Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1965-01-01 / 1. szám

UTUNK LÁTÓ ANNA A merénylét is történt a mi itt­­*■*­*- cánkban. Méghozzá nő el­len, fiatalabb korosztályhoz tartozó, bízvást mondhatom, tisztességes hajadon ellen. Ne tessék megijedni, nem most történt, elég régecske, azóta az erkölcsök folyton javulnak. És nem szenzációhajhászásból mondom el, távol álljon tőlem efféle alantas szándék, csak ép­pen eszmbe jutott egy New York-i hír kapcsán, ahol egynél több merénylet esik, s azért nem olyan büszkék rá, mint mi a magunkéra New Yorkban, mondják a laptudósítók, harminchét em­ber, egy blokkház lakói, har­minckét percen át, ablakokon kihajolva végigfigyelt, egy gyil­kosságot, ügyetlen szó, segítő mozdulat nélkül. Nem avatkoz­tak be, mert egyformán óva­kodtak a rendőrségtől és a gyilkoló banda tagjaitól. Fél­tek. Szemük láttára halálra szurkáltak egy nőt. Nálunk is hasonlóan kezdő­dött. Október végén, hűvös, borús őszidőben. Éjszaka, ne­gyed kettőkor eszelős sikoltás rázta meg a kis utcát. Segítség, segítség! Az éles női hang mint penge vágta ketté a csöndet. Mély álomból riadtam fel, hir­telen azt sem tudtam, nem ma­gam kiáltotta­me, szédelegve kiugrottam az ágyból, az ab­lakhoz rohantam. A sűrű sötét­ben nem láttam senkit. A kiál­tás valahonnan a híd felől jött, legalább kétszáz méter távol­ságból, és úgy hallatszott, mint­ha dulakodás közben, szagga­tottan és szorongva törne fel egy női torokból.­­ A következő pillanatban fel­pattant a szemközti ház kapu­ja. Egy szál pizsamában kiug­rott rajta a szőke kis szabó. Meg fog halni, ez a ványadt ember­ke egyáltalán nem vigyáz ma­gára! Apró, sebes léptekkel fu­tott a híd felé. Nyomában fel­tűnt a szelíd oboás, fél karja a házikabát ujjában, a másik a levegőben, köpenye szárnyai lobogtak utána. Most megindultak a nehe­zebb káderek. Elöl a vasöntő, fél lépéssel mögötte a kőmű­ves, utánuk sántikálva és szit­kozódva az ácsmester, nem ta­gadhatom, mindhárman, nem­zeti különbség nélkül, lenge magyarban. Ablakok csapódtak, sarkig vágódtak ki a kapuk. Asszo­nyok pongyolában robogtak le a lépcsőn, kamaszok süvítettek el mellettünk, egy fiúcska a korláton csusszant végig, és mindenki előtt földet ért. Fu­­lenti bácsi, a nyugdíjas, ásó­val a vállán, mint egy napóle­oni gránátos vonult. — Fogja­nak meg, mert megölöm — li­hegte a divatos frizurájáról hí­res fodrász, és amilyen szeren­csénk volt, jó anyja mindjárt megfogta. Nem akartunk vért látni. Futólépésben közeledtünk a hídfőhöz. Balszárnyon a szabó haladt, foszforeszkált a mellka­sa, jobbról az oboás mint óriás madár lobogtatta köntöse szár­nyait. A derékhadat a gatyá­sok vezették, nagy, kimért lép­tekkel és némán. Méltóságos hallgatásukat időnként megtör­te az ács dohogása, aki szidta a lába úristenit és azt a geren­dát, ami húsz évvel ezelőtt kiábtn­a, megnyomta a bütykét. Mögöt­tük legalább harmincan tolong­tunk. Az utolsó ház ablakán a filozófus hajolt ki, kezében zseblámpát tartott, messzire ki­nyújtotta a tömeg feje fölé. Vi­lágított és bátorított. A sorok kitágultak, patkó alakban felfejlődtünk. Már egészen közel voltunk a híd­hoz, de még nem láttunk sen­kit, csak cementham­okat, kö­veket, vastraverzeket. A túl­partról átderengő fényben egy-egy hullám megcsillant és ismét sötétbe tűnt, fantasztikus fekete alakzatok rajzolódtak