Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-06 / 1. szám
2 ION CHINEZU (1894-1966) Az erdélyi magyar irodalomnak az egyesüléstől eltelt tíz évéről szándékozom tájékoztatni azokat, akik hiszik, hogy egy nép irodalmának megismerése az illető nép megismerésének fő, ha nem kizárólagos útja.“ Kis formátumú, vaskos kötet élén állnak e szavak, ajánlásul, és most már tudjuk, egy élet és egy életmű hitvallásául, szimbólumaként is. A könyv címe: Aspecte din literatura maghiară ardeleană, 1919—1929. Adalékok az erdélyi magyar irodalom történetéhez. Vagy úgy is fordíthatnánk: Fejezetek az erdélyi magyar irodalom történetéből. De a cím így is, úgy is pontatlan, szerény a könyv tartalmához képest; az Aspecte teljes, alapos történeti-kritikai felmérése a romániai magyar irodalom első évtizedének, s mindmáig egyetlen rendszeres irodalomtörténete a romániai magyar irodalomnak (legalábbis a kezdeteinek). A könyv szerzője pedig a múlt napokban elhunyt Ion Chinezu, a román irodalom sokoldalú művelője. Igazi literátus, homme de lettres volt: irodalomtanár minden fokon, kritikus, irodalomtörténész, esszéíró, szerkesztő, irodalomszervező, műfordító. Literátus, aki életét az irodalomnak, művelésének, terjesztésének, értékelésének szentelte. Számunkra oly kivételes értékű könyve, az Aspecte 1930-ban jelent meg; írója ekkor állt életútja felén. Harminchat éves volt, és még harminchat évet szolgálta tollával, szavával az irodalmat és az irodalmak kölcsönös megismerését. 1894-ben született Marosszentannán, Balázsfalván végezte el a teológiát, majd Budapesten és Bukarestben szerzett filológiai képesítést. Marosvásárhelyt, majd Kolozsvárt tanárkodott, a kolozsvári egyetemen volt tanársegéd, s a Román Nyelv Múzeumának kutatója. Az oktatás és tudományos búvárkodás közben talált időt a tulajdonképpeni irodalmi tevékenységre is: előbb irodalmi folyóiratok munkatársa, 1933-tól 1940- ig pedig a kolozsvári Grad Românesc, ,,a kor vitathatatlanul legrangosabb erdélyi folyóiratának szerkesztője, melynek hasábjain találkozott a harmincas évek irodalmának és társadalomtudományainak megannyi neves — vagy azóta nevessé váit — képviselője: Lucian Blaga, Ion Agribiceanu, Ion Pillat, Victor Ion Popa, Tudor Vianu, Pavel Dan, D. D. Roşea, C. Daicoviciu, E. Petrovici, H. Jacquier, Al. Dima, Emil Isac, E. Giurgiuca, Ion Vlasiu és mások. (Pavel Dan első írását is ő közölte rövid életű Darul vremii című lapjában, s ugyancsak Ion Chinezu gondozta a fiatalon elhunyt író első, posztumusz kötetét is.) A román irodalom a kritikust, a szerkesztőt, a műfordítót gyászolja benne (ő tolmácsolta, remekmívűen, A Buddenbrook házat), a magyar irodalom és a romániai magyar irodalom fáradhatatlan népszerűsítőjét. Azt, aki a húszas években az Erdélyi Helikon hasábjain írt a román irodalomról, a román folyóiratokban pedig a romániai magyar irodalom akkori jelenéről, és aki egyforma lelkesedéssel és odaadással tolmácsolta a magyar irodalom klasszikusainak műveit, Mikszáth Kálmán különös házasságát, Móricz Zsigmond Rokonokját, A boldog ember és Rózsa Sándor a lovát ugratja című regényét, és a felszabadulás utáni romániai magyar irodalom friss termését, Korda István regényét, A nagy utat, Kovács Györgytől az Ozsdola lányát, Mikó Ervin riportkönyvét, a Nádország Ostromát, Sütő Andrástól a Fecskeszárnyú szemöldököt, Szász János Elsők és utolsók című regényét vagy Szemlér Ferenc két könyvét, a Napfordulót és A hárompúpú hegyet. PERSAN BÉLA Dsida Jenő: Versek j Emberek barátja vagyok !... ! Közöttük élek, / s nevem együtt él fogalmaik közt / a fákkal, madarakkal, ünnepekkel és csillagokkal.