Utunk, 1966 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1966-01-07 / 1. szám
rlevél a fiatalokról Szőcs Kálmánnak, Marosvásárhelyre KEDVES KÁLMÁN! Elolvastam az Ifjúmunkás-kari vitacikkét, melyet ha nem csalódom, kizárólag állásfoglalásnak szánt legifjabb költőinkkel kapcsolatos hozzászólásom ellen is nem tudok hová lenni a csodálkozástól. Milyenek vagyunk mi, emberek! Minden, mégoly semmitmondó véleményt azonnal helybenhagyunk, mihelyt nyugton hagy lustálkodni, és semmit sem követel; viszont hajlamosak vagyunk mindent azonnal visszaverni, mihelyt megbolygatja nyugalmunkat, s kényelmetlen önvizsgálatra vagy éppenséggel erőfeszítésekre sarkall. Azon ámulok és csodálkozom, hogy ezúttal is így történt, s maga sem kivétel a szabály alól. Pedig látja, Kálmán kedves, kár volt megsértődnie: én egyáltalán nem magára gondoltam, amikor elmondottam azokat a megjegyzéseket. A legifjabbak jártak eszemben, a magánál is fiatalabbak, akiknek tehát még magánál is több tanulnivalójuk van, ha egyáltalán vinni akarják valamire ezen a pályán. Ifjonti hevületében ingének nézte és magára vette észrevételeimet, s ez nem is volna baj, hiszen ahogy most, utólag meggondolom, egy részük csakugyan vonatkozik magára is. Helytelennek tartom viszont, hogy ugyanebben az ifjonti hevületben (melyet cikkében annyira hangsúlyoz) cinizmusnak s már-már rosszindulatú mesterkedésnek állítja be igazán jószándékú hozzászólásomat. Látja, én nem gyanakszom: replikáját valószínűleg csakugyan a fiatalos felbuzdulás sugallta (ámbár minél nyomatékosabban hangsúlyozza valaki fiatalosságát és felbuzdulását, annál inkább megeshetik, hogy öreg rókák higgadtsága szól belőle) — nem gyanakszom, mondom, mert verseiben és egész emberi mivoltában őszinteséget, tisztaságot és becsületes vonzódást érzek az igazság iránt. Mégsem tette jól, Kálmán kedvves, hogy porondra lépett ezzel a tiltakozással, még ha felbuzdulásból tette is. Mert rendben van, hogy a maga részéről megtalálta már a hagyományvonalat, amelybe legyökerezett (jól emlékszem: József Attilából és Radnótiból indult ki); rendben van, hogy saját költészete, tegyük fel, oly egyéni és eredeti, hogy eredetibb már nem is lehet; sőt rendben van az is, hogy maga — mint írja — igenis művelődik, noha nem tartja szükségesnek betéve megtanulni a Faustot (megjegyzem: én sem tartom; épp csak az döbbentett meg, hogy akadhat a világon fiatal költő, aki egyáltalán elolvasni sem akarja!) — mindez rendben van. Meg kellett volna viszont gondolnia, hogy vannak mások, fiatalabbak — de talán idősebbek is —, akik még csakugyan nem találták meg igazi elődeiket, akiknek szemlélete és hangvétele valamicskét talán mégiscsak túlságosan jellegtelen és hasonló, vagy akik nem olvasnak-tanulnak épp annyira odaadóan, s ezek az ifjú reménységek a maga állásfoglalása nyomán most majd felmentve érezhetik magukat kényelmetlen megjegyzéseim, mi több: az erőfeszítés és fejlődés kötelessége alól. Bizony, Kálmán, attól tartok, hogy fiatalos felbuzdulásában cinizmussá és alattomos mesterkedéssé diszkreditálta mindazt, ami nélkül a legfiatalabbak esetleg megrekednek fejlődésükben és — hadd használom itt ugyanazt a szót, ami, úgy látszik, a leginkább ingerelte — ami nélkül csakugyan örökifjak mamának. Senkit, egyetlen fiatalt sem lehet