Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-01-03 / 1. szám

ARÉNA • ARÉNA • ARÉNA • ARÉNA • ARÉNA ® ARÉNA • ARENA • ARÉNA ® ARÉNA • ARÉNA « ARÉNA ® ARÉNA « ARÉNA « TÓTH ISTVÁN A szétszedett szobor Beszédes két kezem, átszellemült lábikrám és dús hajvegetációs fejem is emlékezik tördelten valahol: én vagyok a szétszedett szobor. Mint kihúzott, vissza­ nem­ ültethető fogakat, formás dobozkákban őriznek, hazug legendákba ágyazott ereklyét. Minden szomszédos testrészem közé gránithegyként emelkedik a szellem gyógyíthatatlan rákja és gyógyító csodája — az öröklét. Vagyok, vagy voltam? — Immár egyre megy. Örökösek a simára munkált homokpartok és a folyton munkáló izomkolosszus­ tengere . Elhagyott öblök kisírt szemgödréből elkísér minden utamra a sószag. Csendes szemek, hangos szavak és járművek szállítanak a további megosztás felé, akár csoda­ halottat. Gondos őrzőim valahányszor letörlik a porszemeket rólam, tördelt részeimben egy percre megborzongok, és belém sajog valami abból, aki voltam. Vagy tán nesztelen tolvajok közeledtét sejtem, amint Hermész isten időtlen éjszakáin siklottak felém a hüllőtestű bárkák, s a Tolvaj-isten örökké fürge társai, a kalóznépek, fekete-fehér márvány szemgolyói kivágták, így a rongálok műve is vagyok én, a megrongált és remek, hajba kaptak, és ölték egymást értem az olümposzi istenek. A formálás a rongálást rám örök időkre kimérte; csiszoltságom időtlen foglalatként fagyott rá a legkisebb durva törésre. Ásító, üres szemgödreimen át végtelen kalandokra bocsátkoztak bennem kitapinthatatlanul sima és hangtalan éjszakák; pórusról pórusra hatoltak egyre beljebb, és észrevétlenül, mint sivatagi tolvajok, akik szakszerű félelemmel kikutatják a legrejtettebb kincsesvermet. És hányszor megállt Héliosz, a Napisten, vak szememnél, a belém vezető két alagútnál, egészen eddig kergette az éjt, amely a testek belsejében bujkál. És a szoborból kezdtem éjjé válni, mint ahogy kő voltam, mielőtt szoborrá lettem; ívelt partok és kéklő gömbterek darabokra törtek körülöttem. Alájuk temetődtem én is az egyiptomi sötétségben, s amint leestem összetörten, különös dolog történt velem: hallottam, mint szól a piros harang — a szív — bennem, a sejtekbe zárt csendben. Nem az én szívem, hiszen a faragványnak — legyen bármilyen formás — szíve nincsen. A koldus ősök szíve lehetett, akikről engem szoborrá mintáztak, megsemmisültek, és mégis visszajöttek elveszett, kihűlt, tiszta lázak, amelyekben a kőkemény szegénység egy világgal mert farkasszemet nézni, hogy aszkéta heggyé növessze önmagát. S most kemény gyanakvása megrángatta a szívem, és megingatta a tolvaj-léptű éjszakát. És most a szegénység csodája — amelynek tér sem kell — visszaad halott önmagamnak: az éltető, zöld, tengeri szél — érzem — a hónom aljához is ér, s kirajzolódom világnyi terekben. De mindez csak a szegénység csodája bennem. Csoda, hogy, mint csirrogó játékszerek, újból parti madarak totyognak felém; meleg testű hullám éri lábam, mint a megtérő Odüsszeuszt hű kutyája, és záporoznak rám jégesőként legrégibb ismerőseim , a csillagok, s én azzal jutalmazom meg őket, hogy vagyok. Kopik a kő, porlik a föld, tarkállik a szemét, amerre jár az ember; csillan az új