Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-03 / 1. szám

56 ének ép"dai t" már különösnek tűnik, hogy annyi éven, évtizeden, tán évszázadon át az emberiség csak kívánt, boldog újévet; csak kívánt s a reménytelenségben csak a remény vezette át egyik esztendőből a másikba - szinte csöbörből vödörbe, az idő majdnem egyformája egy mértékű, egy tartalmú mérőedényeibe. Csak kívántunk boldog újevet és ugyan miféle biztos, kézzelfogható alakja volt ennek a kívánságnak? Legfennebb az egyéni kis tervek szalmaszál-vázai épülgettek újra meg újra: gyönge, vézna építmények, kiskörű vágyak jelképei a magányos ember önáltató vigaszai. Persze, azért szívből jövő köszöntés volt mindig a BUEK — szívből jövő, de nem a való lehetőségek talajából sarjadó, és puszta köszöntés volt, újévi kalapemelés, „jó napot“ egy esztendőre, éppúgy nem volt foganatja, mint az átkoknak ... Az újévi üdvözletek, jókívánságok azonban valódi, jogos, erős vágyakat foglaltak magukban. Csak éppen erő kellett — tudatos, következetes, forradalmi erő — amely az egyéni vágyódások szalmaszálai helyébe a kollektív jövő acélszálait fekteti le. A kommunisták vezette forradalmi munkásosztály, az egész dolgozó néppel harcos egységben, föllobbantotta a megdermedtek tűnt időt, mérőedényeiből kilöttyintette az állott éveket — s megkezdődött a harc és az építés új naptára; egyik év már nem hasonlít a másikra, mindegyik: teljesebb, erősebb, gazdagabb. Boldog újévet — kissé anakronisztikus már e köszöntés, mert hiszen már sok-sok esztendőnk, az országos boldogulás éve volt; a régi köszöntésben pedig mintha ott lappangana még a hajdani, elavult időszámítás, a keserves óévek keserű tagadása, s az elvont reménye az új, a végre-valahára boldog, új évnek. Ióla a BUEK-kártyákon a megvalósított s az újabb tervek számadatai állanak. Pontosan tudjuk ma már, mennyivel lesz boldogabb az újabb év a tavalyi új évnél. Nem a reménykedő várakozók vagyunk már, hanem építői az új januárnak, februárnak, az új augusztusnak, decembernek. Államfőink, pártvezetőink, foglalják össze a mi nevünkben, hogy mit végeztünk el eddig, s mit kell elvégeznünk — magunknak, mindannyiunknak — ezután. Tudjuk, mennyi acéllal leszünk erősebbek, mennyi szénnel, kőolajjal növekszenek a tüzek, mennyi nitrogénnal frissülnek fel a földek, s azt is tudjuk — micsoda álomszerű ízű valóság ez! — azt is tudjuk, hány művelt emberrel lesz több az új évben, mint a tavaly, hány gyerekkel több jár magasabb osztályba, mint a tavaly, pontosan megterveztük, hány fiú és lány ismeri meg a felsőbb matematikát, a hegedűjáték szép titkait s a mindenséget. Megtervezett új esztendő küszöbén állunk ismét, de nemcsak a türve van a kezünkben, hanem az építőanyagai is, és kiszemeltük már a faiskolában a zöld gallyat, friss koronájú fácskát, melyet — mint új házak tetejére — majd kitűzünk föl, a zászlónk mellé. Boldog új évet tervezünk és teremtünk: éljenek tervezői és teremtői! «7 /? Világ, proletárjai, egyesüljetek! UTUNK A ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XIX. ÉVFOLYAM, 1. (792.) SZÁM — ARA 50 BÁNI — KOLOZSVÁR, 1964. JANUÁR 3. ■naHBHnHmni / MOHI SÁNDOR 1945. MÁJUS 1. FELVONUL A FALU SZÖCSKÉK a SÓBÁNYÁBAN nagyon fiatal s nagyon rokonszenves igazgató mutatja meg a marosvásárhelyi pionírok otthonát, a szép tágas szobákat. Akár három-négy család lakásigényét is kielégíthetné ez a villa. Pár száz pionírnak azonban kicsit már szűk otthon. Szűk, de barátságos. A falon fényképek, függönyök az ablakon, gyönyörű gobelin, kitömött állatok és madarak, nagy viadalokon