Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-07 / 1. szám
ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVII. ÉVFOLYAM ■ 1. (1210.) SZÁM ARALEJ ■ KOLOZSVÁR, 1972. JANUÁR 7. LECTORIALNSTEN Első szavunk az olvasóé ebben az újévben. Köszöntjük az olvasót, aki nélkül nemcsak anyagilag, de főként erkölcsileg és szakmailag nem lehetnénk meg egy pillanatra sem. Nagyon öreg, nagyon beteg és kiúttalan az a társadalom, melynek művésze néha azzal áltatja magát, hogy semmi köze embertársaihoz, hogy nem műélvezőknek, hanem csak úgy ... magáért a művészkedés öröméért alkot. A fiatal közép- és kelet-európai nemzetek művészei — s a még fiatalabb közép- és kelet-európai szocialista nemzetek és nemzetiségek művészei — sohasem engedhették meg maguknak ilyenszerű önámítás „luxusát“. Mifelénk magyarul, románul, de csehül, szlovákul, lengyelül, oroszul, ukránul, szerbül, horvátul, bolgárul is, a szépírás, a színjátszás, az éneklés, muzsikálás, meg a festés, faragás, rajzolás mindig ügy volt, s mindig még nagyobb ügyet vagy ügyeket szolgált. Ne csodálkozzék tehát senki azon, hogy az Utunk szerkesztői izgatottan várják minden hónap elején a kiadó jelentését: hány példányban nyomják a lapot, emelkedett-e az összesített példányszám, és hol, melyik megyében, városban csökkent pillanatnyilag az érdeklődés a mi „árunk" iránt. S különös örömmel írhatunk a lap és az olvasó kapcsolatáról éppen ebben az újévben, amikor elmondhatjuk, hogy az elmúlt tizenkét hónapban lényegesen több olvasója volt az Utunknak, mint bármikor az előző huszonöt évben; amikor a tizenhatoldalas szilveszteri számmal egyidőben kezdtük árusítani négyszázoldalas évkönyvünket, ötödiket a sorban. Köszöntjük tehát a lap előfizetőit, és mindenekelőtt azt a községenként három, négy, öt olvasót, akiknek postahivatalok százai kézbesítik lapunkat. Ha Románia térképére berajzolnánk ezeket a számokat, kiderülne, hogy alig van olyan magyarok által is lakott ipartelepe vagy faluközpontja Erdélynek, Biharnak, Bánátnak, Máramarosnak, de a Kárpátok déli és keleti lejtőin elterülő országrészeknek is, ahova ne jutna el irodalmunk. Köszöntjük ezeket a vidéki barátainkat, akikkel oly alaposan el kellene beszélgetnünk újra meg újra: mit kapnak ettől az írásművészettől, ami emberségüket gazdagítja, és mi az, amit inkább elvárnának, mint eddig, az írás művészeitől? Aztán boldog újévet kívánunk a lap példányszámonkénti vásárlóinak — ma már kétharmadát teszik ki olvasóink táborának —, azoknak a szép szóra éhes szakmunkásoknak, technikusoknak, mérnököknek, orvosoknak, tanároknak, kutató tudósoknak, tisztviselőknek, társadalmi munkásoknak, akik pénteken vagy szombaton (sok helyt sajnos, csak vasárnap) kapják kézhez az Utunkat. Vannak nagy művelődési központok, amelyekben ezernél több Utunk fogy el minden hét végén utcai árusoknál. Hány olvasóval találkoztunk már személyesen ezekből az ezrekből, hányan mondhatták el, mi tetszik nekik a lapban, és mi az amit nem szeretnek, vagy mit szeretnének, másféle írásokat találni a tizenkét oldalon? Legtöbbet talán az irodalomtanárok s a diákolvasók igényéről tudunk mi szerkesztők. Íródiák találkozóinkat is jobban elő lehetne azonban készíteni, például előre megbeszélhetnénk, milyen kérdésekre várnak feleletet az ifjak a hozzájuk látogató íróktól. Egyszóval: sokkal elevenebbé tehetnénk íróolvasó találkozóinkat — a lap hasábjain is. Milyen jó lenne, ha még több levelet kapnánk