Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-06 / 1. szám

• yolc napig érvényes a jókívánság — tartja a népszo­kás, egyre halljuk hát régi és új ismerősöktől, ahol csak megfordulunk: boldog új évet. Pár órája, napja, az ünnepvárás, az évforduló előkészületeinek izgalmában, majd a tél fehér ünnepének, a két év találkozásának pillanatában, azóta megállapodotton, nyugodtabban: már két kezünkkel magunk tesszük olyanná, ahogy kívántuk magunknak és má­soknak és mások maguknak és nekünk. A régi naptárakat levettük a falról, asztalról, megrögzött naplóírók is kihagy­nak néhány üres lapot mielőtt újrakezdenék a napok sorát, s bár semmi sem történik, ami azelőtt vagy azután ne tör­ténhetett volna, lélegzetvételnyi szünetet tartunk ayiagunk teremtette cezúránál, s új reményekkel, teljesületlen vágyak teljesítésének akaratával skandáljuk tovább az időt. _ Évről évre úgy erezzük, új terveink, új elképzeléseink ' minden előző éveknél jogosabbá teszik boldog-új-esztendő- kívánásunkat, — és mindig jogosan érezzük. Amiben csak az emberi boldogság a társadalmi boldogulástól függ, min­den év valóban boldogabb lett az előzőnél. Nem meddő a várakozás, nem álszent a kívánság: az örömöt teremteni kell, s évről évre több örömet teremtünk. Mindenki számára, — s így magunknak is. Mert valahol, valamilyen síkon ez mun­kánk értelme, lényege; mindannyiunk, az egész társadalom együttes munkájáé. Ezt foglalja rendszerbe, helyezi el a rea­litások, a kézzelfoghatóság világába évről évre az új nem­zetgazdasági terv, az új törvények, melyek egy esztendőn keresztül, vagy még tovább, közös mederbe terelik, termőre fordítják erőfeszítéseinket. Hagyomány immár, hasznos hagyomány, hogy a párt, va­lamint a december utolsó napjaiban összeülő Nagy Nemzet- gyűlés, mielőtt az óra utoljára is elüthetné a tizenkettőt, tu­dósítja az ország népét, milyen feladatok előtt áll az új év­ben, mit kell tennie, és mi lesz munkájának a gyümölcse. Biztonságot ad ez és nagy-nagy nyugalmat: nem hiába és nem ok nélkül kívánunk minden jót. Pedig ami az alig járt új évben vár ránk: nem kevés. Nem kell közgazdásznak len­ni — vagy ha igen, hát egy kicsit mindannyian közgazdá­szok vagyunk —, hogy a párt főtitkárának, Ceaufescu elv­társnak a Központi Bizottság decemberi plenáris ülésén el­hangzott záróbeszédéből és a nagynemzetgyűlési ülésszak anyagából megértsük: mennyivel más és újdonságában ne­hezebb tennivalók várnak az egész országra: „megvalósí­tásuk szükségessé teszi egész tevékenységünk további ja­vítását . .. Hazánk pezsgő élete, a mai társadalmi való­ság megkövetelte igények szükségessé teszik, hogy vala­mennyien kifejlesszük fogékonyságunkat mindaz iránt, ami új és előremutató, hogy minél hasznosabban hozzájáruljunk népünk előrehaladásához, a szocialista társadalom építésé­hez^ Szükségessé teszi! Tehát csak így lehet! Súlyos szavak, súlyos feladatok meghatározására. De a komoly hang a rea­lizmus hangja; azé a társadalomé, amelyik megelégedéssel tekint vissza, de nem elégülten. Visszatekint, valamin túl­jutott, s az újév az emlékezés, a mérlegelés ideje is — s elégedettek lehetünk azzal, amit elértünk. Az új gyárakkal, az új lakásokkal, a tele üzletekkel, a vásárló emberekkel. A nyugdíjtörvénnyel, mely egyedülálló az egész világon, még a szocialista világban is; a nyugdíjtörvénnyel, amely