törvénnyel kötelezni ar■a, hogy fejlődjék. De a fejlődés ezért minden fiatal teheteg kutya kötelessége. Szerkesztői tapasztalatom alapján nyugodtan állíthatom: fontos ugyan, de nem az a legfontosabb, hogy első jelentkezései alkalmával milyen színvonalon ír aiatal költő. (Mert az egyik korábban fordul a szerkesztősetekhez, a másik csak később, sok évi habozás után, egyik álságosan messziről érkezik, a másik csodagyereknek indul, mégsem lesz soha költővé stb.) A legfontosabb az, hogy fejlődőképes-e az a fiatal, vagy nem, hogy hónapról hónapra, évről évre jobb verseket ír-e, vagy mindvégig megmarad ugyanazon a színvonalon; hogy mélyül-e problematikája vagy hígul; hogy felölti-e lassan egyéni arcélét, vagy megmarad semmitmondó átlagnak — az egyszóval, hogy tudatosítja-e, leküzdi-e, túllépi-e a hozzászólásomban említett közös ifjonti fogyatékosságokat, vagy pedig megelégszik az elfogadhatóval, és nem is akar semmi egyebet, őszintén megvallva, néha már azt hiszem, a tehetség tulajdonképpen nem más, és tökéletesen azonos a fejlődőképességgel. Ha maga, Kálmán, titokban úgy érzi, feljutott már a csúcsra és nincs többé érlelődni-, mélyülni-, tanulni-, fejlődnivalója — nos, azt én igazán nem vitatom. De abban nem engedek ellentmondani, ahhoz mereven ragaszkodom, hogy legjobbjainknak még igenis költői egyéniségekké kell óválniuk magukat, igenis óvakodniuk kell a gyökértelenségtől, sőt az sem árthat, ha netán elolvassák a Faustot (látja, nem akarok gonoszkodni, Francis Jammes-ot is írhattam volna). Nem kell azon mindjárt felháborodni, Kálmán kedves, ha „roszszat“ hall magáról (kivált, ha nem is magáról mondták azt a rosszat), mert esetleg jobb szándékból fakad, és jobb hatása lehet, mint bármilyen meghatott kebelreborulásnak. Meg kell inkább fontolni: helytálló-e az a „rossz“, hasznosítható-e feltárása, előre visz-e tudatosítása. Egyszóval a várható eredmény szempontjából kell szemügyre venni az efféle kritikai megjegyzéseket, s nem hiszem, hogy így tekintve hozzászólásomat, bárki is cinizmussal vádolhatná. Mindezt azért láttam szükségesnek elmondani, nehogy tiltakozása csakugyan egyszer s mindenkorra diszkreditálja hozzászólásomat, nehogy kárba vesszen az a — meglehet nagyon csekély — lökés, amellyel fiataljaink dolgát megkönynyítheti, fejlődésüket elősegítheti. Van azonban fiatalosan felbuzdult cikkének egy olyan oldalvágása, amit már személyem védelmében is szóvá kell tennem! Olyasmit ír, affélét sejtet a végén mintha fiataljaink költészete amiatt vált volna túlságosan egyformává (n. b. előbb még cáfolta ezt!), mert mi, szerkesztőjének s bennük én magam, csakis egy bizonyos fajta verset fogadunk el közlétre, s épp azt utasítjuk vissza írni termésükben erőteljesen egyéni és eredeti. Kemény vád, Kálmán — bizonyítani kellete. Helyet követel a lapokban is a könyvkiadásban versei, sőt kommunista hitvallása számára , amiből az következik, hogy eddig nem adták meg ezt a helyet Rovnant súlyos vád. Kálmán, tízszer is meg ■ell gondolni, mielőtt ilyesmit rásütünk valakire Legjobb tudomásom szerint soha egyelen fiatalnak sem utasítottam , utasítottuk vissza itt a szerkesztőségben - egyetlen vérit sem azért, mert túlságosan egyéni volt, meg kevésbé azért mert kommunista hitvallást tartalmazott. Sokkal inkább , jelegtelen