Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-07 / 1. szám

A szocioSógia és kornyéke Beszélgetés Both Endrével — Az elmúlt évtizedekben elméleti emberek sokat vitatkoztak a szociológia státuszáról és létjogáról. Voltak, akik azonosították a törté­nelmi materializmussal és mint ilyent felesle­gesnek tekintették; de akadtak olyanok is, akik már-már bántóan elkülönítették, elszige­telték tőle. Ügy tűnik, az élet egyik félnek sem adott igazat... — Ha pontosak akarunk lenni — s miért ne próbálnánk legalább pontosak lenni? — ab­ból kell kiindulnunk, hogy a szociológia státu­száról immár tizenkét-tizenhárom évtizede sza­kadatlanul folyik a vita: azóta, mióta e tudo­mány — vagy legalábbis az elnevezés — meg­született. Valószínű, hogy ez a vita egyhamar nem is zárul le: a szociológia tudományos stá­tusza — helye a tudományok rendszerében —, valamint társadalmi státusza minden történel­mi szakaszban új és új választ igényel, a vál­tozó társadalmi szükségleteknek és a tudomány belső fejlődésének megfelelő választ. A szocio­lógia létjogosultsága viszont legjobb tudomá­som szerint ma már nem képezi és nem is ké­pezheti vita tárgyát. A szociológiára is érvé­nyes az, amit régebben Ernst Fischer a művé­szetről írt: nélkülözhetetlen, ezt ma már sen­ki 9em vonja kétségbe, ha nem is tudjuk pon­tosan — vagy nem értünk egyet abban —, hogy mire való, melyek társadalmi funkciói. Ha már most a marxista szociológiáról van szó, úgy ennek a tárgyáról, feladatairól, hasz­náról és buktatóiról folyó vita valóban — meglehetősen pontosan — két évtizede lángolt fel. A marxizmuson belüli létjogosultsága is — úgy hiszem — kétségtelenül tisztázódott; tudo­mányos státusza és funkciói továbbra is vita tárgyát képezik, bár — ez is eredmény, sőt ko­moly eredmény — a legtöbb szerző megegye­zik abban, hogy van tudományos státusza és fontos funkciói vannak a szocialista társada­lomban. Ami a történelmi materializmushoz való vi­szonyát illeti: mindkét említett végletnek vol­tak és vannak hívei; s még sok másféle fel­fogásnak is. Magam röviden így vázolnám a máskor, máshol bővebben kifejtett állásponto­mat: a szociológia is alá van vetve a minden modern tudományra jellemző differenciálódási folyamatnak. Mint ahogy nem egyszerűen bi­ológiáról, hanem biológiai tudományok soráról kell beszélnünk, a szociológia sem áll ma már a múlt századi szerkezeti egyszerűsége fokán. A szociológiai tudományok sorával kell számol­nunk, számtalan szakszociológiával: az iparszo­ciológia más, mint az irodalomszociológia, és mindkettő különbözik a hadseregszociológiá- tói, városszociológiától stb. stb. Ma már ezek mind viszonylag önálló, hatalmas irodalommal és nem lebecsülendő, gyakorlatilag hasznosít­ható eredménnyel rendelkező szakterületek. Ilyen körülmények között a szociológiát általá­ban a történelmi materializmusra redukáló ál­láspont egyenlő a szakszociológiák visszautasí­tásával, a társadalmi élet különböző területei szakszerű szociológiai megismeréséről való le­mondással. A szociológia elszakítása a törté­nelmi materializmustól viszont a marxizmusról való lemondással egyértelmű. Nézetem szerint a történelmi materializmus nem egyéb, mint a mar­xizmus általános szociológiája. Az általános szociológia a szociológiai tudományok egyik ága, nem egyenlő a szociológiával általában. — Ön szerint tehát hol a helye és mi a sze­repe az általános szociológiának a szociológia