Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-01-07 / 1. szám

ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVII. ÉVFOLYAM ■ 1. (1210.) SZÁM ARA 1 LEJ ■ KOLOZSVÁR, 1972. JANUÁR 7. Szemlér Ferenc írja Egy diszkrét férfi-ruhadarabról akarok írni — ezért bizonytalankodom itt már legalább negyedórája. Arról a trikóról van ugyanis szó, amelyet legtöbben az ing alatt viselnek, mert részben meleget tart, részben kíméli a fe­hérneműt. De nem csak úgy általában emlegetném. Egyetlen ilyen trikóról van szó, amelyet több mint másfél évtizede őrzök szekrényem mélyén, és olykor fel is szoktam venni, noha általában nem élek hasonló lélekmelegítövel. Ennek azon­ban története van. Sőt mélyebb jelentősége is. Mint az írószövetség küldöttei Jebeleanu Eugen bará­tommal együtt 1955-ben Magyarországon jártunk. Kitűnő szállásunk volt a margitszigeti Nagyszállóban, kitűnő ellá­tásunk, kitűnő fogadtatásunk. Kitűnő volt minden. Kivéve az időjárást. Mert az akkori május váratlan hidegekkel lepett meg. A Duna fölött olyan szelek süvöltöztek, hogy majd lesodorták a partról a fákat, rólunk pedig a felöl­tőt. Ez sem lett volna azonban különösebb baj, ha még Bu­karestben le nem beszélem Jebeleanut. hogy magával hoz­za vékony és kellemes bőrmellényét. Én azonban bizto­sítottam arról, hogy hiszen már tavasz van, meleg lesz, minek ide zakó alá felvehető mellény? ... Meg sem mertem mukkanni tehát, amikor minden szél- fuvintásra újból elkezdett ócsárolni a felelőtlen tanácsért. Még kevésbé szóltam, amikor didergésem közepette gú­nyosan emlegette meggondolatlan hazai kijelentésemet. Eszembe sem jutott tiltakozni, amikor kékre váló ajkaimat emlegette, mondván, hogy megérdemlem, ha megfagyok. Egy napon azonban mégis megszánt. Odakünn immár nemcsak a szél fújt, de az eső is csepergett. (Persze, le­het, hogy hó volt!) Akkor behívott a szobájába, a szek­rényhez lépett és kivette belőle a fentebb emlegetett tri­kót — Vedd föl, na! — mondta. — Meg ne fagyj itt nekem! Nem ruhadarab ez ma már tehát, hanem jelkép. A ba­rátságé. Ügy is őrzöm.- —-~ *e. «twain — LECTORI HLIITEN Első szavunk az olvasóé ebben az újévben. Köszöntjük az olvasót, aki nélkül nemcsak anyagilag, de főként erkölcsileg és szakmailag nem lehetnénk meg egy pillanatra som. Nagyon öreg, nagyon beteg és kiüttalan az a társa­dalom, melynek művésze néha azzal áltatja ma­gát, hogy semmi köze embertársaihoz, hogy nem műélvezóknek, hanem csak úgy ... magá­ért a művészkedés öröméért alkot. A fiatal kö­zép- és kelet-európai nemzetek művészei — s a még fiatalabb közép- és kelet-európai szocia­lista nemzetek és nemzetiségek művészei — so­hasem engedhették meg maguknak ilyenszerü önámítás „luxusát“. Mifelénk magyarul, romá­nul, de csehül, szlovákul, lengyelül, oroszul, uk­ránul, szerbül, horvátul, bolgárul is, a szépírás, a színjátszás, az éneklés, muzsikálás, meg a fes­tés, fanagás, rajzolás mindig ügy volt, s min­dig még nagyobb ügyet vagy ügyeket szolgált. Ne csodálkozzék tehát senki azon, hogy az Utunk szerkesztői izgatottan várják minden hó­nap elején a kiadó jelentését: hány példányban nyomják a lapot, emelkedett-e az összesített példányszám, és hol, melyik megyében, város­ban csökkent pillanatnyilag az érdeklődés a mi „árunk" iránt. S különös örömmel írhatunk a lap és az olvasó kapcsolatáról éppen ebben az újévben, amikor elmondhatjuk, hogy az elmúlt tizenkét hónapban lényegesen több olvasója volt az Utunknak, mint bármikor az előző hu­szonöt évben; amikor a tizenhatoldalas