Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1964-01-03 / 1. szám

UTUNK3 A­nti megkésve érkezett haza. Csizmájára hatalmas sárpapucs rakódott, ruháját átjárta a levegő nedvessége. Kénytelen volt már künn a mezőn kigombolni a kabátját, mert izzadt a bőre, hevítette a forróság, viszketegség kínozta. Sietve átöltözött, szá­raz ruhába bújt, és ő is iparkodott fölfelé a kultúrotthonba. A teremben egyre gyűltek a férfiak és asszonyok. Fekete kucsmák emelkedtek ki a padsorokat ellepő sokaságból, s a levegő fölmelegedett az emberi testek sűrűjétől. Az ajtó pedig egyre újabb és újabb csoporto­kat bocsátott be. Bent a teremben, az elnök felbukkanása­kor, mindenfelé karok lendültek föl a leve­gőbe, integettek neki, lebegtek, mint valami ernyedt szárnyak: — Ide-ide, elnök elvtárs! — Mellettünk még van három hely, Bál­la Anti! — Errefelé, hé! Helyet tartottunk neked! Be akart furakodni abba a sorba, mely éppen a szeme előtt nyúlt keresztül a szé­les termen, teli férfiakkal és nőkkel. De megragadta valaki a kabátszárnyát, s mind­járt a sor elején lenyomta egy üres székbe. Néhány hónappal ezelőtt, amikor a lovak egy csoportjának áruba bocsátása körül zaj­lott a falu, a kultúrotthon igazgatójának si­került megmentenie néhány csengettyűt az eladásra szánt állatok nyakáról. Még válo­gatott is a Dobál engedélyével, kipróbálta a hangjukat, csilingeltette őket a füle mel­lett. Ama csengők egyikét valaki most eré­lyesen megrázta a leeresztett, néha hullám­zásba dagadó sötétvörös függöny mögött. Az összes csengettyűk közt ennek volt a legélesebb hangja, épp alkalmas a kultúr­­előadások vezénylésére. A hang betöltötte a termet, izgalomba hozta a várakozókat. A csengő biztatására néhány taps is föl­csattant itt-ott. — Mindjárt kezdődik! — suttogta Anti közelében egy asszony, egész arca átszel­lemült a várakozás izgalmától. — Ez csak az első! Várd meg a harma­dikat! — hűtötte le a szomszédja. Bálla Anti oldalt sandított, nézdelődött, tájékozódott a szomszédjai közt. Olykor ke­ményen megszorított egy-egy feléje nyújtott kezet. Ezek a kezek nem ismertek akadályt. Akár három ember fejét is félretolták, hogy elérjenek az elnökhöz. Kérdések röppentek feléje. A szavak mintha fülét ráncigálnák, cibálnák, egyszer jobbról, máskor balról. Míg aztán felbukkant a fal mellett tolon­gók közt a Fekete Tamás feléje törekvő alakja. Furcsa volt és jellegzetes, amint utat tört magának. Széles vállával csak bil­lentett egyet, s máris rés támadt a soka­ságban. Persze ő meg sem tántorodott. Egész az Anti közelébe furakodott, s a fejek fö­lött, a reája szegeződő figyelem közepette odaszólt neki: — Gyere, Bálla elvtárs. Elöl, a második sorban tartottak fenn helyet neked is. Az megrázta a fejét. Nem, nem megy. Jól érzi itt magát, már meg is melegedett alatta a szék. Ez a hely a hatodik sor szélén, a fal mellett szorongó fiatalabbak közelében teljesen kielégíti. Persze, ezek a fiatalok talán akkor sem helyeznék le az ülepüket, ha üres padsorok hívogatnak. Ked­vükre van a tolongás, hisz ilyenkor legény és leány észrevétlenül összedörgölődhetik a zsúfoltságban, kemény, ruganyos mellek fe­szülnek a férfiházakhoz, gyújtják a vért. Harmadszor is csilingelt a csengő, s a zsuzsmatolást akárha korbáccsal riasztotta volna szét. Nagy csikorgások-nyikorgások közepette húzták, rángatták a gyér szövésű vörös füg­gönyt. Kitárulkozott a színpad a nézők előtt. Anti még egyszer körbe hordozta szemét, keresett, nézett, kutatott valakit, most már nyíltan, leplezés nélkül. S egyszerre heve­set dobbant a szíve. Kissé hátrább, a fal