Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-07 / 1. szám

UTUNK JleoéJ a (iataiűkvél Szöcs Kálmánnak, Marosvásárhelyre KEDVES KÁLMÁN! Elolvastam' az Ifjúmunkás-bari vitacikkét, melyet ha nem csalódom, kizárólag állásfoglalásnak szánt legifjabb költőink­kel kapcsolatos hozzászólásom ellen — s nem tudok hová lenni a csodálkozástól. Milyenek vagyunk mi, emberek! Min­den, mégoly semmitmondó véleményt azonnal helybenha­gyunk, mihelyt nyugton hagy lustálkodni, és semmit sem kö­vetel; viszont hajlamosak vagyunk mindent azonnal vissza­verni, mihelyt megbolygatja nyugalmunkat, s kényelmetlen önvizsgálatra vagy éppenséggel erőfeszítésekre sarkall. Azon ámulok és csodálkozom, hogy ezúttal is így történt, s maga sem kivétel a szabály alól. Pedig látja, Kálmán kedves, kár volt megsértődhie: én egyáltalán nem magára gondoltam, amikor elmondottam azo­kat a megjegyzéseket. A legifjabbak jártak eszemben, a ma­gánál is fiatalabbak, akiknek tehát még magánál is több ta- nulnivalójuk van, ha egyáltalán vinni akarják valamire ezen a pályán. Ifjonti hevületében ingének nézte és magára vette észrevételeimet, s ez nem is volna baj, hiszen ahogy most, utólag meggondolom, egy részük csakugyan vonatkozik ma­gára is. Helytelennek tartom viszont, hogy ugyanebben az ifjonti hevületben (melyet cikkében annyira hangsúlyoz) ci­nizmusnak s már-már rosszindulatú mesterkedésnek állítja be igazán jószándékú hozzászólásomat. Látja, én nem gyanakszom: replikáját valószínűleg csak­ugyan a fiatalos felbuzdulás sugallta (ámbár minél nyomaté­kosabban hangsúlyozza valaki fiatalosságát és felbuzdulását, annál inkább megeshetik, hogy öreg rókák higgadtsága szól belőle) — nem gyanakszom, mondom, mert verseiben és egész emberi mivoltában őszinteséget, tisztaságot és becsületes vonzódást érzek az igazság iránt. Mégsem tette jól, Kálmán kedi>es, hogy porondra lépett ezzel a tiltakozással, még ha felbuzdulásból tette is. Mert rendben van, hogy a maga ré­széről megtalálta már a hagyomány-vonalat, amelybe legyö­kerezett (jól emlékszem: József Attilából és Radnótiból indult ki); rendben van, hogy saját költészete, tegyük fel, oly egyé­ni és eredeti, hogy eredetibb már nem is lehet; sőt rendben van az is, hogy maga — mint írja — igenis művelődik, noha nem tartja szükségesnek betéve megtanulni a Faustot (meg­jegyzem: én sem tartom; épp csak az döbbentett meg, hogy akadhat a világon fiatal költő, aki egyáltalán elolvasni sem akarja!) — mindez rendben van. Meg kellett volna vi­szont gondolnia, hogy vannak mások, fiatalabbak — de ta­lán idősebbek is —, akik még csakugyan nem találták meg igazi elődeiket, akiknek szemlélete és hangvétele valamics­két talán mégiscsak túlságosan jellegtelen és hasonló, vagy akik nem olvasnak-tanulnak épp annyira odaadóan, s ezek az ifjú reménységek a maga állásfoglalása nyomán most majd felmentve érezhetik magukat kényelmetlen megjegyzéseim, mi több: az erőfeszítés és fejlődés kötelessége alól. Bizony, Kálmán, attól tartok, hogy fiatalos felbuzdulásában cinizmus­sá és alattomos mesterkedéssé diszkreditálta mindazt, ami nélkül a legfiatalabbak esetleg megrekednek fejlődésükben és — hadd használom itt ugyanazt a szót, ami, úgy látszik, a leginkább ingerelte — ami nélkül csakugyan örökifjak ma­mának. Senkit, egyetlen fiatalt sem lehet törvénnyel kötelezni ar- ■a, hogy