szilvesz­teri számmal egyidőben kezdtük árusítani négy­százoldalas évkönyvünket, ötödiket a sorban. Köszöntjük tehát a lap előfizetőit, és minde­nekelőtt azt a községenként három, négy, öt olvasót, akiknek postahivatalok százai kézbesí­tik lapunkat. Ha Románia térképére berajzol­nánk ezeket a számokat, kiderülne, hogy alig van olyan magyarok által is lakott ipartelepe vagy faluközpontja Erdélynek, Biharnak, Bá­nátnak, Máramarosnak, de a Kárpátok déli és keleti lejtőin elterülő országrészeknek is, ahova ne jutna el irodalmunk. Köszöntjük ezeket a vidéki barátainkat, akikkel oly alaposan el kel­lene beszélgetnünk újra meg újra: mit kapnak ettől az írásművészettől, ami emberségüket gazdagítja, és mi az, amit inkább elvárnának, mint eddig, az írás művészeitől? Aztán boldog újévet kívánunk a lap példány­számonkénti vásárlóinak — ma már kétharma­dát teszik ki olvasóink táborának —, azoknak a szép szóra éhes szakmunkásoknak, techniku­soknak, mérnököknek, orvosoknak, tanároknak, kutató tudósoknak, tisztviselőknek, társadalmi munkásoknak, akik pénteken vagy szombaton (sok helyt sajnos, csak vasárnap) kapják kéz­hez az Utunkat. Vannak nagy művelődési központok, amelyekben ezernél több Utunk fogy el minden hét végén utcai árusok­nál. Hány olvasóval találkoztunk már szemé­lyesen ezekből az ezrekből, hányán mondhatták el, mi tetszik nekik a lapban, és mi az amit nem szeretnek, vagy mit szeretnének, másféle írásokat találni a tizenkét oldalon? Legtöbbet talán az irodalomtanárok s a di­ákolvasók igényéről tudunk mi szerkesztők. Író- diák találkozóinkat is jobban elő lehetne azon­ban készíteni; például előre megbeszélhetnénk, milyen kérdésekre várnak feleletet az ifjak a hozzájuk látogató íróktól. Egyszóval: sokkal elevenebbé tehetnénk író­olvasó találkozóinkat — a lap hasábjain is. Milyen jó lenne, ha még több levelet kapnánk olvasóinktól, mint eddig, s a le­velekre éppen azok az írók válaszolnának a lakban, akiket legközvetlenebbül érint az üzenet. Persze néhány „nekikeseredett" olvasóval nehezen érthetünk szót. Mit válaszol­junk például annak a levelezőnek, aki tavasszal még Nagy István önéletrajzi regénye ellen kelt ki megengedhetetlen hangon, most pedig Palo- csay Zsigmondot tanácsolná el az irodalomtól? Vagy mit mondhatunk azoknak, akik három- évenként más-más költő ellen indítanak hadjá­ratot, s tiltakoztak már a Székely János, Ká- nyádi Sándor .Lászlóffy Aladár... most meg a Soltész József írásmódja ellen is. Természete­sen: minden költőnket, elbeszélőnket, kriti­kusunkat, szerkesztőnket megkeresheti — és ke­resse is meg! — az olvasó; igényével, tanácsá­val, bírálatával; legkönnyebben azonban akkor érthetünk szót, találkozókon és a szerkesztőségi postában, amikor a hozzászólás elárulja, hogy az olvasó tényleg alkotó-társként keresi ön­magát, korát — a társadalmunkról, népünkről, sorsunkról szóló üzenetet — a műalkotásban. Nem kiragadott sorokban, hanem versek, kö­tetek egész sorában. Köszöntjük tehát az olvasót. Akiről, akinek és .akiért írunk. MAROSI PÉTER Az emberiség nem egyszer élt át fordulópontokat, amikor maga mögött hagyva a régi anyagi és szellemi civilizációt, új civilizáció és kultúra építé­sébe kezdett. Megrázkódtatások nélkül ez sohasem történhetett. S a kortárs perspektívájából adódik, hogy mindenkor haj­landó az általa megélt válsá­got a legfontosabbnak, a leg- tragikusabbnak látni. „A ret­tegés soha ilyen iszonyatossá nem válhatott — és még az optimizmus hangját is mintha a kétségbeesett