győztes repülőmodellek s az üvegszekrényekben díszoklevelek, versenydíjak, rajoniak, tartományiak, országosak és nemzetköziek is, zászlók, dobok, jelvények és ragyogó otthonos tisztaság. Itt az ember deresedő fejjel is hamar otthon érzi magát.! A kis mesterek éppen most „építik“ az első „siklógépeket“ s közben észrevétlenül néhány aerodinamikai fogalom gyakorlati jelentőségével is megismerkednek. Mint minden remek dolog a világon, ez a kis modell, a „Szöcske“ is milyen egyszerű! Vékony fenyőpálcika a törzse és kartonlap a szárnya meg a farka. Még engem is elkap a láz, hogy egy ilyen kis repülőt „építsek“. Különösen, hogy már tudom, mikor „orrkönnyű“, „orrnehéz“ vagy „jobbra“ illetve „balra-húzó“ a modell, s a szárny előrehátra helyezésével hogyan kell „kiegyensúlyozni“, hogy aztán méltóságosan siklódjék ég és föld között. Annyi nagyos szakkifejezés, annyi izgatott sürgés-forgás vesz körül, el se hinném, ha beléptemkor az igazgató nem figyelmeztet, hogy ezek még csak kezdők. Hints Ottó — az egyik „alapító tag“. — Munka közben többet mond az ember önmagáról, és öntudatlanul is őszintét. S főleg egy csomó olyan dolgot, ami talán még önmaga előtt sem tudatosul, mert csak mozdulat, villanás, mosolysugár vagy szemcsillanás, de ami a tudással, a gyakorlattal, az ügyszeretettel együttesen adja a nevelő egyéniségét s azt a titokzatos adókészüléket, amelyre a fiatal szívekben rejlő világvevők mint baráti hullámhosszra pontosan ráhangolnak. Az egyik kis mackófejű pirosnyakkendős „Szöcskéje“ valahogy jobbra billen. Igazít a szárnyán. Hiába. Rendez valamit a modell farkán, így se megy. Bosszúsan megrázza a fejét. Észre sem veszi, hogy a tanár elvtárs éppen őt figyeli. A következő pillanatban már a legjobb kezekben van a makrancos „Szöcske“. Csontos, kissé bogos ujjak tartják leheletfinomsággal s mégis határozottan a törékeny jószágot. A hüvelykujj a szokottnál hátrább hajlik. A bal szem hunyorít, a jobb pillái is félig becsukódnak, célzó pillantás végig a törzsön. Aztán nyugodt szemlélődés felülnézetben. Milliméternyi igazítás a két gumikarika közé szorított szárnyrögzítőn. S végül egy rövid kérdés: — Láttad? A mackófejű bólint. — Figyeld az indítást! Könnyed, csuklóból lendülő mozdulat a dobás, mint egy nagyon laza ecsetvonás. S a „Szöcske“ előírásosan startol és száll tova. A mackófejű utána iramodik. És, mikor már senki sem figyeli, ő is tömzsi ujjai közé veszi a modellt. Tartja, emelgeti, célozgatja. Szó se róla, nem olyan könnyedek, biztosak a mozdulatai, mint Hints tanár elvtársé. Csak a feje búbján egy hajtincs kunkorodik éppen úgy a nagy figyelésben. A mester, aki ebben a törékeny szárnyakon égre törő sportban többszörös és többkategóriás országos bajnok, olyan szerény ember, hogy alig-alig lehet némi önvallomásra bírni. _ Mérnök szerettem volna lenni. De a tanügyi reform előtt csak a biológiára kaptam ösztöndíjat. Azt végeztem. De ezt csinálom immár tizenkét éve. — Ezekből a fiúkból majdnem mind mérnök lesz.. . — Annyi nagy siker után, meg tudná mondani, ni volt élete legnagyobb sikere? — Feltétlenül! — vágja rá, pillanatnyi gondolkodás nélkül határozottan. — Ez év májusában a Tirgu-Ocna-i sóbányában rendezték meg a mikromodellek országos versenyét. Csodálatos volt a ragyogóan kivilágított, csillogó, óriás boltozat" alatt versenyezni. A mikromodellezés az egyik legtöbb tudást igénylő versenyszám. Az idei országos bajnok pedig Csomós Laci lett. Akkor XI. osztályos. Tanítványom. És én lettem a második... Csomós Laci most mérnökhallgató — teszi hozzá csendesen. Hát