érc, villanó üveg rebben, mint szüzek félénk, kíváncsi szeme, s én egy vagyok a türelemmel. Nemcsak úgy élek, mint Niké töredéke a Louvre-ban, egy lépcsőházban , víz és ég nélküli hajó, és fakó keze lehullt gyümölcs, üvegbe zártan. Igazából csak ott éltet az ég, ahol egy percig agyvelője voltam, mint kókusz kérge, hófehér tejét, — és mégis töredékekben heverek holtan. Mért hagyott el szép oszthatatlanságom? Ki fejti meg a dolgok kemény nyitját?! Folyton önmagukat cáfolják a dolgok, és váratlanul önmagukat bizonyítják. Látogatnak mindenfelől szakállas tudósok, sima üzletemberek, lelkes sznobok, szemfényvesztő tolvajok, borzas, mosdatlan bíb­ikek, pedáns műgyűjtők, szent alázatú képfaragók, lenyírt hajú képrombolók és szakavatott vigécek, széttördelt súlyomat és töretlen súlytalanságom latolgatják és ebből sejtem azt , amit ki nem mondana egyikük sem: hogy élek. Az ifjú mérnök új­ szerzetesi szigorában újból egésszé születek, és ott vagyok a szédítő, fehér mappán, amíg a felosztó vonalakat meg nem húzza, aztán — ha úgy érzi, hogy egészemhez ért — széttördelt darabokban jelenek meg újra. A modern mágusok — az építészek — keze nyomán mészfehéren megjelenek, magasba emelkedem a fák, az emberek és terek fölé, egész a felhőkig, ha szívósan idéznek. De, mint a bűvészinasok, fennakadnak a legvégső varázsszón, amikor én — a hamuból feltámadt pipőke — már-már szolgálójuknak látszom. Pénelopé, a harmatos, bezárt kelyhű virág, húsz évig vásznat szőtt, és dér ütötte szög haját. Cincinnatus — győztes vezér — a triumfus helyett — ekéje, békés ökrei nyomában lépeget. Göröngyön alszik, figyeli a legnagyobb vezér, hogy zárkózik fel a barázdák csendes, barna cuhorja, hogy hajt ki s mint szökik szárba a mag, s a búzaszálak centurióit tartja Róma leghűségesebb katonáinak. Tengerre kelnek az új városalapítók, és szíjjá vágott bivalybőrrel mérik ki, földszagú szabadkézzel húzzák meg a legelső és szabálytalan alapvonalat, és Alapítókká nőnek, ha megértik a kulcsszót, amely mindent éltető és egyszerre látó, mint a Nap. Hull, hull esőként az idő: sebzett testrészeimről Hadészbe sodorja a parányi köszemeket, vetkőzik le rólam minden, ami volt, hogy még tisztábban lássék, ami már lehetett. Ahogy a fürdő parasztgyermek anyaszült meztelenül kél át mindig a folyón, pucéran, dísztelenül hatoltam át a velem szembehajozó kalmárnépeken, évezredek díszes szertartásain, vakbuzgó, szurtos zarándokmeneten, mert nem volt semmi szégyellnivalóm. És rólam mintázódott egyszer a trónfosztott Titán, a legfőbb isten, Oidipusz kiejti jelzőtlen nevemet, és győz a félelmetes szfinxen. Növények, szelek, tengerek, folyók mind testületileg igyekeznek felvenni a képem; az ember jobb része vagyok, aki legelőször és gyanútlanul a vizekbe, erdőkbe és kövekbe teljesen kiléptem. Anyagok belső, levegős szerkezetében, a szomjúságtól részeg szemgolyó mind kutat, tisztásokat teremt magának az anyagszerkezetek lombjai között, és mind fürkészi, hová tűnhetett el a körülöttem táncoló nimfacsapat. Az Ember olyan komolyan veszi önmagát, mintha gyermekként játszanék: szemében bolygókká nőnek az elektronok, s izgalmas játéktérré népesül be az ég. A látcső gömb alakú, nagy kalitka, amelyből ki már sose száll, mit