“ önmagát jellemzi Dsida e sorokban, s aki verseit olvassa, nem kételkedhet igazában. Emberek barátja volt. Megértéssel és szeretettel fordult a szegények, a kiszolgáltatottak világa felé. Milliók életérzését fejezte ki akkor, amikor a „leselkedő magány"-ról, az egyedüllét „tompa" borzalmáról vallott. A harmincmillió munkanélküli lázadásának víziójáig is eljutott, de csak alkalomszerűen, mert humanizmusa inkább a jó és a rossz morális megítélésének szintjén mozgott. Vallásos költőként, a katolikus líra fegyverzetében indult. Vallásossága azonban rövidesen panteisztikus természetimádatba, az emberi örömök és szépségek igenlésébe oldódott. A keresztény mitológia elemeit mindvégig megőrizte, de a paradicsomi világ eszményiségét az érzékelhető valóságra vetítve. Rövid életét halálos betegség árnyékolta, s ő minden percét ki szerette volna használni. Szinte tobzódott hát a látás, hallás, tapintás — az érzékelés gyönyörében. Nem a társadalmi problémák elől menekült, hanem az emberi teljesség-igényt juttatta kifejezésre. A természet és a szerelem dicsérete így vált költészetének vezérszólamává. A „könnyű, halk beszéd“, a vers művészi kimunkálásának híve volt. A klasszikus ritmusú, a rímes-időmértékes, a hangsúlyos és a szabadon alakított sorokat egyforma könnyedséggel kezelte. Leleményéből leoninusra is futotta: a merész erotikájáról híres Viola-ciklus egyik darabját rímes hexameterekben írta. A vers szépségét kívánta megcsillogtatni, nem öncélúan, hanem azért, mert az emberi teljességhez ez a szépség is hozzátartozik. A kötet, amely a Romániai Magyar Írók sorozatban látott napvilágot, közel háromszáz verset tartalmaz. Egy részük a költő kéziratos hagyatékából került elő. A lírikus Dsida portréja — ezt Szemlér Ferenc is jelzi bevezető tanulmányában — még így is csak vázlat, hiszen Réthy Andor, a kiadványhoz csatolt részletes bibliográfiájában, mintegy ezer-ezerkétszáz költeményről tájékoztat. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966.) (mózes huba) II . Korunk-alapító Dienes László könyvében (Művészet és világnézet. Tanulmányok az új művészi irányokról, Kolozsvár, 1925) külön fejezetet szentel a modern költészetnek (A ma költője és a ma embere), amelyben leszögezi: „Keresünk valami újat, melyről egyelőre csak azt tudjuk, hogy ne legyen az, ami van. Egy nagy, soha ki nem fáradó tagadás vagyunk ma. S ebben ki is merülünk egyelőre. Mert az utat nem látjuk, csak vágyjuk, s e vágyból csak negatív tagadása születhetik annak, ami van s nem pozitív alkotása annak, ami lesz.“ Majd így folytatja: „ ... a ma igaz költője, aki nem a tegnap visszamaradt hegedőse, csak azt fejezheti ki, ami van. S a mű fő tartalma: a nincs.“ Dienes kitűnően érzékeli ennek a költészetnek a korszak által meghatározott erényeit: „Az újért való tett egyelőre még csak a kikívánás ... S a másik oldala a negatívumnak: a tagadás, a Régi rombolása a lelkekben szintén szükséges alkotója az Úrnak. A ma költője politikus: rombol. Pusztítja, döngeti a régit, hogy megakadályozza az ál- konszolidációt, a régi, kiélt hitek barikádjai mögött meglapuló gyávaságot. A ma költője forradalmár: nem szépen cizellált verseket ír, hanem lélekért üvölt a kietlenség sivatagában, ami ma Európa.