a l­ágosabb háttérré. Egy ce­­m­enthalom szürkeségéből hir­telen kivált egy szürke kabátos nő. Egyedül. Úgy bámult ránk, mintha kísérteteket látna. A szava is elment rémületében. Mi viszont a felfedezés izgal­mával körülfogtuk és biztattuk, hogy meg van mentve. Éjszakai váltásból jött, meg­botlott egy kőben, mióta a hi­dat építik, bizonytalan a járás, elesett, erre a cement mögül előlépett egy férfi, megfogta a karját, nem lehetett tudni, mi­lyen szándékkal, azt mondta, szívesen hazakíséri, de ki tud­ja, mit akart, ő rángatta a kar­ját, a másik fogta, erre ő segít­ségért kiáltott, a férfi pedig el­szaladt a blokkok felé. — Nem megmondtam? — ki­áltott fel a kis szabó. — Ott kel­lett volna elvágni az útját — és futni kezdett a blokk­ok felé. Néhányan követték. — Nyugi, nyugi — legyintett a fodrász, árnyalatnyi csaló­dással a hangjában —, csak a táskáját akarta. A vélemények megoszlottak, az „egyszerű rablótámadás" pártiak szembekerültek az „er­kölcs elleni merénylet“ hívei­vel, parázs vita támadt, mire mindenkinek eszébe jutott egy hasonló eset, ami itt vagy más­felé, tegnap, tavaly vagy húsz éve történt, de hitelesen meg­történt, halálos kimenetelű, rettenetes dolgok. Csak most láttuk, milyen szerencse, hogy ezt a merényletet idejében megakadályozták. A kör közepén szemlesütve, szerény büszkeséggel állt a ha­jadon. Fu­lenti bácsi keresztül­­nyomakodott a tömegen. Ásó­ját az áldozat előtt a földbe lógta, hegyesded orrát ma­gasra emelte. Csönd lett. Min­denki tudta, hogy nevelő jelle­gű előadás következik. Fillenti bácsi ugyanis hajnali négykor a tejest, nyolckor a szemetest, nyolc-húszkor az Aprozár-el­­adót és a nap többi órájában a gyanútlan járókelőket edukál­ja, hogy alkonyaikor a tyilkjai­­hoz intézzen rövid szónoklatot, ilyenképpen: — Most pedig szépen lefeküsztök, nem kotko­­dácsoltak, nem csipkelődtök, te se, fekete ördögfióka, te se, go­nosz kendermagos, jól visel­kedtek, mint a kis óvodások, mert a tyúkocskák szeretik egymást, és úgy alusznak, mint az angyalkák az égben. Ritka alkalom éjnek évadján, együtt harminc pár fül! Fü­lenti bácsi lábát a kör közepén szi­lárdan megvetette, egyik kezét ásója nyelére, másikat kabátja gombálásába akasztotta, és me­részen felvetett fejjel így kezd­te a szónoklatát: — Hatalma­sak a mi utcai megvalósítása­ink, ezt mindenki elismeri, de meg kell mondjam, hogy van­nak még hiányosságok is. — Szájáról patakzott a dicséret, ami jólesett a kis gyülekezet­nek, nyugtalanság csak akkor mutatkozott, amikor rátért a kapcabetyárokra, mint a hiá­nyosság kirívó példáira, és os­torozni kezdte a szocialista ön­tudat hiányát, „mely soraink­ban még itt-ott felüti fejét." Bizonyosan nem tudtuk, hogy a hiány vagy az öntudat üti-e fel a fejét, de azt határozottan éreztük, hogy az októberi éj­szaka hideg. Sorainkban mo­­corgás ütötte fel a fejét. De Fil­lenti bácsi ekkor már az éjféli támadások erkölcsi veszedel­meit taglalta, ami kedves tárgy­kör lehetett szívének, mert részletesen belebocsátkozott, s még cuppantott is hozzá. Ki tudja, miféle ingoványos terü­letre tévedt volna nevelői lá­zában, ha a hátulsó sorokból valaki nem dörmög közbe: — No, emberek, kihűl az ágyunk, indítsunk. Tényleg, szép dolog az élet­mentés, de náthát azért az egész utca mégsem kaphat. Fillenti bácsit finom kézzel ki­nyomtuk a kör közepéből, és