a felnőtt értelem foglyul ejtett — a csillagsereg — a kimért pályákon hangtalanul keringő sok aranymadár. Fogsz-e még most is méltó meséket szőni, gyermekként csodálkozó Ember, az új lényekről, melyeket az értelem a kezedbe adott, vagy — mint gonosz gyermek a madárfiókákat — elsorvasztod, és megfojtod?! Püthagorasz utódai — a szellem öncsonkító janicsárjai — kristályos szellemük is feldúlják, ha a közös nevezők ösvényein szem elől vesztenek engemet — az egységeset — a világ egyensúlyát. A levegőégben, kristályos szerkezetekben, mélyvizekben a világ egyetlen arca csillan, a még­ ismeretlen. Az Embert folyton előtte settengő rejtelmek csalogatják a dolgok mélyére egyre beljebb, hol a képzeletszédítő anyag cseppkő-titkai kivirágzanak. Dinnyeszeletként mutatja magát minden, egyszerre kívül és belül. Csak mi a látható mögött van, — a konok mélység — szólal meg emberül. A kőedény is kucsmaként kifordul, hogy megmutassa sötét belsejét. Vörös-fehér vérsejtek halálos csatáit rajzolja ki az arcra az igazi kép. Lehull mindenről, ami látszik, mint egy súlytalan, ócska díszlet. Aki többfelől egyszerre elindul, ezután csak az érkezik meg. A kételkedő mind csodákra vágyik, s csak hajszálerek biztos szűrőin át juthat el újból a nagyság önmagáig. talma, aminek nincs is tartalma, csak űr, és éppen ez a tar­talma, az erkölcsi felemelkedés pedig annak tudomásulvétele, hogy az űr jelen van, és tenni kell, mert az űr feltételezi a hiány kiküszöbölésének vágyát. Az emberi létet semmi sem jellemzi jobban, mint a horror vacui: a félelem az űrtől; ez ösztökéli a lehorgonyzásra, a kapcsolódásra, ebben van a cse­lekvés akarati kiindulópontja. De a tettnek irányt kell szabni, különben a tett önmagát falja fel: saját lehetőségeit is elpusztítja. Laokoón tudta, hogy a tett a cselekvés halála is lehet. Előbbre látott, mint a tró­jaiak: magára vette csoportja igaz célkitűzéseit, azokat is, ame­lyekben a trójaiak pillanatnyilag még­­ nem ismerték fel saját­jukat. Előbbre látott, mint ők, de az igazi célok és a közvetlen személyes kis megfontolások között nem tudta megteremteni a tettek kiinduló hídfőjét. Irányt szabni a tettnek — egy eszmény nevében — ez lehe­tett volna Laokoón menekülése a csendes megvetettségből a tisztaság birodalmába. Nem, életét nem menthette meg, de a halál csak konklúzió és a tettek medrének kiszabása tisztessé­ges befejezése lett volna életének. De a számára adatott egyedi létét vajon úgy élte-e végig Laokoón, hogy a végszámadás egy­általán tisztességes lehetett? Nem, Laokoón elhibázta életét: nem az embereket szolgálta, hanem az isteneket, s bűne volt ez akkor is, ha az emberek fenntartották az istenszolga státusát, ha hitték is,­­ szükségük van papot állítani Apollónnak, ön­maga, gyávasága áldozata volt, jó eszköz az istenek kezében. Bölcsessége elszakadt a cselekvéstől, cselekvése az eszmény­től, eszményei az emberektől, kiürült belőle embersége, szenve­dése ezért maradt közömbös az emberek előtt. Az istenek tud­ták, hogy az emberek nem hihetnek Laokoónnak, ezért áldoz­ták fel, s azért is, mert egy kicsit szadisták voltak, azt kínoz­ták legjobban, aki nem állhatott ellen nekik, aki az övék volt, s akinek a helyére amúgy is mindig találhattak