ilyen ember Hints Ottó. Ezentúl pedig már nem is igen beszél önmagáról, hanem a pionírház, a sportág s az oktatás kérdéseiről. Megtudom, hogy ide a pionírházba nemcsak a mostani pionírok, hanem az egykoriak is eljárnak, köztük olyanok is, akik vakációzó egyetemi hallgatók, szakmunkások vagy szakiskolások. Program szerint minden szombat délután négy órát itt terveznek és „építenek“. Mert a modellt építik, és Hints Ottó, aki nem lehetett mérnök, ma több oktatónál. Építő. Egy egész sereget épített be a pionírházba, s egy egész sereg szívébe építette be a pionírházat. S ez a sereg nemcsak modelleket épít, de építi tovább ezt az otthont is. Ma a modellező körnek már remek villanyhajtású kisgépei vannak. Az egyiket az Encsel Mór gyár szakiskolásai csinálták, s így a sok mindent tudó, „okos“ kis gép csak 1900 lejbe került. A többi kitelt az egykori pionírok szaktudásából és lelkesedéséből. Ebben a pionírházban Hints Ottó műhelye felett, az emeleten egy másik építő is szorgoskodik: Popirca Teodóra, a villogó kézimunkatű mestere. Ide, ebbe a tizenkét éve szervezett kézimunka-körbe is elöljárnak az egykori pionír leányok, pedig már asszony közülük nem egy. Persze, itt nem lehet másodpercekkel, magassággal és fordulatszámmal mérni az eredményeket, így a lendületből, tudásból nem lesz országos bajnokság, de országos és határokon túlra is szóló siker annál több. Őszintén sajnálom, hogy annyira járatlan vagyok a kézimunkák terén, s így gyakran olyasmiben gyönyörködöm itten, aminek mikéntjéről számot adni nem tudok, s azt is nehezen tudom elképzelni, mennyi tudás és szorgalom fekszik egy-egy remek darabban. Popirca Teodóra mosolyog: — Ó, ez nagyon könnyű! És mosolyognak körülötte a pirosnyakkendős, pepitaruhás, fekete kötényes kislányok: — D, ez nagyon könnyű! Én pedig őszintén drukkolok. Jaj, csak a kezembe ne adják, hogy kipróbáljam. Inkább a sarokba ülök szerényen, s onnan figyelem, hogyan folyik a munka. A kicsikék — mert ez a legkisebbek köre — beszélgetnek, csevegnek. Néha csermely csörgedezése, néha méhkaptár zsongása tölti meg a szobát. Csodálom Popirca Teodóra tanárnőt: ő értelemszerűen is hallja a hangokat, s hol románul, hogy magyarul javítgatja a beszédhibákat. Mikor erről később szó esik, csak annyit mond róla: — A kézimunkázást mindig össze kell kapcsolni a gyermekek társalgási készségének fejlesztésével és szókincsük gyarapításával. Aztán kicsit elgondolkozva folytatja: — A mai dolgozó nő életében a kézimunkázás kellemes, hasznos, ízlésfejlesztő időtöltés. És a társalgás, társaságba járás kiegészítője. Szóval legtöbbjüknél nem lesz kenyérkereset. Szokják meg, hogy magvas, okos beszélgetéssel töltsék az időt, s remé.Folytatása a 2. oldalon) DÁNÉ TIBOR FÁBIÁN SÁNDOR Akarnám Az ősz fát borzongat s fagyot fakasztva porhanyítja a felszántott rögöt. Hűvösen járokmint az őszi szélt az érlelődő emberek között. Meg kell keresnem mindenkit külön, ahogy a szél megkeresi a fákat, s letépi festett lombjukat, hogy álmodjanak festetlenet, másat. A fák bátran megcsupaszodnak, tudják, hogy zöldjük ki fog nőni újból. Azt akarom, az emberek is sokat merjenek veszítni önmagukból. Hullassák el az olcsó örömöt, a beidegzett, fonnyadt megszokást, s az apák festett álmait . Álmodni kell, de ma valami mást. A szél tavasszal visszatér s a fáknak, melyeket ismer, új lombokat ad. Akarnám: én is adjak nagyobb örömöt, szebb álmokat és jobb szokásokat, mint hűvös őszi szél, a megkopott lombot cibálva járjak a világon, de tudják rólam: új lombot hozok s mindenki, aki ismer, visszavárjon.