Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-03 / 1. szám

2 SETA ALBERT LÁSZLÓ SERESTÉLY BÉLA így szépítjük napjainkat Kőbe dermedt álom, antik szobor a múlt a világmindenség nagy múzeumában, ölében latin és görög istenek árnyai gunnyasztanak s az őszülő idő üstökében a letűnő századok csontos u­jjai babrálnak. És ébrednek a napok. A lassúléptű, lomhajárású, megvénhedt esztendők vastag, nehéz ködmönét magukról ledobják, az ifjodó nap aranyból­ szőtt köntösbe öltözteti őket. Orcáikat kifürösztötték már az ossziáni ködökből, s a gyakorta el-elszunnyadó jó öreg Homérosz világtalan szemeibe is az újjáébredő világ fényességét sugarazzák. Tükreik már nent a hegyek zöld rámáiba keretezett vizek. a tömbházak ablakainak kristálytükreiben csinosítják magukat, méheikben újabb s újabb Prométheuszok fogamz­anak, kik meghódítják az égi tüzet, a kibernetika csodálatos agyával gondolkoznak, űrrakéták postájával üzennek az égnek, karlendítési­ közelbe hozzák le azt és csillaggyöngyökből font füzért illesztenek­­ munkás hétköznapjaink veríték-illatú homlokára . . . SZÖCSKÉK A SÓBÁNYÁBAN (Folytatás az első oldalról) sem a lakásukat nem fogják gics­­csekkel megtölteni. Ha nem lesz idejük maguknak elkészíteni, tudni fogják, mit vásároljanak. A falakon körbe remekebbnél re­­mekebb gobelinképek, a kis aszta­lon kelimterítő és keresztszemes kendők. Ha nem látnám, hogy a szemem előtt is készülnek efféle dolgok, el sem hinném talán, hogy V—VII. osztályos leánykák varr­ták. Különösen egy hegedűjére hajló kis­fiú képe s az űrhajósok tiszteletére készült nagyméretű gobelinkép tetszik. De gobelinben és keresztszemes, írásos, s a jó ég tudja még hányféle képben, térí­tőben, függönyben itt van mind­az, amit formában és színben en­nek a vidéknek népe évszázadok óta alkotott, de megelevenednek építőtelepeink is. A népek barát­sága jut kifejezésre itt, a jó ízlés és a mesterségbeli tudás magas színvonalán. S már nem is csodálkozunk, hogy országos és nemzetközi kiállítások megszámlálhatatlan sikere áll a kör mögött, hogy legszebb darab­jaik a testvéri országok fővárosai­ba kerültek kedves ajándékul, és hazánkban is ifjúsági mozgalmunk, s más közéleti intézményeink szék­házaiban díszlenek. Mert országos vagy nemzetközi színvonalon állani nem földrajzi kérdés. Az élszínvonal bárhol, bár­mikor bármiben megvalósulhat. Ez is, mint minden a világon, az em­beren múlik. DÁNÉ TIBOR * Elbeszélt r­eprodukciós kötetekben, képzőművészeti tanul­' '­mányoknál szokás, hogy a mű legjellemzőbb részletét kinagyítják a kép (vagy szobor) egészéből, mintegy nagyítólencse alatt vizsgálják, így jobban kitűnhetnek jellemzői, az ecset- és színkezeléstől a téma- és formalátásig. Ilyen, Huszár novellisztikájá­ból kinagyított vázlatnak tűnik az író új kötete, az Árva madár*. Talán nincsenek benne olyan emléke­zetes novellák, mint annak idején mondjuk a Jött egy lány a telepre, talán nem is olyan vitára ingerlő, mint például előző kötete, a Számadás helyett. Cse­rében minden eddiginél tisztábban kiviláglik belőle Huszár írói szemléletének, témalátásának, írói eljá­rásainak minden erénye és gyengesége Huszár novellisztikájának alapvető vonása az áb­rázolt életanyag frissesége. Témáinak, hőseinek leg­többje akár riporttéma vagy riporthős is lehetne, márpedig a riportnak igazán létfeltétele az azonna­­liság, a gyors reagálás. A basáskodni akaró kispol­gár helyreutasítása (A protekciós), a hatalmával visz­­szaélő tisztségviselő megrendszabályozása (Felmondás), az egyszer megbotlottak visszafogadása a társada­lomba (Mérlegen) éppoly izgatóan mai kérdés (mert holnap is gyakori probléma lehet még), mint aho­gyan izgatóan mai (mert általában csak holnapra ki­alakuló