felsorakoztunk az ősi törvény szerint: elöl a férfiak, két lé­péssel mögöttük az asszonyok, és középütt az áldozat. Borzon­­gó háttal és emelkedett lélek­kel ballagtunk hazafelé. Rág­csáltuk a nagy érzést, amiről annyiszor olvastunk, s most végre személyesen is megéltük, hogy milyen is az: hősnek ten­ni, lepj hittem én. De megszó­lalt a bicegő ácsmester, éppen abban a pillanatban, amikor a divatos frizurájáról híres fod­rász — búcsúzásképpen, de idő előtt — magához ragadta az ál­dozat kezét. — Máskor, nagysám, azért jobban gondolja meg, mielőtt sikoltozni kezd. Mer látja, hol­nap éjjel már nem ugrunk ki ötvenen az ágyból egy kis kia­bálásra. — Csínján kell a hangokkal bánni, kérem, ha azt akarjuk, hogy hatásuk legyen — így a szelíd oboás. — Amíg a nők sikoltoznak, nincs baj — mondta ki a va­sas —, a baj akkor kezdődik, amikor csend lesz. — Úgy van! — Felettünk a hang mélyen zengett, mint ma­ga a kinyilatkoztatás. Az ab­lakban a filozófus állt a zseb­lámpával. — A tragédiák — mondta — csöndben történnek. — Ismered P.-t? — Hogyne, jól ismerem. — Nagyszerű! Hát V.-t? — Vele is elég jól vagyok. — Meg vagyunk mentve! — kiáltott fel az ismerősöm, s mint aki máris kezében érzi a milliót, nagy hévvel előadta, hogy hát az­t nem tudom kijének a nem tudom kije éppen most felvételizik a művészetire... S egy kis kapcsolat ugye­bár ... — Nos — nézett fel magabiztosan — mikor beszélsz velük? A lerohanás tisztára megzavart. — A-a-akár ma is beszólhatok — dadogtam engedelme­sen —, s ha netalán ... Hát holnap amúgy is találkozom velük a presszóban. Ujjongva ugrott fel: — Tudtam, hogy számíthatok rád — csapott a vállamra, s valami „meghálálom“-félét rebegve boldogan elrohant. Másnap ágyból ugratott ki a nagybácsi: — Ne haragudj, hogy ilyen korán ... De az öcsémet is elhoztam, lásd, kiért fáradozol... Igazán derék gyerek — intett a háttérben várakozó ifjúra: — Nos, mutatkozz be! Csakugyan derék fiú volt, csendes, önérzetes, aki már ma­ga is restellni kezdte azt a sok gyámkodást. Mikor a nagy­ Recept humoros anyagaink használatához OCTAVIAN BOUR rajza bácsi aztán végre magunkra hagyott, azt se tudta, hogy mentegesse magát a bátyja miatt, a protekciózás miatt,­­ kérve kért: ne szóljak senkinek, mert szembenéz ő egyedül is a vizsgákkal. — Tetszik tudni — osztotta meg a gondjait —, örökké roardosna az a tudat, hogy nem a magam erejéből kerültem be az intézetbe. Nyugodj meg, nem szólok, mert nem is szorulsz rá — gon­doltam magamban, amint átlapoztam a rajzait —, majd át­ettem én az öreget. S harmadnap, amikor a nagybácsi újból lerohant, hogy hát intéztem-e már valamit, már el is indult a nagy játék: — Persze, hogy intéztem, légy te csak egész nyugodt, mert minden jól alakul. — De mégis mit mondtak? — Biztattak, s feljegyezték a fiú nevét is. Negyednap újra rám csengetett. — Nos, mi van? Találkoztál még velük? — Hogyne, hogyne... De ne sürgess, nem helyes örökké csak ezzel ostromolni őket. — Csak nehogy elfelejtsék. Inkább ígérj nekik valamit mondjuk egy malacot. Majd én szállítom. Enélkül manapság nem megy semmi. — Jó, jó, majd ígérek, ha itt lesz az ideje. És így folyt tovább a színjáték: a kegyes hazugság két hé­ten át ki nem fogyott a tarsolyomból, de végül is megtette a maga hatását. A bácsi úgy vágja két hét után egy reggel örö­mében valósággal felnyerített