Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-03 / 1. szám
PANEK ZOLTÁN — Történt, hogy sípcsonttörésre vittem a dolgot a világgal — mesélte a lábadozó könyvszerkesztő. — Ő kezdte, mármint a világ, én csak beletörődtem, beletörtem, beleájultam, a bal lábamra, mindig a bal volt gyengébb, szép, fehér gipszcsizma került, hosszú szárú, fejetlen csizma, később járógipsz. Ez, amit most is láthatsz a lábamon. De ez már nem az igazi. Az első, az előző volt az igazi, sohasem lesz többé olyan remek félpár csizmám. Nem beszélve művelődéstörténeti értékéről. Levágták, helyette ezt kaptam, ezzel már járni is lehet, az előzővel mozdulni sem volt szabad. Ijedten feküdtem. A munka halomban- A látogatók egymásnak adták a kilincset. Két lábon jártak körülöttem, láttam rajtuk, a részvét csak átmeneti máz, jönnek, hogy lássanak, hogy lássák: nem velük történt, szerencsére, őket egyelőre a lábtörés is elkerülte. Igyekeztek lelket verni belém, akiben alig fért a saját megbolydult lelkem is. Az egyik, nyilván szórakozottságból, zsebre vágta a ház egyetlen skatulya gyufáját, látogatása után rágyújtani sem tudtam, amíg az enyéim haza nem tértek. A másik fantasztikus balesetek ecsetelésével szórakoztatott, valószínűleg a célból, hogy rendkívül előnyös helyzetemet kellőképpen értékelni tudjam: „Ez semmi ahhoz képest.“ A harmadik mindenképpen látni akarta a gipszcsizmát is, mettől meddig és milyen egy ilyesmi. Ámulva fedezte fel rajta a tintaceruzával írt dátumot: December 6. Ez mi? Ez az a nap, amikor a csizmát majd lehúzzák a lábamról. Lehúzzák? Leveszik, nem lehet mindent észben tartani, odaírták. Borzasztóan tetszett neki, hogy az orvosoknak ilyesmire is gondjuk van: odaírták. Láttam rajta, hogy valami hülyeségben sántikál, ő, aki mindkét lábával jár, hát csakugyan. Némely ember túlontúl ötletes a mások szenvedésének enyhítésében. Arra kért, engedjem meg, írjon ő is valamit a gipszcsizmámra, írásos nyomát akarja hagyni, hogy itt járt. Én ezt az első pillanatban helyzetemmel való visszaélésnek tartottam, nem mindenre lehet írni, ami fehér és főleg nem akármit ... Kézzel-lábbal tiltakoztam, illetve csak két kézzel és fél lábbal, ő azonban arra hivatkozott, ha már ilyen eleven a humorérzékem, ez a gyógyulás legbiztosabb jele. Aki nem vesz részt a humorban, az válik leginkább nevetségessé. Megadtam magam. Tőlem egyetlen beteglátogató se távozzék lehangolódva- A következő szöveget írta a sípcsontomra: „Javulj meg.“ Dátum, aláírás. Rettentő elégedett volt, hogy íróasztalomon sikerült tintaceruzát találnia, ma már talán nem is gyártanak tintaceruzát, mondta, lehet, hogy a gipsz is műanyag a lábamon. Hozzátette még: ki tudja, ezzel talán egy új, intellektuális gyógymódot találunk fel, mely hatásosabb az összes lin-végződésű gyógyszerkészítményeknél, ha volt ráolvasás, lehet ráírás is. Azon az éjszakán meglehetősen nyugtalanul aludtam. Azt álmodtam, fa vagyok egy erdőszélen, gipszcsizmás lábam gyertyánfatörzs álomba gyökerezve, a fák százéves beletörődésével várom az arra vetődő szerelmeseket, akik bicskával faragják fájó kérgembe kebelükben alig férő szívüket, nyíllal átütik a tenyerük melegében vergődő szívet, és hogy semmi kétség se legyen afelől, kik jártak boldogan ott, nevük kezdőbetűjét is belém vésik, irgalmatlanul. Sebaj, ez az újfajta gyógymód küzdelme a gyógyulni rest lélek ellenállásával, bizonyára. Később szél zúgott, egyedül voltam az erdőn. Reggelre hó hullott, lábamat fájdalom hasogatta, meglehet, már csak a fájdalom emléke, arra ébredtem, ki akarnak vágni tűzifának. Jópofa társasjáték színhelye lett a gipszcsizmám, boldog-boldogtalan ráfirkantott valamit, úgy látszik, saját varázserejében mindenki jobban