Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-03 / 1. szám
Mi fér el a furulyában Vallomással kell kezdenem. Nem vagyok novella-barát, sőt egyenesen idegenkedem attól a gondolattól, hogy egy szuverén írói világ kivetítésének egyedüli közvetítő közegeként fogadjam el ezt a műfajt, mely meglehetősen rátelepedett irodalmunkra. Hiszem ugyanis, hogy ha ma úgy találjuk," hogy hiányzanak hazai magyar irodalmunkból azok a nagyobb lélegzetű művek, melyek fejlődésünk egyegy szakaszát átfogóan tükröznék, annak a társadalmi valóság egészének ábrázolásáról lemondó novella divatossága is egyik oka lehet. Mert szerintem a novella, melynek nem feladata megmutatni az egészt, a fejlődést és a folyamat°V a változások sodrát és a szereetek módosulását, ha kielégülni is látszik az igényeket, bójában nem pótolhatja az irralmat, még akkor sem, ha sok vaskos kötetben kerül elénk a kötetek mögött én különbér, és a minden áron könyvet forraló szándékot érzem és igen rikán azt, hogy a szerző elszáma törleszteni igyekszik vele adósságát a társadalommal szmmben. Nos, igen novellaellenes hamgulatban lapozgattam Gúzs Imrének a Forrás sorozatban megjelent kötetét is, A furulyást. Érdeklődésemet az csigázta valamelyest, hogy mindjárt az első oldalakon sokkal szerényebbnek, kisebb igényűnek tűnt fiatal írótársainál, akik bizony nem egyszer túl gyorsan, túl korán és túl könynyen ítélkeznek — akár százhúsz sorban is — a világról. Emellett feltűnt az is, hogy Gúzi novellái milyen könnyen, milyen kevés ellenállásba ütközve fogadtatják el magukat olvasmányként, annak ellenére, hogy sem túl mozgalmas, sem túl izgalmas cselekmény fordulatait nem kínálják. Novellái egyszerű dolgokról, egyszerű, világos szavakkal mesélnek, tiszta, jól körvonalaz lenni. Szinte felelősnek érzi magát az elesettségért, a durvaságért, így minden írásában a drámai szituációk emberségtermő pillanatait keresi. Ezt teszi az Útkövetőkben, A gerlében, a Szépítő fájdalomban, a Csapongó idő címűben — de talán legszebben mégis az Eljegyzés tömör, lényegre szorítkozó soraiban sikerül ez neki. Ez a novellája különben abból a szempontból is kiemelkedik a többi közül, hogy ebben tudott legszilárdabban ellenállni annak a veszélynek, hogy őt magát is elragadják az érzelmek, hogy észrevétlenül elmerüljön a szituációban leselkedő érzelmességben. Mert ez Gúzs írásainak bizonyos fokig stílusából is következő kísérőjelensége, mivel túl sűrűn használ olyan szavakat, szókapcsolatokat — könny, szív, sikoltó félelem, kétségbeesett vergődés, mélyről jövő megbánás, fájó harag —, melyek egy bizonyos fajta, könnyzacskókat gyötrő irodalom szótárából valók és amelyek szinte megidézői a nem kívánt érzelmességnek Pedig ez Gúzsnál érezhetően nem szándékos. Témáiban, hőseinek világában szilárd, majdhogynem könyörtelen törvények uralkodnak, ábrázolt konfliktusaiban tragik és színek villannak fel — ami elerülhetetlenül az írói szemle lexikomorulását eredményezi. Eiért van az, hogy Gúzst nőseivel azonosulni érezzük. Sokszor úgy tűnik, hogy ezzel az azonos visal próbálja megfejteni az elesvérségi a kiszolgáltatottság, a gy^értelenség általános kortól fQggetlen __ lélektani és erkölc^ mibenlétét. Például a Kék polt című novellában. Még gyern. ^hőseivel is így azonosul; a játék vége, a Kölyök fenyők egyaránt erre mutatnak. Mindaz ami bennük öröm, belső ke,j vétlenség, abból ered, hogy a gyermek szemével képes látni a világot, mely nem a felnőttek szokásai, életrendje által megszabott társadalmi viszonylat, hanem külön, zárt, kicsi világ, amit a felnőttekével való