mellé préselődve, észrevette a Kocsis Vilma hosszúkás, olajbarna arcát. Fekete haja dús koronaként fénylett a rávetődő lámpafény­ben. Az öröm fellobbanásában inteni akart a lánynak, észrevétetni magát. De annak fi­gyelme másfelé kalandozott, Antinak úgy tűnt, a színpadot nézi mezőn. Ettől a pil­lanattól kezdve furcsa türelmetlenség vett rajta erőt. Folyton hátra szeretett volna for­dulni, s nagy megtartóztatásába került, hogy ne tegye. Izgett-mozgott a helyén, a mel­lette elhelyezkedők ugyancsak szorultak, préselődtek, hogy helyet biztosítsanak a fia­talember mozoghatnékjának. Amint szétnyílt a gyér szövésű függöny, a színpad sarkában hegedűjével rá­zendített egy szál muzsikus. Az ünnepi al­kalomra az is alaposan kicsípte magát. Leg­feltűnőbb volt rajta a fekete szalagból kö­tött régimódi csokornyakkendő, mely ingé­nek szétálló gallérja alól fityegett.­­ Antinak nevethetnékje támadt a látvány­­ra. Annál is inkább, mert a nyakkendő vi­selője zord arcot vágott a sarokban. A kíséret nélküli hangok árván, siváran nyekeregtek bele a teremben támadt csönd­be. De alighogy rángatni kezdte a zenész a vonót, máris kidobbant a kulisszák mö­gül az első táncospár, s nagy ugrással, ha­talmas lendülettel a színpad kellős közepén termett, villanásszerűen gyakroztak máris a lábak a ferdén odavetődő fényben meg­megcsillantak a fényes csizmaszárak. Már a második, harmadik pár is ropta. Csattog­tak a deszkák, forgószél kerekedett és lan­­gyosan meglegyintette az első sorokban , p­é két A színpad benépesült. Dübörgés, dobogás lett úrrá a termen. A tanítónő olykor elővillantotta szemét a kulisszák mögül, belefeledkező merev figye­lemmel kísérte a párok forgását, az előre beidegzett mozdulatokat, s maga is taktusra égetett fejével. árva hegedű hangoskodása elveszett égásban, döngésben, zajban, a szín­­morajló dörejekben. A leányok mind a Részlet A vizek letisztulnak című re­gényből, gyorsabban forogtak, mint megannyi meg­pörgetett orsó; a legények, magasba emelve párjuk kezét, gyöngéden, vigyázva kerin­gették őket, majd nekiguggolva és magasba szökkenve, akárha acélrugó lökné testüket, csapkodták tenyerükkel a csizmák kemény szárát. Ment minden, akár a karikacsapás. A ku­lisszák mögül figyelő tanítónő vékony szája körül megelégedett, halvány mosoly jelent meg. Anti előrenyújtott nyakkal figyelt. Szemét a belefeledkezés ámulatával meresztette a boszorkányos sebességgel váltakozó csizma­szárakra és a széttáruló szoknyák alól ki­villanó testszínű harisnyákra. Alig ismert egyet-kettőt az ügyeskedő fiatalok közül, hiába leste a fényben és árnyékban válta­kozó arcokat: ez már a következő nemze­dék, azután serdültek föl, hogy ő, apja kíséretében, elindult a szakiskola kapui fe­lé, nyikorgó vasfülű ládikával a kezében, nehezen cipekedve. Új, ismeretlen világ tárulkozott ki előtte a színpadon. A régi falunak már csak az elmosódó, egyre halványuló képe kísértett körülötte, kép, amelynek színei és formái mind mélyebbre merülnek a tovatűnő esz­tendők tavában; új emberek, új fiatalok serdültek bele az életbe. Számítgatta ma­gában, idestova már második hónapja, hogy életének útja visszatorkollott szülőfalujába, de a változott falut, gyermekkorának egy­kori szomorú-bánatos színhelyét még min­dig nem bírta teljesen megismerni. Még az embereket sem vette mind számba, csak lassanként ötlenek eszébe a régi arcok. Szomszédjához hajolt, és halkan, nehogy megzavarja a figyeléstől feszült csöndet, kérdezte: — Ki az a vállas, barna legény, akinek olyan erősen feszül a harisnya a lába szá­rán? Nem is hinné az ember, hogy