Utunk, 1976 (31. évfolyam, 1-53. szám)
1976-01-02 / 1. szám
ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXXI. ÉVFOLYAM • 1. (1418.) SZÁM • ARALEJ • KOLOZSVÁR-NAPOCA, 1976. JANUÁR 2. PANEK ZOLTÁN Minden jót! Ott, ahol a rohanó emlékezés citromligetében a kurta farkú újévi malac túr, az égre szálló kemény füstök kéményseprője száll, mint fekete Chagall-madár, mint szűz szélrózsa a legkilátástalanabb teleket is átvészelő négylevelű lóhere zöldell, a boszorkánykonyhákon, ahol ólommérgezést kaphatnának már az ólommal öntött puskagolyók, az ólomlábú, ólomszárnyú, ólombörtönében iszonyatos sebességgel haladó időben, a Janus-arcú napkeltében-naplementében, mesék tején és valóság talaján, az emberben, aki már-már megvethetné gondolatát a térben, évek tűjokán átáramló vágyak és álmok között, ahol a pegazusunk lábáról le-leső mágnespatkót keressük, ómega és alpha találkahelyén, átbillenő pillanat mérlegnyelvén a jókívánságok szavait keresem én is, hófehér szavakat, amelyeket címzettjeim összes forró drótjaimon jól hallanának, az emberiség most megint házról házra járó postás, gondolatban megkeresi egymást, egykét napig álarc nélkül jár a lélek, színes tájszeletek, suhannak a világ egyik sarkából a másikba, Dél Keresztje felkeresi az Északi Sarkcsillagot, egymásra vagyunk utalva, mint két kéz egyazon törzsön, az írás, az ember egyetlen méltó nagykövete, a jó szándék megbízólevelét viszi. Kati lányom jókívánsághelyettesemmé lépett elő, tőlem akarja megtudni a félvilág pontos lakcímét, apámtól, ha még élne, újévkor mint rendesen, megkapnám tréfás ajándékát, az ócska kalandáriumot: ha senki, foglalkozzam én azzal, mi lett aztán a tavalyi jókívánságokból, megsárgulnak a régi lapok az irigységtől a jelen idő láttán, Jödik év álmát szerelem, megfejti-e valamely henz-e az ember egyetlen és mégsem csak magán időszámításában, amivé lenni szeretne — minden jót az új esztendőben is: bizalmat, bátorságot, béketűrést, békét. Boldog új évet, Esztike... és boldog új évet, Ágnes, Anna, Annamária, Antal, Bálint, Bulcsu, Emma, Esztike, Éva, Farkas, Gyöngyi, György, Gyula, István, János, Jenő, Katalin, Lajos, László, Lőrinc, Magda, Mátyás, Péter, Rózsika, Tamás, Zoltán, Zsófia, Zsolt (a szerkesztőségi névsorból írtalak ki benneteket) — gyermekeink, unokáink, akikért minden reggel munkába állunk 1976-ban is, boldog új évet, Fiatalság, Szépség, Folytatás, Reménység! Két nap múlva tovább dolgozunk azért is, elsősorban éppen azért, hogy ti sohase élhessetek át sok mindent, amivel nagyszülőiteknek kellett szembenézniük naponként annak idején, amivel édesanyátok és édesapátok is találkozott még fiatal korában. Jó kiskatonák legyetek, de soha meg ne tudjátok, mi az a háború, mi az, idegenbe szakadva nézni szembe minduntalan a halállal, s közben legjobban az otthoniakért aggódni — vagy idehaza rettegni messze vetődött szerettekért. Ne értsétek meg Soha igazából, hogyan lehetett hirtelen szembefordítani egymással addig békességben élő szomszédokat, utcákat, falvakat, hogyan lehetett elkergetni szülőföldjükről olyanokat, akik tíz körmükkel kapaszkodtak még az ajtófélfába is, hogyan lehetett valamikor nyelvük, fajuk, nemzetiségük miatt üldözni, gyilkolni, sőt tömegesen irtani embereket. El se higgyétek, hogy voltak idők, s a tieitek is megérték még ezeket az időket, amikor nagyipari méretekben és eszközökkel folyt Európában — civilizációnk, kultúránk bölcsőjében — a népirtás. Elvhű kisemberek legyetek, akiknek vérévé váltak társadalmunk politikai, erkölcsi alaptörvényei, de mindenekelőtt azt tanuljátok meg a kommunistáktól, hogyan kell meggyőznötök másokat is elvek igazáról, hogyan kell bebizonyítanotok a huszadik század negyedik negyedében, hogy mindenféle erőszak idejét múlta korunkban. Hogy nem szabad emberekkel szemben türelmetlennek lennie annak, aki éppen az emberiség legnemesebb ügyének előbbre vitelét sürgeti. Egyáltalában: nektek kell véglegesen bebizonyítanotok sok mindent, amit szüleitek, nagyszüleitek legfeljebb megálmodtak vagy megterveztek ezeken a tájakon. Hogy a Kárpátok