Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-03 / 1. szám

PELYVA Pu3 I wá OS Sarkos, laza várépület a ka­zal; Céh Csaba szalmakriptát vájt bele; nem veri minden este hazáig a lábát; mezei utak pelyvás porában, gizgazos tar­lókon, kukoricásba taposott, mezítelen talpak döngölte-fé- nyezte ösvényeken menne, messze háztetőkön baglyok hu­hognának, a Tölgyjás zöld- nyálkás árkában békák ricsa- joznának, az árokparton kö­kénybokrok kuporognának su­nyin. mint a haramiák; ef}e> miután a végtelennek tűnő hörgés, erőszakos dübörgés, acsarkodás zsibbadt, meleg csendbe fúl és megmerevedik a cséplő; miután az etető zsíros kalapú, csizmás banda­gazda — kotyogássá aszalódott létrafokokon, süllyesztett, vá­sott sarokvasát villogtatva le­ereszkedik a gépszipolyozta szalma-, törek-, pelyvahordók közé, és unalom-potinás szava­kat szór az elcsigázott dobhár­tyákra: — Köszönjük neked a mai napot, Uram!, miután a pirosra mázolt kéziszivattyú megbolygatott, langyos vizé­ben szilánkokra pattannak a tisztaságot szomjazó arcok, es­te Csaba tarisznyáját lóbálva a szalmakriptához bandukol, négykézlábra ereszkedik, és lábbal előre óvatosan befura­kodik szedett-vedett ruhadara­bokkal bélelt üregébe, azután Ilura, a pelyvahordó lányra gondol; lehunyt szemmel va­rázsolja maga elé, majd ész­revétlenül álomba fárad. Haj­nalig, mint a leütöttek, nem tud magáról; a hajnalt rózsás­ra csípi a nyár végi hűvös, harmatban gázol át a földeken, megint megjött az átkozott, gondolja Céh Csaba, az inge alá matat, vakarózik, azután elkotorja a szalmát kazalodú­ja nyílásából, nyújtózik, csont­ját ropogtatja, kezével bele­kóstol a friss kinti világba; jó­kora földrengést szeretne, föld- gyüremlést pont ott, ahol a cséplő és a traktor várja az új napot, bár nyílna meg a föld. csak nyílna meg; ö ro­hanna és titokban repesne a szakadék szélén, bámulná a póruljárt gépeket, Pintye Jó­zsi is rohanna, a tökmag tu­lajdonos, rendelkezne: — Men­teni, emberek, menteni! — rossz, fekete fogai üszkös má- lészemek. — Menteni! — kia­bálna a félmeztelen, kender- vászongatyás Kelemen Lajosra, az szőrös hasát vakargatná a köldökzsinór-gödör körül. — Kiszedjük, persze, buzgólkod- na, Csaba állna, és elégedetten látná Kelemen ijedt ereszke­dését a szakadékba, a csipkés szélű, vízbugyogástól kísérte­ties, homályos aljú szakadékba. Kényszeredetten kúszik a szabadba, lerázza magáról a síkos, sárga szalmát, az izmai­ba férkőzött gémberedettsé- get, fanyarul megindul a csép­lő irányába, gigászi nőnemű loféregnek látja; arasz-széles, több méter hosszú kötelékkel, a meghajtószíjjal tartja rab­ságában a tőle kisebb, sziká­rabb hímet, a traktort; a nap sokpúpú krumpliföld peremén ólálkodik, idejére vár, hogy jöhessen deríteni a világot, a banda kutyába se veszi a na­pot; savanyú-keserű szájízű férfiak, nők sodródnak a gé­pek köré, mint szélben falak tövébe a szemét. Befut az ál­lam ellenőre is; vasorrú vén­lány, naphosszat fekete ernyő alatt kuporog egy földbe ütött lábú, gyalulatlan fenyőasztal­nál, melyre időnként pelyvát sodor a huzat, háta mögött a kötelező faliújság mered vak- sin az ostoros, villás, sarlós emberekre, egyetlen — furu­lyává tekeredett — kézzel írott