Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-03 / 1. szám

Mi fér el a furulyában V­allomással kell kezdenem. Nem vagyok novella-ba­­rát, sőt egyenesen idegenke­dem attól a gondolattól, hogy egy szuverén írói világ kive­títésének egyedüli közvetítő közegeként fogadjam el ezt a műfajt, mely meglehetősen rá­telepedett irodalmunkra. Hi­szem ugyanis, hogy ha ma úgy találjuk," hogy hiányzanak ha­zai magyar irodalmunkból azok a nagyobb lélegzetű mű­vek, melyek fejlődésünk egy­­egy szakaszát átfogóan tükröz­nék, annak a társadalmi való­ság egészének ábrázolásáról le­mondó novella div­atossága is egyik oka lehet. Mert szerin­tem a novella, melynek nem feladata megmutatni az egé­­szt, a fejlődést és a folyama­­t°V a változások sodrát és a szere­etek módosulását, ha kielégülni is látszik az igé­nyeket, bójában nem pótol­hatja az irr­almat, még akkor sem, ha sok vaskos kötet­ben kerül elénk a kötetek mö­gött én különbér, és a minden áron könyvet forraló szándé­kot érzem és igen rikán azt, hogy a szerző elszáma­ tör­leszteni igyekszik vele adós­ságát a társadalommal szmm­ben. Nos, igen novellaellenes ham­gulatban lapozgattam Gúzs Imrének a Forrás sorozatban megjelent kötetét is, A furu­­lyást. Érdeklődésemet az csi­­gázta valamelyest, hogy mind­járt az első oldalakon sokkal szerényebbnek, kisebb igényű­nek tűnt fiatal írótársainál, akik bizony nem egyszer túl gyorsan, túl korán és túl köny­­nyen ítélkeznek — akár száz­húsz sorban is — a világról. Emellett feltűnt az is, hogy Gúzi novellái milyen könnyen, milyen kevés ellenállásba üt­közve fogadtatják el magukat olvasmányként, annak ellené­re, hogy sem túl mozgalmas, sem túl izgalmas cselekmény fordulatait nem kínálják. No­vellái egyszerű dolgokról, egy­szerű, világos szavakkal me­sélnek, tiszta, jól körvonalaz­ lenni. Szinte felelősnek érzi magát az elesettségért, a dur­vaságért, így minden írásában a drámai szituációk emberség­termő pillanatait keresi. Ezt teszi az Útkövetőkben, A ger­lében, a Szépítő fájdalomban, a Csapongó idő címűben — de talán legszebben mégis az Eljegyzés tömör, lényegre szo­rítkozó soraiban sikerül ez ne­ki. Ez a novellája különben abból a szempontból is kiemel­kedik a többi közül, hogy eb­ben tudott legszilárdabban el­lenállni annak a veszélynek, hogy őt magát is elragadják az érzelmek, hogy észrevétle­nül elmerüljön a szituációban leselkedő érzelmességben. Mert ez Gúzs írásainak bizonyos fokig stílusából is következő kísérőjelensége, mivel túl sű­rűn használ olyan szavakat, szókapcsolatokat — könny, szív, sikoltó félelem, kétségbe­esett vergődés, mélyről jövő megbánás, fájó harag —, me­lyek egy bizonyos fajta, könny­zacskókat gyötrő irodalom szó­tárából valók és amelyek szinte megidézői a nem kívánt érzel­­mességnek Pedig ez Gúzsnál érezhetően nem szándékos. Té­máiban, hőseinek világában szilárd, majdhogynem könyör­telen törvények uralkodnak, ábrázolt konfliktusaiban tragik és színek villannak fel — ami elerülhetetlenül az írói szem­­le lex­­ikomorulását eredménye­zi. Eiért van az, hogy Gúzst nőseivel azonosulni érezzük. Sokszor úgy tűnik, hogy ezzel az azonos vi­­sal próbálja meg­fejteni az elesvérségi a kiszolgál­tatottság, a gy^értelenség ál­talános kortól fQggetlen __ lélektani és erkölc^ mibenlé­tét. Például a Kék polt című novellában. Még gyern. ^hősei­vel is így azonosul; a játék vége, a Kölyök fenyők egy­aránt erre mutatnak. Mindaz ami bennük öröm, belső ke,j vétlenség, abból ered, hogy a gyermek szemével képes látni a világot, mely nem a felnőt­tek szokásai, életrendje által megszabott társadalmi viszony­lat, hanem külön, zárt, kicsi világ, amit a