vagy zavaros volt, mert Zeruim ZTnosT adott körülmények között félreérthetőözhelyeket-gondolatokat tartalmazott; végül peek minősülő^ leggyakoribb - azért, mert elképzelése ’■9 s e~ a~ becsületes megítélésünk szerint nem ütöttgy megforma teljesítmények színvonalát. Higgye el ezt meg a műve,- nem hiszi, hát elő a bizonyítékokkal, ekem, Ka mán, ifjonti hevületében megsértődik és vag’ezt hogyan’vélemény ellen, amely pedig csak azért hangilkozik egy továbbnem érlelődni fiataljainkat; emiatt itt él, hogy segí-lnji össze. De az már sehogy sincs rendjén, ’azán nem is kétségbe vonja bárki jószándékát és becsülei alaptalan» rangja szerint csak amolyan beosztott szer■t, még ha vizónál, mint esztöcske is az 19*z * őszinte híve és barátja: SZÉKELY JÁNOS JUl mél tovább tör alkotva a költő a végtelen létnek, annál nagyobb területét sikerül „gyarmatosítania“. Alkat kérdése, ki mikor éri el, vagy ha ideje engedi, ki hányszor éri el érettsége, viszonylagos teljessége csúcsát. Az a pillanat ez — persze az életpálya egy-egy szakaszával, sokszor több kötettel mérhető „pillanat“ —, amikor egyetlen szellemi gombnyomásra iksz pontról jelentenek engedelmesen érzékenysége beépített leadói. Az egész tulajdonképpen ezeknek a leadóknak a beépítéséből áll: ez az életen át tartó villanyszerelés a költő dolga. Szemlér Ferenc — mikor legújabb verseskönyvében* meghirdeti, hogy „minden halhatatlan“ — egy ilyen tiszteletre és irigylésre méltó költői rendszer középpontjából jelentkezik. Régóta kész, percenként tökéletesedő, eredeti szisztéma szolgálja azt a célt, melyet elérni igyekszik — kiépítésének nagy és sikeres munkája arányban áll az eredménynyel. Alkotóereje teljében lévő és máris terjedelmileg is tekintélyes életművel rendelkező költő minden új során, minden új megnyilatkozásán a kirajzolódó összhatást kell már kutatni, az önkéntelenül vagy tudatosan megerősödő vonásokat, a beigazolódó szándékokat, az ismétlődő motívumokat, a vándorló súlypontok táncát, az igény lankadó vagy erősödő szomját. Az elmúlt évtizedekben hazai magyar költőink közül talán senkinek nem mutatkozott meg olyan impozánsan és problematikusan ez a láthatatlan lelki rádióhálózata, mint Szemlér Ferencnek. Impozánsan , mert termékeny pályájának minden új állomás-jelző könyvében bizonyítani tudta a fesztelen nagyvonalúság, a sokoldalúság, a rendszeres, fizikai értelemben vett költés-munka jelentőségét: szabályos bányamunkával hallatlan emberi, lélekmélyi dokumentumokat hozott felszínre, gazdag gondolati lírát alkotott, és egyik utolérhetetlen művésze a formának. És problematikusan — mert saját maga, és kiadói és kritikusai hibájából könyveiben nemcsak ennek a költőt tevő láthatatlan, finom leadórendszernek termését adta, hanem a mellékterméket is, mely ugyanennek a rendszernek méreteszerű túlműködéséből, a rutinból származott. S hogy mégis a döntő, az uralkodó, az összhatást dirigáló és meghatározó az igazi értékes költészet, ebben a kritikának elenyésző érdeme van. Szemlért tehetségének jellege, alkata sodorta a veszélybe, s ugyanaz mentette is meg: örökké kifogástalanul működő érzékenysége, gyermekkori emlékekben és kommunista öntudatában, szerelmekben és nagyvárosi utcarészletekben épen megőrzött forrásai. Ezekből a forrásokból sosem jött salak, hamis jelzés — mikor ezekre figyelt, jelentéset továbbított olvasóihoz, azzal szemben, mikor csak megjátszotta az ihletet vagy sztereotípiákkal belelovalta magát. Azért merészelünk ilyen hosszasan beszélni ezekről a dolgokról, mert a Minden halhatatlan iránti elismerésünk és fölötte érzett örömünk sarkallja a számonkérést is és a szemrehányást — a költő emberközelségbe fogadása feloldja az „előkelő idegen“ iránt érzett illendő tapintatot, mely sajnos, sokszor kritikai kategóriává is fel tudja tolni magát. A Minden halhatatlan nem volna igazi Szemlér-könyv, ha nem tudna felbosszantani a szerző s a kiadó együttes szemhunyásán most is átcsúszott két-három rutinverssel. Mintegy bizonyítandó, hogy ez tökéletesen, emberi módon örökre árnyéka tud lenni ennek az ezerhangú, férfias költészetnek! Arról a pillanatról van szó, mikor a költő legjobb s legigazibb önmagánál engedékenyebb tud lenni (s ez úgy látszik, a költőként izzás szemlén fokan is következetesen bekövetkezik) — azt illetően, hogy hol kezdődik a vers, s meddig tart az érdektelen, sűrítetten, minden gondolkodó halandóban, eszmélete minden percében zuhogó belső mondás, monológ. A Téli kirándulás, A földről, Üdvözletem címűek például egyszerűen sértik a „játékszabályokat“ egy gondolati teljességért, új, értékes művészi ingerekért, eszmei gazdagodásért küzdő világban. A Kissé kormos munkás példa arra, amit egyszerűen nem fogadunk el erről a témáról, erről a gondolatról — azért, hogy kaphassunk és elfogadhassunk többet, méltóan sokoldalú és problémamegoldó igazat. A Lámpák hangulatában érint meg először ama láthatatlan, mindenbe beépített költői rádió ereje, és el sem hagy már (legfennebb néhány kiábrándult pillanatra) a könyv utolsó soráig. Azon az éjjelen, Mostanában, Árnyék — következnek a versek. Itt nem művészkedés engedelmes nyersanyaga a szó, az emberi érzések és eszmék neve — itt századunk sokszor pokolmélyen keresett és minden energiával óvott emberségének fűtőanyaga melegít. És ami az alakot illeti — ez az egyszerűség: a formákból visszatért forma, úgy forma, ahogy természetes lejtése alakítja a verset szülő szellem domborzatának. Ezért korszerű és egyetemes, tovább nem egyszerűsíthető s természeténél fogva induktív. Az emlékek látvánnyá tett világa különben csupa jelenvalóságba rögzített kép. A ma neonját és leveleit megérintő leheletnyi hangulatok mozgatnak itt mindent, pillanatonként rendezik át a színt múltbelivé és jelenbelivé, s e váltogatás legutolsó fázisaként mindig újra tisztán, szinte szárazon-józannak berendezik az eszméletet, s tündérként hirtelen eltűnnek, finom számítással magunkra hagyva csupa olyan hétpróbás hatás visszhangja közepette, mint „anyánk“, „apánk“, „szülőföldünk“, „gyermekkorunk“ s „a hó“. Igen, a hó. Hó című verse a csúcsa ennek az eksztatikus, jogos elvegyülésnek saját korábbi rétegeivel, s egyben művészi-költői csúcsa a könyvnek. A mai fiatal és ízig-vérig önérzetesen korszerű költők fiatalos és modern képvágása ez a kép, velük, látásukkal teljesen egyetlátás, ami bizonyítja, hogy a generációkat nem az évek, hanem a korszerűre egyformán jól nyitott szem határozza meg. Menetközben dobjuk ki a lelkesedés vonatából a Gyorsvonat címűt. Az „optimistán, de semmitmondás“ ragadós rossz példája, meg sem ingat. A Viperánál érdemes lelassutni. A kötet egyik legérdekesebb darabja. „ . .. Megenni minden ehetőt, viperává tenni azt is, ami másként madár volna vagy béka, gyík, s más apró emlőske.