fejlődjék. De a fejlődés ezért minden fiatal tehet- ég kutya kötelessége. Szerkesztői tapasztalatom alapján nyv- íodtan állíthatom: fontos ugyan, de nem az a legfontosabb, logy első jelentkezései alkalmával milyen színvonalon ír a iatal költő. (Mert az egyik korábban fordul a szerkesztőse­tekhez, a másik csak később, sok évi habozás után; egyik álságosán messziről érkezik, a másik csodagyereknek indul, mégsem lesz soha költővé stb.) A legfontosabb az, hogy fejlődőképe s-e az a fiatal, vagy nem, hogy hó­napról hónapra, évről évre jobb verseket ír-e, vagy mindvé­gig megmarad ugyanazon a színvonalon; hogy mélyül-e prob­lematikája vagy hígul; hogy felölti-e lassan egyéni arcélét, vagy megmarad semmitmondó átlagnak — az egyszóval, hogy tudatosítja-e, leküzdi-e, túllépi-e a hozzászólásomban említett közös ifjonti fogyatékosságokat, vagy pedig megelégszik az el­fogadhatóval, és nem is akar semmi egyebet, őszintén meg­vallva. néha már azt hiszem, a tehetség tulajdonképpen nem más, és tökéletesen azonos a fejlődőképességgel. Ha maga, Kálmán, titokban úgy érzi, feljutott már a •súcsra és nincs többé érlelődni-, mélyülni-, tanulni-, fejlődni- 'alója — nos, azt én igazán nem vitatom. De abban nem en- íedek ellentmondani, ahhoz mereven ragaszkodom, hogy leg- fjobbjainknak még igenis költői egyéniségekké kell óvár­ijuk magukat, igenis óvakodniuk kell a gyökértelenségtől, sőt íz sem árthat, ha netán elolvassák a Faustot (látja, nem aka­rok gonoszkodni; Francis Jammes-ot is írhattam volna). Nem kell azon mindjárt felháborodni, Kálmán kedves, ha „rosz- szat“ hall magáról (kivált, ha nem is magáról mondták azt a rosszat), meri esetleg jobb szándékból fakad, és jobb hatása lehet, mint bármilyen meghatott kebelreborulásnak. Meg kell inkább fontolni: helytálló-e az a „rossz“, hasznosítható-e fel­tárása, előre visz-e tudatosítása. Egyszóval a várható ered­mény szempontjából kell szemüqyre venni az efféle kritikai megjegyzéseket, s nem hiszem, hogy így tekintve hozzászólá­somat, bárki is cinizmussal vádolhatná. Mindezt azért láttam szükségesnek elmondani, nehogy til­takozása csakugyan egyszer s mindenkorra diszkr editál ja hoz­zászólásomat; nehoqy kárba vesszen az a — meglehet na- qyon csekély — lökés, amellyel fiataljaink dolgát meqkönv- nyitheti, fejlődésüket elősegítheti. Van azonban fiatalosan fel­buzdult cikkének egy olyan oldalvágása, amit már személyem védelmében is szóvá kell tennem! Olyasmit ír, affélét sejtet a végén mintha fiataljaink költészete amiatt vált volna túl­ságosan egyformává (n. b. előbb még cáfolta ezt!), mert mi, szerkesztőséaek s bennük én magam, csakis egv bizonyos faita verset fogadunk el közlétre, s évp azt utasítjuk vissza írni termésükben erőteljesen tqyéni és eredeti. Kémény vád, Kálmán — bizonyítani kellete. Helyet követel a lapokban lg a könyvkiadásban versei, sőt kommunista hitvallása szá- nára _ amiből az következik, hoqu eddia nem adták meg ,zt a helyet Rovnant súly is vád. Kálmán, tízszer is meg ■ell gondolni, mielőtt ilyesmit rásütünk valakire Legjobb tu­domásom szerint soha egyelen fiatalnak sem utasítottam - , utasítottuk vissza itt a szerkesztőségben - egyetlen vér­it sem azért, mert túlságosan egyéni volt, meg kevesbe azért iert kommunista hitvallást tartalmazott. Sokkal inkább , \ jdleqtelen vagy zavaros volt, mert ZeruimZ\ TnofTadott körülmények között félreérthetö- özhelye eket-qondolatokat tartalmazott; végül pe­ek minősülő^ leggyakoribb - azért, mert elképzelése ’■9 s e~ a~ \ hecsiletes megítélésünk szerint nem ütöt- jgy megforrna teijesítmények színvonalát. Higgye el ezt • meg a müve.