“ Dienes dialektikus érzékkel észleli a tagadás pozitív politikai-társadalmi jelentőségét a kor sajátos körülményei között. Nézeteiben azonban állandóan kísért az adott korszak, a forradalmi apályból, a levert forradalmak fölött érzett kétségbeesésből és kiúttalanságból támadó életérzés abszolutizálása. Fölismeri az avantgárd korlátait, a polgári társadalmi rend puszta megtagadásának csökkent értékét a szerinte is a világ megismerésére s így megváltoztatására hivatott művészetben. Okkal sejti meg egyben értékeit is, irodalomtörténeti jelentőségét: az avantgárdot a szocialista forradalmi költészet felé vezető út szakaszaként jelöli meg. „A ma tagadó és üres térbe kapaszkodó költészetéből — írja befejezésül — bizonyára semmi sem lesz az emberi beteljesedéstől duzzadó és létigenlő új művészetben. S mégis, ha lesz elődje korunkban, az csak a ma ifjú költészete lesz, mert ő plántálja s menti át az Új akarásának csíráját a jövő talajába.“ Dienes úgy gondolta, hogy csak az elkövetkező században nyílnak majd fel számunkra a forradalom távlatai. Még egy évtizedre sem volt szükség, és új forradalmi hullám háborog Európa-szerte, a tőkés világválság gerjesztette osztályharc új lendületre serkenti, offenzívára sorakoztatja a proletariátust. Dienes abban is tévedett, hogy az avantgárd eredményeiből semmit sem vesz át majd a „létigenlő új művészet“. Túlságokba hajló, dogmatikus esztétikai kategóriák szerint alakuló elméletek és egyfajta irodalompolitikai gyakorlat, valamint az ennek megfelelő korszakban egyeduralkodó „nagyrealista“ elmélet XIX. századi eszményű költészeti esztétikája, amely Brechtet és József Attilát háttérbe szorította, szintén ezen az állásponton voltak, anélkül azonban, hogy a Dienes dialektikus avantgard-értékeléséig eljutottak volna. A Korunknak és Gaál Gábornak nem ez volt az elméleti álláspontja, s főként nem ezekre az elvekre alapult a szerkesztői gyakorlata, ő az avantgardizmus ellentmondásaival más oldalról birkózott meg, maga is az avantgárd benső harcainak részeseként. Érdemes ezt tüzetesebben megvizsgálni. Gaál Gábor már 1922-ben, Kassák Lajos és Moholy Nagy László Új művészek könyvéről írva bírálja Kassák világnézeti relativizmusát. „Kit szeretsz? — kérdi Gaál — hova tartozol? S aki s ami előtt megálltál, akit s amit egészen magadba tehettél, akin s amin túl csak a más, az idegen, a nem veled egyértelmű van. Minden és mindenkié nem lehetsz, és mindig és mindenkor nem változhatsz, mert akkor sohasem és sehol vagy.“ Ugyanabban az esztendőben írt Tristan Tzara Gázszív című antidrámájáról (Túl az irodalmon), és világosan kifejti nézeteit az avantgárdról: „Süket prométheuszi törekvések, egy produktivitásában megtört generáció egekre törése, becsületes, de konok küzdelme, a Sturm und Drang-állapot klasszicizmussá proklamálása, groteszk romantika, összeomlás, tehetetlenség, vakmerés... ami egy Tristan Tzara típusú íróban s így írásműveiben történik, tükröződik.