jelentkezőt. Bi­zonyára unták is már Laokoón képét, a bölcs gondbarázdálta, meghasonlott arcát: az istenek nem szeretik a gondokba hul­lott beosztottakat, joviális mosolyt várnak tőlük, az elégedett­ség teliszájú röhejét. Az emberek pedig emelkedettséget, átszellemültséget vártak Laokoóntól: kevesen voltak, akik eszményeik megfogalmazását kívánták tőle, még kevesebben, akik tetteik megszervezését kö­vetelték volna. Mégis: a trójaiak tömegében, ahogy álltak némán­y, közömbösen, ott élt a tisztaság utáni vágy. Hétévi háború után, kegyetlenségekben, vérben, cselekben és becsapásokban, hétévi értelmetlenségben eltöltött idő után, amikor létük leg­alacsonyabb fokán már csak becstelenségben gondolkodtak és csak árulásban cselekedtek, hétévi átok után ott lobogott ben­nük, mélyen és rejtetten, erősebben, mint azelőtt: a tisztaság utáni vágy. Régi eszményeiket meggyilkolta a háború, céljaik hamisnak bizonyultak, eszközeik kegyetleneknek és véreseknek­ élt ben­nük a tisztaság vágya. Féligazságok csaptak össze fejükben, agyuk zavarosan és tompán kiutat keresett, s amit gondolko­dásuk fogalmakban kifejezni még nem tudott, azt távoli vá­gyakban kezdték megformálni. Ebben a zavaros válságállapotban, a düh és az elkeseredés ernyedtségében csak egy pillanatra váltak közömbössé a tró­jaiak: a holtponton átlendülve építeni, vagy pusztítani fognak — vadul, értelmetlenül, vergődő dühvel —, akár saját magukat is, vagy józan számítással, legjobb énjüket kivetítve terveznek majd, s hittel új világot építenek. A holtponton, az ösztönök feszültségének pillanatában eszményre, pozitív hitre van szük­ségük, tisztaságból fogant célokra: Laokoónra van szükségük, mellettük és előttük álló Laokoónra, aki beszélni tud, aki tenni tud, s hisz bennük, az emberekben, a trójaiakban. Ők már nem hittek magukban: már beengedték volna a vá­rosba a görögöket, már elegük volt a háborúból, Laokoónból, az istenekből, torkig voltak az értelmetlen vérontással. Jobbik énjüket iszaptenger takarta el, nem hihettek magukban. Szük­ségük volt valakire, akiben hihetnek, aki mindig ott volt kö­zöttük, vállalta őket és a mocskot is, de aki tovább lát, mint ők, akik a zavaros érzésekben elmerültek. A trójaiaknak em­berre volt szükségük, saját jobbik énjükre. Nem megváltót, ha­nem igaz embert, emberit éreztek ki magukból: tiszta embert. Ha az ember erkölcsi létének alapvonása az űr, akkor a tisztaság utáni vágy teszi ezt az űrt emberivé; példa lesz a trójaiak számára az, aki tiszta tudott maradni, a haladó eszmé­nyekért élő ember, aki tetteiben következetesen közeledik esz­ményeihez, de eszközeiből a meglévő lehetőségeknek megfele­lően csak azokat használja, amelyek nem okoznak másoknak fájdalmat, amelyek nem csorbítják mások emberségét. Laokoón nem tudott tenni, némasága bepiszkította emberségét. Jószán­déka mit sem változtathatott azon, ahogy őt a trójaiak látták: mert tisztának lenni annyi, mint tenni. Szándékok, jóakaratok, az, ami az emberekben csak belső indulat — rejtett lehetőség csupán. Nem érték, érték csak az lehet, ami külsővé válik: a remetének nincs értéke, az aszké­tának sincs, érték csak emberek között van, csak a megteste­sült érzés és gondolat lehet érték, ha tárgyiságában az emberek