eggyéválás fenyeget. Ezt másként nem, csak beilleszkedéssel — az azonosulás, a szeretet hangján lehet megidézni. És Gúzs erre is képes. Méghozzá úgy, hogy végső soron a világ nem az ártatlan gyermekszemekben tükröződik, hanem a felnőtt értelem töpreng írásaiban a jövendő „generáció" sorsán. Ezek az írások azt a felismerést hirdetik, hogy az ember életében elkerülhetetlenül bekövetkezik az a pillanat, amikor az egyén egész erkölcsi karakterét próbára tevő válasz elől nem lehet kitérni, amikor a felnőtté válás folyamatában dönteni kell. A tiszta, érintetlen lelkű gyermekek általában úgy döntenek, ahogy a szüleiktől, ahogy a felnőttektől látják. Ez Gúzst érthetően nyugtalanítja, ezért villant fel szemernyi reményt mindkét novellája végén, a megrendítő befejezés ellenére is. A kötet azonban — a benne bemutatott jellemek, alakok, szituációk felvázolásán túl — bizonyos hiányérzetet kelt. Mintha Gúzs nem venne tudomást a társadalmi viszonyok felgyorsult mozgásának hatásáról az egyénre, s azonkívül, hogy megérteni igyekszik alakjainak gondjait, hogy sajnálkozást fejez ki szétporladt reményeik vagy éppen sok kilátással nem kecsegtető sorsuk felett — mást, ennél többet nem tart írói kötelességnek. Azaz, azon kívül, hogy ügyesen, érzékletesen képes egybefogni, nyelvileg is igényesen kifejezni bizonyos drámai helyzeteket, azonkívül, hogy beleérző képességével eléggé széleskörűen és közelről tudja megidézni azt a világot, mely írói érdeklődését fogva tartja, új felfedezésekre nemigen vállalkozik, Írásai így egy lezárt életdarab egyszerű megidézésének tűnnek — adaléknak a hazai novellairodalom egy már lezárt szakaszához. Persze tudom, akadékoskodás lenne részemről mai valóságunk humanista arculatának vonásait számonkérni Gúzstól — aki különben újságíróként ezt nyilván elég jól ismeri —, ezért nem is teszem. Csupán azt szeretném itt hangsúlyozni, hogy kár megragadnia — még ha joga is van hozzá, mint bárki más írónak — ezeknél a korszerű izgalmakat nem hordozó történeteknél. Mert állítom, hogy Gúzs Imre, ha e kötetet leszámítva nem is aratott még hangosabb sikert, jóval többre képes ennél. Minden írása azt bizonyítja, hogy jó, biztos szeme van a világhoz, kiváló érzéke és megfelelő érzékletes nyelve, stílusa ahhoz, hogy amit lát, az olvasóval is láttatni tudja. Emellé már csak új látószögét kell megkeresnie, melyen át szembesíteni tudja tehetségét azokkal a problémákkal, melyek feltehetően épp úgy, mint írótársait — akik közé kötete alapján nyugodtan besorolható — ma őt isoglalkoztatják. GYÖNGYÖSSI GÁBOR PANEK ZOLTÁN cikkének folytatása az első oldalról tudta, mivel jár, megy Öreg Mária és Öreg József megköszönni akárkinek is, hogy szállást adott az ő nagy gondjuknak, Amundsen nem öregedő kortársai, akik még ezt a szomorúságot is magukhoz ölelték: fiuk, aki az ő gyermekük maradt, most újra a zajos és sanda világba indult ki, veszélyek közé, emberek közé, halhatatlansága megint élet is lett, jaj, nagyon kellene vigyázni rá, nagyon. Ugye, ügyetlen Megváltó? így találkoztam Dsida Jenő szüleivel. Keresték a költőt, akit ők adtak a világnak. Nem furcsa egy kicsit, hogy azóta is keresni kell? Szülővárosában, Szatmáron, annyi év után, ahány éves korában a költő meghalt — tehát 31 év után hangzott el újra egy verse; csak 31 év után: az Utunk decemberi b irodalmi estjén, a Hulló hajszálak elégiája. Pedig a versmondó már többször haza akart menni Dsida-estjével. A szülők még sokáig tartó gondja most már végképp a miénk. ----— ......ikiiiiiiiiiiuiuuiu» m mmuMMuwm mS8SRmmm8& Buda Laurent iu: Csendélet