olvasóinktól, mint eddig, s a levelekre éppen azok az írók válaszolnának alakban, akiket legközvetlenebbül érint az üzenet. Persze néhány „nekikeseredett" olvasóval nehezen érthetünk szót. Mit válaszoljunk például annak a levelezőnek, aki tavasszal még Nagy István önéletrajzi regénye ellen kelt ki megengedhetetlen hangon, most pedig Palocsay Zsigmondot tanácsolná el az irodalomtól? Vagy mit mondhatunk azoknak, akik háromévenként más-más költő ellen indítanak hadjáratot, s tiltakoztak már a Székely János, Kányádi Sándor ,Lászlóffy Aladár... most meg a Soltész József írásmódja ellen is. Természetesen: minden költőnket, elbeszélőnket, kritikusunkat, szerkesztőnket megkeresheti — és keresse is meg! — az olvasó igényével, tanácsával, bírálatával; legkönnyebben azonban akkor érthetünk szót, találkozókon és a szerkesztőségi postában, amikor a hozzászólás elárulja, hogy az olvasó tényleg alkotótársként keresi önmagát, korát — a társadalmunkról, népünkről, sorsunkról szóló üzenetet — a műalkotásban. Nem kiragadott sorokban, hanem versek, kötetek egész sorában. Köszöntjük tehát az olvasót. Akiről, akinek ésakiért írunk. MAROSI PÉTER Kusztos Endre: Havasi táj Az emberiség nem egyszer élt át fordulópontokat, amikor maga mögött hagyva a régi anyagi és szellemi civilizációt, új civilizáció és kultúra építésébe kezdett. Megrázkódtatások nélkül ez sohasem történhetett. S a kortárs perspektívájából adódik, hogy mindenkor hajlandó az általa megélt válságot a legfontosabbnak, a legtragikusabbnak látni. „A rettegés soha ilyen iszonyatossá nem válhatott — és még az optimizmus hangját is mintha a kétségbeesett önmegnyugtatás fogcsikorgatása torzítaná“ — így töpreng a kortárs, aki a születő új kultúra derengését nem látja a régi temetésének fáklyafényeitől. A görög kultúrától örökölt legcsillogóbb értékkel: a tudatos gondolkodással, a logikával s az ebből fakadó tudományos gondolkodással, technikával a fausti ember elérte azt, hogy a Ma átváltása valóban egyetemes, egész világot átfogó lett. Soha az ember történetében ennyi magyarázat, kommentár nem született. Soha „magyarázók“ ilyen tömege nem tudott beékelődni műalkotás és műélvező közé; sokszor a rendcsinálás szép szándékából, még többször a ködcsinálásért. (Mert „ködevők“ mindig akadtak. Ady remekbe szabott megfogalmazását értelmezve: ködöt termelek, hisz abból élek, az a táplálékom.) Hány esetben marad a művet érteni és élvezni akaró közönség számára az alkotó teljes homályban, vagy változik át holmi fantommá; hányszor nem sikerül a műhöz egyenesen közelednie, s kénytelen a kommentátor szemüvegén keresztül szemlélni a ködöt! A festészetben Veronesétól Delacroix-ig jóval kevesebb történt, mint ez utóbbitól Matisse-ig. Delacroix koráig nem volt szükség magyarázókra; tőle mifelénk számuk rohamosan növekszik. (Nagyot nézett volna Veronese a kérdésre: mester, mit akart mondani a képével? ...) Delacroix naplójából kiderül egy érdekes tény: szükségét érezte, hogy művészeti szótárt szerkesszen. A képzőművészet kezd „önmagába“ fordulni. MŰHELYNAPLÓ — 1. KÖD és REND Az impresszionizmus már teljesen elfordul a társadalmi vagy emberi tartalmaktól; kizárólag a művészet belső, szemléleti, optikai törvényeivel foglalkozik. A szemlélet forradalma, a pillanat, a szín, a fény, a benyomás érzéki rögzítése, a recehártya gyönyöre. (Seurat és Signac fogalmazta meg az irányzat elméleti alapjait írásaiban.) A művészek mind nagyobb szükségét érzik a „szakma“ belső törvényei új megfogalmazásának. Cézanne — aki az impresszionizmust túllépte („Monet csak egy nagy szem, de micsoda szem!