magukra ismernek, ha igazi, korhoz kötött, de a koron túlmutató emberségük mutatkozik meg benne. A trójaiaknak elegük volt Laokoón jóslataiból és áldozataiból és minden istenséghez fo­nódó kapcsolatából: kiutat kerestek, nem a bennragadás magya­rázatát. Új értéket kerestek: pozitív eszményt. Laokoón tragédiája az volt, hogy nem egy pozitív eszmé­nyért pusztult el, hogy áldozatában így sem volt semmi tragi­kus. Vannak korok, amelyek azért tragikusak, mert hiányzik belőlük a tragédia: akkor a pusztulás értelmetlensége már tö­megtragédiát termel: a meg nem értett hős komor játékát fel­váltja az önmagát nem értő tömeg tragédiája. Laokoón nem volt hős, maga is csak áldozat, példát nem mutathatott, mert maga is csak kora szemléltető leckéje maradt: a korlátok szemlél­tetése. Pedig ki kell szakadni a korlátok közül, mert lesújtó látvány a heroizált korlát: aki olyan feladatot vállalt, mint Laokoón, nem várhatott másra, mint ő: dicsőítést, amiben nincs őszinte­ség, magasztalást, ami mögött ott sompolyog a megvetés, haj­bókoló tiszteletet, amely a gerinctelenek bohóckodó kiváltsága. Laokoón Apollón magasztalása közben végleg elejtette a bölcs emberek egyik legfontosabb eszközét: saját bölcsességük szkep­tikus szemléletét. Mindentudónak képzelte magát, pedig nem látta a jövőt, de már arra is képtelen volt, hogy ezt bevallja. De Apollón papja tusája közben ráébredt tévedésére: szemé­ben már ott volt a lázadás, áldozatában pedig a megbánás. Nem azért, amit tett, hanem azért, amit valamikor tehetett volna. Késő volt. A vízikígyó összeroppantotta, és az istenek tapsoltak, és emberek értetlenül bámultak, késő volt. De halálával mégis elkezdődött valami: az utolsó jelenet, a közömbösek büntetése, Trója pusztulása. Akik megmaradtak, emlékeznek Laokoón szemére: ő maga példává nem válhatott, de sugallt már valamit a lehetséges pél­dából. Az érzékeny emlékezők építeni kezdték az elpusztított várost. Kevéske eszközzel, kevesen, de tisztán. Fényes világot már nem teremthettek, de nem is gondoltak nosztalgiával a va­lamikor oly gazdag és pompás városra: a jelenre gondoltak, mert a trójaiaknak jelenük volt, ma is, holnap is jelenük volt, mert csak építkeztek, és senkit sem akartak legyőzni vagy meg­semmisíteni, szerény eszközeik tiszták voltak, és bennük a szo­lidaritás. S ha egyesekben a dicső múlt utáni nosztalgia mégis el­nyomta a mindig jelen örömét, akkor kivezették a városból, oda, ahol Laokoón és két fia elpusztult, tanulságot múltjuk fényéből nem, de a nagy csapásokból kihajtó érzelmi és értelmi erő fel­mérésével­ merítettek. Ezzel a múltat jelenükké tették: azt, am­ rossz volt­ belőle, ami fájdalom, azt értékelték, hogy elkerül­hessék a hibákat, mert új érték csak a korlátok felismeréséből születhet, a jelen a múlt korlátai ellenében jön létre, s belőle az az igazi jelen, ami nem múlt. Laokoón nem volt a jelené: a jelen Laokoón ellenére lett azzá, ami. Mert Laokoón volt: vállalta sorsát, de végzetét nem nevezte meg; csak önmagával volt szolidáris, s mert Apollónt szolgálta, nem is szolgálhatta az embereket. A tiszta szándék és a félbe­maradt tett feszültsége felmorzsolta: nem hittek neki az em­berek, és az istenek is bosszút álltak rajta. Mártír