két oldalán olyan társadalmi rend s ipari civilizáció teremthető, amely semmivel sem marad mögötte a világ legfejlettebb társadalmainak, ipari civilizációinak. Hogy a szabadság kiteljesedésének nem kell nálunk is együtt járnia a szabadosság elburjánzásával; az urbanizáció előretörésének elmagányosodással; a matematikai gondolkozás térhódításának a humaniórákkal való szembefordulással, egy új, másfajta élet megteremtésének a hagyomány megtagadásával... Erre az új világra — a tietekre! — koccintunk az új év első percében, Esztike drága és veletek mind, többi hajnalcsillag. Veletek, akiknek már jól áll kezében a pezsgőspohár, de azokkal is, akik legfeljebb cuclisüveggel állanátok előttünk, ha nem aludnátok most, éjfélkor az igazak álmát. Amit pedig mindebből nem érthettek meg ma, azt megértitek majd holnap, holnapután. Nem áltatjuk magunkat, hogy a történelem esetleg elkényeztet majd benneteket; a történelem sohase kényeztetett még el egyetlen nemzedéket sem. De elvárjuk tőletek, hogy tanuljatok apáitok, nagyapáitok sorsából. Hogy ti már a „harminc éves (világ)háború" utáni első békenemzedékként kerüljetek be a történelembe. Boldog új évet, Esztike, boldog új éveket érjetek, hajnalcsillagaink! MAROSI PÉTER Pongrácz Antónia ötvösmunkája Bajor Andor. BAGYONI SZABÓ ISTVÁN Í1 esztendő r mrgus csikó Mindig így kezdődött. A kántálás során összeguberált pár lej, egy-két kisded kalács, teli zseb dió már hangulatában is valamit hozzápótolt ahhoz az izgalomhoz, amely az óesztendő búcsúztatásával járt, a sürgés-forgáshoz, ahhoz a gyermeknyi remélkedéshez, amellyel üres iskolástarisznyák mélyében vakarásztunk — a jövendő nagylelkűségére gondolván. Mindig így kezdődött: egy-egy labdával. Hogy valamit már találjon a gyerek is a tarisznyában. Édesapánk, ahogy a hó lehullott, s meg lehetett különböztetni a csikószőrt a gerendától, napokkal előbb jól beütemezett szorgalommal gyűjtögette az állatok takarításakor használt nagy keféből meg a hatalmas vasfogú vakaróból az opálszürkén csillogó csikószőrt. S ahogy összeállt a három maréknyi szőr, ki tudná megmondani, hol, milyen technológiával — csak elkészült a három labda — három gyönyörű szőrlabda —, melyek aztán év vége felé bepottyantak éppen megüresedett iskolástarisznyánkba ... Vakációban az udvaron nyargalászó csikót ezekkel a labdákkal szoktuk célozgatni, hajkurászni; ez volt a „csikó-dobás“... És az óesztendő búcsúztatásában való buzgolkodás, különösen a mi portánkon, felette nagy volt: jöttek az utcabeliek, ujjasuk zsebében, némelyek külön kis tarisznyácskát hoztak, ott feszített a csörgő dió, a kutyaorrnál is hidegebb alma meg az aprópénz. Mint nyelvünket értő keleti királyok, toppantak be tornácunkba a szilveszteri kártyázás hősei — Körösi Pál, Péter Laci, Dávid Róka Laci, Bottyán Fehérvárai, Menyhárt Gábor ... Gyűltek, mondogattak is valamit, énekelgettek, hozzánk-hozzánk böktek havas sapkájukkal, s vették is elő a kártyát... Egy dió, két dió, tíz. „Na mondd, várni, hogy volt a fogságban!“ Két dió, tíz: „Na, mit bámultok gyerekek, nem nő a szalonna, ha nem alusztok..." Tíz dió... „Magas kősziklának oldalából nyílik a szerelemorvosság...“ Menyhárt Gábor ujjasa ott csüngött az orrunk előtt, az ágy melletti széken, csak nyúlt hátra, s tette a temérdek sok diót zsebibe. Sajnáltuk az édesapámbankijából kivándorló diókat erősen. Kisebbik bátyámnak szégyenteljes ötlete támadt: előkotorászta valahonnan csillogó szörlabdáinkat — biztos, azokról nevezték el az aranyalmát aranyalmának! —, s óvatlan pillanatban kicserélte Menyhárt Gábor rádióival. Az se volt kis dolog, hogy visszacsempészszük édesapámhoz az „elherdált« csörgődiókat. Belesápadtunk az akcióba, de hasznosnak bizonyult. A siker mámora altatott el ... Új esztendőben arra ébredtünk: se labda, se csikó. Eladták volt a kis derest édesapámék, honnan lett volna az új posztónadrág a nagyobbiknak, meg pálinka... Legalább a labda maradt volna meg. — Cseppet se búsuljatok — csöppent be édesanyánk —, új esztendő: új csikó, mindig így volt.... Mindig így kezdődött. c *.