embertípus) a mindenki iránt szenvedélye­sen érdeklődő Gálffy tanár (A professzor), a köz­ügyekben mindenáron rendet teremteni akaró Miku­­lás bácsi, az utcaseprő (A protekciós), vagy az igaz­gató, aki nemcsak gyárat, hanem embereket is ve­zet (Felmondás). Mindez azonban lehet külsőség is; az életanyag frissesége önmagában még nem jelenti a széppróza időszerűségét (mint ahogy a modern forma még nem jelent korszerűséget). Fontos tehát, hogy a maiság írói szándéka hogyan, miben jelent­kezik, a mai emberi problémák milyen mesébe ágya­zottak, milyen hősök hordozzák, milyen írói eljárá­sok juttatják érvényre. Huszár novelláiban az új (nem máshoz viszonyítva, hanem a nóvum értelmében) — ezt előrebocsáthat­­juk — mindenekelőtt az írás „légkörében“, szenve­délyességében, közéletiségében jelentkezik. Eddig kevéssé méltányolta a kritika Huszár at­moszférateremtő képességét, novelláinak egyik leg­főbb művészi erényét. „Azt hittem,­­ csak én figye­lem őket. Később jöttem rá, hogy a nyárikért szinte minden vendége értük van itt. Mintha önmagukat idézték volna meg e két fiatalban, tíz, húsz, har­minc év előtti voltukban. Egy-két pohár ital, régi dalok, távoli éjszakai zsongás, és visszaérkeztünk — vissza az ifjúságba. Találgattuk, mit mond most a lány, s a fiú mit felel.. .“ — indítja Ma éjszaka itt járt... című novelláját. Egyszerű, száraz, szinte művészietlennek ható mondatok, s mégis megcsap a fiatalság iránti örök nosztalgia, a fiatal szerelmesek boldogságáért izgulás fájó, irigykedő és mégis velük érző öröme. Pár sorral alább már ter­mészetes, hogy rózsát küldenek nekik, felkérik a lányt táncolni, hogy nekik játszik a zenekar — hiszen ők a fiatalok. Ebbe a hangulatba dobban bele a tragédia. Huszárnak elég egyetlen mondat, hogy szinte Kosztolányi Esti Kornél­ novelláira em­lékeztetően megváltozzék a novella hangulata: „Ek­kor jelent meg a kapuban egy férfi.“ S mielőtt to­vább olvasnánk, már tudjuk, hogy valami megvál­toztathatatlan történt. (Pedig a mondatai — és ez­zel egyszer érdemes lenne külön foglalkozni — na­gyon sokszor odavetettek, nincsenek megmódolva, közhelyesek, az élő beszédnek nemcsak az eleven­ségét idézik fel, hanem gyakran pongyolaságát, nyel­vi helytelenségeit és idegenségeit is.) Vagy milyen mozgalmas, erőteljesen hangulatteremtő A tékozló fiú bevezetője (bár a hasonlat naturalizmusáról le­hetne — és ismét csak­ kellene is — külön cikkben vitatkozni). Ebben a légkörben realizálódik Huszár novellái­nak szenvedélyes közéletisége. Mert a közéletiség Huszárnál nemcsak írói állásfoglalás, hanem az írás állásfoglalása, nemcsak írói szándék, hanem meg­valósulás. Nemcsak az, hogy az olvasóját izgató, érintő problémákról ír, hanem egyúttal az olvasója nevében! Ez emeli ki az egyediségből és teszi álta­lános érvényűvé nem egy novelláját, ezért szól a vezetők felelősségéről a Felmondás és a Mérlegen, a szülők felelősségéről az Annak emlékére, hogy egy­szer összevesztünk..., a nevelők, szülők, tanárok, környezet felelősségéről a Lajos, a huligán. (És itt meg kell jegyeznünk, hogy érthetetlen, miért nem került be a kötetbe az Árva madár megjelenése előtt egy évvel közölt Lajos, a huligán [Utunk, 1962. XI. 2.] vagy az Ajándék [Utunk, 1962. XII. 28.], hol­ott minden szempontból ide kívánkoztak volna, és semmi esetre sem „gyengébbek“ a kötetben közöl­­teknél.) Az életanyag frissesége és ,a hangulati feszültség ** mellett különösen disszonáns az egyes novel­lákban fel-felbukkanó érzelgősség, ami kiszorítja be­lőlük az érzelmek igazi gazdagságát. A címadó no­vella, az Árva madár például hiába állít egy rend­kívüli, bár nem szokatlan és nem is kivételes élet­­sorsot középpontjába, elszürkül, érdektelenné válik szentimentalizmusa miatt. Pedig Anna a Mariskák és a Jött egy lány a telepre... Rózájának családjá­ba tartozik. De szerencsétlen házasságának és kései szerelmének, majd frissen nyert asszonyságának el­lentéte nem tud felnőni, halk sírásokban, gyöngéd kézszorításokban, csendes várakozásokban és még csendesebb kétségbeesésekben merül ki. Az elbeszélő hős a végén megkérdi: „Sorsunkat uraló emberek vagyunk, s követjük egymást, vagy csupán teremt­mények, s a síneket, amelyek elválasztanak, mások már előre lefektették?