Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1964-01-03 / 1. szám
2 SETA ALBERT LÁSZLÓ SERESTÉLY BÉLA így szépítjük napjainkat Kőbe dermedt álom, antik szobor a múlt a világmindenség nagy múzeumában, ölében latin és görög istenek árnyai gunnyasztanak s az őszülő idő üstökében a letűnő századok csontos ujjai babrálnak. És ébrednek a napok. A lassúléptű, lomhajárású, megvénhedt esztendők vastag, nehéz ködmönét magukról ledobják, az ifjodó nap aranyból szőtt köntösbe öltözteti őket. Orcáikat kifürösztötték már az ossziáni ködökből, s a gyakorta el-elszunnyadó jó öreg Homérosz világtalan szemeibe is az újjáébredő világ fényességét sugarazzák. Tükreik már nent a hegyek zöld rámáiba keretezett vizek. a tömbházak ablakainak kristálytükreiben csinosítják magukat, méheikben újabb s újabb Prométheuszok fogamzanak, kik meghódítják az égi tüzet, a kibernetika csodálatos agyával gondolkoznak, űrrakéták postájával üzennek az égnek, karlendítési közelbe hozzák le azt és csillaggyöngyökből font füzért illesztenek munkás hétköznapjaink veríték-illatú homlokára . . . SZÖCSKÉK A SÓBÁNYÁBAN (Folytatás az első oldalról) sem a lakásukat nem fogják gicscsekkel megtölteni. Ha nem lesz idejük maguknak elkészíteni, tudni fogják, mit vásároljanak. A falakon körbe remekebbnél remekebb gobelinképek, a kis asztalon kelimterítő és keresztszemes kendők. Ha nem látnám, hogy a szemem előtt is készülnek efféle dolgok, el sem hinném talán, hogy V—VII. osztályos leánykák varrták. Különösen egy hegedűjére hajló kisfiú képe s az űrhajósok tiszteletére készült nagyméretű gobelinkép tetszik. De gobelinben és keresztszemes, írásos, s a jó ég tudja még hányféle képben, térítőben, függönyben itt van mindaz, amit formában és színben ennek a vidéknek népe évszázadok óta alkotott, de megelevenednek építőtelepeink is. A népek barátsága jut kifejezésre itt, a jó ízlés és a mesterségbeli tudás magas színvonalán. S már nem is csodálkozunk, hogy országos és nemzetközi kiállítások megszámlálhatatlan sikere áll a kör mögött, hogy legszebb darabjaik a testvéri országok fővárosaiba kerültek kedves ajándékul, és hazánkban is ifjúsági mozgalmunk, s más közéleti intézményeink székházaiban díszlenek. Mert országos vagy nemzetközi színvonalon állani nem földrajzi kérdés. Az élszínvonal bárhol, bármikor bármiben megvalósulhat. Ez is, mint minden a világon, az emberen múlik. DÁNÉ TIBOR * Elbeszélt reprodukciós kötetekben, képzőművészeti tanul' 'mányoknál szokás, hogy a mű legjellemzőbb részletét kinagyítják a kép (vagy szobor) egészéből, mintegy nagyítólencse alatt vizsgálják, így jobban kitűnhetnek jellemzői, az ecset- és színkezeléstől a téma- és formalátásig. Ilyen, Huszár novellisztikájából kinagyított vázlatnak tűnik az író új kötete, az Árva madár*. Talán nincsenek benne olyan emlékezetes novellák, mint annak idején mondjuk a Jött egy lány a telepre, talán nem is olyan vitára ingerlő, mint például előző kötete, a Számadás helyett. Cserében minden eddiginél tisztábban kiviláglik belőle Huszár írói szemléletének, témalátásának, írói eljárásainak minden erénye és gyengesége Huszár novellisztikájának alapvető vonása az ábrázolt életanyag frissesége. Témáinak, hőseinek legtöbbje akár riporttéma vagy riporthős is lehetne, márpedig a riportnak igazán létfeltétele az azonnaliság, a gyors reagálás. A basáskodni akaró kispolgár helyreutasítása (A protekciós), a hatalmával viszszaélő tisztségviselő megrendszabályozása (Felmondás), az egyszer megbotlottak visszafogadása a társadalomba (Mérlegen) éppoly izgatóan mai kérdés (mert holnap is gyakori probléma lehet még), mint ahogyan izgatóan mai (mert általában csak holnapra