. Szóval legtöbbjüknél nem lesz ke­nyérkereset. Szokják meg. hegy magvas, okos beszélge­téssel töltsék az időt, s renié­(Folvtatása a 2. oldalon) DÁNÉ TIBOP FÁBIÁN SÁNDOR Akarnám Az ősz fát borzongat s fagyot fakasztva porhanyítja a felszántott rögöt. Hűvösen járok (mint az őszi széli az érlelődő emberek között. Meg kell keresnem mindenkit külön, ahogy a szél megkeresi a fákat, s letépi festett lombjukat, hogy álmodjanak festetlenet, másai. A fák bátran megcsupaszodnak, tudják, hogy zöldjük ki fog nőni újból. Azt akarom, az emberek is sokat merjenek veszitni önmagukból. Hullassák el az olcsó örömöt, a beidegzett, fonnyadt megszokást, s az apák festett álmait — Álmodni kell, de ma valami mást. A szél tavasszal visszatér s a fáknak, melyeket ismer, új lombokat ad. Akarnám: én is adjak nagyobb örömöt, szebb álmokat és jobb szokásokat, mint hűvös őszi szél, a megkopott lombot cibálva járjak a világon, de tudják rólam: új lombot hozok s mindenki, aki ismer, visszavárjon. SZÖCSKÉK a SÓBÁNYÁBAN

Next

/
Thumbnails
Contents