a kagy­lóban: — Köszönöm, öregem, köszönöm! Az öcsköst felvették. Képzeld, nyolcast adtak neki a barátaid! Köszönöm! Mondd meg nekik, hogy szilveszterre meglepem őket az újévi malaccal. (Te jóisten!) — Ne beszélj marhaságot. Erre semmi szükség. Ahogy én ismerem őket, tán még meg is haragudnának ezért. — Nahát, még ilyet se hallottam — ámuldozott hitetlenül a nagybácsi —, engemet annak idején egy hízott ökör segí­tett át az érettségin. BALÁZS Péter PROTEKCIÓ * 4 * % * ♦ ***•­­ * ♦ »* * SURÁNY ERZSÉBET rajza IV Nyújtódi magas volt és sovány. Csontjai hal­­*■ ’ ban zörögtek, amikor hivatalba sietett. Arcán a pofacsonttól szinte az álláig két mély barázda. Időtálló barázdák, sírig hű kísérők, és azért telepedtek meg Nyújtódi képén, mert a képtulajdonost állandó gyomorbántalmak kí­nozták. Nem tudott örülni a tavasznak, nem érdekelte a madárdal, a szobájában sohasem volt virág, és sohasem nevetett. Egyszóval élet­unt volt. Azért csak felkereste az orvost, hogy meg­nyugtassa magát. Megbizonyosodjon: menthe­tetlen. Undorodva benyakalta a kását, amivel megvendégelték, s beállt a röntgenkészülék er­nyője mögé. Írtak neki latinul egy folytatásos regényt, amit a gyógyszertárban beváltottak töméntelen porra és folyadékra. Ezeket kiska­­nállal, nagykanállal, marékszámra szedte, és a barázdák mélyültek az arcán. Attól függetlenül, hogy megunta az életet, beköszöntött a nyár. Perzselt a nap, kókadoz­­tak a virágok. A férfiaknak alulról, a nőknek alulról is, felülről is kezdett rövidülni a ruhá­ja. Az udvaron a Kormos kutya lógatta a nyel­vét, a szobában nyújtódt. Végül előkereste fürdőnadrágját és kizakatolt a folyóhoz. Be­levetette magát a hűsítő habokba, s csak ak­kor jutott eszébe, hogy nem tud úszni, amikor lenyelte az első korty vizet. Lemerült a fe­nékre. Kapálózott. Kinyújtotta a kezét, jól megfogta a levegőt görcsbe szaladt ujjaival, és megint ivott. Elszántan szárazra akarta inni magát. Aztán felszínre került, s észrevette, hogy szép kék az ég és kristálytiszta. Ezüstösen csillogott a fűzfák levele, harsogott az égerfák zöldje. Csak a nap volt egy kicsit furcsa. Meg­nőtt és elfoglalta vakító sárgájával a fél égbol­tot. Efeletti bánatában Nyújtódi újfent ivott. Buborékokat engedett a víz felszínére, hatal­masat rúgott és beleordította a világba: Segít­ség!Egy fehér fürdőnadrágos, zömök férfi meg­unta Nyújtódi duhajkodását. Melléúszott, ma­rokra fogta a haját és gyors karcsapásokkal partra vontatta. Kicsorgatott belőle vagy há­rom liter vizet s életre dögönyözte. Nyújtódi boldog volt, hogy nem kellett fel­hörpintenie az egész folyót flórájával és fauná­jával egyetemben. Ez amúgy is felülmúlta vol­na képességeit. Elkékült ajakkal hálaszavakat dadogott: — Kívánjon bármit, hiszen életet adott ne­kem. Kiemelt ős szülőanyánk öléből, pedig mennyire ragaszkodott hozzám. Kérvényezni fogom, hogy nevezzék ki tiszteletbeli bábának — karolta át megmentőjét. Az csak kedélyesen vicsorgatta fogait a lel­kendező Nyújtódira. — Mit adjak, mit adjak? Az összes megta­karított pénzem a magáé. Van egy vadonat­új nadrágtartóm, tegye el emlékbe. Hát sem­mire sincs szüksége? — Nem kell nekem semmi, kérem — szó­lalt meg őszinte hangon a zömök. — Ezt bárki megtette volna, ez emberi kötelesség. Most büszke vagyok és jól érzem magam. Nézze, milyen embergyűrű vett körül. Én