hisz a másikénál. Feleségem tiltakozott, ő elvből ellensége minden játéknak, én azonban, bevallom, már nemcsak hagytam, hanem kértem is, írjon alá minden látogatóm. Ahol egy szoknya belevegyül valamibe, ott nyomban elhomályul a világ. Feleségem napról napra gyanúsabb indulattal fújta a magáét: Feliratok egy sípcsonton, ki hallott még ilyet, ahelyett, hogy gyógyulnék, ilyen marhaságokkal töltöm az időt, egy lábtörés nem játék, hanem a saját ügyetlenségem szomorú következménye, és így tovább, különben is, kicsoda az a Keller Nelli, ilyen nevű hölgyszemély eddig nem járt a házunkhoz. Keller Nelli? Fogalmam sincs. De igenis lehetne, folytatta feleségem, aki főleg azért nyugtalankodott, hogy reggeltől délutánig egyedül fogadom a látogatóimat, hogyhogy fogalmam sincs, amikor a gipszre, a paplanom alá is odakerült a neve. Már csak az hiányzik, hogy legközelebb a hitvesi ágyban találja végignyúlva, mivel vigaszra van szükségem a gyógyuláshoz. Ostoba féltékenységére érthető hevességgel tiltakoztam. Ilyen mozgásképtelenségi körülmények között? Itt a felirat, erősködött a feleségem: „Keller Nelli, az első női harangozó. 1628.“ A szemérmetlen perszónának van annyi esze, hogy nem a tegnapi dátumot írta oda- Ehhez tudni kell, hogy feleségem az a nő, akinek jó néhány éve már az álmaimról sem merek beszámolni, mert olyan biztonsággal olvassa ki belőlük az ellenkező jelentést, mintha ő látta volna álmaimat. Fogalmam sem volt, ki írhatta oda Keller Nellit, az első női harangozót, 1628-ban, az én korszerű gipszcsizmámra. Lehet azonban valami ebben a rá írásos gyógymódban, mert nemsokára Keller Nelli felől álmodtam. Jaksi Pali bácsi, gyermekkorom egyetlen és végleges harangozója valahogy éppen ágynak dőlt, már közeledett a reggeli harangozás ideje, még örültem is, végre rám kerül a sor, én vittem a hírt a papnak, máris lódultam volna a toronyba, hogy önállóan húzzam meg végre a nagyharangot, ennél nagyobb boldogságot elképzelni sem tudtam, és pont most van eltörve a lábam, a gipszcsizmát előző nap vette le az orvos, fejét csóválta, hogy a sok felírástól nem lát át rajta a röntgen, járógipszet kapok, erre nem szabad semmit írni többé, megindulok a toronylépcsőn, most is hallom a nyikorgást, egy-két lépés után földig érő ciklámenszínű szoknya suhog el mellettem, Keller Nelli siet harangozni, feleségemnek igaza volt, a női harangozók bizonyára mind ilyen igézően szépek, a pap is csak ámul égnek emelt tekintettel, fekete szoknyában a pap, a lépcsőkön színesben Keller Nelli, mind magasabbra emelkedik, sötétbronzszoknyában várják a harangok, a torony fölött fénylő szoknyában ragyog, fölöttünk ragyog a kék ég végtelen magas harangja. Mert álmomban nyár volt. És ha nem írja fel valaki gipszcsizmámra, feleségem őszinte bosszúságára, hogy 1628, talán sohasem látom színről színre az első női harangozót. Harangozni: elérhetetlen. Szoknyában nem szólnak a harangok. — Csak lepattanunk, elgurulunk, aztán vége. — Mehetünk a büdös nagy semmibe. — Már sötétedik? — Már fityinget sem érünk, azt mondom. — Az ég sötétfehér, vagy világosfekete? — Megette a fene az egészet. — Micsoda egy ... gomb. Mellényről való? — Nadrágról. — Gondolhattam volna. — Miből kellett volna hogy gondolja? — Hát hogy közönséges. Abból. Lepattant? — Lógtam. Egy szálon fityegtem sokáig, míg lehetett. — Lógni, ennél már nincs is nyomorultabb állapot. Az a marha nagy bizonytalanság, az borzasztó. — És amikor megyünk lefele a büdös nagy semmibe, az nem borzasztó? Gondolja, hogy a gomb az mindig gomb? — Ha! Gomb és gomb között különbség van. — Ön bizonyára egy nagyobb gomb, nemde? — Például? — Például nagy kabátgomb. — Nem nagy kabátgomb, hanem nagy kabátgomb! — Halljunk