azok­kal az izmos, telt combokkal ilyen fürgén tudja cifrázni a figurát! A kérdezett feléje fordult, felelni akart. De még mielőtt megszólalhatott volna, va­laki megrántotta hátulról a Bálla Anti ka­bátját. Ugyanakkor meleg lehelet áramlását érezte a tarkóján. Megborzongott, hátrané­zett a válla fölött. Fonya Károly bá göm­bölyű arca derült reá, mint a telihold. A gazda kopaszra nyíratta a fejét, rövid haja között, ahol végigcsattogott a nyírógép, még most is látszanak a vörös sávok. Ez is nyilván a tavasz közeledtének jele, csakis ilyenkor hajtja fejét nyírógép alá az okos ember. — Meg sem ismered a szegény rokont, öcsém? — Leheletén fokhagymás kolbász szaga érzett. Karját előrenyújtotta Anti vál­la mellett, hogy kezet foghasson vele. Mi jut eszébe Fenyának? Miért épp ezt a pillanatot választotta üdvözlésre? Hiszen már előbb betolakodott az Anti mögötti helyre. Az elnök mormogott valamit, s előrefor­dult, hogy figyelje a táncosokat. A meleg hullám azonban ismét meglegyin­tette a nyakát. — Hallom, készülünk a gyümölcsültetésre? — Készülünk ... készülünk .. . — S mikor kezdjük? — Az időjárástól függ. — Nem fordult hátra, maga elé beszélve felelgetett. Rövid csend, csak a színpadi deszkákon riadozó dobogás verdeste a dobhártyákat. Por kavargott a deszkák között. Aztán új­ra egy szusszanás a füle mögött, újra egy kérdés: — Hallod? Hát a legelőtisztítás? — Arra is sor kerül — fészkelődött ide­geskedve Bálla. — Látod. Mindig mondtam. Most derül ki, hogy kár volt eladni azokat a lovakat. Ezek egyebet sem tudnak Czifrával, mint a lovak eladását hánytorgatni! Ballát már ingerelte, ha erről hallott. Hátraszólt, ba­rátságtalanul: — Hagyja már az ördögbe! Mit akar ve­lük? Válaszul a meleg egész áradata csapott az elnök nyakára. Fény a közel hajolt, úgy szuszogott, hogy Ballának a hajszálai is len­gedeztek a légáramlástól. — Ha koronába foghatnók azokat a Do­bál elkótyavetélte lovakat, hamar végezhet­nénk a legelőtisztítással. Én mondom. Már hátra sem nézett Bálla: — Elég az a ló, amennyi van! A másik fűzte a szót, kotnyeleskedett: — Tán csak nem akartok traktort vinni odaki a hegyekbe? Ilyen rokonok és mondvacsinált barátok, mint Fénya vagy Czifra, kiüldözik Bálla Antit a világból. Lám, a dörgölőző nagy­bácsi még itt az előadáson is a háta mögé húzódott, nem hagy békét neki, ontja a kér­déseket, tudakozódik, tanácsol. Olyan ez a Fénya, akár a varázslat: egyszer csak ész­revétlen megjelenik Anti mögött, kopaszra nyírt kobakjával, derűsen fénylő, készsége­sen mosolygó arcával. Senki sem igyekezett erőteljesebben ápolni a kapcsolatokat az új elnökkel, mint Fonya Károly bá. Noha épp ő volt az a távoli atyafiság, akire az öreg Balla Gergely báék nem emlékeztek, hogy valaha is átlépte volna a házuk küszöbét. Hiszen Balláék földhözragadt szegények voltak, asz­talukon mindennapos volt a rántotthagyma, puliszka, meg az árván főtt fuszulyka és a híg rántott lé,­­ a másik pedig a tehetős gazdák közé tartozott. Ki ne emlékezne rá, hogy az ötvenes években Fényát még a ku­­lákok közé való besorolás veszélye is fe­nyegette, s ugyancsak borsózott a háta és izzadt a homloka őkeminek, ha az őt fe­nyegető „korlátozásra“ gondolt. Amikor a közgyűlés fölvette a kollektív gazdaság tag­jai közé, akkorát mulatott, hogy egész a rajoni székhelyig elhallszott a nótaszó (leg­alábbis a híre). Viszont életének szekere, úgy érezte, csak most gördült egészen egye­nes útra, hogy unokaöccsét, Bálla Antit el­nöknek választották. Nem telhetett el nap, hogy valamilyen ürüggyel be ne üsse ma­gát az öreg Balláékhoz. De