“ Az etika kémiáját reméljük, de aztán csak az etika fizikáját („és verd agyon, ahol találod“) kapjuk. A gondolat második felével, az eredeti felével adósunk marad. A félig befutott belső út túl hamar futott ki a sztereotip és belső forróság nélküli lehetőség síneire, ismerős, kész állomásra, ahova az ilyen gondolatsorok valami személytelen logika — semmiképp sem költői logika — szerint be szoktak érkezni. Pedig nem ezt jelentették a költő vipera-képzetébe s ezernyi erkölcsi ismeretébe, gondolatába, indulatába beépített kis leadók! Szemlél sokkal bonyolultabb s árnyaltabb lírikus, hogysem egyszerű szimbolikára s sztereotip jó-rossz dialektikára épülő tankölteményekkel álljon elő. Etikai témában a Roham például az a művészi hullámhossz, ahol nem lóg te különösen értelmetlen takaróként a műgond egy viszonylag már közhely gondolatról. És ilyen a Hangod, a Hold az ághegyen s a kötetzáró Minden halhatatlan. El kell mondanunk a szemlélt rimkezelésről, strófabeosztásról is, végtelennek tűnő enjambement-jairól, hogy olvasva roppant kínos, sokszor elborzasztóan keresett, figyelemelvonó, de hangzásra egy gondos, szép szöveg lüktető belső rímeiként zenélnek rímei. Nos, ez kibékíthetetlenül így marad. Olvasva nehézkes, hallgatva szikrázó pontossággal és öntudattal kiszámított hatásokat nyújt. A kirajzolódó összhatás értelmében Szemlér őszinte és nehéz veretű gondolati lírája „panteisztikusan“ mindenben élő, mindenből témát csiholó, könnyedségével sokkal korszerűbb, maibb, mint egy-egy túl termékeny szakaszának előítélet-teremtő rossz utóíze sejteni engedi. S ez az összhatás immár nemcsak a teljes eddigi ismeretében nyilatkozik meg, hanem letisztulva, tartalmi és formai önérzetté finomulva itt látható legújabb , tehát legérvényesebb könyvében. LÁSZLÓFFY aladÁr * Minden halhatatlan, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1965. Honnan látható az összhatás? VKÖNYVEK Thomas Mann: Wagner és korunk A fin de siécles századunk első évtizedének világirodalmi nagyságai sajátosan kötődtek a zenéhez. Az öregedő Tolsztoj művészettagadó etikája elsősorban a muzsikát kárhoztatta, Bernard Shaw egy évtizeden át zenekritikából élt, Romain Rolland a preklasszikusok és Beethoven kutatójaként is halhatatlan, Ibsen és Wagner művészetének kapcsolatára pedig éppen a szóban forgó Thomas Mann-kötet legterjedelmesebb tanulmánya (Richard Wagner szenvedése és nagysága) világít rá. És a sort folytathatnánk. Thomas Mann számára a zenetörténetem legproblematikusabb zsenijének, Richard Wagnernek művei jelentették „a zenét“. Elkísérte egész hosszú életén keresztül Wagner muzsikája. A most forgatott kis kötet első darabja 1902-es keltezésű, az utolsó ötven évvel későbbi. A válogatást az író lánya, Erika Mann végezte. A mintegy negyven levél, naplójegyzet, újságcikk, nyilatkozat, előadás és esszé rendkívül tanulságos olvasmány. Nemcsak Wagner, hanem a szerző művészetének megértését is nagymértékben elősegíti. Thomas Mann viszonya a német későromantika nagymesterének művészetéhez legalább annyira ellentmondásos, mint maga a wagneri oeuvre. A lángoló lelkesedés és a megvető elutasítás