Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-01-03 / 1. szám
ARÉNA • ARÉNA • ARÉNA • ARÉNA • ARÉNA ® ARÉNA • ARENA • ARÉNA ® ARÉNA • ARÉNA « ARÉNA ® ARÉNA « ARÉNA « TÓTH ISTVÁN A szétszedett szobor Beszédes két kezem, átszellemült lábikrám és dús hajvegetációs fejem is emlékezik tördelten valahol: én vagyok a szétszedett szobor. Mint kihúzott, vissza nem ültethető fogakat, formás dobozkákban őriznek, hazug legendákba ágyazott ereklyét. Minden szomszédos testrészem közé gránithegyként emelkedik a szellem gyógyíthatatlan rákja és gyógyító csodája — az öröklét. Vagyok, vagy voltam? — Immár egyre megy. Örökösek a simára munkált homokpartok és a folyton munkáló izomkolosszus tengere . Elhagyott öblök kisírt szemgödréből elkísér minden utamra a sószag. Csendes szemek, hangos szavak és járművek szállítanak a további megosztás felé, akár csoda halottat. Gondos őrzőim valahányszor letörlik a porszemeket rólam, tördelt részeimben egy percre megborzongok, és belém sajog valami abból, aki voltam. Vagy tán nesztelen tolvajok közeledtét sejtem, amint Hermész isten időtlen éjszakáin siklottak felém a hüllőtestű bárkák, s a Tolvaj-isten örökké fürge társai, a kalóznépek, fekete-fehér márvány szemgolyói kivágták, így a rongálok műve is vagyok én, a megrongált és remek, hajba kaptak, és ölték egymást értem az olümposzi istenek. A formálás a rongálást rám örök időkre kimérte; csiszoltságom időtlen foglalatként fagyott rá a legkisebb durva törésre. Ásító, üres szemgödreimen át végtelen kalandokra bocsátkoztak bennem kitapinthatatlanul sima és hangtalan éjszakák; pórusról pórusra hatoltak egyre beljebb, és észrevétlenül, mint sivatagi tolvajok, akik szakszerű félelemmel kikutatják a legrejtettebb kincsesvermet. És hányszor megállt Héliosz, a Napisten, vak szememnél, a belém vezető két alagútnál, egészen eddig kergette az éjt, amely a testek belsejében bujkál. És a szoborból kezdtem éjjé válni, mint ahogy kő voltam, mielőtt szoborrá lettem; ívelt partok és kéklő gömbterek darabokra törtek körülöttem. Alájuk temetődtem én is az egyiptomi sötétségben, s amint leestem összetörten, különös dolog történt velem: hallottam, mint szól a piros harang — a szív — bennem, a sejtekbe zárt csendben. Nem az én szívem, hiszen a faragványnak — legyen bármilyen formás — szíve nincsen. A koldus ősök szíve lehetett, akikről engem szoborrá mintáztak, megsemmisültek, és mégis visszajöttek elveszett, kihűlt, tiszta lázak, amelyekben a kőkemény szegénység egy világgal mert farkasszemet nézni, hogy aszkéta heggyé növessze önmagát. S most kemény gyanakvása megrángatta a szívem, és megingatta a tolvaj-léptű éjszakát. És most a szegénység csodája — amelynek tér sem kell — visszaad halott önmagamnak: az éltető, zöld, tengeri szél — érzem — a hónom aljához is ér, s kirajzolódom világnyi terekben. De mindez csak a szegénység csodája bennem. Csoda, hogy, mint csirrogó játékszerek, újból parti madarak totyognak felém; meleg testű hullám éri lábam, mint a megtérő Odüsszeuszt hű kutyája, és záporoznak rám jégesőként legrégibb ismerőseim , a csillagok, s én azzal jutalmazom meg őket, hogy vagyok. Kopik a kő, porlik a föld, tarkállik a szemét, amerre jár az ember; csillan az új érc, villanó üveg rebben, mint szüzek félénk, kíváncsi szeme, s én egy vagyok a türelemmel. Nemcsak úgy élek, mint Niké töredéke a Louvre-ban, egy lépcsőházban , víz és ég nélküli hajó, és fakó keze lehullt gyümölcs, üvegbe zártan. Igazából csak ott éltet az ég, ahol egy percig agyvelője voltam, mint kókusz kérge, hófehér tejét, — és mégis töredékekben heverek holtan. Mért hagyott el szép oszthatatlanságom? Ki fejti meg a dolgok kemény nyitját?! Folyton önmagukat cáfolják a dolgok, és váratlanul önmagukat bizonyítják. Látogatnak mindenfelől szakállas tudósok, sima üzletemberek, lelkes sznobok, szemfényvesztő tolvajok, borzas, mosdatlan bíbikek, pedáns műgyűjtők, szent alázatú képfaragók, lenyírt hajú képrombolók és szakavatott vigécek, széttördelt súlyomat és töretlen súlytalanságom latolgatják és ebből sejtem azt , amit ki nem mondana egyikük sem: hogy élek. Az ifjú mérnök új szerzetesi szigorában újból egésszé születek, és ott vagyok a szédítő, fehér mappán, amíg a felosztó vonalakat meg nem húzza, aztán — ha úgy érzi, hogy egészemhez ért — széttördelt darabokban jelenek meg újra. A modern mágusok — az építészek — keze nyomán mészfehéren megjelenek, magasba emelkedem a fák, az emberek és terek fölé, egész a felhőkig, ha szívósan idéznek. De, mint a bűvészinasok, fennakadnak a legvégső varázsszón, amikor én — a hamuból feltámadt pipőke — már-már szolgálójuknak látszom. Pénelopé, a harmatos, bezárt kelyhű virág, húsz évig vásznat szőtt, és dér ütötte szög haját. Cincinnatus — győztes vezér — a triumfus helyett — ekéje, békés ökrei nyomában lépeget. Göröngyön alszik, figyeli a legnagyobb vezér, hogy zárkózik fel a barázdák csendes, barna cuhorja, hogy hajt ki s mint szökik szárba a mag, s a búzaszálak centurióit tartja Róma leghűségesebb katonáinak. Tengerre kelnek az új városalapítók, és szíjjá vágott bivalybőrrel mérik ki, földszagú szabadkézzel húzzák meg a legelső és szabálytalan alapvonalat, és Alapítókká nőnek, ha megértik a kulcsszót, amely mindent éltető és egyszerre látó, mint a Nap. Hull, hull esőként az idő: sebzett testrészeimről Hadészbe sodorja a parányi köszemeket, vetkőzik le rólam minden, ami volt, hogy még tisztábban lássék, ami már lehetett. Ahogy a fürdő parasztgyermek anyaszült meztelenül kél át mindig a folyón, pucéran, dísztelenül hatoltam át a velem szembehajozó kalmárnépeken, évezredek díszes szertartásain, vakbuzgó, szurtos zarándokmeneten, mert nem volt semmi szégyellnivalóm. És rólam mintázódott egyszer a trónfosztott Titán, a legfőbb isten, Oidipusz kiejti jelzőtlen nevemet, és győz a félelmetes szfinxen. Növények, szelek, tengerek, folyók mind testületileg igyekeznek felvenni a képem; az ember jobb része vagyok, aki legelőször és gyanútlanul a vizekbe, erdőkbe és kövekbe teljesen kiléptem. Anyagok belső, levegős szerkezetében, a szomjúságtól részeg szemgolyó mind kutat, tisztásokat teremt magának az anyagszerkezetek lombjai között, és mind fürkészi, hová tűnhetett el a körülöttem táncoló nimfacsapat. Az Ember olyan komolyan veszi önmagát, mintha gyermekként játszanék: szemében bolygókká nőnek az elektronok, s izgalmas játéktérré népesül be az ég. A látcső gömb alakú, nagy kalitka, amelyből ki már sose száll, mit a felnőtt értelem foglyul ejtett — a csillagsereg — a kimért pályákon hangtalanul keringő sok aranymadár. Fogsz-e még most is méltó meséket szőni, gyermekként csodálkozó Ember, az új lényekről, melyeket az értelem a kezedbe adott, vagy — mint gonosz gyermek a madárfiókákat — elsorvasztod, és megfojtod?! Püthagorasz utódai — a szellem öncsonkító janicsárjai — kristályos szellemük is feldúlják, ha a közös nevezők ösvényein szem elől vesztenek engemet — az egységeset — a világ egyensúlyát. A levegőégben, kristályos szerkezetekben, mélyvizekben a világ egyetlen arca csillan, a még ismeretlen. Az Embert folyton előtte settengő rejtelmek csalogatják a dolgok mélyére egyre beljebb, hol a képzeletszédítő anyag cseppkő-titkai kivirágzanak. Dinnyeszeletként mutatja magát minden, egyszerre kívül és belül. Csak mi a látható mögött van, — a konok mélység — szólal meg emberül. A kőedény is kucsmaként kifordul, hogy megmutassa sötét belsejét. Vörös-fehér vérsejtek halálos csatáit rajzolja ki az arcra az igazi kép. Lehull mindenről, ami látszik, mint egy súlytalan, ócska díszlet. Aki többfelől egyszerre elindul, ezután csak az érkezik meg. A kételkedő mind csodákra vágyik, s csak hajszálerek biztos szűrőin át juthat el újból a nagyság önmagáig. talma, aminek nincs is tartalma, csak űr, és éppen ez a tartalma, az erkölcsi felemelkedés pedig annak tudomásulvétele, hogy az űr jelen van, és tenni kell, mert az űr feltételezi a hiány kiküszöbölésének vágyát. Az emberi létet semmi sem jellemzi jobban, mint a horror vacui: a félelem az űrtől; ez ösztökéli a lehorgonyzásra, a kapcsolódásra, ebben van a cselekvés akarati kiindulópontja. De a tettnek irányt kell szabni, különben a tett önmagát falja fel: saját lehetőségeit is elpusztítja. Laokoón tudta, hogy a tett a cselekvés halála is lehet. Előbbre látott, mint a trójaiak: magára vette csoportja igaz célkitűzéseit, azokat is, amelyekben a trójaiak pillanatnyilag még nem ismerték fel sajátjukat. Előbbre látott, mint ők, de az igazi célok és a közvetlen személyes kis megfontolások között nem tudta megteremteni a tettek kiinduló hídfőjét. Irányt szabni a tettnek — egy eszmény nevében — ez lehetett volna Laokoón menekülése a csendes megvetettségből a tisztaság birodalmába. Nem, életét nem menthette meg, de a halál csak konklúzió és a tettek medrének kiszabása tisztességes befejezése lett volna életének. De a számára adatott egyedi létét vajon úgy élte-e végig Laokoón, hogy a végszámadás egyáltalán tisztességes lehetett? Nem, Laokoón elhibázta életét: nem az embereket szolgálta, hanem az isteneket, s bűne volt ez akkor is, ha az emberek fenntartották az istenszolga státusát, ha hitték is, szükségük van papot állítani Apollónnak, önmaga, gyávasága áldozata volt, jó eszköz az istenek kezében. Bölcsessége elszakadt a cselekvéstől, cselekvése az eszménytől, eszményei az emberektől, kiürült belőle embersége, szenvedése ezért maradt közömbös az emberek előtt. Az istenek tudták, hogy az emberek nem hihetnek Laokoónnak, ezért áldozták fel, s azért is, mert egy kicsit szadisták voltak, azt kínozták legjobban, aki nem állhatott ellen nekik, aki az övék volt, s akinek a helyére amúgy is mindig találhattak jelentkezőt. Bizonyára unták is már Laokoón képét, a bölcs gondbarázdálta, meghasonlott arcát: az istenek nem szeretik a gondokba hullott beosztottakat, joviális mosolyt várnak tőlük, az elégedettség teliszájú röhejét. Az emberek pedig emelkedettséget, átszellemültséget vártak Laokoóntól: kevesen voltak, akik eszményeik megfogalmazását kívánták tőle, még kevesebben, akik tetteik megszervezését követelték volna. Mégis: a trójaiak tömegében, ahogy álltak némány, közömbösen, ott élt a tisztaság utáni vágy. Hétévi háború után, kegyetlenségekben, vérben, cselekben és becsapásokban, hétévi értelmetlenségben eltöltött idő után, amikor létük legalacsonyabb fokán már csak becstelenségben gondolkodtak és csak árulásban cselekedtek, hétévi átok után ott lobogott bennük, mélyen és rejtetten, erősebben, mint azelőtt: a tisztaság utáni vágy. Régi eszményeiket meggyilkolta a háború, céljaik hamisnak bizonyultak, eszközeik kegyetleneknek és véreseknek élt bennük a tisztaság vágya. Féligazságok csaptak össze fejükben, agyuk zavarosan és tompán kiutat keresett, s amit gondolkodásuk fogalmakban kifejezni még nem tudott, azt távoli vágyakban kezdték megformálni. Ebben a zavaros válságállapotban, a düh és az elkeseredés ernyedtségében csak egy pillanatra váltak közömbössé a trójaiak: a holtponton átlendülve építeni, vagy pusztítani fognak — vadul, értelmetlenül, vergődő dühvel —, akár saját magukat is, vagy józan számítással, legjobb énjüket kivetítve terveznek majd, s hittel új világot építenek. A holtponton, az ösztönök feszültségének pillanatában eszményre, pozitív hitre van szükségük, tisztaságból fogant célokra: Laokoónra van szükségük, mellettük és előttük álló Laokoónra, aki beszélni tud, aki tenni tud, s hisz bennük, az emberekben, a trójaiakban. Ők már nem hittek magukban: már beengedték volna a városba a görögöket, már elegük volt a háborúból, Laokoónból, az istenekből, torkig voltak az értelmetlen vérontással. Jobbik énjüket iszaptenger takarta el, nem hihettek magukban. Szükségük volt valakire, akiben hihetnek, aki mindig ott volt közöttük, vállalta őket és a mocskot is, de aki tovább lát, mint ők, akik a zavaros érzésekben elmerültek. A trójaiaknak emberre volt szükségük, saját jobbik énjükre. Nem megváltót, hanem igaz embert, emberit éreztek ki magukból: tiszta embert. Ha az ember erkölcsi létének alapvonása az űr, akkor a tisztaság utáni vágy teszi ezt az űrt emberivé; példa lesz a trójaiak számára az, aki tiszta tudott maradni, a haladó eszményekért élő ember, aki tetteiben következetesen közeledik eszményeihez, de eszközeiből a meglévő lehetőségeknek megfelelően csak azokat használja, amelyek nem okoznak másoknak fájdalmat, amelyek nem csorbítják mások emberségét. Laokoón nem tudott tenni, némasága bepiszkította emberségét. Jószándéka mit sem változtathatott azon, ahogy őt a trójaiak látták: mert tisztának lenni annyi, mint tenni. Szándékok, jóakaratok, az, ami az emberekben csak belső indulat — rejtett lehetőség csupán. Nem érték, érték csak az lehet, ami külsővé válik: a remetének nincs értéke, az aszkétának sincs, érték csak emberek között van, csak a megtestesült érzés és gondolat lehet érték, ha tárgyiságában az emberek magukra ismernek, ha igazi, korhoz kötött, de a koron túlmutató emberségük mutatkozik meg benne. A trójaiaknak elegük volt Laokoón jóslataiból és áldozataiból és minden istenséghez fonódó kapcsolatából: kiutat kerestek, nem a bennragadás magyarázatát. Új értéket kerestek: pozitív eszményt. Laokoón tragédiája az volt, hogy nem egy pozitív eszményért pusztult el, hogy áldozatában így sem volt semmi tragikus. Vannak korok, amelyek azért tragikusak, mert hiányzik belőlük a tragédia: akkor a pusztulás értelmetlensége már tömegtragédiát termel: a meg nem értett hős komor játékát felváltja az önmagát nem értő tömeg tragédiája. Laokoón nem volt hős, maga is csak áldozat, példát nem mutathatott, mert maga is csak kora szemléltető leckéje maradt: a korlátok szemléltetése. Pedig ki kell szakadni a korlátok közül, mert lesújtó látvány a heroizált korlát: aki olyan feladatot vállalt, mint Laokoón, nem várhatott másra, mint ő: dicsőítést, amiben nincs őszinteség, magasztalást, ami mögött ott sompolyog a megvetés, hajbókoló tiszteletet, amely a gerinctelenek bohóckodó kiváltsága. Laokoón Apollón magasztalása közben végleg elejtette a bölcs emberek egyik legfontosabb eszközét: saját bölcsességük szkeptikus szemléletét. Mindentudónak képzelte magát, pedig nem látta a jövőt, de már arra is képtelen volt, hogy ezt bevallja. De Apollón papja tusája közben ráébredt tévedésére: szemében már ott volt a lázadás, áldozatában pedig a megbánás. Nem azért, amit tett, hanem azért, amit valamikor tehetett volna. Késő volt. A vízikígyó összeroppantotta, és az istenek tapsoltak, és emberek értetlenül bámultak, késő volt. De halálával mégis elkezdődött valami: az utolsó jelenet, a közömbösek büntetése, Trója pusztulása. Akik megmaradtak, emlékeznek Laokoón szemére: ő maga példává nem válhatott, de sugallt már valamit a lehetséges példából. Az érzékeny emlékezők építeni kezdték az elpusztított várost. Kevéske eszközzel, kevesen, de tisztán. Fényes világot már nem teremthettek, de nem is gondoltak nosztalgiával a valamikor oly gazdag és pompás városra: a jelenre gondoltak, mert a trójaiaknak jelenük volt, ma is, holnap is jelenük volt, mert csak építkeztek, és senkit sem akartak legyőzni vagy megsemmisíteni, szerény eszközeik tiszták voltak, és bennük a szolidaritás. S ha egyesekben a dicső múlt utáni nosztalgia mégis elnyomta a mindig jelen örömét, akkor kivezették a városból, oda, ahol Laokoón és két fia elpusztult, tanulságot múltjuk fényéből nem, de a nagy csapásokból kihajtó érzelmi és értelmi erő felmérésével merítettek. Ezzel a múltat jelenükké tették: azt, am rossz volt belőle, ami fájdalom, azt értékelték, hogy elkerülhessék a hibákat, mert új érték csak a korlátok felismeréséből születhet, a jelen a múlt korlátai ellenében jön létre, s belőle az az igazi jelen, ami nem múlt. Laokoón nem volt a jelené: a jelen Laokoón ellenére lett azzá, ami. Mert Laokoón volt: vállalta sorsát, de végzetét nem nevezte meg; csak önmagával volt szolidáris, s mert Apollónt szolgálta, nem is szolgálhatta az embereket. A tiszta szándék és a félbemaradt tett feszültsége felmorzsolta: nem hittek neki az emberek, és az istenek is bosszút álltak rajta. Mártír volt, vagy csak áldozat, ki tudja ma már? Laokoón ember volt, kötelességét teljesítette, s szemében fájdalom, mert így teljesítette. A VERS BELSEJE érdekel-érdekeljen bennünket, oda rejti a költő a legfőbb értékeit, sejtéseit, szorongását, bátorságát. Igaz, nem könnyű, vagy legalábbis egyetlen pillantással nem lehetséges behatolni odáig, ahol és ahonnan az üzenet szól számunkra. A szétszedett szobor nem kitárulkozó vers, annak elenére, hogy a cím (talán, vagy szándéktalanul) ilyen lényegre utal. Nem, a poéma mélyebben hordozza a mondanivalót, és a versolvasáson gyakorlott műélvezőnek előbb meg kell ízlelnie a forma külső burkát. Ez nem más, mint maga a szétszedett szobor, mely jelképként van jelen az első sortól az utolsóig és — megszemélyesedve — beszél, mesél, panaszkodik, viszszavág, bölcs vagy szenvedélyes. De egyáltalán miért van szükség a lírában jelképre, perszonifikációra, a költői „tolvajnyelv“ meg nem mérhető (és kimeríthetetlen) szókincsére, a sűrítésnek és elvonásnak (a kettő mindig egyszerre hat) néha már-már érthetetlen valóságára, a valóság új mikéntjére? Nem szeretném túlzottan szakmaivá avatni a magyarázatot. Egyszerűen képzeljük el a vallomást a szétszedett szobor — nem szójáték! — öszszefogó ereje nélkül. Ugyanezt, illetőleg hasonló tartalmat -mondanivalót — kerete nélkül ... Nem nehéz rájönni, hogy ebben a végletesen csak feltételezhető esetben valami bizonytalan halmazállapotú benyomássorozattal akadna dolgunk, érzékelhetetlen lenne, miért, minek írta a szerző azt, amit megírt, és nem nyílna meg előttünk a titka az igazságnak (holott maga a formátlan megnyilatkozás valósulna meg — persze csak elméletileg). Az elvontságra, a költői kép és jelképalkotás zártságára tehát szükség van. A világ egyenetlen és fegyelmezetlen részlegeit így fogja össze a költő egyetlen és egységes látomássá, így mond, nem többet, másat, mint a köznap vagy a tudomány. Tóth István a szépség és emberség hatalmát, örökségét és örök voltát közelíti a kifejezésnek márványszerűen tiszta és kézzelfoghatóan tömör kiműveltségéhez. Ha a soksíkú szemlélet varázsában a szétszedett szobrot magával a verssel (vagy a költővel magával) azonosítjuk, többé mi sem akadályoz a mű lelkének, a vers belsejének a megismerésében — hacsak nem kezdünk túl hosszan bíbelődni annak a „rejtélynek“ a kibogozásával, hogy miért éppen „szétszedett“ a szobor, mely részeivel és egészével mindenkié és mindeneké... A továbbiakhoz már a figyelem és az élmény hatóereje elvezet. A szétszedett szobor a múlt időtlen jelene bennünk, az idő jövendő teljessége, melyhez a puszta szó vonakodva ér, a kép viszont szavakká bontva értesít felőle. Tóth István plasztikája nem helyhezkötött, és a mozgás hullámvonala csak a költemény befejeztével érkezik nyugvóponthoz. A csiszoltság leírásai, melyben egy kis történelem is bennefelejtkezik és a kérdések történelme, melybe az ihlet képzőművészete is belejátszik, egyaránt a folytonosság érzetét kelti. Ekként a legmesszebbről jövő vagy legmesszebbre vivő társítás is mintegy eszméletünkké épül, és együtt sodródunk — szinte társszerzői minőségben — a megálmodott gyönyörűség és tanulság útvonalain. (m.z.) o