cikk díszeleg, címe még úgy- ahogy kivehető: EL A KEZEK­KEL KOREÁRÓL! Pintye Jó­zsi bakancsszíj-félével piszkál­ja a traktorát, tömör kereket perdít meg, az pillanatnyi té­továzás után mérgesen felgyor­sul, a szíj Pintye Józsi kezé­ben reked, cajgnadrágja zse­bébe csúsztatja; Csabának úgy tűnik, hogy a gép- és ember- lármától, mozgástól megforró­sodik a levegő, a nap még alig lóg pár méteren a bibir- csokoß krumpliföld fölött, a kévehányók villogó villákkal törekednek a soronlévő oszta­gon, a bandagazda kék kötő­vel buzgólkodik a dobnál, ki­bontott kévék omlanak hozzá, mintha könyörögnének: jaj, ne!, tőle nem messze a kéve­vágónő áll szétvetett lábbal, kerek farral, hagyult-rózsás ruhában, kaszahegyböl készült késsel, ballal magához rántja a kévét, egy másik mozdulat­tal az etető elé lódítja, ugyan­ebben a másodpercben jobb­jában ágáló éles-hegyes acél­jával beledöf, zizz!, mondja a kéve, és mielőtt végleg szét­esne, az etető kék kötőjének dől, bomlana-omlana tovább, de a kalapos ember átöleli és módszeresen, mondhatni, rafi­nálton betuszkolja az inasza- kadtáig forgó, zúgó, nyögő, bő­gő, fuldokló dobba. Csabának fogalma nincs, milyen érzés a gép tetején tenni-venni, világ­életében csupán alulról volt alkalma látni az otromba, iz­gága alkotmányt; a pelyvaros- ta minden idejét igényli, szi­szegve szórja, fújja a búza leg­aljasabb hulladékát, az izzadt bőrre ragadó, szájba, szembe tolakodó kalászbajuszt, a könnyű fuvallatra is készsége­sen rebbenő, léha magházat, a pelyvát, karcsú fogú gereblyé- je előre-hátra rántódik, regge­liben tisztán érzi: ura ennek a szerszámnak, este azonban ne­hezen tudja megállapítani, ő-e a csúszóssá fogdosott-koptatott gyűlölt tárgy ura, vagy éppen fordított a helyzet. Lábá­nál négynyelű drótháló raj­zolja szabálytalan négyszögeit a földre, ez a ponyva, két fa- rúdjába Ilu, kettőbe ő kapasz­kodik; ha megtelik, futólépés­ben cipelik terhüket a negy- ven-ötven méterre lévő rako­dóhelyig, a prizma alakúi pely­vacsomóig. Ilu vágtat elöl gu­mipapucsban, szalmakarmolá- sos lábszára, valamivel a bo­kán felül, bordó színű, sűrű a vére, vérmes, mondják kendő­jük csücskébe röhintve a me­nyecskék, folyasson, dühöng­nek a pulyanyúzta asszonyok; büszke-bosszúsán viselik, fi­togtatják férficsömörüket. Fu­tólépésben közlekednek tehát; Ilu a hátánál vár, amíg is­mét megtelik a ponyva. Ke­lemen Lajos egy szál gatyában, mezítláb hajlong a törekrá- zónál, enyhén lúdtalpú; Csaba el-elképzeli, milyen távolságo­kat talpalt végig a háborúban, előbb fegyverben, majd de­rékszíj nélküli, csont-bőr fo­golyként; ebédidőben lehango­ló élményeit sorolja, a papot például, a tábori lelkészt; az ég felé kapkodott, sírásán üvöltött: — Isten, vezekelek! —• Mint a disznók, úgy éltünk, kiettük a krumplihajat a sze­métből, mondja az ebédnél, felesége, a napraforgókóró ter­metű-alakú Tilda, nem állja a sok dumát, leinti: — Százszor mondtad. — Kelemen nem el­lenkezik, kopott kanállal ko­torász a népikakasos cserép- szilkében. — Lesz vagy öt má­zsa. mondja Tildának. Tilda szalmaszálat tart a fogain: — Legyen is. — Azután kiköpi a szalmát, nekihevül: — Nem lesz tán olyan piszok ez a Pintye, hogy ne adjon legalább