vagyok a nap hőse. Ha nem leszek azzá, most alulról szagolná a halakat. Megveregette Nyújtódi vállát. Lekent két po­font a vérkeringés meggyorsítása céljából. Szakavatott mozdulattal gyomorszájon vágta, hogy köpje ki a maradék vizet. Aztán kidüll­­­esztette a mellét, szétnyomta a bámészkodó­kat és ellépdelt. Nyújtódi tudomásul vette, hogy újra él. Fel­öltözött, hazament. Otthon lefeküdt, mert ki akarta pihenni a vízbefulás fáradalmait. Más­nap reggel, amikor felébredt, arra gondolt, hogy milyen jó dolga van a medúzáknak. Be­­szívják a vizet, aztán kilövellik, és úsznak, mint annak a rendje. Azzal az erőkifejtéssel, amit a tegnap véghezvitt, lepumpálta volna magát akár a Fekete-tengerig is. Egy csinos kis úszó­haranggal igazán megajándékozhatott volna a természet. Mibe került volna az neki? Cserébe lemondtam volna a vakbelemről. Amikor idáig futott az elmélkedésben, kopogtak. Nagyot nyújtózkodott égnek emelt karral, s úgy szólalt meg: Szabad! Mintha a mennyezet­re lenne felkötve karjánál fogva. Csak las­san csuklott össze, s igen hülyén nézett a be­lépőre. Az életmentő jelent meg az ajtókeretben. — Mégis meggondolta magát. Na látja, ez okos dolog. Ha nem, egész életemben adós­nak éreztem volna magamat. De hogy talált rám? Elfelejtettem bemutatkozni, és nem mondtam meg a címemet. A zömök csak nézett Nyújtódira, s aztán nekitántorodott az ajtófélfának. Nevetni kez­dett. Könnyes szemmel nyerített és mutoga­tott egy hosszú cédulát. — ... A... a vizszámlát hoztam. — Milyen vizszámlát, ember — rökönyödött meg Nyújtódi —, arra, amit kirázott belőlem? — Nem, négy köbméterre, amit meg tetszett inni, el tetszett mosakodni, főzni és mosogatni, összesen két lej. Én ugyanis augusztus elsejé­től a városgazdálkodási hivatal tisztviselője vagyok. Most hajtom be a hátralékokat. Nyújtódt az ágyban egyenesre, majd görbére röhögte magát, és fizetett. A ráncok az arcán mintha kisimultak volna.­­.. Este két összeölelkezett ember lépett ki a vendéglő ajtaján. Tánclépésben mentek a jár­da egyik szélétől a másikig, és daloltak. Vala­mi olyat, hogy csacsacsa, és igen jól lehe­tett az ütemére ugyanannyit menni hátrafelé, mint amennyit előre. A milicista megnézte a toronyórát. Szemügy­re vette az utcát, hogy elég széles-e. Miután meggyőződött, hogy a csendháborítók sem a törvénybe, se a ház oldalába nem ütköznek , elsétált. Így ment haza a bába és az újszülött. TOMPA ERNŐ tünetit történet RASZUL GAMZATOV Költő barátomról mesélt anyja, egy avar öregasszony Míg nem beszélt, csak gügyögött e gyermek. Szót értettünk mi ketten csodaszépen. Hej, már felnőtt, most szónokol és vereet Irkál, s bizony én egy szavát se értem. Vélemény egy irodalmi alaphoz írt kérésre Hagyjuk jóvá a kölcsönt. Bár rossz költő, hadd költsön. Családja jól ehessék, S ne tudja: nincs tehetség. Hiszen az apró emberek Naponta kérnek kenyeret. Akár a Tolsztoj-gyerekek. ÓVÁRY GÉZA fordításai GELIJ NAUM Melegágy Víg forrás és sikló ér sem rejti annyi szín és frisseség özönjét habtaréj közt csillogón, amennyi fényt tárol az üvegfedte zöldség. Kis palánták szomja már felém süt remegőn kitárják csatornáik, hűs esőt varázsló pőreségü­k most valódi záporokra vágyik. Üres kézzel jöttem, más ajándék — bár elkelne — tőlem nem telik: e növényi szép nosztalgiáért Eluard-ból olvasok nekik. MAJTÉNYI ERIK fordítása

Next