“ A belső ellentmondások rajza szinte teljes. De Gaál tovább megy, és kikövetkezteti az avantgárd válságának végkonzekvenciáját, önfelbontását, amikor megállapítja, hogy a tagadástól ezek a törekvések eljutnak „a mindent aláaknázó művészeten kívüliség, az önmagának való forradalmiság mágiájáig. Egy Tzara-idézetből kiindulva megjegyzi: „...a folytonos izmusváltás, új izmus, új proklamáció ebben leli magyarázatát, ez a korbács, az öntörvényszék és a pokol, az átkozat ,és a kárhozat mágikus terei, ezt jelenti a generáció dörörpbölése a megveszekedett egeken: nem tudja megmondani, amit gondol. Mert azt (joggal) semmiképpen sem akarja gondolni, amit gondoltak.“ Gaál nem fogadja el Dienesnek azt a mechanisztikus nézetét, miszerint az avantgárd egy kaotikus kor kaotikus tükre, pontosabban maga is látja ezt az összefüggést, de az avantgárd meddő vonásait nem csupán a jövő perspektívájához mérve hangsúlyozza: „Lázadni és önrobbanni nem forma és nem tökéletesség. Irodalmat és művészetet csak az irodalom és művészet határain belül lehet.“ Nem téveszti meg, hogy mind a magyar, mint a német és francia avantgárd áramlatok a húszas évek után kivétel nélkül forradalmiaknak tartották magukat. Forradalmiságuk minősítésére, a valósághoz való viszonyuk értékelésére csak később kerül sor. A Évtized sem telik el, és Gaál Gábor világosan felismeri a jelenség társadalmi hátterét, vagyis hogy az avantgárd lázadása a polgári irodalmon és polgári ideológián belül történik. „A konzervatív irodalmak ezért beszélnek mindig másról, mint amiről a valóságban szó van — írja A válság az irodalomban című cikkében (1931) —, azok az irodalmak pedig, amelyek a megmerevedéstől való félelmükben a konzervatív irodalmak túlhaladását kísérlik meg, lényegében azonban a konzerváló osztályon belül maradnak, úgy próbálják megoldani a valóság és az irodalom közti kontroverziót, hogy az áthidalhatatlan ellentéteket, melyek a valóságot betöltik — a valóságtól való elabsztrahálódás útjára tolják.“ Gaál számára ekkor már világos, hogy az irodalom csak e polgári bűvös kör áttörésével térhet vissza igaz hivatásához: a valóságalakításhoz. Ehhez pedig annak az osztálynak a tartalmait kell hogy kifejezze, amelynek létérdeke a valóság megváltoztatása és ezért megismerése. Gaál Gábor nézeteit az avantgárdról mindenekelőtt az ellentmondások teljes kibontása, a jelenség bonyolult öszszetevőinek bírálata és megértése jellemzi. Elhatároló törekvései korántsem jelentkeztek a merev elzárkózás, a teljes tagadás formájában, mint például Lukács Györgynél, aki Az expresszionizmus nagysága és bukása című tanulmányában (1934) az irányzat filozófiai irracionalizmusának jegyeiből kiindulva, az expreszszionizmust valósággal a német fasizmus művészeti előhírnökévé teszi meg. Nem irracionalizmus és fasizmus alapvető összefüggéseit tagadjuk akkor, amikor az irodalom konkrét mozgására hivatkozva megkérdőjelezzük Lukács György végkövetkeztetéseit, ő csak Bechert látta kinőni az expresszionisták táborából, mint aki az „expresszionista ideológia poggyászával együtt az expresszionizmus alkotó módszerét“ is elvetette. A kortárs német költészet azonban már akkor is annak a jelenségnek a jegyében vált jellegzetessé, hogy a proletariátus oldalára álló írók egész csapata építette bele forradalmi szocialista költészetébe az avantgárd formavívmányait. Elegendő, ha ismét Becherre és Brechtre hivatkozunk. Közbevetőleg hadd jegyezzük meg, hogy Majakovszkij egész