- nem hiszi, hát elő a bizonyítékokkal, ekem, Ka mán, ifjonti hevületében megsértődik és vag­’ert hagv-an’vélemény ellen, amely pedig csak azért hang- ilkozik egy toVábbnöni-érlelödni fiataljainkat; emiatt itt el, hogy seg^.-lnji össze. De az már sehogy sincs rendjén, ’azán nem vf'kétségbe vonja bárki jószándékát és becsüle- i alaptalan» rangja szerint csak amolyan beosztott szer- ■t, még ha vi Szó-nál, mint esztőcske is az l9*z * őszinte híve és barátja: SZÉKELY JÁNOS Honnan látható az összhatás? JUJ inéi tovább tör alkotva a költő a végtelen létnek, annál nagyobb területét sike­rül „gyarmatosítania“. Alkat kérdése, ki mikor éri el, vagy ha ideje engedi: ki hányszor éri el érettsége, viszonylagos teljessége csúcsát. Az a pilla­nat ez — persze az életpálya egy-egv szakaszával, sokszor több kötettel mérhető „pilla­nat“ —, amikor egyetlen szel­lemi gombnyomásra iksz pont­ról jelentenek engedelmesen érzékenysége beépített leadói. Az egész tulajdonképpen ezek­nek a leadóknak a beépítésé­ből áll: ez az életen át tartó villanyszerelés a költő dolga. Szemlér Ferenc — mikor legújabb verseskönyvében* meghirdeti, hogy „minden hal­hatatlan“ — egy ilyen tisztelet­re és irigylésre méltó költői rendszer középpontjából je­lentkezik. Régóta kész, percen­ként tökéletesedő, eredeti szisz­téma szolgálja azt a célt, me­lyet elérni igyekszik — kiépíté­sének nagy és sikeres munká­ja arányban áll az eredmény­nyel. Alkotóereje teljében lévő és máris terjedelmileg is tekinté­lyes életművel rendelkező köl­tő minden új során, minden új megnyilatkozásán a kirajzoló­dó összhatást kell már kutatni, az önkéntelenül vagy tudato­san megerősödő vonásokat, a beigazolódó szándékokat, az is­métlődő motívumokat, a ván­dorló súlypontok táncát, az igény lankadó vagy erősödő szomját. Az elmúlt évtizedek­ben hazai magyar költőink kö­zül talán senkinek nem mutat­kozott meg olyan impozánsan és problematikusán ez a lát­hatatlan lelki rádióhálózata, mint Szemlér Ferencnek. Impozánsan — mert termé­keny pályájának minden új állomás-jelző könyvében bizo­nyítani tudta a fesztelen nagy­vonalúság, a sokoldalúság, a rendszeres, fizikai értelemben vett költés-munka jelentőségét: szabályos bányamunkával hal­latlan emberi, lélekmélyi do­kumentumokat hozott felszín­re, gazdag gondolati lírát alko­tott, és egyik utolérhetetlen művésze a formának. És problematikusán — mert saját maga, és kiadói és kri­tikusai hibájából könyveiben nemcsak ennek a költőt-tevö láthatatlan, finom leadórend­szernek termését adta, hanem a mellékterméket is, mely ugyanennek a rendszernek inereiószerű túlműködéséből: a rutinból származott. S hogy mégis a döntő, az uralkodó, az összhatást dirigá­ló és meghatározó az igazi ér­tékes költészet, ebben a kriti­kának elenyésző érdeme van. Szemlért tehetségének jellege, alkata sodorta a veszélybe, s ugyanaz mentette is meg: örök­ké kifogástalanul működő ér­zékenysége, gyermekkori emlé­kekben és kommunista öntuda­tában, szerelmekben és nagy­városi utcarészletekben épen megőrzött forrásai. Ezekből a forrásokból sosem jött salak, hamis