egyaránt jellemzője, kezdettől fogva az utolsó írásig. Nem arról van szó, hogy Thomas Mann az idők folyamán megváltoztatta volna Wagner-értékelését, érzelmei kedvence iránt mindig ambivalensek voltak. Kétségtelen, hogy ezt az érzelmi kétarcúságot nem az értékelő műélvező ízlésbeli bizonytalansága, hanem az értékelt életmű sokfélesége indokolja. Tudjuk, hogy a zenetörténet legnagyobb háborúsága Wagner értékelése körül tört ki. Első bemutatóitól haláláig telkes hívei és elkeseredett ellenségei csatazajától volt hangos minden színházterem. A zene többi géniuszáról összesen nem írtak anynyi becsmérlő kritikát, mint róla. (Pedig a többieknek is bőségesen kijutott az értetlenségből.) A Mesterdalnokokat kedvencének érezte Baudelaire ... de az antifasiszta Thomas Mann emigrációjában, 1940-ben keserűen mutatja ki azt is, hogy a nemzeti szocializmus bizonyos vonatkozásaiban szellemi elődjének tartja Wagner Richardot. Thomas Mann gondolatébresztő Wagner-könyve minden művelődni vágyó ember számára izgalmas csemege, a szerző személye és a tárgy miatt is — és a szakemberek érdeklődését is joggal felkeltő írás. Nietzsche hasonló megnyilatkozása óta ugyanis Thomas Mann állásfoglalása a németországi Wagner-muzikológia egyik legnagyobb teljesítménye. A kötet fordítója Keszi Imre. Alapos zenei felkészültségének köszönhető, hogy munkája szakszempontból hibátlan, néhol azonban jó lett volna világosabbá tenni a szöveget. (Zeneműkiadó, Budapest, 1965). (katona) A. E. Bakonsky: Néma pillanat Az irodalmi termés természetes folyamában nyilván nem minden jelenség kelti az eredetien egyedi jelentkezés benyomását. Erős áramok és áramlatok indíthattak el szép pályán közepes költőket is, akik nem annyira sajátos alkatuk, jellegzetes lírai látószögük erejével , hanem elsősorban stílusbeli hovatartozásuk súlyával, iskolájuk jegyeinek igényes kifejtésével nyerték el helyüket az irodalomtörténetben. Persze, hatások mindenkin kimutathatók; az irodalom általános érvényessége, hatása, mondhatni: közérthetősége is nagyban bizonyos fokú egységességéből fakad, a költők és a költészet szótárokon és stílusokon túlmutató egységességéből... Anatol E. Baconsky a román lírai meditáció törzséből származtathatja költői eredetét , de eredetiségét is. Kötetében aligha mutatható ki valamely közeli mester uralkodó hatása; pontosan kibetűzhető azonban, hogy milyen gondolatbeli eljárások és milyen érzelmi alapállás híve. A Kányádi Sándor igényes, érzékeny, a verseket részleteikben és összhatásukban is pontosan idéző fordításában most megjelent kötet legnagyobb érdeme, hogy a költő egyediségét, s egyben hazai és világirodalmi stíluseszményeit is érzékeltető összképet nyújt — ami nemcsak a jó válogatás (könyvszerkesztő: Kerekes György), de elsősorban a híven idomuló, s az idomokat jellegzetességeikben kidomborító műfordítás érdeme. Baconsky nem a könnyed játékok, nem is a könnyű szavak, olcsó bódulatok vagy lelkendezések költője; férfias, néha férfiasan szemérmes, sosem kiáltozó hangjában ott a magakeresés szüntelen töprengése, mely sosem fordul tetszelgően sötét tónusokba. Igaz, nem lelkendező — de nem is komor; költő, aki felelősen gondolkodik önmagáról és az emberiségről. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1965.) (tóth balázs) UTUNK