életművére jellemzők az orosz — a háború utáni olasz futurizmustól alapvetően különböző — futurizmus formai jegyei. A harmincas évek derekán a francia avantgárd költészetében megy végbe hasonló folyamat, előbb Aragonnál később Éluard-nál, az antifasiszta népfront, majd az ellenállás idején Tzaránál, Robert Desnos-nál. Lunacsarszkij már a húszas években előre látta a szürrealistáknak ezt a fordulatát. Azonos folyamat észlelhető ugyanekkor a spanyol Rafael Albertnél, a chilei Pablo Nerudánál, vagy a cseh Vitezslav Nezvalnál. Az angol költészetben Wyston Hugh Auden, Louis Macneice és Stephen Spender szintén ez idő tájt az avantgárd törekvéseknek egy általuk szocialistának és forradalminak meghirdetett, de lényegében csak haladó társadalmi magatartást hirdető költészettel való egységesítését kísérlik megteremteni. A jelenség egyébként törvényszerű: az elhatárolás, tagadás folyamata sohasem a fejlődés-szakaszok merev különválásában megy végbe, de a szakaszok átcsapásában, egymástól való föltételezettségében. Ma már az irodalomtörténet bizonyítja, hogy az avantgárdból szerves út vezetett a szocialista forradalmi költészetig, a polgári lázadás meddőségétől a szocialista forradalmiság életességéig. Az avantgárd ellentmondásaiból következik, hogy formaújító törekvései formalizmushoz, mindent tagadó önrobbantó ziláltsága a nihilizmusig (André Breton), irracionalizmusa a fasizmusig (Gottfried Benn) vezető utakat is lehetővé tette. Az a tény, hogy az avantgárd értékei csak a meghaladott avantgárdban érvényesülhettek valójában, a jelenség alapvető ellentmondásainak és nem irodalmi értéktelenségének a jele. Ezt a sajátos ellentmondást érzékelte a Korunk és Gaál Gábor, amikor — főként szerkesztői gyakorlatában — nem zárkózott el az avantgárdon iskolázott forradalmi költészettől, amikor a szocialista forradalmi költészetbe való átnövés folyamatát jórészt nem mint egy bizonyos irodalomtörténetileg kialakult (jelesen XIX. századi) realizmushoz való visszatérést, hanem mint az új, a szocialista realizmusban valósuló szintézist támogatta. SZÁSZ JÁNOS G. G. és az avantgárd Nagyon nagy jóérzéssel fogadtam az Utunkban megjelent Erdélyi Ágnes-verseket és León Alex illusztrációkat. Igen örültem nekik. Az Utunk — és Huszár Ilona — ezzel a gesztussal föltámasztott két embert, én pedig megint találkoztam két nevezetes váradi fiatallal. Most itt szeretnék a megelevenítéssel tovább menni, és a barna hajú, tiszta világos arcbőrű, nagyon karcsú, nagyon törékeny, nagyon bájos és nagyon szerény Erdélyi Ágnes alakját is fölidézni. Ezzel a fegyverzettel váradi szépasszony is lehetett volna, de ő nem volt közkeletű váradi szépasszony; leginkább varrásból élt, a férje meg zongorahangoló volt. Azt is nagyon jól tették, hogy megírták róla: Radnóti Miklós féltestvére volt, ifjúságunk ezt honnan tudhatná. Itt azonban nemcsak holmi irodalomtörténeti adalékokról van szó, hanem mélyebb rokonságról. A testvérek világérzésben, azélet köznapi megközelítésében is igen közel állottak egymáshoz, sűrűn leveleztek s találkoztak is. Erdélyi Ágnes gyakran járt Pesten és Radnóti Miklós Váradon a húga kedvéért. Legutoljára közvetlenül Radnóti Miklós kori elhurcolása előtt. És ki tudja, valaki a fiókjában, a könyvszekrényében őriz még levleleket, amelyek előkerülhetnek, csoda révén, ahogy