Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1965-01-01 / 1. szám

4 ■Befejezet: SÉTA A séta volt egyetlen pihenése. Séta közben úgy tűnt neki, hogy ilyenkor mindenki rohan, és hogy az embereknek általá­ban más az idő- és életbeosztá­suk, mint az övé. Bőrkabátja és általában kinézése után ítél­ve lehetett vidéki tanfelügyelő; ateistává s könyvelővé vált pap, külföldet járó áruszakér­tő, vagy éppen ami a valódi foglalkozása volt: műszaki fő­iskolai tanár. Ha sétálta a lakásáról indult, útja a parkon vitt keresztül. Egyik délelőttön a hulló leve­lek láttán éppen azon mélázott, hogy micsoda egy vén tróger kártyás is az ősz, rendre el­dobja minden lapját: a sárgát, a zöldet, a pirosat, s elszórja magától a makkot is. Ezt az okoskodását csak az zavarta, hogy az egész parkban egyet­len tölgyfa sem akadt, s így nem láthatta, hogyan pattan a levelek között a makk; ehelyett azonban annál szaporábban ko­pogott a gesztenye. Aztán az bosszantotta, hogy a kártyában a negyedik szín miért a makk, s miért nem a gesztenye, mivel tudós ember lévén — pedáns, fegyelmezett — gondolatait sze­rette rendben tudni, még séta közben is. Egyébként a séta közbeni merengéséért nem vá­dolta romantikával, szentimen­­talizmussal önmagát, hisz ez amúgy is olyan ritkán esett meg vele, hogy most szinte még örült is neki. Még azért a me­lankolikus érzésért sem nehez­telt önmagára, hogy a lehullott leveleket elmúlott napoknak képzelte, melyek belerothad­­nak-taposódnak az idő szürke végtelenségének a sarába. És­ már a — még az ágakon lévő — levelek színében is felis­merni vélte az örök szürküle­tet. Nem szerette a tompa szí­neket. Talán mert nem voltak rá jellemzők. Hiszen a haja is eleven színű volt, éles, fémes fényű, vörös és göndör, mint a frissen kibontott törösrézhuzal szálacskái, melyek közé a füle fölött, a halántéka táján fehér alumíniumszálak keveredtek. A magas homlok mintha csak azért dőlt volna enyhén hátra­felé, hogy a szemöldökcsont alatt annál mélyebbre vessenek ágyat maguknak a fekete sze­mek. Ezen a sétáján az is eszébe jutott, hogy fiatal korában (jó tíz esztendeje), amikor a termo­dinamikai tanszékre kinevez­ték — a minden ifjú emberre jellemző világmegváltó szándék — nála csak abban állt, hogy új energiaforrást akart szerezni az emberiségnek. Még álmában is ez foglalkoztatta. Egyszer egy nagy sima hasábot látott, s azt álmodta, hogy ha ezt sikerül el­mozdítania, akkor szándéka megvalósul. De egy hang azt súgta neki, hogy abban embe­rek laknak, s azoknak az élete forog kockán. Egy másik hang meg azt mondta, hogy mit sem számít, hiszen ez az ő üdvössé­gükre szolgál, mivel a világhá­borúkban is annyit fejlődött az orvostudomány, hogy több ember életét mentették meg azóta az akkori tapasztalatok árán, mint amennyien akkor meghaltak. Rémes álmából mozdonyfüttyre ébredt. Aztán, mint az új energiaforrás­hoz, a naphoz lyukadt ki. De hát ez már rég vált, most éppen homályos az ég, mintha csak cigaret­tafüst köde szürkítene. És mintha a sok cigaret­tahamut is oda fölhordta volna a szél. Máskülön­ben éppen cigarettázott. A cigarettavéget egy ezüstös villanyoszlopon fityegő szeméttartóba dobta. Ez a szeméttartó úgy nézett ki, mint egy nagy daganat. De ahogy továbbsétált, észrevette, hogy egy ilyen tojás alakú