Antit nemigen találta otthon. Olyan meleg szívű, segítő­kész rokonnak bizonyult Fénya, hogy Bal­­láéknak a háta is borsózott tőle. A lovak... A lovak... Lépten-nyomon ezt kell hallani még mindig! Sokszor sze­rette volna Anti bedugni a fülét. És rá­adásul még jó képet kellett vágnia. Bizony vigyázott a Fonya meg a Czifra önérzetére, nehogy egy meggondolatlanul kiröpített szó­val beléje gázoljon. Mert abból csak vihar kerekedik. Az pedig ártana a kollektív gazdaságnak. Nagyokat nyelt, amikor velük beszélt. Leginkább azonban kerülte a találkozást, már-már szinte bujkált előlük. Különben is, a legelőtisztítást a népta­nács szervezi az ifjak segítségével, ők vál­lalták a legutóbbi gyűlésükön, önkéntes munkával takarítják­­el a köveket, amiket a tavasszal lezúduló hólé és a nyári zápo­rok nyomán keletkező sebes patakok sodor­tak a legelőre. Vasárnaponként az iskolá­sok is részt vesznek a tisztításban. Majd a trágyázáshoz, oda kell mozgósítani a kollek­tív gazdaság fogatait. Fenya rákönyökölt a szék támlájára, és nehézkes fejét rányugtatta a karjára. Súgta: — Látod, annak a bivalynak még ott sem lehet hasznát venni, a legelőtisztításnál.. . Ballá összerándult, mintha megszúrták volna. Most meg a bivaly! Ezt sem először hallja! A ló meg a bivaly, ezzel cibálják folyton a fülét! — Tán keednek is megfájdul a csipája, ha arra a bivalyra néz? — kérdezte szúró­san, gúnnyal a hangjában. A háta mögött jobbra-balra ingott a fej: — Nekem nem, isten őrizz! Csak úgy szá­­mítgatom magamban a közösség érdekeit. Tudod, sokszor fölébredek­ éccaka, s akkor is eszembe jut az a sok minden.. . Az a bivaly is úgy maradt itt, emlékbe. Hát jó. Ha emlék, hát legyen. De a kollektív gazda­ság nem múzeum! A bivaly pedig eszik! Lám, milyen okos ez a Fonya Károly­bá! És-hal a lovakért, odavan értük, fáj a szíve miattuk, a ki tudja, miért? Viszont az a szerencsétlen bivaly,­ amely lead na­ponta néhány liter vastag, zsíros tejet s amellett szerfölött igénytelen állat, az sze­rinte múzeumba való. Anti már azt is tud­ta, hogy a tejgyűjtő állomás, ahol minden liter tejet gondosan lefokolnak, a tehéntej értékének kétszeresét fizeti a­­bivalyéért. De Fénya nem hagyta Ballát elmerülni a gondolataiba: — Mit tudod te, miért maradt meg az a bivaly?! Honnan is tudnád! — Ejisze meg akarja vásárolni? — for­dult hátra s nézte meg merőn a nyugta­­lankodót. Az tiltakozott: — Na, nem... De te nem ismered a dol­gok eredetét... Új ember vagy . . . — Még az a szerencse! Fénya elérkezettnek vélte a pillanatot, amikor saját érdemeit is megcsillogtathatja ez előtt a tej­föles szájú tacskó előtt: — De mi, akik itt éltük le mindig az életünket és küzdöttünk a mezőgazdaság szocialista átalakításáért, mi sok mindent láttunk, sok mindent tudunk... Csak hát, ahogy mondani szokás, ne szólj szám, nem fáj fejem!... Ejha! Nem is tudta Bálla, hogy milyen rendíthetetlen harcosa Fénya a szocialista mezőgazdaságnak! Nevethetnékje támadt, el is mosolyodott. Közben azt is forgatta a fejében, hogy a töviseket még virágzás előtt ki kell irtani a legelőterületekről, té­vestül kitépni, hogy magjaikat ne szórhassa szét a szél. Amint a hó annyira takarodik, meg kell serkenteni a fiatalokat. Fenya újfent megbökte az elnök vállát: — Az a bivaly csak cirkusznak van! Ka­cagja az egész falu! Odasereglenek, amikor fejik, különösen estefelé. Az öreg Márkus fújja a furulyáját, nanyóka pedig bekucoro­­dik a bivaly tőgye alá s énekelget neki, úgy feji. Te nem láttad? Megrázta a fejét. — Nem. — Hát az hogy lehet? — csodálkozott. KOVÁCS 2^ Jioxa tavasa

Next