“ A novellából bizony inkább az utóbbi következik. Anna sem érzelmileg, sem em­berileg nem emancipálódott meg (közéleti szereplése ezért nem is hiteles), s a két „hős“ érzelmei csak mint állítás és nem mint ábrázolás jelentkeznek a novellában. Emellett az egész novellára kölöncként nehezedik a nem adekvát forma, az első személyes elbeszélés. A hős túl mélyen és túl objektíven, kívül­álló módjára elemzi magát, amit az időbeli eltávo­lodás sem indokol, másfelől a történet folyamán ez az eltávolodás ismételten ellentmond az ugyancsak időbeli távlattalanságnak (például, egyfelől visszate­kint egy megtörtént eseményre, másfelől nem tudja, hova is konkludált ez az esemény stb.). * Huszár Sándor: Árva madár. Novellák. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1963. novellák Az Árva madárban az első személyű, mondhatnék „lírai hős" ellentmondásokat okoz. A professzorban és A mi kertünkben későn virágzik az akác... című írásban előtolakvó „elbeszélő én" megfosztja Huszárt a novellisztikus összeütközés lehetőségétől. A pro­fesszor — bár kétségkívül sikerült jellemrajz — egy­szerű, önmagán túl nem mutató portré marad. A mi kertünkben későn virágzik az akác... pedig félbe­maradt krónikaszerűség. Nem általában helytelenít­jük az első személyű elbeszélést: az „elbeszélő én” felfedezése a személyiség hiteles és sokrétű feltárá­sának páratlan lehetőségeit teremtette meg az iroda­lomban. De az „elbeszélő én“ — ha nincs sajátos funkciója a novellában — könnyen válhat a cselek­mény mankójává, hős-szurrogátummá. A kötet no­velláiban az első személyű hős sokszor jellegtelen, személytelen, inkább — vagy kizárólag — fogalmi értékű: csak maga A Hős. És ez különösen dissz­o­­náns azokban a novellákban, melyekben az „elbe­szélő én“ — egy vagy más formában — maga a pozitív hős, mert ezekben, például a Lajos, a huli­gánban (s részben A protekciósban 1. jön, intézkedik, amennyire lehet rendbe teszi a dolgokat és távozik (Ugyanez a fajta személytelenség hat tovább a Mér­legen harmadik személyű igazgatójára is — ábrá­zolásban én-novella marad, a névmástól függetlenül — Hiszen a novella első vagy harmadik személyű­sége nem névmási kérdés.) Így megvalósulásában a pozitívnak szánt hős — bármennyire paradoxális — saját ellentétébe csap: bár a „legpozitívabb jellem­vonásokkal“ ruházta fel az író, gőgös, pöffeszkedő, „mindentudó“, pontosabban mindent mindenkinél jobban tudó, ellenszenves figurának látjuk, érezzük Pedig Huszár kitűnő „portretista“ és az olyan figu­rái, mint Mariska, a Jött egy lány a telepre napte­­márje, a pompeji katona, vagy akár Lajos, a huli­gán, hónapok, évek múltán is elevenen élnek olva­sói emlékezetében. S hozzátehetjük, hogy nemcsak kitűnő „portretista“, hanem a lírai hangvételű írá­sok igazi lírai hősének kiváló ábrázolója (gon­dolok a kötet két „memoár-novellájára“, a Meg­ismerkedésünk emlékére és az Annak emlékére, hogy egyszer összevesztünk ... című írásokra). Huszárt néha elragadja a hév, és nem hagyja a novellát önmagáért szólani, felesleges írói kommen­tárokkal tűzdeli meg, mintha nem bízna eléggé hő­seiben: — talán ugyanez jelentkezik „a lírai hős" előtérbe kerülésében is. Hogy csak egyetlen példát idézzünk: A tékozló fiú végakkordjában egy félig katonás, félig civil férfi keresi fel a sikátor lumpen­környezetében élő mamukat, a fasizmus áldozatául esett kommunista hős édesanyját, és átnyújtja neki fia búcsúlevelét: „«Maga, drága édesanyám, megél nélkülem is, a világ a mi harcunk nélkül nem élt volna meg. Az elvtársak majd elmondják, ki vol­tam, s mit csináltam. Nem kell szégyenkeznie miat­tam. Bátran nézek szembe a halállal. Azt üzenem a sikátoriaknak, hogy harcoljanak tovább a boldog­ságukért ...