volt, vagy csak áldozat, ki tudja ma már? Laokoón ember volt, kötelessé­gét teljesítette, s szemében fájdalom, mert így teljesítette. A VERS BELSEJE érdekel-érdekeljen bennünket, oda rejti a költő a legfőbb ér­tékeit, sejtéseit, szorongását, bátorságát. Igaz, nem könnyű, vagy legalábbis egyetlen pil­lantással nem lehetséges be­hatolni odáig, ahol és ahonnan az üzenet szól számunkra. A szétszedett szobor nem kitárul­kozó vers, annak elenére, hogy a cím (talán, vagy szándékta­­lanul) ilyen lényegre utal. Nem, a poéma mélyebben hordozza a mondanivalót, és a versol­vasáson gyakorlott műélvező­nek előbb meg kell ízlelnie a forma külső burkát. Ez­ nem más, mint maga a szétszedett szobor, mely jelképként van jelen az első sortól az utolsóig és — megszemélyesedve — be­szél, mesél, panaszkodik, visz­­szavág, bölcs vagy szenvedé­lyes. De egyáltalán miért van szükség a lírában jelképre, perszonifikációra, a költői „tol­vajnyelv“ meg nem mérhető (és kimeríthetetlen) szókincsé­re, a sűrítésnek és elvonásnak (a kettő mindig egyszerre hat) néha már-már érthetetlen va­lóságára, a valóság új miként­jére? Nem szeretném túlzottan szakmaivá avatni a magyará­zatot. Egyszerűen képzeljük el a vallomást a szétszedett szo­bor — nem szójáték! — ösz­­szefogó ereje nélkül. Ugyanezt, illetőleg hasonló tartalmat -mondanivalót — kerete nél­kül ... Nem nehéz rájönni, hogy ebben a végletesen csak feltételezhető esetben valami bizonytalan halmazállapotú be­nyomássorozattal akadna dol­gunk, érzékelhetetlen lenne, miért, minek írta a szerző azt, amit megírt, és nem nyílna meg előttünk a titka az igaz­ságnak (holott maga a formát­lan megnyilatkozás valósulna meg — persze csak elméleti­leg). Az elvontságra, a költői kép és jelképalkotás zártságára tehát szükség van. A világ egyenetlen és fegyelmezetlen részlegeit így fogja össze a költő egyetlen és egységes lá­tomássá, így mond, nem töb­bet, másat, mint a köznap vagy a tudomány. Tóth István a szépség és emberség hatal­mát, örökségét és örök voltát közelíti a kifejezésnek már­­ványszerűen tiszta és kézzel­foghatóan tömör kiműveltségé­hez. Ha a soksíkú szemlélet varázsában a szétszedett szob­rot magával a verssel (vagy a költővel magával) azonosítjuk, többé mi sem akadályoz a mű lelkének, a vers belsejének a megismerésében — hacsak nem kezdünk túl hosszan bíbelődni annak a „rejtélynek“ a kibo­gozásával, hogy miért éppen „szétszedett“ a szobor, mely részeivel és egészével minden­kié és mindeneké... A továb­biakhoz már a figyelem és az élmény hatóereje elvezet. A szétszedett szobor a múlt időt­len jelene bennünk, az idő jö­vendő teljessége, melyhez a puszta szó vonakodva ér, a kép viszont szavakká bontva érte­sít felőle. Tóth István plasz­tikája nem helyhezkötött, és a mozgás hullámvonala csak a költemény befejeztével érke­zik nyugvóponthoz. A csiszolt­­ság leírásai, melyben egy kis történelem is bennefelejtkezik és a kérdések történelme, melybe az ihlet képzőművésze­te is belejátszik, egyaránt a folytonosság érzetét kelti. Ek­ként a legmesszebbről jövő vagy legmesszebbre vivő társí­tás is mintegy eszméletünkké épül, és együtt sodródunk — szinte társszerzői minőségben — a megálmodott gyönyörű­ség és tanulság útvonalain. (m.z.) o

Next