ható világra nyitnak ablakot, melyben az író érzékelhetően otthon van. Ismeri embereit, ismeri hőseit, akik, gyermekhőseitől eltekintve, nehéz munkát végző emberek — elnyűtt parasztok, útkövetők, hágavidéki napszámosok, favágók, traktoristák, rakodóinkasok, akik földhözragadt ■ények módján élnek eseménytelen életet. Sorsuk ábrázolásában Gúzs mindig saját emberségét vallatja, hiszen hőszünet sorsát nemcsak ábrázolja, de át is éli. Ezt beleérző képességének köszönheti, melynek alkati líraisága az alapja. Elkeléseinek lírája azonban nem enyhítő öröm, hanem megértő sajnálkozás, ami személyes jellemvonásként is szimpatikus. Nem a világnak, hanem önmagának akar bírája Aki nem változott Régi közhely, hogy amikor ismerősök, gyermekkori barátok vagy diáktársak hosszú idő után találkoznak, színlelt vagy őszinte meglepetéssel állapítják meg egymásról, hogy semmit sem változtak. Engedje meg, kedves dr. Pataki József professzor úr, hogy ezzel a közhelynek tűnő vallomással álljak ön elé trlik születésnapján, ön ugyanis, úgy hiszem, hogy nagyon keveset vagy semmit se változott az elmúlt huszonöt esztendői alatt — becsületére legyen mondva. Ugyanilyen halkszavú, elgondolkodó, finom mosolyos emberként ismertem meg annak idején a Csíkszeredai líceum harmincöt esztendős, nagy tekintélyű igazgatóját , amilyennek ma az egyetemi előadótanárt látom. Külsőre se változott, nem őszült, nem rokkant, nem öregedett meg, talán azért, mert annak idején se tüntetett fiatalságával. Mindig úgy éreztem, amikor Önre pillantottam, hogy valami súlyos, szinte megoldhatatlan gond gyötri-emészti, tud valamit, amiről nekünk, diákoknak sejtelmünk sincsen. Egy szóval se mondta, de éreztük, hogy aggódik értünk, a jövőnkért, szeretetét pedig — a legnagyobb igényességgel juttatta kifejezésre élményszámba menő előadásai során, majd pedig amikor nem annyira adathalmazt követelt tőlünk, mint inkább a gondolkodást, a gazdasági erők mozgásán, fejlődésén alapuló történelemszemléletet kérte számon olyan időkben, amikor ez a fajta történelemszemlélet — hogy úgy mondjam — nem volt divatos. Most már értem, Professzor úr, hogy az a bizonyos gond, ami annak idején emésztette, a jövőnk s rajtunk keresztül egész népének a jövője volt. Mert ebben se változott Ön, Professzor úr, hisz valahányszor találkozunk, „kikérdez“ egykori diáktársaim sorsa felől, népének sorsát pedig példamutató tudományos igénnyel kíséri figyelemmel — a múlton keresztül, hogy annak tanulságait leszűrve mennél világosabb és élesebb arckép kialakításához járuljon hozzá — jövőnk érdekében. Semmit sem változott Ön, Professzor úr, szinte aggályoskodó igényességében, amellyel annak idején belőlünk igyekezett ,,embert faragni“ — és amellyel ma Erdély középkori történelmét tanulmányozza Van-e történész, akiben nincs valamelyes elfogultság saját népe, nemzete, nemzetisége iránt? Alig hiszem, hogy lenne, ennél azonban ez az elfogultság a szigorúbb forráskritikában, a lények ménnél alaposabb ismeretére való törekvésben jelentkezik, hiszen a fülnek megölt kellemes délibábos-vitézkötéses teóriák csupán önámításra jók, az önámítás pedig a tudományos kutatómunka és bármiféle alkotómunka legalattomosabb vállója. Semmit sem változott ön, Professzor úr, abban sem, ahogyan a testvériség kérdését látta huszonöt évvel ezelőtt, amikor a hivatalosan formálisnak tekintett román nyelv- és irodalomoktatást az anyanyelvével egyenrangúan fontosnak vetette a tanártársaival és diákjaival. Ez a testvériség ma is tudományos kutatómunkájának, szép eredményeinek egyik legmélyebben taglalt