sze­méttartó — valószínűleg egy beledobott cigarettától — kelle­metlenül füstölt. S a követke­ző cigarettavéget már nem dob­ta a szeméttartóba. De ugyanak­kor a járdára sem szerette vol­na dobni — mert mint mond­tuk, pedáns ember volt. . Már égette ujját a cigarettavég, mi­re fölfigyelt a gyalogjáró belső szélén egy vasrács takarta szel­lőztető nyílásra. Ide dobta be a cigarettavéget. Megfigyelte, hogy a város központjában sok­fele van így megoldva a nagy bérházak és középületek pince­ablak-megépítése. Végig az egész házsoron ezeket a rácso­kat figyelte. Egyik-másikból dohos zöldségszag áradt. A kö­vetkező cigarettavéget is egy ilyen rácson dobta be. Ez éppen a saroképületnél történt, ahol befordult. A sarkon túl, a gya­logjáró mellett teherkocsi állt. Micike, a nyúlánk és mégis karcsú asszonyosan telt és még­is — valami elbájoló és meg­foghatatlan módon — kislá­­nyos könyvelőnő, akinek a ten­geri kagylók mély, öntörvé­nyű ragyogásához hasonlatos gyöngyszínű szőke haja magas és művészies kontyba tornyol­­va omlott le kislányos vállára és — mindezzel látszólag ellen­tétben — asszonyosan kerek keblére, erre a két magdeburgi féltekéhez hasonló kötőszövet- és húsépítményre, amelyhez olykor langyos őszi, főképpen szeptemberi estéken annyi fáj­dalmas mélabúval szokott ta­padni a főkönyvelő kamaszos tekintete, vegyest a többi fér­fi nem kevésbé álmatag és for­ró pillantásával; egyszóval Mi­cike, akinek éppolyan kifino­mult­ és kissé­­bágyadt női lelke volt, mint azoknak, akik ebben a tekintetben senki máshoz nem hasonlítottak annyira, mint őhozzá, — nos, szóval tö­mören fogalmazva, Micike em­lékezett. Ült a pincében, s emlékezett. S mintha ebben a percben, amidőn emlékezése merőben emberi — és ezen belül csodá­latosan nőies — folyamata meg­indult, egyszerre minden el­süllyedt és megsemmisült vol­na körötte; a szövetbálák, barna és sötétszürke kamgam­­tekercsek s a kartonok és fla­nellek pepita nyalábjai, ame­lyek között kitárulkozó liliom­­kehelyhez hasonló női lénye az élet egyharmadát, a munkaidőt töltötte, egyszóval mintha az egész Szövet- és Szövettáru­­raktár eltűnt volna, akárha nem lett volna anélkül is a ba­rokk sarokház pincéjében a földszint alá süllyesztve. s Mi­cike nagy, nőies ibolya- és ten­gerkék szeme előtt megkép­zett kislányokra, ama bájos és boldogtalan gyermekkor, ami­kor a magdeburgi féltekék mágnesessége még nem vonzot­ta magához a tekinteteket — legkevésbé a főkönyvelőét, hi­szen ő akkoriban Micikét még nem is ismerte —, s amikor egyszer kabátszövetet vásárol­tak az édesanyjával a Nuss­­baum-féle Szövet Nagy- és Kis­kereskedésben, a kereskedő ki­terített eléjük egy szövetnyalá­bot, az ő — már szóval a Mici­ke — édesanyja pedig gyufát gyújtott és elégetett egy szálat a szövetből, hogy tiszta gyapjú­­ságát ellenőrizze; s amikor ő, Micike, először érezte azt a jellegzetesen égett gyapjúsza­got, amely olyankor keletkezik, mikor gyapjúst égetnek, s amely most is, elbeszélésünk jelené­ben — mintegy Micike emléké­ből kifüstölögve — ott terjen­gett a sarok barokház pincé­jében, Micike munkahelyén, a Szövet- és Szövöttáru-raktár­­ban. Micike észbekapott. Ebben a pillanatban, amint ez a jelleg­zetes szag nőies, hamvas bőrű, ki­­s betáguló orrcimpájától odáig hatolt, hol fészkel