millió embernek javítja meg gyökeresen helyzetét egy húszmilliós országban. De az új év mégis a terveké, az előrenézésé. S ami vár: több. Mindig több, mint ami már volt. S az elé­gedettség a feladató aüalásé is,- ve ncsrk az eredményeké. Elégedettek lehetünk: nagy dolgokat teltünk, de meg na­gyobbakra vagyunk képesek. Ez az új év hangja. BARÓTT PÁL ALEXANDRU ŞAINELIC KETTŐS PORTRÉ (A nagybányai tartományi tárlat anyagából) ■ ■ i ,, : GALAMBOK T. VÁRHELYI IMOLA (A nagybányai tartományi tárlat anyagából) Kilencszáz ifjúmunkás H armadik napja járom az épitőtelepet, nem adatik meg akármikor az embernek, hogy tanúja legyen egy új Vajdahunyad vagy Resica megszületésének. Csak fokozza kíván­csiságomat, hogy voltam itt a kezdet kezde­tén is, amikor a galaci kohászati kombinát alapjait lerakták. Tudom, hogy mindössze egy tucatnyi emberrel vágtak neki a nagy vállal­kozásnak, emlékszem a legelső szerény helyi­ségükre, amelyben csupán a tervezőiroda ál­tal készített makett s az ország minden részé­ből érkezett több mint ezer önkéntes ajánl­kozó lelkes levele engedte sejteni az elkövet­kezőket. Akkoriban még puszta és elhagyatott volt a smirdani dombtető, amely a Szeret és Duna közötti mocsarak fölé emelkedik. Vala­hol a távolban vékony porfelhőt kavart egy exkavátor, túl vékonyát ahhoz, hogy el. le­hessen képzelni, hogy is fest majd e táj né­hány esztendő múlva. Legalább oly nehéz, mintha megpróbálná elképzelni valaki a for­dítottját: a Cserna-parti várost Hephaisztosz tüzes birodalmának lángjai nélkül, amelyek mintha öröktől fogva pirosra festenék Vajda­hunyad egét. Ki emlékezhetne már a legelső tűzgyújtókra? Korok és nemzedékek emelték az ottani tájba kitörölhetetlenül belenőtt ko­hókat; több mint egy évszázadnak kell a nyo­mába eredni, hogy a kezdetekre bukkanj, ama rég elfelejtett s talán soha nem is ismert névtelen elődökre, akik megvetették nálunk a kohászat alapjait. Ám itt, Galac határában most is magam előtt látom a puszta smirdani dombtetőt s rajta a szél ellen menedéket nyújtó egyetlen helyet, a vagonkocsit, mellette a vizesvedret s a benzineshordókat s odébb a mérnököt, aki töprengve keres megoldást a legelső cölöpök beverésének meggyorsítására. S hallom az exkavátoros hangját, amint azt mondja: „A kombinátot a lányomnak építem fel, ez lesz a hozománya.“ Eltelt néhány esztendő, palota nőtt a va­gonkocsi helyébe, tizennyolcezer ember dol­gozik körülöttem, ezer teherautó száguld az aszfaltútokon, s ama legelső mérnök a szá­mokkal példázza nekem az épitőtelep rangját, növekedését: húszezer köbméter földet ásnak ki naponta, kétezer köbméter betont öntenek, ötmillió lej a napi beruházás értéke. Harmadik napja járom az építkezést. A vastagtábla-hengerdében szerelik az elektro­nikus számítógépeket, tőszomszédságában új üzemrész alapjait ássák, toronydaruk lendítik a magasba az acélmű tetőszerkezetét. Megál­lók a legelső kémény tövénél, fent, nyolcvan méterrel fölöttem az utolsó simításokat végzi rajta a brigád, amely hónapok óta éjjel­(Folytatása a 9. oldalon) MIKÓ ERVIN HORVÁTH ISTVÁN OTT LEHETEK Sóhajtás vagyok s mosoly tiszta tükre. Ennyi maradtam, s elég ez nekem. Legalább így ott lehetek örökre Minden toron — és minden ünnepen. ÁRAMKAPCSOLÁS Ujjuk összeért és a csillagok Átfűtötték a jéghideg eget. Ujjuk idegen-tompán