vetülete. Nem engedett igényességéből, Professzor úr, bizonyítják ezt eddigi munkái Erdély és Havaselve kapcsolatairól, a középkori székely intézményekről és a huszitizmus hazánkban való elterjedéséről — amelyeket külföldön is ismernek és számon tartanak, mint ahogy minden bizonnyal számon tartják majd készülő nagy munkáját, a vajdahunyadi várbirtok gazdasági iratanyagának a közzétételét is. Most, hatvanadik születésnapján, engedje meg, hogy régi diákjai nevében megköszönjem önnek mindazt, amit nekünk tanításban és emberi példamutatásban nyújtott. Nem búcsú jellegű azonban ez a köszönet — kérjük, tanítson bennünket tovább is történelemre és emberségre egyaránt. Ehhez kívánunk most önnek jó egészséget, hosszú életet szeretettel és mindnyájunk örömére. FODOR SÁNDOR Simon Magda 1955-ben fogant riportkönyve, a Tanyai lelkek,a második kiadásakor magával hozza a mába tizenhárom esztendős korának minden értékét és terhét, és az újramegjelenés tényével bizonyítja életerejét, mi több, megcsillantja azokat a műfaji erényeket, melyeket újabban, és jogosan, a riportírás becsületének kritériumaiként tartanak számon. Mert ez a könyv őszinte és hiteles vallomás egy történelmi korról, bátor szembenézés a valósággal, melynek akkor, az ötvenes években, számos kényesnek tekintett kérdése vonzotta vagy riasztotta a riportert. Simon Magdát vonzotta, és ezért írta meg könyvét a szalárdi parasztságról, főként a volt béresek megváltozott világáról és változatlannak tetsző elégedetlenségeikről. Ha a kritikai viszonyulás önmagában értékmérő lenne, a Tanyai lelkek jól vizsgázna, nem csupán riporteri bátorságból, hanem művészi igényből is. De mivel ez a kötet több mint a riporteri bíráló hajlam és bátorság bizonyítéka, értéke és szépsége nem csupán ebből eredeztethető. Annál is inkább, mert a kritikai magatartás ebben a riportkötetben elválaszthatatlan a szerző kommunista meggyőződésének őszinte megnyilatkozásától, örömétől az új térhódítása láttán; a megvalósuló új társadalmi rend küzdelmesen szép valóságának hiteles megörökítése a Tanyai lelkek. A tények elévülnek és velük együtt a riport is, mely csupán ezekre épül. Simon Magdát a tények azonban anynyiban érdeklik, amennyiben emberi sorsokat világítanak meg, lelki folyamatokat érzékeltetnek. Hiszen őt az érdekli, mi több, izgatja, hogy a béresi sorstól megszabadult, új életre ébredt egykori riporthősei miért elégedetlenek helyükkel, miért feszengnek a szát világukban úgy, mint aki n®h találja helyét? Riportkönyg látszatra egyszerű faggatózó kikérdezése az embereknek, bójában azonban irodalmi érábrázolása a hősöknek. A könyv cselekménye és hősei kedvetlenül a valóságból vett — az író nem folyamodik az átalánosítás ismert eljárásaihoz melyek fikciót igényelnek — az első kiadásban felleljük a fontosabb szereplők fényképeit ;s mégis az a benyomásunk, hogy’a tényanyag megmunkálása, irgalmi megformálása legtöbbször nem a riportírás eszközeivel történt. Minduntalan érezzük a szerző epikus szerkesztő készségét, a lírikus szubjektív megnyilatkozásait. Látszatra a riporter felé Simon Magda: Tanyai lelkek, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968. derítő útjának hűséges leírását kapjuk, de ez a keresetlenség és közvetlenség a tudati fejlődés vonalát követi. A Tanyai lelkek, Gaál Gábor gyakorta használt kifejezésével élve, a valóságirodalom felszabadulásunk utáni jeles eredménye. És besorolhatjuk a fikció nélküli epika napjainkban egyre szaporodó alkotásai közé. Közelebbről tekintve ez a riportkönyv önvallomás is. Riporter, aki nem csupán a tárgyi