ötöt... — Lop az, te — így Kelemen. Kinyújtott lába közé teszi az üres szilkét, a barna alapra pingált sárga népművé­szeti kakas valószínűtlenül magas taréja az edény pere­méig ér. — Lopjon, míg a sze­me kiesik, csak bennünket is hagyjon élni — berzenkedik Tilda. Kukoricasuska-szatyorba gyűjti az edényeit, feláll és nekivág a szalmakazlak közöt­ti járatoknak, az öreg szilva­fák társaságában málladozó, szalmafedeles tanya irányába tekergő gy aló gutáknak. Ezek a csepp élet-szúrókák állandóan foglalkoztatják Csa­bát, szúrókák, vigyorint a zu­hogó pelyvára, és nem érti, miért, a gyermekek keresztes hadjáratára gondol; vastag zászlók, zsoltárok, hajók, fél­szemű kalózok, kutyás rabszol- gakereskedök... — Kész! — rikkantja. Ilu pattan, megra­gadja a ponyvát, ide-oda csa­varodó fenékkel lohol, karját kifeszíti a súly, hóna alatt só- foltos a ruhája. Csaba figyeli hátulról, nincs határozott gon­dolata a vágyról, este a szal­makriptában azonban meg­szállják bizonyos édeskés ér­zések, Iluval kapcsolatosak, Ilu krákog, sötétet köp, a feje be iian kötve, mint minden nő­nek ebben a nyári pokolban, a nap egyre dühösebben ka­paszkodik feljebb, feljebb az ég üveg-kék meredekén, már Átyinék galambrajos háza fö­lött ég; az Atyin-gyerekeknek jó, apjuk mozdonyvezető, hozza a sok pénzt, de neki, mióta apja kidőlt az élők kö­zül, nincs megállása, szünide­jét a legkeservesebb mun­kák, aratás, búzahordás, csép- lés sötétítik el; anyja kövéren rostokol a csikóplatt előtt, ízikkel dugja és türelmetlenül lesi, mikor fő fel az étel. Ok­tatja: —■ Te másképp kell gondolkozz, mint mások, ár­va vagy, az árvák húzzák meg magukat; jaj, szegény apád, ha élne, nem engedne a gép­hez, de mit tehetünk? Isten akarata... — Taszítják anyja magyarázatai, a legjobb, amit tehet, a kazalban hál, álmo­dik; legtöbbször Kelemen La­jost és Ilut látja, Kelemen örökgatyájában járkál nagy dinnyeföldön, le-lehajol, görög­dinnyéket szorít két tenyérrel, meggörnyed az erőlködéstől, figyeli, reccsen-e, érdemes-e eltulajdonítani? Ilut is látja, tehenekre vigyáz; földön ül, talpából szamártövist igyekszik kihúzni, fájdalmasan fintorog; Csaba a közelében ögyeleg, és hirtelen azon kapja magát, egyszál ingben van, sehogy sem sikerül eltakarnia pucér- ságát, szégyenében leguggol. A lány szája sarkában felejti nyelvét a nagy igyekezetben, végre körme közé csippenti a tövisét: — Kész! — mutatja diadallal, aztán babonásan ap­róra rágja, nehogy még egy­szer belelépjen. —• Kész! Iszkolnak a rakománnyal, a mázsánál hasadt ingű férfiak időznek, fecsegnek, pálinká­val traktálják Pintyét, az kor­tyol, újra kortyol, zsebkendő­fülű, apró kutya szagolgatja a gépolajtól kövér bakancsát, zsenérozza, toppant: — Coki! — Az ellenőrnő körmöl, leve­let ír a palijának, gondolja Csaba, huzamosabban szemlé­li a lány ondolált, félrebillen­tett fejét, megbotlik, jó adag pelyva a földre rogyik, Ilu átkozódik: —• Hagy a beteg­ség! Felszeded! — ordítja hátra, a lábaszára vörösük, mint a felhevített fémdorong. A gép alatt változatlanul vi­harzik a pelyva, surrogva ve­ri az előre-hátra rántódó ge- reblyét, hirtelen félelemtől vak egér fúrja át a pelyvahalmot, Csaba utána lendül, csápol a