oda. Elnézést kérek, ha netalán ... Én ugyebár csak egy egyszerű ... Nem volt alkalmam megfordulni nagyobb.. . — Nagyobb gomblyukban. — No igen. — Megfelelő gombot megfelelő gomblyukba. — Szépen mondta. — Maga nem egy elveszett gomb, ezt érzem. Kicsi ugyan, de jó füle van. — No igen. — Érti, hogy mire célzok? — Nem. *T_ Egy jó fülű gombot bármikor fel lehet használni. Tehát remélheti, hogy felveszik a földről és magához illő gomblyukra lel. — Attól függ. — A szálaktól. — No igen. — Sajnos már sötétedik, az ég sötétfehér. Vagy világosfekete? — Ha én ezt tudnám. — Tényleg. Honnan is tudná. — Mint nadrággomb igazán nincs honnan tudjam, hogy az ég piszkosfehér-e, vagy tisztafekete. — Hogy lehet? — Látszik, hogy nem volt nadrággomb. — Nem is leszek soha. Egy kis gomblyukba egy nagy gombot? Egyszerűen nem megyek bele. — Hja ... Ha teheti. — Tehetem. Én tartom öszsze a kabát bal szárnyát a jobb szárnnyal. — No igen. De azért a kisebb gombok is összetartanak. — A nagyobb gombok még jobban. — Ki tudja? — Egy igazi gomb mindenütt megállja a helyét. — Még álruhán is? — Még ott is. — Ez igazán lelkesítő. — Ha minden is szakad, a gomb marad. — Szép beszéd. — Csak a ruhát lehet átalakítani, a gombot nem. — Esetleg be lehet húzni. Nem hallott gomb behúzásról? — Nem. — Csodálkozom ... — Csodálkozzon. Ahány gomb, annyi... — Mi történt? Éppen szólni akartam, hogy ne tessék mérgelődni, ejnye, ejnye. Csak nem léptek önre? — De igen. Véletlenül rám léptek. — No igen. — Azt hiszem, mindjárt négyfelé megyek, már repedezem ... Valami nyom, tágít, mi lehet? Csak nem tű? — Képzelődik. — Nem számít. Hiszem, hogy tű. — Hát csak higgye. — Hiszem. Sőt! Gombostű. — Az fejes. — Nem bírom tovább, nagyon feszít. — Ne erőlködjön. — Hiába erőlködöm. — Nincs értelme. — Már nincs ... — No igen. uo•OchUo•1-1 nGO FÜLÖP MIKLÓS Köntös-Szabó Zoltán írásának folytatása az 1. oldalról Így múltak a napok, újra íródott az év elején még túlbeszélt regény, igaz, nyáron éjfélkor dőltünk ágyba, ősszel valamivel korábban, és télen sem a tyúkokkal egyszerre, hajnalonként megelőztük a szemétdombról álmodó kakast, ki nem tudja, hogy Madách óta már nem az ő szavára virrad........................................................... Közben csatangoltunk is, megvalósíthatatlan utazásokra vágyódtunk, majd holnap — mondottuk megalkuvóan —, amikor más roskatag lesz ugyan a test, de — remélhetőleg — még ép és fogékony a lélek................................................. Esztendő végére elkészült és fiókba került az új regény, lehetne jobb is — mondotta meghitt szigorúsággal, de hozzátette nyomban, vigasztalóan: a fenntartás nélküli dicséret a cifra szerszámú lónak is kijár, ne ócsárold, de ne is dicsérd az elmúlt napot, mert nem tudhatod, mit hoz a holnap tereád....................................... Éjfélkor — a háromszázhatvanötödik napon — felrajzolta a poros lámpaburára az alfát és ómegát, s kiosont búcsú nélkül a szertelen kedvű utcára, hol görögtűzben villantak a olcsórímű konfettik, s tülköltek a papírszakállas trombiták, s nekem eszembe jutott, amit az esztendő utolsó hónapjaiban mondott: karneválkor is hallgatnak a múzsák.......................... . Aztán újra feltúrt, sör- és konyakpecsétes volt az asztal, s valami olyasmit motyogtam elárvultan: nélküled Joáb nyilaira váró, döntő ütközetet vesztett, cserfán akadt Absolon vagyok ............................................................................. Térj vissza múzsa.................................... . . . ....................ha majd vége lesz a Karneválnak. Kallós Miklós cikkének folytatása az 1. oldalról számukra még azok, számunkra már nem azok. Ha azt mondom: „szeretlek benneteket, emberek, legyetek éberek!