Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1971-01-01 / 1. szám

ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVI. ÉVFOLYAM ■ 1. (1157.) SZÁM ■ ARA 1 LEJ ■ KOLOZSVÁR, 1971. JANUAR 1. Siemlér Ferenc írja Aki írással foglalkozik, néha olyankor is kap egy-egy ismerős vagy ismeretlen olvasójától biztató levelet, amikor a minden erőfeszítésével jónak kívánt műve éppenséggel nem aratott elismerést a hozzáértők tábo­rában. Ilyenkor az ember némi mélabűval veszi tudomásul a talán vigasztalásnak szánt mondatokat, sőt udvaria­san válaszol is a levelekre. Persze könnyed fölényes­séggel, mintha nem bántaná a kritika közönye és el­utasítása, és az egyetlen fontos a levélíró személyes véleménye volna. Minden rejtve marad azonban a magánélet néma éjszakájában. És ez így van rendjén. Mennyire más azonban a helyzet, ha többé-kevésbé sikert aratott könyv forog a szőnyegen. Mert ilyen­kor is jönnek levelek — szintén kedvesek és biztatók, amelyekre éppen olyan udvariasan illik válaszolni, s ugyancsak azzal a fölénnyel, mintha a levélíró vé­leménye volna az egyetlen és a döntő. Mégis méltánytalanság, hogy a levélírók ilyenkor is a névtelenség homályába burkolóznak. Miért ne ve­hessék nyilvánosan is tudomásul a szerző forró há­láját, szívből jövő köszönetét, mélységes elismerését, ha már véleményük egybehangzik az arra hivatottak megállapításaival?... Miért ne lehetne elismerő so­raiknak megadni a nekik kijáró helyet nyomtatás­ban?... Persze ez csak komolytalan álmodozás, az örven­dező szerző képzelgése, miközben a tintával egymás alá rótt vagy géppel írt sorokat olvassa. Hogyan is le­hetne magánlevelekkel elárasztani a sajtót? ... Ugyan kérem!... Éppen ezért hát csak gondolatban köszönöm meg T. G. egykori iskolatársamnak és Sz. J. nyugdíjasnak, akii apám 1900-ban érettségiztetett, és a négy-öt többi levélírónak, amiért soraikkal az utóbbi hetekben föl­kerestek. És biztosítom őket, hogy leveleik egyszer majd csak mégis nyilvánosságot nyernek. Kár, hogy nem ér­hetjük meg. GELLERT SÁNDOR Bál itt a bál Láttál-e már bál-igyekvő falut? Hányják a fák szélfésülte hajuk. Fehér falú kis házakkal mintha szaladna egy körbeforgó hinta. Az iskola tanácstermét készítik, ablakait virágcsomók ékítik, a mennyezet ia-fia nyög a papírláncba, közbül dróton imázik a lámpa, mint egy láma. Fejik már a tehenet a cigányok. Pénzes tányér éhes macskaként nyávog. Nézd csak Juhász Józsit, amint karót rejt az ajtózugba. Bál itt a bál. A nagybőgő bikabornyát döfi, rúgja. Udvar felőli szegelet. Ott öblít a pulyasereg. Ott velem is olyan táncot vágott le Kis Piroska, hogy a konta úrfiságom szégyeningét kimosta. Küllőpárok surringoltak cifrára kötötten. Utánuk én a hajnalok dűlőin döcögtem. A vad lányba s az időkbe belegyönyörödtem ... LASZLÓFFY CSABA Az idő nyomai Szánalmasan bicegő postás órádon tíz perccel előbbre vitted a nagymutatót úgy szaladgálsz hogy le ne késd széthordani a század rotációs-gépeken sokszorosított számtalan szeszélyét zizegve hivalkodnak a kis alkalmi hírekkel teletűzdelt napilapok s elhanyagolt könyvtárak homályában poros pupillájú patkányok rágják az évszázadoknál is maradandóbb műveket Az új esztendőben legyen más is boldog ne csak a szerkesztő, hiszen könnyű a szerkesztőnek bol­dognak lenni, annyi szép kéz­irattól elvakultan, annyi jó, derék és kellemes munkatárs, főnök és volt munkatárs sze- retetétöl övezetten, annyi nagy gondolat párájában meleged­vén, mindenki igazát sajátja­ként védelmezvén január else­jétől december harmincadiká- ig, hogy csak erre az egy nap­ra és éjszakára felejtse el, mekkora feladat vár rá a lét folytonosságának a megőrzésé­ben (meg is inog ilyenkor eresztékeiben a Világ, ugye minden kedves olvasó érzi éj­féltájt?), ettől vagyunk mi, szereksztők, oly kimondhatat­lanul boldogok (s ezt a nagy boldogságot nem ronthatja meg olyan csekélység, hogy a naptár még nem tünteti fel a Szerkesztők Napját, csak any- nyit ír: december 31, semmi több), attól vagyunk mi, szerkesztők szédületesen bol­dogok, hogy nélkülünk min­denki azt liihetné: ö ta­lálta fel a spanyolviaszt (nem sokkal tapintatosabb, ha mi mondjuk meg neki, hogy igen: ö...?) és mi, az Utunk szerkesztői különösen boldog emberek vagyunk, mert bol­dogok a szelídek, s mi egész évben annyi szelíd novellát, verset, kritikát, rajzot és gesz­tenyét gyűjtöttünk, messze elkerülvén a tiltott fa gyümöl­csét, hogy most már éppen ideje megvadulni, s átadni önöknek Kedves Olvasók, át­adni szelídségünk tárházát, hogy végre legyen más is bol­dog e földön, legalább ezen az egy éjszakán legyen boldog az a sok millió ember, aki, vala­milyen tévedés folytán az Utunk szerkesztéséből kiszo­rult, s így a saját életét a mai napig is fontosabbnak tudja az irodaloménál és a művésze­ténél, legyen boldog az új esztendőben sokmilliő ember­társunk, aki nem lihegte végig velünk a csúcsokat, sorokat és szerénységeket s nem maradt le velünk együtt vonatokról, létrákról és talapzatokról, le­gyen boldog az is, aki nem olvasott sem minket, sem be­lőlünk, s mégis igényt tart a művelt ember megjelölésére, s azt hiszem joguk van ellene­inknek is most már egy kis boldogsághoz, hiszen ők olvas­tak bennünket, tehát pontosan emlékeznek rá: miről nem ír­tunk, azaz mi hiányzik még, hogy legyen más is boldog, ne csak a szerkesztő, aki hajtani ugyan nem tud, de olyan Jól ismeri a jelzések logikáját, hogy akkor is sejti mi a dol­ga, ha a tábla mindössze eny- nyit ír: 1971. BANNER ZOLTÁN Cseh Gusztáv: Csend

Next

/
Thumbnails
Contents