elválott. Megfagyott a nap és a csillagok. FÉNYI ISTVÁN MÉG VÉDENI KELL A háborúban egyetlen golyó se találta el testedet, de a golyók nem mindig hasítják vaktában a levegőt. A szenvedés nem szívta ki a szivárványt a szemedből, de még nem tiltották be a szenvedés atomkiserleteit. Anyád még visszeres lábbal is eljár hozzad, de fiatal anyákat is földre teper a halál. Nem köszörülsz kést más szívek közepébe döfni, de aa embertelenség késeitől még védeni kell magúimat. Plakát, 1966 I S zót szaporítani sohasem érdemes — de plakáton egyenesen lehetetlen. A leg­szűkszavúbb műfaj: felkiáltó­jel. Méghozzá olyan, amelynek egy egész mondatot, néha an­nál sokkal többet kell elmon­dania ... A képzőművészeti Alap fővárosi kiállítási csar­nokában 85 aláírás szerepel a nyolcvanötnél jóval több pla­káton (meg hanglemezborítón, róklámdobozon stb.), és úgy tűnik, hogy noha e „hirdetés-“ viagy „hirdetőgrafikában“ sok volt nálunk az iskolás, a nem- telenül — nem-nemesen —■ egyszerű, a bőbeszédű meg a pusztán „szolgálati“ megoldás, most végre sűrítő mozgás ta­núi vagyunk. Szoros már az ötletek vetélkedése; a reklám- rajzolók tudják, hogy ökölcsa- pásnyi vagy csóknyi idő alatt mindent elmondani csak úgy lehet, ha nem mondanak el mindent. Persze, olykor a ro­konszenves tetszetősség (pl. a szebeni plakáton) csupán a kellemes folthatásban merül ki: a betűk dekorativitása az olvashatatlanságig stilizált, s a rápillantva-megértés helyett rejtvány-fejtésnyi időt igényel. Itt-ott azért még mindig a durva egyszerűség tolakszik elő az átgondolt, művészi egy­szerűség helyébe (főleg né­mely tengerparti és ONT-pla- káton), és előfordul, hogy a figyelemkeltés grafikai módja, motívuma annyira általános és — szépségétől függetlenül — közömbös, a meghirdetett témához alig konyító (lásd a Gazeta literará-t népszerűsítő, egyébként igen kecses foltok­kal díszített plakátot), hogy a téma, a népszerűsítendő tárgy tetszés szerint behelyet­tesíthető: ez esetben folyóirat helyett koncerttől tánclökálig és delfineket vagy pingvineket reklamírozó állatkerttől szmo­kingszabászatig bármivel... Mégis: elsősorban a jó öt­letek, jó kivitel, az újszerű frisseség uralkodik a kiállítá­son. (Molnár József dohányzás elleni collage-szerű műve pél­dául nemzetközi sikerre is joggal számot tarthat; a ha­talmasra felnagyított, fekete tüdőröntgen-képbe valóságos, hogy úgy mondjam, „natura­lista“ tűzzel beleperzselt ka- Vema és benne az elnyomott cigaretta a rákra riasztó szö­veggel: sajdító erejű!) Sok a finom, ízléses, hangu­latos lemezborító (pl. a gyer- tyás Baeh-boríték, Berlioz Fantasztikus szimfóniájának borítója stb.), akadnak reme­kül rajzolt színházi plakátok, föltűnően célszerűek és szé­pek Mihai Grosu és Ion Oro- veanu kiállítás-plakátjai, Braun, Benedict Gánescu, Marcel Chimoagă, Val. Mun- teanu, Guttman, Constantin Plăcintă, Willy Mü-ller és Pohrib munkái. Valamivel igényesebb válo­gatás nem ártott volna — és az eddiginél is nagyobb szere­pet játszhatnának az ilyen ki­állításokon a nyomdailag már végrehajtott munkák — tekin­tettel a műfaj szoros kapcso­latára a nyomdával, és tekin­tettel arra, hogy a művész ké­szítette egyedi darab sajnos né­mi eltéréssel valósul meg a nyomógépek présében ... (Z. J.) UNIUNEA ARTIŞTILOR PLASTICI FONDUL PLASTIC DOLGOS Ú| ESZTENDŐT

Next

/
Thumbnails
Contents