az agy, Micike lényén egy másik — sokkalta közvetlenebb — em­bordárok emelték le róla s rak­ták egymás vállára a szövette­kercseket, s azután a pincelejá­róhoz cipelték. A következő pinceablakon elevátor-szerű csatorna volt a pincébe leereszt­ve, ezen siklottak alá a cipős­­dobozok... Ahogy továbbment, eszébe jutott, hogy más alkalmakkor is látott ilyen ki-berakodást ezeken a pinceablakokon ke­resztül. Néhol szeszes italokat, gumiabroncsokat raktak le. Itt, ez alatt az épület alatt nyil­ván valamilyen textil­tröszt lerakata lehet. Rosszkedvűen érkezett haza. Otthon nem tudott nyugodni, nem haladt a munkájában. Rendre eszébe jutottak az utób­bi időben kötött szokatlan isme­retségei, majd később egyik ré­gi iskolatársa, aki nemrég vett autót, s ahogy legutóbbi talál­kozásukkor kiderült, ez az em­ber szívesen felújítaná vele ba­rátságát. Eszébe jutott, hogy hajdani iskolatársa éppen ab­ban a sarokházban lakik, ahol ő ma az árurakodást nézte. Előkereste a telefonkönyvből hajdani iskolatársa nevét s kapkodva tárcsázott. — ... várj egy pillanatra a készüléknél, öregem — kezdte barátja hívására —, már jó ide­je valami perzsszagot érzek, most pedig, ha jól látom, füst száll fel az ablak előtt. Vagy ha beleegyezel, később visszahív­lak sék hullámzott keresztül-kasul, éspedig annak az emléke, hogy tíz perccel ezelőtt egy teherko­csi szövet és szövöttáru érke­zett a Szövet- és Szövettáru­­raktárba, a barokk sarokház pincéjébe; a főkönyvelő őt küldte, hogy vegye át s vitesse be a szállítmányt a belső rak­tárba; és'­ö, Micike, amikor fel akarta gyújtani a belső raktár­ban a drótkeretbe foglalt ki­csiny, légypiszkos villanylám­pát, egyszerre azt tapasztalta, hogy a lámpa nem gyúl meg — alkalmasint a körte égett ki vagy a biztosíték —, és ezért ő, Micike, a főkönyvelő emésztő tekintetének mintegy a dereka és válla közötti magdeburgra fonódó burkolatában, kényte­len volt gyertyát gyújtani — jóllehet emlékszik, hogy mint­ha egy belső hang figyelmez­tette volna, miszerint ebből baj lesz —, és így vonulni be, ke­zében az égő gyertyával, telt fehér lábszárait felváltva egy­más elé helyezve, majd megint hátrahagyva, ami legfőbb tü­neménye volt nőies járásának — egyszóval a belső raktárba. S most már csak az volt hát­ra, hogy a fél másodpercnek abban a villanásnyi töredéké­ben, amely elbeszélésünk tech­nikájával olykor négy vagy öt nyomtatott oldalra is kiterjed, Micike agysejtjeiben találkoz­zon a gyertya emlékképe a pin­cében terjengő perzsa szaggal; mondom, csak ez volt hátra; s amikor ez is bekövetkezett, ak­kor Micike — akinek ebben a helyzetben szükségképp nem juthatott eszébe, hogy a szövet nemcsak egy ottfelejtett gyer­tyától, de teszem azt, attól is meggyulladhat, hogy egy réz- és alumíniumhajú műegyetemi tanár, akinek a séta volt egyet­len pihenése, teszem azt, csik­ketette a kagylót s unottan nézett maga elé. Rossz az ilyen idegkimerüléses időszak — gondolta. — Ilyenkor nemhogy a munkája, de egyáltalán sem­mi se tudná izgatni. Meg talán az se, ha megütné a főnyere­ményt a Lottón. Kinézett. Ablaka előtt vé­kony párafelleg húzott felfele. Az alatta lévő lakó szellőztet — villant eszébe. Aztán az is eszébe villant, hogy a barátja ablaka előtt pont így húzott fel a füst, sőt azóta talán a láng is. — Nagyon