önmegnyugta­tás fogcsikorgatása torzítaná“ — így töpreng a kortárs, aki a születő új kultúra derengését nem látja a régi temetésének fáklyafényeitől. A görög kultúrától örökölt legcsillogóbb értékkel: a tu­datos gondolkodással, a logi­kával s az ebből fakadó tudo­mányos gondolkodással, tech­nikával a fausti ember elérte azt, hogy a Ma átváltása va­lóban egyetemes, egész világot átfogó lett. Soha az ember történetében ennyi magyarázat, kommentár nem született. Soha „magyará­zók“ ilyen tömege nem tudott beékelődni műalkotás és mű­élvező közé; sokszor a rend­csinálás szép szándékából, még többször a ködesinálásért. (Mert „köd-evők“ mindig akad­tak. Ady remekbe szabott meg­fogalmazását értelmezve: kö­döt termelek, hisz abból élek, az a táplálékom.) Hány esetben marad a mű­vet érteni és élvezni akaró kö­zönség számára az alkotó tel­jes homályban, vagy változik át holmi fantommá; hányszor nem sikerül a műhöz egyene­sen közelednie, s kénytelen a kommentátor szemüvegén ke­resztül szemlélni — a ködöt! A festészetben Veronesétól Delacroix-ig jóval kevesebb történt, mint ez utóbbitól Ma­tisse-ig. Delacroix koráig nem volt szükség magyarázókra; tő­le mifelénk számuk rohamosan növekszik. (Nagyot nézett vol­na Veronese a kérdésre: mes­ter, mit akart mondani a ké­pével? ...) Delacroix naplójából kide­rül egy érdekes tény: szüksé­gét érezte, hogy művészeti szó­tárt szerkesszen. A képzőmű­vészet kezd „önmagába“ for­dulni. MÜHELYNAPLÓ — 1. KÖD és REND Az impresszionizmus már teljesen elfordul a társadalmi vagy emberi tartalmaktól; ki­zárólag a művészet belső, szemléleti, optikai törvényeivel foglalkozik. A szemlélet forra­dalma, a pillanat, a szín, a fény, a benyomás érzéki rög­zítése, a recehártya gyönyöre. (Seurat és Signac fogalmazta meg az irányzat elméleti alap­jait írásaiban.) A művészek mind nagyobb szükségét érzik a „szakma“ belső törvényei új megfogalmazásának. Cézanne — aki az impresszionizmust túllépte („Monet csak egy nagy szem, de micsoda szem!“) — műhelyproblémáit levelekben tisztázta. Minden következő irányzatnak meg van a teoreti­kusa. Delaunay, Juan Gris a kubizmusról értekeznek, Boc- cioni, Severini a futurizmusról, Tatlin, Malevics, Pevsner a szuprematizmusról és konst­ruktivizmusról, Kandinszkij, Van Doesburg, Mondrian az absztrakt művészetről, Ch. E. Jeanneret (a későbbi Le Cor- busier) és Ozenfant a puriz- musról. Párhuzamosan, mértani ha- ladványban nő a csak teoreti­kusok száma. A kubizmusról több elméleti mű jelent meg, mint ahány valódi kubista al­kotás született. A kubizmust követő irányzatok magyarázói­nak sorában mind kevesebb az alkotóművész. A dadaizmus és szürrealizmus apostolainak zöme már kizárólag elméleti ember: pszichológusok, orvo­sok, költők, filozófusok, teo- zófusok, „profi-magyarázók“, esztéták. Ez a jelenség sok mindent elárul. Amíg csak mesterségbeli, plasztikai problémák feszegeté- séről volt szó, ezt maguk az alkotók végezték. Amely idő­pontban megindul a tartalmi, világnézeti kérdések nyílt fel­vetése, a gondolat absztrakt fegyvereivel küzdők lépnek a sorompóba. És táborukban mind határozottabban rajzoló­dik ki egy határvonal: a ter­mészetelvű művészetre, a tér­beli realitásokra támaszkodó — és az úgynevezett nonfigu­ratív, absztrakt művészetre épített filozófiákat elválasztó határ. A köd — talán lassabban, mint ahogy ezt óhajtanák — de oszlik. (Folytatása a 11. oldalon) VETRÓ ARTÚR Szabó Gyula: Wesselényi Miklós Kusztos Endre: Havasi táj

Next

/
Thumbnails
Contents