“) — műhelyproblémáit levelekben tisztázta. Minden következő irányzatnak meg van a teoretikusa. Delaunay, Juan Gris a kubizmusról értekeznek, Boccioni, Severini a futurizmusról, Tatlin, Malevics, Pevsner a szuprematizmusról és konstruktivizmusról, Kandinszkij, Van Doesburg, Mondrian az absztrakt művészetről, Ch. E. Jeanneret (a későbbi Le Corbusier) és Ozenfant a purizmusról. Párhuzamosan, mértani haladványban nő a csak teoretikusok száma. A kubizmusról több elméleti mű jelent meg, mint ahány valódi kubista alkotás született. A kubizmust követő irányzatok magyarázóinak sorában mind kevesebb az alkotóművész. A dadaizmus és szürrealizmus apostolainak zöme már kizárólag elméleti ember: pszichológusok, orvosok, költők, filozófusok, teozófusok, „profi magyarázók“, esztéták. Ez a jelenség sok mindent elárul. Amíg csak mesterségbeli, plasztikai problémák feszegetéséről volt szó, ezt maguk az alkotók végezték. Amely időpontban megindul a tartalmi, világnézeti kérdések nyílt felvetése, a gondolat absztrakt fegyvereivel küzdők lépnek a sorompóba. És táborukban mind határozottabban rajzolódik ki egy határvonal: a természetelvű művészetre, a térbeli realitásokra támaszkodó — és az úgynevezett nonfiguratív, absztrakt művészetre épített filozófiákat elválasztó határ. A köd — talán lassabban, mint ahogy ezt óhajtanák — de oszlik. (Folytatása a 11. oldalon) VETRÓ ARTÚR Szemlér Ferenc írja Egy diszkrét férfi ruhadarabról akarok írni — ezért bizonytalankodom itt már legalább negyedórája. Arról a trikóról van ugyanis szó, amelyet legtöbben az ing alatt viselnek, mert részben meleget tart, részben kíméli a fehérneműt. De nem csak úgy általában emlegetném. Egyetlen ilyen trikóról van szó, amelyet több mint másfél évtizede őrzök szekrényem mélyén, és olykor fel is szoktam venni, noha általában nem élek hasonló lélekmelegítővel. Ennek azonban története van. Sőt mélyebb jelentősége is. Mint az írószövetség küldöttei Jebeleanu Eugen barátommal együtt 1955-ben Magyarországon jártunk. Kitűnő szállásunk volt a margitszigeti Nagyszállóban, kitűnő ellátásunk, kitűnő fogadtatásunk. Kitűnő volt minden. Kivéve az időjárást. Mert az akkori május váratlan hidegekkel lepett meg. A Duna fölött olyan szelek süvöltöztek, hogy majd lesodorták a partról a fákat, rólunk pedig a felöltőt. Ez sem lett volna azonban különösebb baj, ha még Bukarestben le nem beszélem Jebeleanut, hogy magával hozza vékony és kellemes bőrmellényét. Én azonban biztosítottam arról, hogy hiszen már tavasz van, meleg lesz, minek ide zakó alá felvehető mellény? ... Meg sem mertem mukkanni tehát, amikor minden szélfurintásra újból elkezdett ócsárolni a felelőtlen tanácsért. Még kevésbé szóltam, amikor didergésem közepette gúnyosan emlegette meggondolatlan hazai kijelentésemet. Eszembe sem jutott tiltakozni, amikor kékre való ajkaimat emlegette, mondván, hogy megérdemlem, ha megfagyok. Egy napon azonban mégis megszűnt. Odakünn immár nemcsak a szél fújt, de az eső is csepergett. (Persze, lehet, hogy hó volt!) Akkor behívott a szobájába, a szekrényhez lépett és kivette belőle a fentebb emlegetett trikót — Vedd föl, na! — mondta. — Meg ne fagyj itt nekem! Nem ruhadarab ez ma már tehát, hanem jelkép. A barátságé. Úgy is érzöm.- —-~ — *e. «twain Szabó Gyula: Wesselényi Miklós