felnőttekével va­ló eggyéválás fenyeget. Ezt másként nem, csak beilleszke­déssel — az azonosulás, a sze­retet hangján lehet megidézni. És Gúzs erre is képes. Még­hozzá úgy, hogy végső soron a világ nem az ártatlan gyermek­­szemekben tükröződik, hanem a felnőtt értelem töpreng írá­saiban a jövendő „generáció" sorsán. Ezek az írások azt a felismerést hirdetik, hogy az e­mber életében elkerülhetetle­nül bekövetkezik az a pillanat, amikor az egyén egész erkölcsi karakterét próbára tevő válasz elől nem lehet kitérni, amikor a felnőtté válás folyamatában dönteni kell. A tiszta, érintet­len lelkű gyermekek általában úgy döntenek, ahogy a szüleik­től, ahogy a felnőttektől lát­ják. Ez Gúzst érthetően nyug­talanítja, ezért villant fel sze­mernyi reményt mindkét no­vellája végén, a megrendítő befejezés ellenére is. A kötet azonban — a benne bemutatott jellemek, alakok, szituációk felvázolásán túl — bizonyos hiányérzetet kelt. Mintha Gúzs nem venne tudo­mást a társadalmi viszonyok felgyorsult mozgásának hatá­sáról az egyénre, s azonkívül, hogy megérteni igyekszik alak­jainak gondjait, hogy sajnál­kozást fejez ki szétporladt re­ményeik vagy éppen sok kilá­tással nem kecsegtető sorsuk felett — mást, ennél többet nem tart írói kötelességnek. Azaz, azon kívül, hogy ügye­sen, érzékletesen képes egybe­fogni, nyelvileg is igényesen kifejezni bizonyos drámai hely­zeteket, azonkívül, hogy bele­érző képességével eléggé szé­leskörűen és közelről tudja megidézni azt a világot, mely írói érdeklődését fogva tartja, új felfedezésekre nemigen vállalkozik, Írásai így egy le­zárt életdarab egyszerű meg­­idézésének tűnnek — adalék­nak a hazai novellairodalom egy már lezárt szakaszához. Persze tudom, akadékosko­dás lenne részemről mai való­ságunk humanista arculatának vonásait számonkérni Gúzstól — aki különben újságíróként ezt nyilván elég jól ismeri —, ezért nem is teszem. Csupán azt szeretném itt hangsúlyozni, hogy kár megragadnia — még ha joga is van hozzá, mint bár­ki más írónak — ezeknél a korszerű izgalmakat nem hor­dozó történeteknél. Mert állí­tom, hogy Gúzs Imre, ha e kö­tetet leszámítva nem is aratott még hangosabb sikert, jóval többre képes ennél. Minden írása azt bizonyítja, hogy jó, biztos szeme van a világhoz, kiváló érzéke és megfelelő ér­zékletes nyelve, stílusa ahhoz, hogy amit lát, az olvasóval is láttatni tudja. Emellé már csak új látószögét kell megkeresnie, melyen át szembesíteni tudja tehetségét azokkal a problé­mákkal, melyek feltehetően épp úgy, mint írótársait — akik közé kötete alapján nyu­godtan besorolható — ma őt is­oglalkoztatják. GYÖNGYÖSSI GÁBOR PANEK ZOLTÁN cikkének folytatása az első oldalról tudta, mivel jár, megy Öreg Mária és Öreg József megkö­szönni akárkinek is, hogy szál­lást adott az ő nagy gondjuk­nak, Amundsen nem öregedő kortársai, akik még ezt a szo­morúságot is magukhoz ölel­ték: fiuk, aki az ő gyermekük maradt, most újra a zajos és sanda világba indult ki, veszé­lyek közé, emberek közé, hal­hatatlansága megint élet is lett, jaj, nagyon kellene vigyázni rá, nagyon. Ugye, ügyetlen Megváltó? így találkoztam Dsida Jenő szüleivel. Keresték a költőt, akit ők adtak a világnak. Nem furcsa egy kicsit, hogy azóta is keresni kell? Szülővárosá­ban, Szatmáron, annyi év után, ahány éves korában a költő meghalt — tehát 31 év után hangzott el újra egy verse; csak 31 év után: az Utunk decemberi b irodalmi est­jén, a Hulló hajszálak elégiá­ja. Pedig a versmondó már többször haza akart menni Dsida-estjével. A szülők még sokáig tartó gondja most már végképp a miénk. ----— ......ikiiiiiiiiiiuiuuiu» m mmuMMuwm mS8SRmmm8& Buda Laurent iu: Csendélet ható világra nyitnak ablakot, melyben az író érzékelhetően otthon van. Ismeri embereit, ismeri hőseit, akik, gyermek­­hőseitől eltekintve, nehéz mun­kát végző emberek — el­nyűtt parasztok, útkövetők, h­ágavidéki napszámosok, fa­vágók, traktoristák, rakodó­­in­kasok, akik földhözragadt ■­­ények módján élnek ese­­m­énytelen életet. Sorsuk áb­­rázolásában Gúzs mindig saját emberségét vallatja, hiszen hő­­szünet­ sorsát nemcsak ábrá­zolja, de át is éli. Ezt beleérző képességének köszönheti, mely­nek alkati líraisága az alapja. Elke­­léseinek lírája azonban nem enyhítő öröm, hanem megértő sajnálkozás, ami sze­mélyes jellemvonásként is szimpatikus. Nem a világnak, hanem önmagának akar bírája Aki nem változott Régi közhely, hogy amikor ismerősök, gyer­mekkori barátok vagy diáktársak hosszú idő után találkoznak, színlelt vagy őszinte megle­petéssel állapítják meg egymásról, hogy semmit sem változtak. Engedje meg, kedves dr. Pataki József pro­fesszor úr, hogy ezzel a közhelynek tűnő val­lomással álljak ön elé trl­ik születésnapján, ön ugyanis, úgy hiszem, hogy nagyon keveset vagy semmit se v­áltozott az elmúlt huszonöt esz­tendői alatt — becsületére legyen mondva. Ugyanilyen halkszavú, elgondolkodó, finom mosolyos emberként ismertem meg annak ide­jén a Csíkszeredai líceum harmincöt esztendős, nagy tekintélyű igazgatóját , amilyennek ma az egyetemi előadótanárt látom. Külsőre se változott, nem őszült, nem rokkant, nem öre­gedett meg, talán azért, mert annak idején se tüntetett fiatalságával. Mindig úgy éreztem, amikor Önre pillantottam, hogy valami súlyos, szinte megoldhatatlan gond gyötri-emészti, tud valamit, amiről nekünk, diákoknak sejtelmünk sincsen. Egy szóval se mondta, de éreztük, hogy aggódik értünk, a jövőnkért, szeretetét pedig — a legnagyobb igényességgel juttatta kifejezésre élményszámba menő előadásai so­rán, majd pedig amikor nem annyira adathal­mazt követelt tőlünk, mint inkább a gondol­kodást, a gazdasági erők mozgásán, fejlődésén alapuló történelemszemléletet kérte számon olyan időkben, amikor ez a fajta történelem­­szemlélet — hogy úgy mondjam — nem volt divatos. Most már értem, Professzor úr, hogy az a bizonyos gond, ami annak idején emésztette, a jövőnk s rajtunk keresztül eg­ész népének a jövője volt. Mert ebben se változott Ön, Pro­fesszor úr, hisz valahányszor találkozunk, „ki­kérdez“ egykori diáktársaim sorsa felől, népé­nek sorsát pedig példamutató tudományos igénnyel kíséri figyelemmel — a múlton ke­resztül, hogy annak tanulságait leszűrve men­nél világosabb és élesebb arckép kialakításá­hoz járuljon hozzá — jövőnk érdekében. Semmit sem változott Ön, Professzor úr, szin­te aggályoskodó igényességében, amellyel annak idején belőlünk igyekezett ,,em­­be­rt faragni“ — és amellyel ma Er­­dély középkori történelmét tanulmányozza Van-e történész, akiben nincs valamelyes elfo­gultság saját népe, nemzete, nemzetisége iránt? Alig hiszem, hogy lenne, ennél azonban ez az elfogultság a szigorúbb forráskritikában, a lé­nyek ménnél alaposabb ismeretére való törek­­vésben jelentkezik, hiszen a fülnek megölt­ kel­lemes délibábos-vitézkötéses teóriák csupán ön­­ámításra jók, az önámítás pedig a tudományos kutatómunka és bármiféle alkotómunka leg­alattomosabb v­állója. Semmit sem változott ön, Professzor úr, ab­ban sem, ahogyan a testvériség kérdését látta huszonöt évvel ezelőtt, amikor a hivatalosan formálisnak tekintett román nyelv- és iroda­lomoktatást az anyanyel­vével egyenrangúan fontosnak vetette a tanártársaival és diákjaival. Ez a testvériség ma is tudományos kutatómun­kájának, szép eredményeinek egyik legmélyeb­ben