romantikus — mondotta magában. Nyersen felnevetett, s hátravetette ma­gát a fotelben. — Egyszer csak minden lángba borul. Az em­ber elindul, hog­y mentse az életét. Egyszer azonban azt lát­ja, hogy egy gyönyörű, telt keblű nő fekszik a gangon. És esik a tűzeső! Visszatér! A lán­gok foga alatt ropog az épület f Ölbe kapja. Rohan a lépcsőhöz felé, összeomlik a lépcsőház. Vége! Ebben a pillanatban csengetnek. Mi ez? Persze a tűzoltók. Meg vagyunk mentve. Csengetnek. Ne féljen, kislány. A tűzoltók csengetnek . . . Felkapja a kagylót. — Aludtál? — kérdezte a barátja. — Rengeteg ideje cseng a telefon. Már épp le akartam tenni. — Pedig itt ültem mellette... — És nem hallottad? — Lehet, hogy hallottam — mondotta, s ismét felnevetett, mert az jutott eszébe, hogy lé-l­nyegében ő még mindig a kar­jai közt­ tartja azt a teltkeblű hölgyet, mert lám, nem a tűz­oltó érkezett. Az autós barát nem tudta mire vélni a furcsa feleletet meg a furcsa nevetést, s gyor­san a furcsa nap számlájára írt mindent. Hiszen való igaz, nem mindennap gyúl meg az ember alatt a ház. — Hát lent voltam — foly­tatta. — Szemrevételeztem a tüzet. — Még ég? — kérdezte szó­rakozottan a tanár. — Már nem — felelte az au­tós. — Kár — mondotta a tanár. — Nem nagy a kár — foly­tatta az autós. — Csak vagy két tekercs szövet. — Ja, vagy úgy? — tért ma­gához a tanár. — Cigarettától gyűlt meg ál­lítólag ... — Értem — felelte a tanár, és rágyújtott egy Carpafi-ra. — Milyen cigarettától? — kérdez­te aztán szórakozottan. — Carpafi-tól... A pinceab­lakon dobták be. — Pinceablak? — hüledezett a tanár. — Lehetetlen! — A saját fülemmel hallot­tam — erősködött az autós. — Egy őrnagy mondotta a miliő­ről... A tanár elköszönt és a villá­ra ejtette a kagylót. Borzalom! Lehetséges lenne, hogy én? Ilyen stupid véletlennek essek áldozatul? Magára kapkodta a ruháit. — Áldozat? Hiszen senki sem tudja! Ki merne ilyent ál­lítani, hogy én voltam?! Kü­lönben is miféle raktár az, amit így fel lehet gyújtani? Az em­ber megy az utcán, s eldobja a csikket ... Mikor kilépett az ajtón, már nyugodt v­olt. Szinte nevetni tudott volna az iménti hábor­gásán ... Lelke mélyén azon­ban nyomhatta valami, mert leintette az első taxit, s a tett színhelyére hajtatott. Betolakodott az udvarba. Épp egy veres ábrázatú pali mellett állott meg, aki a hely­zetet értékelte. — Nem több a kár tíz m­ás­nál. Mi az egy érző kebel­nek ... Egy kék köpenyes munkásnő azt mondotta neki: — Mit csinálja itt a pihent agyát, a puska, mért nem megy a kocsmába? A pali erre elment. Mire töb­ben elmentek. Csak két háztar­tási alkalmazott suttogott még mellette. — Mert a raktáros lánynak mindig a legényeken járt az esze! — Én azt mondom — felelte a másik — hogy ő gyújtotta meg, mert hiánya van. Miből öltözne különben ilyen jól... A tanár mindezt nem hallot­ta, mert megpillantotta a lányt, aki mint egy derékbatört dór oszlop, a falnak volt támasz­kodva. És azt is meglátta, hogy a lány csendesen sírdogál. Pil­lanatra elnézte a gyönyörű haj­­koronát, a nyúlánk termetet és azokat a telt fehér lábszárakat, amelyhez fogható szépet meg életében nem látott, és úgy érezte, hogy szédül. Nem, ezt nem tehetem meg — gondolta. Erőt vett magán, félrelökdösött vagy harmincöt embert, és megállt a lány előtt: — Micike! Micike felemelte rá szomorú szemét, és síró hangon azt mondotta: — Tanár elvtárs, vége min­dennek. Innen egyenesen a vo­nat elé megyek. Mert én tu­dom, hogy ezt valaki bosszúból tette. Mert irigyek rám, tanár elvtárs, mert senkinek nincse­nek ilyen mellei, a fióküzlete­ket is beleértve. — De Micike — mondotta a tanár, és gyöngéden felfogta az esni készülő leánygyermeket. — De hiszen van aki megvédje magát a gonosz támadások­tól ... tanítványom volt az es­ti líceumban — magyarázta a körülállóknak, miközben a homlokát törülgette. Aztán, mikor látta, hogy em­bersége mennyi méltánylásra talál, azt mondotta szigorúan a lánynak: — Velem kell jönnie! Ilyen körülmények között nem hagy­hatom magára. Micikének két hajszálvékony ránc keletkezett a homlokán, ami nála a röhöghetnék két­ségtelen jele, de miután oldal­­válszt rápillantott a tanár mél­tóságteljes arcára, s tekinteté­vel bebarangolván, a jólét be­nyomását vitte magával a szen­vedőn lezáruló szemhéjak mö­gé, nagyot sóhajtott. És mint a halálraítélt, megadóan nyújtot­ta oda kacsóját a férfinak. Második fejezet EMLÉKEZÉS ket dob a pincenyílásba, — nos, szóval mondom, akkor Micike felpattant a székéről, amelyen mindeddig ült, telt s mégis fe­hér, asszonyosan kislányos­­al­sókarját szeme elé emelte, s miközben egész testén át­ meg áthullámzott a közvagyonféltő lelkiismeret remegésének egy­fajta rá jellemző nőies változa­ta, azt mondta: a Jesszusmária i­s egyenesen a főkönyvelő férfias, fekete klottból készült mandzsetta- és könyökvédővel felvértezett kar­jai közé hanyatlott volna, ha a fiatal férfi, egy pillanatig a vágy és kötelesség drámai konfliktusa között habozva, nem szaladt volna már­ két és fél perccel ezelőtt a mentők­nek, tűzoltóknak s az igazgató­ságnak telefonálni. Har­adik fejezet ■ TALÁLKOZÁS Negyedik fejezet-BONYODALOM Micike nem tett húsz lépést a tanár oldalán, a kétségbe­esésben és bizonytalanságban jéggé dermedt ujjai még ki sem engedtek a vörös hajú fér­fi gyengéden erőszakos marká­ban, mikor a raktárajtó szár­nya hátracsapódott, és öntelt, fölényeskedő mosolyával a fő­könyvelő törtetett elő. Nyak­kendője a lendülettől fonákjára fordult, felröppent és betömte nyitott száját, hogy a főköny­velő nemcsak szólani nem bírt de szinte megfulladt. — Hol van ... — jött meg végre a hangja, miután düly­­edtszeműre köhögte magát, és amennyire a szoros gallérba dagadt nyaka megengedte, kö­rülnézett. — Micskét nem lát­ták? A felvett és aláírásra váró jegyzőkönyv lobogott a kezé­ben. — A kisasszonyt a raktárból? — kérdezte az egyik háztartási alkal­mazott. Már csak a társával tárgyal­ta a tűzesetet, s most újra kíváncsi lett. Hanem a női ösztön a hivatalos papírral hadonászó férfi láttán azon­nal a Micike párt­­jára állította. — Elment, hogy meghaljon szegény — mondta leple­zetlen szemrehá­nyással. — Igen — vála­szolta a másik is —, saját fü­lemmel hallottam, ahogy zokogott. „Vége mindennek. , Innen egyenesen a vonat elé me­gyek." UTUNK KOLLEKTÍV SZILVESZTERI NOVELLA ÍRTA: HORNYÁK JÓZSEF, HUSZÁR SÁNDOR, NAGY ISTVÁN, SZABÓ GYULA, SZILÁGYI ISTVÁN ÉS VERESS ZOLTÁN .42 egyes fejezeteket illusztrálta: IULIAN SURUGIU, WITLINGER MARGIT, KOVÁCS KÁROLY, KOVÁCS GÉZA, UNIPAN HELGA ÉS PAULOVICS LÁSZLÓ A címeket­­rajzolta: ÁRKOSSY ISTVÁN

Next