« Többször elkezdte, de nem jutott tovább ennél. Másnap sok munkás jött a sikátorba a vasgyár­ból. A házinéni [az úrhatnám kispolgár-lumpen ke­verék, aki végig gyűlölködéssel kísérte a fiú sorsát­­útját — B. P.­ arra lett figyelmes, hogy fúrják a fa­lat. — Mit akarnak, nem engedem! Valaki ránézett, és azt mondta: — Már késő! És felfogtak egy márványtáblát a ház falára.“ Ezzel véget is ér a novella, Huszár azonban foly­tatja, majd így fejezi be: „A minap kerestem a már­ványtáblás házat a sikátorban. Csodálatos háztömb áll a helyén. A házinéni a földszinten kapott la­kást. Ma is rózsás pongyolát visel meg posztópapu­csot.“ Ez a befejezés azonban megzavar: feloldja az előbbi ítéletet.­­Vagy pedig újabb ítéletet akar mon­dani azokról, akik ..lekanalazzák a tejfelt“? De ez utóbbi a novellában már nincs benne, csak belema­gyarázhatja az olvasó.) Vagy ugyanígy fűzi hozzá A mi kertünkben későn virágzik az akác... című elbeszéléséhez: „Az agitátor elvtárs szavait sohasem felejtem el. — Előre kell nézni, gyerekek, a szép tiszta jövőbe. — Milyen boldog ez a nép. Hiszen ez a hittel teli, öreg agitátor — az én apám volt.“ Pedig ezt már tudja az olvasó, ez a helyzetből következik, s így felesleges, esik az írás feszültsége, az olvasó érdeklődése. Novellistáinkat sok bírálat érte az évek folyamán, hogy könnyen engednek a riport- vagy a krónika­szerűség kísértésének a már megteremtett novellisz­tikus helyzetek és novellisztikus összecsapások fel­oldásával. Ebben a kötetében Huszár is mintha túl könnyen engedne ennek. A mi kertünkben későn vi­rágzik az akác... című elbeszélését például feles­legesen terhelt kerettörténettel, s a novella gyűjtő­­lencséjét mintha szórólencsével váltaná fel. Az Árva madár novellisztikus magva is feloldódik valami el­nyújtott krónikaszerű elbeszélésben, pedig ezzel csak érzelgősségében nyer, feszültségében veszít. A tékozló fiú élesen exponált ítélete a kispolgár-lumpen fö­lött pedig szintén elmosódik a túlrészletező helyzet­rajzban. Huszár novelláinak sodrását, maguk­ olvastatását csak részben magyarázza az író szenvedélyes ember­­szeretete, érdeklődése a közéleti kérdések iránt, me­séinek érdekessége (s bátran ideírhatjuk: mesélő­kedve), helyzet- és atmoszférateremtő készsége — mindezt ábrázoló stílusának közvetlensége emeli ki, juttatja érvényre. Ez a közvetlenség idézi elő talán nyelvi hanyagságait, gondozatlanságát is, amire fen­tebb utaltunk — és amin feltétlenül el kellene gon­dolkodnia, hiszen nincs irodalom a nyelvtől függet­lenül, s még kevésbé értékes irodalom igazi szép­­irodalmi nyelv nélkül —, de ez a közvetlenség teszi egyszerűvé, mesterkéletlenné is. Huszár, mondhatjuk, nem leírja, hanem elbeszéli novelláit, s ez már eleve természetessé teszi őket. És még egy megjegyzés: Minden problémánk mellett örömmel olvassuk Hu­szár novelláit. De ne feledkezzünk meg arról­­sem, ami ebben az esetben még fokozza örömünket: a kötet kivételesen szép kiállítása. Tóth László cím­lapja és illusztrációi, Tóth Samu műszaki szerkesztő igényes, ötletes könyvterve nemcsak méltó köntöst adott a kötetnek — igazi könyvkiadói eseménnyé is tette az Árva madár megjelenését.­­ BÁRÓT­I PÁL UTUNK

Next