“ — közhelyet mondok. Fucík híres könyvének befejező szavai azonban egy viharos kor, egy szenvedélyes élet lepárolt tapasztalata, végső, ma is érvényes és megszívlelendő üzenete. Ez a közhely nemzedékünk történelmi viszontagságainak egyik legfontosabb tanulságát fogalmazza meg. Madáchnak is felrótták, hogy az „ember küzdj és bízva bízzál!“ — közhely- Valóban az. Ám kétségtelen, hogy ha a világtörténelemnek egyáltalán van valamilyen tanulsága az ember számára, az nagyon közel áll ehhez a közhelyhez. Candide-Voltaire válasza a nyakatekert okoskodásokra: „vár ám a munka a kertben“ — közhely, van-e azonban ennél tartalmasabb és érvényesebb válasz bármilyen fajta hőbörgésre? Lehet, hogy az élet olyan, mint egy kút, lehet, hogy nem olyan, mint egy kút. Amit azonban végső leszüremlésként az életről elmondhatunk, egyik és másik esetben is közhelyszerűen fog hangzani. A kisemberek igazságai közhelyszerűen hatnak éppen azért, mert tartósaknak bizonyultak a történelmi handabandázások tiszavirágéletéhez viszonyítva. Előbbiek közhelyekké váltak, utóbbiak nem. A közhely — az ilyen közhely — leszüremlés, lényegre törés eredménye, nemzedékek bölcsessége, melynek mély igazsága csak akkor válik nyilvánvalóvá számunkra, amikor „az élet útját már megjártuk“ és túljutottunk a „vanitatum vanitas“ megannyi sürgés-forgásán. Apropó, sürgés-forgás. Emlékszem, sok évvel ezelőtt, noviciusként egy közéleti poszton izgatottan siettem valamilyen fontos kimutatással főnökömhöz. Egy régebben ott dolgozó kollégám jött velem szembe a folyosón, megállított és mesélni kezdett valamilyen jelentéktelen történetet. — Bocsáss meg — mondottam türelmetlenül —, nagyon sietek, vár „az öreg". — Ugyan már — válaszolta szplínnel a kollégám —, gondolod, hogy néhány év múlva lesz valami jelentősége annak, hogy most idejében odaérsz-e vagy pedig késel egy kicsit? A jelenet minden részletére emlékszem, még arra a jelentéktelen történetre is, amit a kollégám akkor mesélt. Arra azonban egyáltalán nem emlékszem, mi is volt az a rendkívül fontos ügy, amiért akkor annyira siettem. Talán nem is volt olyan rendkívül fontos? Persze, a dolog korántsem ilyen egyszerű. Azóta is sietek, igyekszem pontosan elvégezni munkámat, izgatott vagyok, ha sürget valamilyen terminus, és a még mindig túl sok adminisztratív tennivalótól eltekintve fontosnak érzem azt, amit csinálok. Talán mégsem vagyok olyan öreg? Talán mégis visszavásárolom a gumiguttit? Békétbortbúzátjókedvet hozzon az újévéBékétbortbúzátjókedvet hozzon az újékéBékétbortbúzátjókedvet hozzon az újékéBékétbortbúzátjókedvethozzon az újékéBékétbortbúzátjókedvethozzon az btékéBékétbortbúzátjókedvethozzon a obtékéBékétbortbúzátjókedvethozzon robtékéBékétbortbúzátjókedvethozzo trobtéké Békétbortbúzátjókedvethozz btrobtékéBékétbortbúzátjókedvethoz úbtrobtékéBékétbortbúzátjókedvethozúbtrobtékéBékétbortbúzátjókedvethozúbtrobtékéBékétbortbúzátjókedvettázúbtrobtékéBékétbortbúzát jókedvetázúbtrobtéké Békétbortbúzát jókedv ójtázúbtrobtéké Békétbortbúzát jóked kójtázúbtrobtéké Békétbortbúzát jókeekójtázúbtrobtéké Békétbortbúzát jók dekójtázúbtrobtéké Békétbortbúzát jóvdekójtázúbtrobtéké Békétbortbúzáttev dekójtázú btrobtékéBékétbortbúzátevdekójtázúbtrobtéké Békétbortbúzá htevdekójtázúbtrobtéké BékétbortbúzohtevdekójtázúbtrobtékéBékétbortbúzohtevdekójtázúbtrobtékéBékétbortbúzohtevdekójtázúbtrobtékéBékétbortozzohtevdekójtázúbtrobtékéBékétbornozzohtevdekójtázúbtrobtékéBékétboanozzohtevdekój tázúb trobtékéBékétb zanozzohtevdekój tázúbtrobtékéBékéjúzanozzohtevdekoj tázúbtrobtékéBékéjúzanozzohtevdekúj tázúbtrobtékéBékéjúzanozzohtevdekój tázúbtrobtékéBékéjúzanozzohtevdekój tázúbtrobtékéB KIRÁLY LÁSZLÓ