gereblyével, nagyokat sóz a földre, míg végre felfordul a menekülő féreg. Később látja: Ilu farkánál fogvást felemeli a kinyúlt egeret, Kelemen hátá­hoz oson és egy, a gatyakorc hanyag elrendezése folytán ke­letkezett gyűrődésen át a sun- da törekhordó meztelen bőré­re dobja. Helyére lopózva ka­csint Csabára; mindkettőjüket feszíti a káröröm. Munkába merülten adják az ártatlant. Percekig nem történik semmi, a csíny keltette elevenséget, kedvet már-már befedi az una­lom, amikor inas bal kar öleli át, meglepően puhán, engedé­kenyen, a Csaba nyakát. Ke­lemen! — nyilall bensőjében a valóság; szembe szeretne for­dulni a bosszúállóval, de a vörös szőrű, szeplős kar álla alatt feszül. — Nem én vol­tam! — szeretné kiáltani, ha jöhetne hang a torkán, ha egy­általán ideje lenne a szóbeli tiltakozásra; elekor elengedi, ér, ő tisztuló fejjel tudja: nem Kelemen a hibás. A mérlegnél zsákba markol, homokkemény búzaszemeket ropogtat. Ilu surmó; szégyentelenül, ordibál: —• Gyere, te mulya! I Fogd meg. Csaba lassúnak találja a 1 tempót, szaladásba fog, utálat. I hajtja; elszánt, dühös gondo- I lata van: kinyírom Ilut!, kap- I kódja a lábát, a veszettül vág- 1 tató, széles szíj közelében ha- I ladnak el, rohan a szíj; rém- 1 mesék kelnek Csabában, lété- I pett karú csórók fetrengenek a 1 szíj alatt, ott fetreng ö is, Ke- 1 lemen puhán vigyorog, Ilu át- 1 kozza, így alulról nézve, tejfe­hérnek látszik a combja, a ru- ! haja hóka harang, Pintye Jó- ) zsi mentőket emleget, fölé ha­jol, bugyolálja a karját, ne folyjon el a vére. Tüzesen jött a dél; a gép csillapodik, Céhné búzaasztag tövében integet, mellette a szilke, a fehér kendövei leta­kart kosár, Csaba a szivattyú­nál lelötyköli magáról a port, anyjához igyekszik, de útjá­ban Iluba botlik. Hason fek­szik, fejét a karjára hajtotta, úgy húzza a csendest. Hirtelen megmozdul, lustán félkönyök­re emelkedik, és azt mondja: — Haragszol? Csabában engedékenység ömlik szét: —• Nem ... Ilu felül: —• Hol alszol? Csaba egy megülepedett szalmakazalra mutat: — Ott. —• Van ott még egy hely? A fiúnak meggyorsul a szív­verése, de mielőtt válaszolhat­na, az ebédes kellékek mellől felcsap anyja ideges hangja: —• Csabaal Laokoónban nem volt keserűség, amikor meglátta a falovat, pedig tudta, a sorsa beteljesedett. A sorssal szemben csak azok éreznek tehetetlen haragot, akikre váratlanul tör a végzet: akik számolnak vele — szembenéznek vele. Az elkerülhetetlennek, ha emberek mérik emberekre, sebezhető pontja van: a szembe­nézés. Ilyenkor a reánk rohanó végzet elveszti hatalmát, bu­tává és értelmetlenné válik: értelmünk teszi azzá, s már mi uralkodunk rajta akkor is, ha megsemmisít: mert rációnk akkor is megmarad, példa lesz, de a végzet megsemmisül, elég. A keserűség érzelmi világunkhoz tartozik, s ha kiárad is az emberből, befonva a világ tárgyait, csak egyedi mivoltunkhoz kapcsolódik: példa nem lehet. A keserűség az űrben lebegő ember burka, elszigetel az emberektől, és csak vastagszik, min­den új benyomás csak erősíti, azzal, hogy mindent befon — mindentől elválaszt. Laokoónban, aki szembenézett sorsával, ezért nem volt semmi keserűség: tudta, a faló az ő végzetét is hordozza: s ő vállalta