kialakuló embertípus) a mindenki iránt szenvedélyesen érdeklődő Gálffy tanár (A professzor), a közügyekben mindenáron rendet teremteni akaró Mikulás bácsi, az utcaseprő (A protekciós), vagy az igazgató, aki nemcsak gyárat, hanem embereket is vezet (Felmondás). Mindez azonban lehet külsőség is; az életanyag frissesége önmagában még nem jelenti a széppróza időszerűségét (mint ahogy a modern forma még nem jelent korszerűséget). Fontos tehát, hogy a maiság írói szándéka hogyan, miben jelentkezik, a mai emberi problémák milyen mesébe ágyazottak, milyen hősök hordozzák, milyen írói eljárások juttatják érvényre. Huszár novelláiban az új (nem máshoz viszonyítva, hanem a nóvum értelmében) — ezt előrebocsáthatjuk — mindenekelőtt az írás „légkörében“, szenvedélyességében, közéletiségében jelentkezik. Eddig kevéssé méltányolta a kritika Huszár atmoszférateremtő képességét, novelláinak egyik legfőbb művészi erényét. „Azt hittem, csak én figyelem őket. Később jöttem rá, hogy a nyárikért szinte minden vendége értük van itt. Mintha önmagukat idézték volna meg e két fiatalban, tíz, húsz, harminc év előtti voltukban. Egy-két pohár ital, régi dalok, távoli éjszakai zsongás, és visszaérkeztünk — vissza az ifjúságba. Találgattuk, mit mond most a lány, s a fiú mit felel.. .“ — indítja Ma éjszaka itt járt... című novelláját. Egyszerű, száraz, szinte művészietlennek ható mondatok, s mégis megcsap a fiatalság iránti örök nosztalgia, a fiatal szerelmesek boldogságáért izgulás fájó, irigykedő és mégis velük érző öröme. Pár sorral alább már természetes, hogy rózsát küldenek nekik, felkérik a lányt táncolni, hogy nekik játszik a zenekar — hiszen ők a fiatalok. Ebbe a hangulatba dobban bele a tragédia. Huszárnak elég egyetlen mondat, hogy szinte Kosztolányi Esti Kornél novelláira emlékeztetően megváltozzék a novella hangulata: „Ekkor jelent meg a kapuban egy férfi.“ S mielőtt tovább olvasnánk, már tudjuk, hogy valami megváltoztathatatlan történt. (Pedig a mondatai — és ezzel egyszer érdemes lenne külön foglalkozni — nagyon sokszor odavetettek, nincsenek megmódolva, közhelyesek, az élő beszédnek nemcsak az elevenségét idézik fel, hanem gyakran pongyolaságát, nyelvi helytelenségeit és idegenségeit is.) Vagy milyen mozgalmas, erőteljesen hangulatteremtő A tékozló fiú bevezetője (bár a hasonlat naturalizmusáról lehetne — és ismét csak kellene is — külön cikkben vitatkozni). Ebben a légkörben realizálódik Huszár novelláinak szenvedélyes közéletisége. Mert a közéletiség Huszárnál nemcsak írói állásfoglalás, hanem az írás állásfoglalása, nemcsak írói szándék, hanem megvalósulás. Nemcsak az, hogy az olvasóját izgató, érintő problémákról ír, hanem egyúttal az olvasója nevében! Ez emeli ki az egyediségből és teszi általános érvényűvé nem egy novelláját, ezért szól a vezetők felelősségéről a Felmondás és a Mérlegen, a szülők felelősségéről az Annak emlékére, hogy egyszer összevesztünk..., a nevelők, szülők, tanárok, környezet felelősségéről a Lajos, a huligán. (És itt meg kell jegyeznünk, hogy érthetetlen, miért nem került be a kötetbe az Árva madár megjelenése előtt egy évvel közölt Lajos, a huligán [Utunk, 1962. XI. 2.] vagy az Ajándék [Utunk, 1962. XII. 28.], holott minden szempontból ide kívánkoztak volna, és semmi esetre sem „gyengébbek“ a kötetben közölteknél.) Az életanyag frissesége és ,a hangulati feszültség ** mellett különösen disszonáns az egyes novellákban fel-felbukkanó érzelgősség, ami kiszorítja belőlük az érzelmek igazi gazdagságát. A címadó novella, az Árva madár például hiába állít egy rendkívüli, bár nem szokatlan és nem is kivételes életsorsot középpontjába, elszürkül, érdektelenné válik szentimentalizmusa miatt. Pedig Anna a Mariskák és a Jött egy lány a telepre... Rózájának családjába tartozik. De szerencsétlen házasságának és kései szerelmének, majd frissen nyert asszonyságának ellentéte nem tud felnőni, halk sírásokban, gyöngéd kézszorításokban, csendes várakozásokban és még csendesebb kétségbeesésekben merül ki. Az elbeszélő hős a végén megkérdi: „Sorsunkat uraló emberek vagyunk, s követjük egymást, vagy csupán teremtmények, s a síneket, amelyek elválasztanak, mások már előre lefektették?“ A novellából bizony inkább az utóbbi következik. Anna sem érzelmileg, sem emberileg nem emancipálódott meg (közéleti szereplése ezért nem is hiteles), s a két „hős“ érzelmei csak mint állítás és nem mint ábrázolás jelentkeznek a novellában. Emellett az egész novellára kölöncként nehezedik a nem adekvát forma, az első személyes elbeszélés. A hős túl mélyen és túl objektíven, kívülálló módjára elemzi magát, amit az időbeli eltávolodás sem indokol, másfelől a történet folyamán ez az eltávolodás ismételten ellentmond az ugyancsak időbeli távlattalanságnak (például, egyfelől visszatekint egy megtörtént eseményre, másfelől nem tudja, hova is konkludált ez az esemény stb.). * Huszár Sándor: Árva madár. Novellák. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1963. novellák Az Árva madárban az első személyű, mondhatnék „lírai hős" ellentmondásokat okoz. A professzorban és A mi kertünkben későn virágzik az akác... című írásban előtolakvó „elbeszélő én" megfosztja Huszárt a novellisztikus összeütközés lehetőségétől. A professzor — bár kétségkívül sikerült jellemrajz — egyszerű, önmagán túl nem mutató portré marad. A mi kertünkben későn virágzik az akác... pedig félbemaradt krónikaszerűség. Nem általában helytelenítjük az első személyű elbeszélést: az „elbeszélő én” felfedezése a személyiség hiteles és sokrétű feltárásának páratlan lehetőségeit teremtette meg az irodalomban. De az „elbeszélő én“ — ha nincs sajátos funkciója a novellában — könnyen válhat a cselekmény mankójává, hős-szurrogátummá. A kötet novelláiban az első személyű hős sokszor jellegtelen, személytelen, inkább — vagy kizárólag — fogalmi értékű: csak maga A Hős. És ez különösen disszonáns azokban a novellákban, melyekben az „elbeszélő én“ — egy vagy más formában — maga a pozitív hős, mert ezekben, például a Lajos, a huligánban (s részben A protekciósban 1. jön, intézkedik, amennyire lehet rendbe teszi a dolgokat és távozik (Ugyanez a fajta személytelenség hat tovább a Mérlegen harmadik személyű igazgatójára is — ábrázolásban én-novella marad, a névmástól függetlenül — Hiszen a novella első vagy harmadik személyűsége nem névmási kérdés.) Így megvalósulásában a pozitívnak szánt hős — bármennyire paradoxális — saját ellentétébe csap: bár a „legpozitívabb jellemvonásokkal“ ruházta fel az író, gőgös, pöffeszkedő, „mindentudó“, pontosabban mindent mindenkinél jobban tudó, ellenszenves figurának látjuk, érezzük Pedig Huszár kitűnő „portretista“ és az olyan figurái, mint Mariska, a Jött egy lány a telepre naptemárje, a pompeji katona, vagy akár Lajos, a huligán, hónapok, évek múltán is elevenen élnek olvasói emlékezetében. S hozzátehetjük, hogy nemcsak kitűnő „portretista“, hanem a lírai hangvételű írások igazi lírai hősének kiváló ábrázolója (gondolok a kötet két „memoár-novellájára“, a Megismerkedésünk emlékére és az Annak emlékére, hogy egyszer összevesztünk ... című írásokra). Huszárt néha elragadja a hév, és nem hagyja a novellát önmagáért szólani, felesleges írói kommentárokkal tűzdeli meg, mintha nem bízna eléggé hőseiben: — talán ugyanez jelentkezik „a lírai hős" előtérbe kerülésében is. Hogy csak egyetlen példát idézzünk: A tékozló fiú végakkordjában egy félig katonás, félig civil férfi keresi fel a sikátor lumpenkörnyezetében élő mamukat, a fasizmus áldozatául esett kommunista hős édesanyját, és átnyújtja neki fia búcsúlevelét: „«Maga, drága édesanyám, megél nélkülem is, a világ a mi harcunk nélkül nem élt volna meg. Az elvtársak majd elmondják, ki voltam, s mit csináltam. Nem kell szégyenkeznie miattam. Bátran nézek szembe a halállal. Azt üzenem a sikátoriaknak, hogy harcoljanak tovább a boldogságukért ...