jelzés — mikor ezekre figyelt, jelentősét továbbított olvasóihoz, azzal szemben, mikor csak megjátszotta az ihletet vagy sztereotipiákkal belelovalta magát. Azért merészelünk ilyen hosszasan beszélni ezekről a dolgokról, mert a Minden hal­hatatlan iránti elismerésünk és fölötte érzett örömünk sarkall­ja a számonkérést is és a szem­rehányást — a költő emberkö­zelségbe fogadása feloldja az „előkelő idegen“ iránt érzett illendő tapintatot, mely sajnos, sokszor kritikai kategóriává is fel tudja tolni magát. A Minden halhatatlan nem volna igazi Szemlér-könyv, ha nem tudna felbosszantani a szerző s a kiadó együttes szem- hunyásán most is átcsúszott két-három rutinverssel. Mint­egy bizonyítandó, hogy ez tö­kéletesen, emberi módon örök­re árnyéka tud lenni ennek az ezerhangú, férfias költészet­nek! Arról a pillanatról van szó, mikor a költő legjobb s legigazibb önmagánál engedé­kenyebb tud lenni (s ez úgy látszik, a költőként izzás szem­lén fokán is következetesen bekövetkezik) — azt illetően, hogy hol kezdődik a vers, s meddig tart az érdektelen, sű­rítetten, minden gondolkodó halandóban, eszmélete minden percében zuhogó belső mondás, monológ. A Téli kirándulás, A földről, Üdvözletem címűek például egyszerűen sértik a „játékszabályokat“ egy gondo­lati teljességért, új, értékes mű­vészi ingerekért, eszmei gazda­godásért küzdő világban. A Kissé kormos munkás példa arra, amit egyszerűen nem fo­gadunk el erről a témáról, er­ről a gondolatról — azért, hogy kaphassunk és elfogadhassunk többet, méltóan sokoldalú és problémamegoldó igazat. A Lámpák hangulatában érint meg először ama látha­tatlan, mindenbe beépített köl­tői rádió ereje, és el sem hagy már (iegfennebb néhány kiáb­rándult pillanatra) a könyv utolsó soráig. Azon az éjjelen, Mostanában, Árnyék — követ­keznek a versek. Itt nem mű­vészkedés engedelmes nyers­anyaga a szó, az emberi érzé­sek és eszmék neve — itt szá­zadunk sokszor pokolmélyen keresett és minden energiával óvott emberségének fűtőanya­ga melegít. És ami az alakot illeti — ez az egyszerűség: a formákból visszatért forma, úgy forma, ahogy természetes lejtése alakítja a verset szülő szeltem domborzatának. Ezért korszerű és egyetemes, tovább nem egyszerűsíthető s termé­szeténél fogva induktív. Az emlékek látvánnyá tett világa különben csupa jelenva- lóságba rögzített kép. A ma neonját és leveleit megérintő leheletnyi hangulatok mozgat­nak itt mindent, pillanaton­ként rendezik át a színt múlt­belivé és jelenbelivé, s e válto­gatás legutolsó fázisaként min­dig újra tisztán, szinte szára- zon-józannak berendezik az eszméletet, s tündérként hir­telen eltűnnek, finom számí­tással magunkra hagyva csupa olyan hétpróbás hatás vissz­hangja közepette, mint „a- nyánk“, „apánk“, „szülőföl­dünk“, „gyermekkorunk“ s „a hó“. Igen, a hó. Hó című verse a csúcsa ennek az eksztatikus, jo­gos elvegyülésnek saját ko­rábbi rétegeivel, s egyben mű­vészi-költői csúcsa a könyv­nek. A mai fiatal és ízig-vérig önérzetesen korszerű költők fiatalos és modern képvágása ez a kép, velük, látásukkal tel­jesen egyetlátás, ami bizonyít­ja, hogy a generációkat nem az évek, hanem a korszerűre egyformán jól nyitott szem ha­tározza meg. Menetközben dobjuk ki a lelkesedés vonatából a Gyors­vonat címűt. Az „optimistán, de semmitmondás“ ragadós rossz példája, meg sem ingat. A Viperánál érdemes lelas- sitni. A kötet egyik legérdeke­sebb darabja. „ . .. Megenni minden ehetőt, viperává tenni azt is, ami másként madár volna vagy béka, gyík, s más apró emlöske.