taglalt vetülete. Nem engedett igényességéből, Professzor úr, bizonyítják ezt eddigi munkái Erdély és Ha­vaselve kapcsolatairól, a középkori székely in­tézményekről és a huszitizmus hazánkban való elterjedésérő­l — amelyeket külföldön is ismer­nek és számon tartanak, mint ahogy minden bizonnyal számon tartják majd készülő nagy munkáját, a vajdahunyadi várbirtok gazdasági iratanyagának a közzétételét is. Most, hatvanadik születésnapján, engedje meg, hogy régi diákjai nevében megköszönjem önnek mindazt, amit nekünk tanításban és emberi példamutatásban nyújtott. Nem búcsú jellegű azonban ez a köszönet — kérjük, tanít­son bennünket tovább is történelemre és em­berségre egyaránt. Ehhez kívánunk most önnek jó egészséget, hosszú életet szeretettel és mindnyájunk örö­mére. FODOR SÁNDOR S­imon Magda 1955-ben fo­gant riportkönyve, a Ta­nyai lelkek,a második kiadása­kor magával hozza a mába ti­zenhárom esztendős korának minden értékét és terhét, és az újramegjelenés tényével bi­zonyítja életerejét, mi több, megcsillantja azokat a műfaji erényeket, melyeket újabban, és jogosan, a riportírás becsü­letének kritériumaiként tarta­nak számon. Mert ez a könyv őszinte és hiteles vallomás egy történelmi korról, bátor szem­benézés a valósággal, melynek akkor, az ötvenes években, számos kényesnek tekintett kérdése vonzotta vagy riasz­totta a riportert. Simon Magdát vonzotta, és ezért írta meg könyvét a szalárdi parasztság­ról, főként a volt béresek meg­változott világáról és változat­lannak tetsző elégedetlensége­ikről. Ha a kritikai viszonyulás ön­magában értékmérő lenne, a Tanyai lelkek jól vizsgázna, nem csupán riporteri bátorság­ból, hanem művészi igényből is. De mivel ez a kötet több mint a riporteri bíráló hajlam és bátorság bizonyítéka, érté­ke és szépsége nem csupán eb­ből eredeztethető. Annál is in­kább, mert a kritikai magatar­tás ebben a riportkötetben el­választhatatlan a szerző kom­munista meggyőződésének őszinte megnyilatkozásától, örömétől az új térhódítása lát­tán; a megvalósuló új társa­dalmi rend küzdelmesen szép valóságának hiteles megörökí­tése a Tanyai lelkek. A tények elévülnek és ve­lük együtt a riport is, mely csupán ezekre épül. Simon Magdát a tények azonban any­­nyiban érdeklik, amennyiben emberi sorsokat világítanak meg, lelki folyamatokat érzé­keltetnek. Hiszen őt az érdek­li, mi több, izgatja, hogy a bé­­resi sorstól megszabadult, új életre ébredt egykori riport­hősei miért elégedetlenek hely­­ükkel, miért feszengnek a szát világukban úgy, mint aki n®h találja helyét? Riport­­köny­g látszatra egyszerű fag­­gatózó­ kikérdezése az embe­reknek, bójában azonban iro­dalmi érábrázolása a hő­söknek. A könyv cselekménye és hősei kedvetlenül a való­ságból vett — az író nem fo­lyamodik az átalánosítás is­mert eljárásaihoz melyek fik­ciót igényelnek — az első ki­adásban felleljük a fontosabb szereplők fényképeit ;s­ mégis az a benyomásunk, hogy­’a tény­anyag megmunkálása, irgalmi megformálása legtöbbször nem a riportírás eszközeivel történt. Minduntalan érezzük a szerző epikus szerkesztő­ készségét, a lírikus szubjektív megnyilatko­zásait. Látszatra a riporter fel­é Simon Magda: Tanyai lel­kek, Irodalmi Könyvkiadó, Bu­karest, 1968. derítő útjának hűséges leírását kapjuk, de ez a keresetlenség és közvetlenség a tudati fejlő­dés vonalát követi. A Tanyai lelkek, Gaál Gábor gyakorta használt kifejezésével élve, a valóságirodalom felszabadulá­sunk utáni jeles eredménye. És besorolhatjuk a fikció nélküli epika napjainkban egyre sza­porodó alkotásai közé. Közelebbről tekintve ez a ri­portkönyv önvallomás is. Ri­porter, aki nem csupán a tár­gyi