sorsát. BRETTER GYÖRGY A NÉMA: LAOKOŐN Laokoón, Apollón áldozópapja ismerte az istenek akaratát: mégis vállalté azt, amit azok reámértek. Tudta és mégis vál­lalta. Talán menekülhetett volna: ösztöneiben szürkén remegett a menekülés feszült ingere. Rohanni a végzet elől, valahová, ahol a tárgyaknak nincsen sarka, ahol egyszerű szerkezete van a dolgoknak, minden kimért és átlátszó, ahol a leselkedő indu­lat és a sóvár bosszú elveszti hatalmát: rohanni, nem vállalni semmit, hátat fordítani a kérlelhetetlennek. Hátat fordítani a sorsnak? Nos, Laokoón azt is tudta, hogy menekülni nem lehet a sors elől, mert a menekülés megadás: aki megadja magát, az elfogadja a sorsot. A sors lényege, hogy megadjuk magunkat: mi tesszük sorssá: vak végzetté, ha meg­adjuk magunkat: ha menekülünk. Ki kell mosni a sorsból a vak végzetszerűséget, meg kell nevezni a sorsot, kikiáltani, reá- nutatni s hívni, s üvölteni, hogy mindenki tudja, mindenki lássa: nem vak végzet a sors, hanem settenkedő akarat; reá leli borítani nevének burkát, hogy elveszítse kiszámíthatatlan- ága látszatát: lázadni ellene akkor is, ha lázadni nem lehet. I A tehetetlenség lázadása — ez a végső emberi tett: az el- érülhetetlennel szembeállítani valamit, ami mások tetteit tu­datossággal tölti fel — ebben van értelme; hiszen önmaga már nem mehet át reális cselekvésbe, csak megnevez, rámutat, hogy tovább élje már névtelen, de másokban meghosszabbított éle­tét a lázadó ember. A tehetetlenség lázadása — ez a végső em­beri tett: taglóból, a sorsot emberi akaratokká, érdekebbé vál­toztatja vissza, a végső tettet pedig első tetté teszi, kiindulássá minden újabb cselekvés számára. Laokoón, aki Apollónt szolgálta, tudta, mi a kötelessége: ál­dozni Apollón oltárán: az istenek szelídségét ébresztgetni az is­tenek akaratából. Mert Apollón hiú volt, mint ahogy a sors- hordozó mindig hiú: nem a benne levő érdekek és a szembené- zők elleni bosszúvágy számára rendel oltárt: Apollón a ki elé­gült szeszély ernyedtségét a szelíd jóindulat köntösében paran­csolja tisztelgésre. A parancs mégis elárulja: a kényszer szelíd­ségében az emberek felismerik a szelídség kényszerét: őket kényszeríti Apollón megadásra, őket teszi áldozattá: megadá­sukban saját kérlelhetetlenségét bámultatja. Az áldozópap Apollónt szolgálta: mást, mint áldozni az ő oltárán — talán nem is tehetett; pedig tudta: szertartása — sa­ját maga feláldozása is. Anükor elkötelezte magát Apollónnak, akkor már felmerült benne döntésének jelentősége: ő Apollónt szolgálja ugyan, de az emberek nevében, s noha számadással immár csak neki tartozik, felelőssége az emberekhez kapcsolja. Mi a jó neki, mi az embereknek, s mi Apollónnak? Pap volt, élete az összeegyeztetések diplomáciájában telt el: rakott és nyújtott és vágott és tetteket csomagolt kicsinyben és nagyban, mindenkinek adott — embernek, istennek és magának is. Két fia volt: az istenek ravaszul jelképpé változtatták csa­ládját is: ő, a bölcs pap, két fiút kapott, három férfiben a sors, az emberek és az egyed egyetlen és visszahozhatatlan élete ka­pott formát. De ebben az egyetlen életben, Laokoón életében, a tudatosság találkozott fiai spontán, még íormátlanul kavargó