világot vallatja, nem csupán hőseit, hanem saját lelkét is vallatóra fogja? Talán különösen hangzik, de mégis erről van szó. Ugyanis, ami elsősorban megfogja és magával ragadja az olvasót, ami az ada- A riport életereje tok és tények hitelét érzelmi töltettel látja el, az a riporter őszinte feltárulkozása. Nem a mindent tudó tollforgató szólal meg itt, hanem az ember, akit megdöbbent az előtte kitárulkozó valóság; a riporter nem restelli, hogy néha tájékozatlan, sőt tanácstalan, hogy felháborodik, megdöbben és néha zavarba is jön. Szó sincs az úgynevezett riporteri objektivitásról, kívülállásról, személytelen relatálásról, mindvégig érezni, hogy a szerző saját, legszemélyesebb ügyéről ír. És tudatosan, vagy egyszerűen csak írói vénájától vezetve, minduntalan közbeiktatja saját érzelmeit és gondolatait, módosuló világképét. Az 1936- os eredetű részekben is, amikor az uradalmi cselédek nyomorúságos sorsát tárja fel a falukutatókon felbuzdulva, és az ötvenes évekről szóló részekben is, amikor egykori hőseit viszontlátja mint kisgazdákat vagy mint szövetkezeti parasztokat. Kétszeresen riportja a könyv, mert egyaránt szól a szerző felfedező útjáról és eszméinek, érzelmeinek megpróbáltatásairól, emberségének győzelméről. Rendkívül izgalmas ez a szubjektív felfedező út, mely nyomon követi a világ változásait, a nagy társadalmi átalakulásokat és főként azt, ahogyan ez az emberi lelkekben kavarog vagy leülepedik. A valóság tényei közbeeső állomások a szerző és hősei lelkivilága között, a terepút egyaránt szolgál lelkivilágok és árgyi valóságok feltárására. És ezt a feltárást jogosan nevezhetem kövületek ostromának. Mert ma már nem az érdekli a Tanyai lelkek olvasóját, hogy valóban helytelen volt-e a disznótenyészet fejlesztésének elodázása vagy sem, hanem azok a lelki rugók melyek Iván Gyuri bácsit a gazdaság vezetőivel szembeállítják a sertések ügyében. Simon Magdát nem a meghódított vagy meghódolt lelkek érdeklik, hanem azok az emberek, akikben a múlt gyötrelmei vagy a jelen sérelmei akadályozzák, deformálják a tudati változásokat. A szerzőnek nincs szándékában igazságot szolgáltatni vagy ítéletet mondani senki fölött — megérteni és változtatni szeretne, elősegíteni az emberség diadalát azzal is, hogy dokumentálódik és azzal is, hogy megírja tapasztalatait. A Tanyai lelkek mégis riport, abban az értelemben, hogy tényanyaga dokumentált valóság, és Simon Magda írásművészetének erényét éppen abban látom, hogy mondanivalója nem veszti értékét a feltárt tények közvetlen időszerűségének múltával. Ebben nagy szerepet játszik az önvallatás őszintesége, az emberi lélek iránti fokozott érdeklődése, de korántsem alábecsülendő az a tudatos önfegyelem, mellyel a szerző megragad a riport szigorú keretei között. És mégis megcsillantja lírai alkatát. Igaz, Simon Magda nem mentes a következetlenségektől, szembetűnő elsősorban a riporter jelenlétének csökkenő súlya. Míg az 1936-os részben, aztán az 1954-esben is, a szerző szubjektív reagálásainak jelentős és esztétikailag is fontos szerepe van, a továbbiakban könyve egyre objektivizálódik, a riporter egyre szerényebb és személytelenebb lesz. Lemérhetjük ezt a második kiadáshoz csatolt, az 1957-es évről szóló riporton, mely hangvételben és megformálásban elüt a kötet egészétől. Így fest mai riportírásunk egyik közvetlen elődje, a ma is üde és közvetlen Tanyai lelkek maradandóságának titkait fürkészve döbbenünk rá, hányféle erénnyel is kell rendelkeznie a riportírónak, hogy műve irodalmi rangot nyerjen, és szólhasson a holnaphoz is. KOVÁCS JÁNOS