ez a verses album is előkerült. Erdélyi Ágnes a Nagyváradi Erdélyi Ágnes és a váradi antifasiszták Napló munkatársa és újságírónője volt. Kovácsék című kisregényét érdemes volna elővenni és előszóval újra kiadni. Megpróbálom föleleveníteni a nehezen visszahozható, az egyezer volt 1935- ös, 1939-es váradi esztendőket, a kort, melyben Erdélyi Ágnes élt és működött. Mert mondanom sem kell, hogy Erdélyi Ágnest lehetetlen elképzelni a fegyvertársak, a váradi antifasiszta újságírók, publicisták, költők, riporterek: Bárdos László, Gábor István, Ciaclan Virgil, Tiron Albani, Arató András, Szabó László, Horváth Imre, Fleischer Sándor, Gyárfás Endre, Turnovszky Sándor, Máthé Ernő, Simon Magda, Csehi Gyula nélkül. E legények és lányok vagy a szüleik még látták Ady Endrét, egyesek még arra is visszaemlékeztek, hogy egyegy Ady-cikk milyen delejes hatást keltett annak idején. Mindez élő hagyomány volt és fölvillanyozó erő. A harmincas évek újságírói úgy írtak, mintha kezüket Ady Endre vezette volna, mondataikban ott lüktettek az ő villanyos-veretes kifejezései és néhány száz váradi cikke. Ám Várad a harmincas években nemcsak a Holnap emlékeinek a városa volt, hanem több is, más is. Ezt a többletet és kü azonbanlönbözetet a váradi újságírók a korszak fölbuzdulásaiból, meg a gondolatokban, cselekedetekben, jövendő készülődésekben jelenlévő kommunista párt feléjük küldött üzeneteiből merítették. E korholásokban és dicséretekben és sugalmazásokban szeretet nyilatkozott meg, és minden ember fejlődését számbavették, és minden nyomtatott sorra erősen figyeltek. Az ő mindenhová nézésüknek és sújtásuknak és fürgeségüknek volt köszönhető, hogy megkövesedett öreg lapok — például a Fehér Dezső lapja, a Váradi Napló és a Pásztor Ede lapja, a Friss Újság — megfiatalodtak, merész és harcos vasárnapi számokat bocsátották ki. S buzgó, új olvasóközönség falta a betűt. A váradi antifasiszta újságírók tanyája pedig a füstös és lármás, könyvekkel, folyóiratokkal, zenékkel és játékokkal ékes újságíró klubban volt. Itt láttam őket együtt, sokszor gondokba, még többször gondolatokba merülve. Az újságíró klub engem már akkor gyönyörű hajóra emlékeztetett, ahol a fregatt a hullámok tetején imbolyog, a vesztüket érző legények és leányok, a közönség pedig a tátongó mélység, a kitörni készülő vulkánok fölött táncol. Ahol az Erdélyi Ágnes fegyvertársai és asztaltársai — a jövőt készítették elő. És csakugyan elsüllyedt ez a vesztésre álló hajó, csaknem összes utasával együtt. S az egykori váradi újságírókkal, az én ottani ifjúságommal immár alig foghatok kezet. S a róluk szóló cikkem nagyon is vázlatos. Nem írhattam itt részletesen sem a Tömegkultúráról, sem az Egy hét, sem a Szikra című lapokról, sem a nagyszerű, bátor kiáltványról, erről a csodálatos román-magyar öszszefogásról, amely harsonaként szólott a tömeghez, s amelyben magyar és román közírók egymást kiegészítve-felerősítve tiltakoztak Sallai és Fürst kivégzése ellen, s nemcsak a Horthyfasizmust, hanem a világfasizmust leplezték le. Tekintsék ezt a cikkemet szerény pionírmunkának, útmutatónak későbbi kutatók számára, akik majd áttekintenek mindent, és elolvassák a váradiak valamennyi küzdelmét, s akik e sok mindenről bizonyára még egy vaskos kötetet is fognak írni... SZILÁGYI ANDRÁS LEON ALEX 1941-es rajza UTUNK