világot vallatja, nem csu­pán hőseit, hanem saját lelkét is vallatóra fogja? Talán kü­lönösen hangzik, de mégis er­ről van szó. Ugyanis, ami első­sorban megfogja és magával ragadja az olvasót, ami az ada- A riport életereje­ tok és tények hitelét érzelmi töltettel látja el, az a riporter őszinte feltárulkozása. Nem a mindent tudó tollforgató szólal meg itt, hanem az ember, akit megdöbbent az előtte kitárul­kozó valóság; a riporter nem restelli, hogy néha tájékozat­lan, sőt tanácstalan, hogy fel­háborodik, megdöbben és né­ha zavarba is jön. Szó sincs az úgynevezett riporteri objek­tivitásról, kívülállásról, sze­mélytelen relatálásról, mind­végig érezni, hogy a szerző sa­ját, legszemélyesebb ügyéről ír. És tudatosan, vagy egysze­rűen csak írói vénájától vezet­ve, minduntalan közbeiktatja saját érzelmeit és gondolatait, módosuló világképét. Az 1936- os eredetű részekben is, ami­kor az uradalmi cselédek nyo­morúságos sorsát tárja fel a falukutatókon felbuzdulva, és az ötvenes évekről szóló ré­szekben is, amikor egykori hő­seit viszontlátja mint kisgaz­dákat vagy mint szövetkezeti parasztokat. Kétszeresen riport­ja a könyv, mert egyaránt szól a szerző felfedező útjáról és eszméinek, érzelmeinek meg­próbáltatásairól, emberségének győzelméről. Rendkívül izgalmas ez a szubjektív felfedező út, mely nyomon követi a világ változá­sait, a nagy társadalmi átala­kulásokat és főként azt, aho­gyan ez az emberi lelkekben kavarog vagy leülepedik. A valóság tényei közbeeső állo­mások a szerző és hősei lelki­világa­ között, a terepút egy­aránt­ szolgál lelkivilágok és árgyi valóságok feltárására. És ezt a feltárást jogosan ne­vezhetem kövületek ostromá­nak. Mert­ ma már nem az ér­dekli a Tanyai lelkek olvasó­ját, hogy valóban helytelen volt-e a disznótenyészet fej­lesztésének elodázása vagy sem, hanem azok a lelki rugók melyek Iván Gyuri bácsit a gazdaság vezetőivel szembeál­lítják a sertések ügyében. Si­mon Magdát nem a meghódí­tott vagy meghódolt lelkek ér­deklik, hanem azok az embe­rek, akikben a múlt gyötrel­mei vagy a jelen sérelmei aka­dályozzák, deformálják a tuda­ti változásokat. A szerzőnek nincs szándékában igazságot szolgáltatni vagy ítéletet mon­dani senki fölött — megérteni és változtatni szeretne, előse­gíteni az emberség diadalát azzal is, hogy dokumentálódik és azzal is, hogy megírja ta­pasztalatait. A Tanyai lelkek mégis ri­port, abban az értelemben, hogy tényanyaga dokumentált valóság, és Simon Magda írás­művészetének erényét éppen abban látom, hogy mondani­valója nem veszti értékét a fel­tárt tények közvetlen időszerű­ségének múltával. Ebben nagy szerepet játszik az önvallatás őszintesége, az emberi lélek iránti fokozott érdeklődése, de korántsem alábecsülendő az a tudatos önfegyelem, mellyel a szerző megragad a riport szi­gorú keretei között. És mégis megcsillantja lírai alkatát. Igaz, Simon Magda nem mentes a következetlenségek­től, szembetűnő elsősorban a riporter jelenlétének csökkenő súlya. Míg az 1936-os részben, aztán az 1954-esben is, a szer­ző szubjektív reagálásainak je­lentős és esztétikailag is fontos szerepe van, a továbbiakban könyve egyre objektivizálódik, a riporter egyre szerényebb és személytelenebb lesz. Lemér­hetjük ezt a második kiadás­hoz csatolt, az 1957-es évről szóló riporton, mely hangvétel­ben és megformálásban elüt a kötet egészétől. Így fest mai riportírásunk egyik közvetlen elődje, a ma is üde és közvetlen Tanyai lel­kek­ maradandóságának titkait fürkészve döbbenünk rá, hány­féle erénnyel is kell rendelkez­nie a riportírónak, hogy műve irodalmi rangot nyerjen, és szólhasson a holnaphoz is. KOVÁCS JÁNOS

Next