“ Az etika kémiáját reméljük, de aztán csak az etika fiziká­ját („és verd agyon, ahol talá­lod“) kapjuk. A gondolat má­sodik felével, az eredeti felé­vel adósunk marad. A félig befutott belső út túl hamar fu­tott ki a sztereotip és belső forróság nélküli lehetősig sí­néire, ismerős, kész állomásra, ahova az ilyen gondolatsorok valami személytelen logika — semmiképp sem költői logika — szerint be szoktak érkezni. Pedig nem ezt jelentették a költő vipera-képzetébe s ezer­nyi erkölcsi ismeretébe, gondo­latába, indulatába beépített kis leadók! Szemlér sokkal bo­nyolultabb s árnyaltabb líri­kus, hogysem egyszerű szimbo­likára s sztereotip jó-rossz dia­lektikára épülő tanköltemé­nyekkel álljon elő. Etikai té­mában a Roham például az a művészi hullámhossz, ahol nem lóg te különösen értelmetlen takaróként a műgond egy vi- szonylag-már-közhely gondo­latról. És ilyen a Hangod, a Hold az ághegyen s a kötetzá­ró Minden halhatatlan. El kell mondanunk a szemlé- ri rimkezelésröl, strófabeosz­tásról is, végtelennek tűnő en- jambement-jairól, hogy olvas­va roppant kínos, sokszor el­borzasztóan keresett, figyelem- elvonó, — de hangzásra egy gondos, szép szöveg lüktető belső rímeiként zenélnek rí­mei. Nos, ez kibékíthetetlenül így marad. Olvasva nehézkes, hallgatva szikrázó pontosság­gal és öntudattal kiszámított hatásokat nyújt. A kirajzolódó összhatás ér­telmében Szemlér őszinte és nehéz veretű gondolati lírája „panteisztikusan“ mindenben élő, mindenből témát csiholó, könnyedségével sokkal korsze­rűbb, maibb, mint egy-egy túl termékeny szakaszának előíté- let-teremtő rossz utóíze sejteni engedi. S ez az összhatás immár nemcsak a teljes eddigi isme­retében nyilatkozik meg, ha­nem letisztulva, tartalmi és formai önérzetté finomulva itt látható legújabb — tehát legér- vényesebb könyvében. LÁSZLÓFFY aladAr * Minden halhatatlan, Ifjú­sági Könyvkiadó, Bukarest, 1965. ©KÖNYVEK Thomas Mann: Wagner és korunk A fin de siécle s századunk első évtizedének világ- irodalmi nagyságai sajátosan kötődtek a zenéhez. Az örege­dő Tolsztoj müvészettagadó etikája elsősorban a muzsikát kárhoztatta, Bemard Shaw egy évtizeden át zenekritikából élt, Romain Rolland a preklasszi- kusok és Beethoven kutatója­ként is halhatatlan, Ibsen és Wagner művészetének kapcso­latára pedig éppen a szóban forgó Thomas Mann-kötet leg­terjedelmesebb tanulmánya (Richard Wagner szenvedése és nagysága) világit rá. És a sort folytathatnánk. Thomas Mann számára a ze­netörténetem legproblematiku­sabb zsenijének, Richard Wag­nernek művei jelentették „a zenét“. Elkísérte egész hosszú életén keresztül Wagner mu­zsikája. A most forgatott kis kötet első darabja 1902-es kel­tezésű, az utolsó ötven évvel későbbi. A válogatást az író lánya, Erika Mann végezte. A mintegy negyven levél, napló­jegyzet, újságcikk, nyilatkozat, előadás és esszé rendkívül ta­nulságos olvasmány. Nemcsak Wagner, hanem a szerző mű­vészetének megértését is nagy­mértékben elősegíti. Thomas Mann viszonya a né­met későromantika nagymes­terének művészetéhez legalább annyira ellentmondásos, mint maga a wagneri oeuvre. A lán­goló lelkesedés és a megvető elutasítás egyaránt