világával. Tudatosságáról nem tudtak az istenek, nem akarták, ha tudtak róla, akkor sem akarták. Féltek volna Laokoón sze­métől: Laokoónt istenné tette szeme, egyenrangúvá Apollónnal, sőt Zeusszal, sőt többé tette őt, mint minden istenek, mert az istenek önmaguk rabjai, de Laokoón szemében ott a világba rohanó, áradó sugár: Laokoón több, mint önmaga, mert mások­ban lesz igazán önmaga: tudásában több van tehetetlen fájda­lomnál: tudásában cselekvés van: mások tudatos cselekvése: pusztulásában élet van: az istenekben csak élet van. Csak élet? Igen, a „csak“ életben nincs irány: szeszélyes lo- bogás, embertelen lobogás az istenek hatalma; Laokoóné a pusz­tulás tudata. Az élet tudata: a pusztulás tudata, annak a tudata, hogy mindent el kell végezni, mindent át kell adni: a pusztu­lást látni kell ahhoz, hogy az élet irányt kapjon. Laokoón át­ruházza mások életére a maga tudatosságát, a tanulságokat: a sors megnevezésének lehetőségébe vetett hitet, a sors legyózhe- tőségébe vetett hitet, s ezzel a változtatás akaratát. A laokoóni tehetetlen szembenézésben a változtatás akarata izzott: amikor az óriási tengeri kígyó szorítását lazította utolsó, reménytelen erőfeszítéssel, a trójaiak részvétlen szeme láttára, akkor is a szembenézés akarata izzott benne: fiai tört fényű szeméből vádat, a trójaiak áttetsző szeméből legfeljebb közöm­bösséget, az istenek diadalmas szeméből gúnyt olvashatott ki az a szem, amelyben az élet már egyetlen akarattá lazult: a szembenézés izzó akaratává. Szeme: visszaemlékeznek rá a megtizedelt trójaiak: szeme, Laokoón szeme — látó volt. És szava? Bizonyára volt szava is, csak benne rekedt: vala­hol mélyen benne volt a szó, csak nem tudta kimondani: nem tanították meg a szó kimondására: nem tanították a gondolko­dásra sem. Laokoón néma volt: a trójaiak szeme áttetsző ma­radt, amikor a vízikígyó szorításában ő már tusáját vívta: nem értették meg áldozatát. Mert áldozat volt az is, hogy az igazat mondta, de amit mondott, az az istenek akarata volt, ő néma maradt, mert ha megszólal — hazudni kénytelen. Soha nagyobb és méltatlanabb csapást, mint amelyet sorsa Laokoónra mért. Az igazat kimondani rendelték az istenek, és az emberek nem hihettek neki: ha hittek volna, akkor Laokoón isteni tudásával elhomályosítja az egeket. De 6 csak ember volt. Nem hittek hát neki: a trójaiakat tőrbe csalták az istenek azzal, hogy igazat mondtak, és ezt az igazat Laokoónnal mon­datták el nekik. A némával. Azzal, akinek nincs sajat szava. Aki így mindig csak más volt, maga-maga sohasem. Ha megszólal saját hangján — mit is mondhatott volna? Hogy nincsenek istenek, nincsen sors, nincsenek emberek, , sak ő van, a vergődő Laokoón? Mit mondhat a vergődő ember a világnak? Fájdalmát, tehetetlen vívódását, mindig csak maga vájkálta önmagát? Mit tehet a néma: kiáltani csak magát 'ad­ja; de ki érti szavát, a felbugyborékoló vijjogást, a hadonászó hangokat? A némaságnak adója van: a befelé köröző szenvedés. Mint Laokoóné! Aki tudta, hogy igaza: hazugság: mert fél­igazság. Amikor szembenézett sorsával, tudta, áldozata ha.mg­(Folytatása a 4. oldalon) Finta Edit illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents