Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-02 / 1. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! r / XXV. ÉVFOLYAM • 1. (1105.) SZÁM • ARA 1 LEJ « KOLOZSVÁR, 1970. JANUÁR 2. LAPJA Deák M. R i a : Maszkok Mié várunk az újjászervezett kiadói élettől? A szónoki kérdés, azt hiszem, akkora zsák, hogy a lehetőségek vászna nem is mindig adja ki. Am a szükségletek felől közeledve, lehetet­len nem azzal kezdenünk, hogy a romániai könyvkiadói tevékenység átszervezése és de­centralizálása — mindaz amit Nicolae Ceau^escu elvtárs az írók tavalyi országos tanácskozásán célként és feladatként jelölt meg — vagyis a kiadók számának növelése, a jobb munkameg­osztás megteremtése valamint az egyes egysé­gek határozottabb arcélének kialakítása, irodal­mi közéletünk fejlődésének és gazdagodásának elengedhetetlen követelménye volt. Az ország különböző művelődési központjaiban megala­kított új kiadók új lehetőségeket nyitnak mind a román nép, mind a vele együttlakó nemzetiségek szellemi szükségleteinek jobb kielégítésére. Ép­pen ezért miképpen az ország egész szellemi életében, úgy a romániai magyar nemzetiség életében is — az átszervezés után — a könyv­kiadónak az eddiginél jelentősebb szerepet kell játszania. Nagyobbat mind eddig. És ezt nem a bírálat igénye mondatja velem, hanem a kiala­kult helyzet. Bármennyire furcsán hangzik, nem pusztán könyvek kiadását várjuk az immár szám­szerűen is meggyarapodott kiadói egységektől, hanem szellemi igények kielégítését. Nemcsak azt (amit a kiadó eddig is több-kevesebb sikerrel elvégzett), hogy az alkotó munka eredményeit összegyűjtse, szelektálja és terjessze; ennél töb­bet, azt, hogy jelen és jövendő szükségleteinek felmérésével egyik stratégája legyen a közmű­velődésnek. Erre nagyobb önállóságuk is fel­jogosítja és kötelezi őket. Kós Károly világította meg előttem egy be­szélgetés során annak — megítélésem szerint — alapos okát, miért nem fejlődött ki a prózairo­dalommal és a költészettel azonos mértékkel mérhető magyar drámairodalom a két világhá­ború közötti Romániában. A nagyobb városok­ban működő állandó színházak a megfelelő anyagi eszközökkel rendelkező polgári, kispol­gári rétegek igényeit elégítették ki szükségsze­rűen. Ez viszont olyan szűk keret volt, amibe sehogyan sem fértek el az élet — íróink javát foglalkoztató — nagy problémái. Intézmény szerepének s felelősségének illuszt­rálására nem is kell ennél súlyosabb példa. Az irodalmi alkotómunka és az általános művelő­dési igények összehangolásánál nem kell na­gyobb és felelősségteljesebb feladat könyvkiadó számára. Annál is inkább, mert ez a két igén;, jelenleg látszólag ellentmond. Az alkotómunka jövőbe tekint, új formát keres új tartalmaknak. A közművelődésnek számolnia kell a jelennel is, ami lényegében még múlt. Számolnia kell azzal, hogy a széles dolgozó tömegek olvas­mányigénye nem mindig vagy csak ritkán fedi a jelen irodalmi törekvéseit. A kiadóktól tehát mindenekelőtt azt várjuk el, hogy erősítse meg az írói frontok kapcsolatát az olvasói hátor­szággal. A széles tömegek könyvhöz szoktatása jelentős mértékben kiadói politika kérdése. Mert hiba lenne nem számolni azzal, hogy iro­dalmunk eszmei és művészi színvonala jelen­tősebb növekedést mutat, mint a tömegek irán­ta való érdeklődése. Irodalmunk létérdeke e helyzet megjavítása. Nagy példányszámú és ár­ban is hozzáférhető kiadványokra lesz szükség. Elsősorban irodalmunk klasszikus műveinek állandó piacon tartására. Az iskolai könyvtárak módszeres és tudományos feltöltésére, hogy a tantervben kötelezőnek előírt olvasmányanyag mindig hiánytalanul rendelkezésére álljon a ta­nuló ifjúságnak. Bár nem tűztem feladatomul a kiadók távirá­nyítását, pusztán az általam legszükségesebbnek vélt kérdéseket tettem szóvá, mégsem mehetek el némán az irodalmi gyakorlat szülte gondok mellett. A valamennyiünk által vallott alkotó marxista politikai és esztétikai igényeken belül a legteljesebb alkotói szabadság biztosítását várjuk, az irányzatok és ízlések sokféleségét, melynek alapja — többek között — az egyes kiadók ésszerű munkamegosztása, sajátos arcélű intézmények kialakítása. Talán a művészi igényességet kelle­ne itt vastagabban aláhúznunk. Volt ugyanis kiadó, amelynél a „könyves emberré“ válás leginkább talán a szerző türelmén múlott: ki tudta-e várni azt az időt, amíg — bizonyos rosszul értelmezett egyenlőség nevében — a kézirata nyomdába került. És ha már időről van szó, hadd említsem meg a kéziratok úgy­nevezett nyomdai átfutási idejének anakronisz­tikus hosszúságát, amely bizonyos reformokat tesz szükségessé. Tartozom az olvasónak annak bevallásával, hogy egyetlen olyan kérdést sem írtam itt le, ami idegen lenne kiadóinktól. Az itt elhangzot­tak az elmúlt évek során állandóan napirenden forogtak, és épp ez jogosít fel arra, hogy az újjászervezett (és menet közben tovább alakuló) kiadói egységek figyelmét ismét felhívjuk rá­juk. És még valami: az a bizalom, amit kiadói szakembereink az évek során olvasóknál és íróknál egyaránt kivívtak. HUSZAR SÁNDOR Orbán Balázs nyomában A szülőföld alaposabb meg­ismerésének és ugyanakkor a fáradságos, de mégis gyönyö­rűséges barangolásoknak a vá­gya nem éppen új dolog Er­délyben sem. A XVIII. század második felében Benkő József megkísérelte Erdély részletes, minden megye és minden köz­ség történetét feltáró leírását, és a Transsilvania után meg­írta a Transsilvania speciális-1, amire azonban sohasem kapott kiadót. De talán még közvet­lenebbül járult hozzá az Er- dély-ismeret gazdagításához, a szülőföld és a szülőföld la­kói alapos ismeretéhez Benkő Ferenc nagyenyedi professzor. Ő és késői utóda, Zeyk Miklós indította útnak az ifjúságot, hogy ismerje és szeresse meg Erdély földjét és lakóit. Az anyanyelv szeretete a követ­kező nemzedékek lelkében, a szabadság és testvériség szelle­mében, szorosan összefonódott a szülőföld és az itt együttélő népek szeretetével. Akik a XIX. század első évtizedeiben fölkerekedtek, hogy Erdélyt megismerjék, azok már nem­csak a hegyeket, folyókat, a történelmi emlékeket látták meg és írták le, hanem kiter­jedt figyelmük a nép, a váro­si polgárság, sőt a bányászok életére is, minden nemzetiségi különbség nélkül. Amikor Orbán Balázs életé­re és munkájára gondolunk, fel kell idéznünk az 1830-as és 40-es évek társadalmi lég­körét, s a szabadságharc és az emigráció éveit is, amelyek egész életútjának elhatározó indításokat adtak. Mikó Imre friss esszéjében* szinte film­szerű érdekességgel suhannak * Beke György, Fodor Sándor, Mikó Imre, Orbán Balázs nyomdokain, Bukarest, Irodal­mi Könyvkiadó, 1969. el előttünk a képek. A családi történet és az európai történe­lem szálait egyforma bizton­sággal követi és gombolyítja fel, hogy azután az Orbán Ba­lázs útját is valósággal vele együtt tegyük meg, és minden gondját megosszuk. Természe­tesen az író nem teheti meg az egész utat Orbán Balázzsal, és bizonyára nem ismeri olyan részleteiben a székelyföldi templomok, romok, faluk, vá­rak történetét, a vizeket, a for­rásokat, a fürdőket, a mondá­kat, a hagyományokat, mint egykor a „nagy utazó“, de an­nál inkább megfigyeli Orbán Balázs egész vándordíját, an­nak ma is tanulságos módsze­rét és a mának szóló célkitű­zéseit. A felfedezés öröme épp­oly erős Mikó Imrében, mint hajdan, azon a hosszú, kalan­dos és romantikus úton Orbán Balázsban lehetett. Ezért Mikó Imre Orbán Balázs munkájá­nak is az élményszerűségére figyelmeztet. Tegyük azonban hozzá azt is, hogy Orbán Ba­lázs rengeteget tanult a termé­szettudósoktól, geográfusoktól, történészektől, régészektől, va­lamint a néptől. Borszék ter­mészeti világának részletes le­írását például jórészt Pávai Vájná Elektől vette át, de a maga romantikus egyéniségé­ben és stílusában megfürdetve — újraalkotta. Orbán Balázs nyelvét és stí­lusát inkább romantikusnak, mint archaizálónak és népi jellegűnek tartom. Erre valla­nak a képei és jelzői, egész látásmódja. A romantika ko­ra adta a lelkesültségét, a messzire mutató célok lanka­datlan szolgálatát. Orbán Ba­lázs a Hargita világában volt (Folytatása a 2. oldalon) VITA ZSIGMOND író, rende zó Tehát: egy igazi színházi maratón után, amely során ennyi és ennyi előadást látott a vidéki selejtezőkön és ennyi meg ennyi előadást a buka­resti döntőn, az országos bí­rálóbizottság nyilvánosságra hozta ítéletét, melyről lesz még szó lapunk művészeti ol­dalain éppen úgy, mint a mű­vészeti és művelődési lapok­ban általában. Persze nem a döntésekről magukról fogunk vitatkozni, hiszen a hazai szín­játszás fesztiválja mégsem kétfordulós labdarúgó bajnok­ság, és bár minden valamire­való színművésznek s színház­nak vannak drukkerei, még­sem az egyes teljesítményeken kell továbbrágódni ilyen al­kalmakkor, hanem a minden egyes színpadunk szempontjá­ból általánosítható tanulságo­kon. A legjobb előadóestet jutal­mazó kettéosztott díj egyik nyertese Varga Vilmos, akinek Maszek balladája véleményem szerint több okból méltán kép­viseli a romániai magyar szín­játszást — az év egyik legje­lentősebb teljesítményeként — a díjazottak listáján. Varga Vilmos ugyanis jellegzetes képviselőjévé vált azoknak a fiatal (de már nem legfiata­labb) színészeknek, akiket nem elégít ki egy-két szerep, amelyhez évadonként hozzá­jutnak, s ezért versmondás­ban, egész előadóestek meg- komponálásában élik ki ma­gukat. Varga Vilmos megérde­melte a díjat, de amikor őt ünnepeljük, az Illyés Kinga és Balogh Éva, Bányai Irén és Nemes Levente vállalkozó kedvét s művészetét is dicsér­jük. Mindenkiét, aki a romá­niai magyar vers élőszóval való tolmácsolását hivatássze­rűen vállalja. Varga Vilmos pedig éppen irodalmunk újat akaró s fiatalabb ágának lett az utazó ügynöke; ezreket győz meg érthetetlennek bé­lyegzett versek közérthetősé­géről. Díjazásának szívből örü­lünk! Csiky András személyében pedig az a színésznemzedék állt a dobogóra, amely most már vitathatatlanul a fő ter­hét hordozza színpadi művé­szetünknek: a László Gerőé, Lohinszky Lorándé, Sinka Ká- rolyé. Éppen tőlük várjuk a hazai magyar drámaírás mű­vészileg teljesértékübb kép­viseletét színpadjainkon. Az ő hitüktől, hogy eredeti és újat mondó drámaírás nélkül nincs újat hozó színjátszás sem. Ezért aztán őszintén gratulá­lunk a marosvásárhelyi román szekciónak, amely kitűnő elő­adásban vitte színpadra Du- mitru Radu Popescu Szomorú angyalok című drámáját. Az ő győzelmük is az együtt fia­talodó írásművészet és színját­szás sikere. Várjuk a színmű kolozsvári magyar nyelvű be­mutatóját; Taub János már dolgozik rajta. És várjuk azo­kat a rendezői bravúrokat, amelyek végre országos vissz­hangot biztosítanak a Páskán- di Géza, Kocsis István, Földes Mária, Deák Tamás vagy a Méhes György legértékesebb szövegeinek is. MAROSI PÉTER Mellékletünk: színes falinaptár

Next

/
Thumbnails
Contents