jellemzője, kezdettől fogva az utolsó írá­sig. Nem arról van szó, hogy Thomas Mann az idők folya­mán megváltoztatta volna Wagner-értékelését: érzelmei kedvence iránt mindig ambi­valensek voltak. Kétségtelen, hogy ezt az érzelmi kétarcúsá­got nem az értékelő műélvező ízlésbeli bizonytalansága, ha­nem az értékelt életmű sokféle­sége indokolja. Tudjuk, hogy a zenetörténet legnagyobb há­borúsága Wagner értékelése körül tört ki. Első bemutatói­tól haláláig telkes hívei és el­keseredett ellenségei csatazajá­tól volt hangos minden szín­házterem. A zene többi géniu­száról összesen nem írtak any- nyi becsmérlő kritikát, mint róla. (Pedig a többieknek is bőségesen kijutott az értetlen­ségből.) A Mesterdalnokokat kedvencének érezte Baudelai­re ... de az antifasiszta Tho­mas Mann emigrációjában, 1940-ben keserűen mutatja ki azt is, hogy a nemzeti szocia­lizmus bizonyos vonatkozásai­ban szellemi elődjének tartja Wagner Richardot. Thomas Mann gondolatéb­resztő Wagner-könyve minden művelődni vágyó ember szá­mára izgalmas csemege, a szer­ző személye és a tárgy miatt is — és a szakemberek érdek­lődését is joggal felkeltő írás. Nietzsche hasonló megnyilat­kozása óta ugyanis Thomas Mann állásfoglalása a német- országi Wagner-muzikológia egyik legnagyobb teljesítmé­nye. A kötet fordítója Keszi Im­re. Alapos zenei felkészültsé­gének köszönhető, hogy mun­kája szakszempontból hibát­lan, néhol azonban jó lett vol­na világosabbá tenni a szöve­get. (Zeneműkiadó, Budapest, 1965). (katona) A. E. Bakonsky: Néma pillanat jiz irodalmi termés termé­szetes folyamában nyil­ván nem minden jelenség kel­ti az eredetien egyedi jelent­kezés benyomását. Erős ára­mok és áramlatok indíthattak el szép pályán közepes költő­ket is, akik nem annyira sa­játos alkatuk, jellegzetes lírai látószögük erejével — hanem elsősorban stílusbeli hovátarto- zásuk súlyával, iskolájuk je­gyeinek igényes kifejtésével nyerték el helyüket az iroda­lomtörténetben. Persze, hatá­sok mindenkin kimutathatók; az irodalom általános érvé­nyessége, hatása, mondhatni: közérthetősége is nagyban bi­zonyos fokú egységességéből fakad, a költők és a költészet szótárokon és stílusokon túlmu­tató egységességéből... Anatol E. Baconsky a román lírai meditáció törzséből szár­maztathatja költői eredetét — de eredetiségét is. Kötetében aligha mutatható ki valamely közeli mester uralkodó hatása; pontosan kibetűzhetö azonban, hogy milyen gondolatbeli eljá­rások és milyen érzelmi alap­állás híve. A Kányádi Sándor igényes, érzékeny, a verseket részleteikben és összhatásuk­ban is pontosan idéző fordítá­sában most megjelent kötet legnagyobb érdeme, hogy a költő egyediségét, s egyben ha­zai és világirodalmi stílusesz­ményeit is érzékeltető összké­pet nyújt — ami nemcsak a jó válogatás (könyvszerkesztö: Kerekes György), de elsősorban a híven idomuló, s az idomo­kat jellegzetességeikben ki­domborító műfordítás érdeme. Baconsky nem a könnyed já­tékok, nem is a könnyű szavak, olcsó bódulatok vagy lelkende- zések költője; férfias, néha férfiasán szemérmes, sosem kiáltozó hangjában ott a ma­ga-keresés szüntelen töprengé­se, mely sosem fordul tetszel- gően sötét tónusokba. Igaz: nem lelkendező — de nem is komor; költő, aki felelősen gondolkodik önmagáról és az emberiségről. (Irodalmi Könyv­kiadó, Bukarest, 1965.) (tóth balázs)

Next

/
Thumbnails
Contents