« Többször elkezdte, de nem jutott tovább ennél. Másnap sok munkás jött a sikátorba a vasgyárból. A házinéni [az úrhatnám kispolgár-lumpen keverék, aki végig gyűlölködéssel kísérte a fiú sorsátútját — B. P. arra lett figyelmes, hogy fúrják a falat. — Mit akarnak, nem engedem! Valaki ránézett, és azt mondta: — Már késő! És felfogtak egy márványtáblát a ház falára.“ Ezzel véget is ér a novella, Huszár azonban folytatja, majd így fejezi be: „A minap kerestem a márványtáblás házat a sikátorban. Csodálatos háztömb áll a helyén. A házinéni a földszinten kapott lakást. Ma is rózsás pongyolát visel meg posztópapucsot.“ Ez a befejezés azonban megzavar: feloldja az előbbi ítéletet.Vagy pedig újabb ítéletet akar mondani azokról, akik ..lekanalazzák a tejfelt“? De ez utóbbi a novellában már nincs benne, csak belemagyarázhatja az olvasó.) Vagy ugyanígy fűzi hozzá A mi kertünkben későn virágzik az akác... című elbeszéléséhez: „Az agitátor elvtárs szavait sohasem felejtem el. — Előre kell nézni, gyerekek, a szép tiszta jövőbe. — Milyen boldog ez a nép. Hiszen ez a hittel teli, öreg agitátor — az én apám volt.“ Pedig ezt már tudja az olvasó, ez a helyzetből következik, s így felesleges, esik az írás feszültsége, az olvasó érdeklődése. Novellistáinkat sok bírálat érte az évek folyamán, hogy könnyen engednek a riport- vagy a krónikaszerűség kísértésének a már megteremtett novellisztikus helyzetek és novellisztikus összecsapások feloldásával. Ebben a kötetében Huszár is mintha túl könnyen engedne ennek. A mi kertünkben későn virágzik az akác... című elbeszélését például feleslegesen terhelt kerettörténettel, s a novella gyűjtőlencséjét mintha szórólencsével váltaná fel. Az Árva madár novellisztikus magva is feloldódik valami elnyújtott krónikaszerű elbeszélésben, pedig ezzel csak érzelgősségében nyer, feszültségében veszít. A tékozló fiú élesen exponált ítélete a kispolgár-lumpen fölött pedig szintén elmosódik a túlrészletező helyzetrajzban. Huszár novelláinak sodrását, maguk olvastatását csak részben magyarázza az író szenvedélyes emberszeretete, érdeklődése a közéleti kérdések iránt, meséinek érdekessége (s bátran ideírhatjuk: mesélőkedve), helyzet- és atmoszférateremtő készsége — mindezt ábrázoló stílusának közvetlensége emeli ki, juttatja érvényre. Ez a közvetlenség idézi elő talán nyelvi hanyagságait, gondozatlanságát is, amire fentebb utaltunk — és amin feltétlenül el kellene gondolkodnia, hiszen nincs irodalom a nyelvtől függetlenül, s még kevésbé értékes irodalom igazi szépirodalmi nyelv nélkül —, de ez a közvetlenség teszi egyszerűvé, mesterkéletlenné is. Huszár, mondhatjuk, nem leírja, hanem elbeszéli novelláit, s ez már eleve természetessé teszi őket. És még egy megjegyzés: Minden problémánk mellett örömmel olvassuk Huszár novelláit. De ne feledkezzünk meg arrólsem, ami ebben az esetben még fokozza örömünket: a kötet kivételesen szép kiállítása. Tóth László címlapja és illusztrációi, Tóth Samu műszaki szerkesztő igényes, ötletes könyvterve nemcsak méltó köntöst adott a kötetnek — igazi könyvkiadói eseménnyé is tette az Árva madár megjelenését. BÁRÓTI PÁL UTUNK