fejlődésében? — Az általános szociológia — a társadalom­ról mint totalitásról, a társadalmi rendszer szerkezetéről és dinamikájáról szóló tudomány. Létértelime az összkép kimunkálása és finomí­tása, a részjelenségek beillesztése az egész ösz- szefüggéseibe. A szakszociológiák középszintű elméleteire támaszkodva, az általános szocio­lógia feladata a legmagasabb szintű társada­lomelmélet kidolgozása, a társadalmi fejlő­dés fő tendenciáinak a nyomon követése. Sok nem-marxista szociológus értekezik mostaná­ban a magas szintű elmélet hiányáról, a rész­ismereteket egységbe fogó eszmerendszer szük­ségességéről. A marxismusnak van ilyen eszme- rendszere, általános szociológiai felfogása, amelynek fejlesztése, a változó valósághoz va­ló egyre mélyebb adekválása teljesen sohasem teljesíthető feladat. — Az általános szociológiáról vallott ilyen felfogás élesen felveti előbbi és a filozófia vi­szonyának a kérdését. — A szociológia — a marxista és a nem­marxista egyaránt — a filozófiai gondolkodás­ból született és attól teljesen független soha­sem lesz, mint ahogy bármilyen tudomány igé­nyel filozófiai megalapozást és legmagasabb általánosításai szintjén filozófiai meggondolá­sokhoz vezet. Ezen belül azonban, mint min­den modern tudomány, a szociológia is a filo­zófiától való viszonylagos függetlensége által vívja ki tudományos státuszát. Nincs itt he­lye a gondolat bővebb kifejtésének. A szocio­lógia annyiban tudomány, amennyiben spe­kuláció helyett tényekre, mégpedig ellenőrizhe­tő és stasztikailag feldolgozható eza tál bizo- nyító erejű tényekre építi megállapításait es következtetéseit. Persze ez a ma n^ ál^jl d r; san elfogadott követelmény meg nem minden esetben érvényesül teljesen, ea tudománnyá válása nem is tekinthető lezárt nak. A konkrétum fele fordulás me lett a sz ciológia tudományos önállósulásának van egy másik vetülete, ismérve is, jelesen az, hogy sa­játos és szakszerű fogalomrendszert dolgoz Ki. A történelmi materializmus társadalomszemle- lete nem általános filozófiai, vagy azokból le­vezetett kategóriákban, hanem a társadalmi va­lóságból indukált kategóriákban fejeződik ki. A társadalmi-gazdasági alakulat fogalma — a marxista általános szociológia alapfogalma semmiféle filozófiai kategóriából nem vezetne- tő le, Marx ezt a kategóriát nem spekulatív módon, hanem a társadalmi valóság sajátos­ságaiból kiindulva konstruálta, a társadalmi to­talitás rendszerszerűségét rögzítette általa. A társadalom mint egész sajátos szerkezetét fel­tárni, részeinek az egészben betöltött funkcióit felismerni, az ezekre vonatkozó fogalomrend­szert kidolgozni, fejleszteni — ez az általános szociológia semmilyen más diszciplína által be nem tölthető feladata. — Mi a jelentősége ön szerint, a terminoló­giai kérdéseknek? Egyesek eltúlozzák, másolt alábecsülik a tudományos terminológia kérdé­seit a társadalmi és humán diszciplínákban — Nagyon fontos volna, nézetem szerint, a terminológiai egységesítés; a jelenlegi zűrzavar rendkívül káros. Az nyilvánvaló, hogy minden eszmei irányzatnak megvan a maga sajátos — fogalmi rendszerét kifejező — terminológiája; a marxista és nem-marxista szociológiai termi­nológiát sohasem lehet teljesen egységesíteni. De számtalan példát tudok felhozni arra, hogy marxista és nem-marxista szerzők egyaránt teljesen összevissza használják a rendszer és a struktúra kifejezéseket: egyik rendszert ír és struktúrát ért rajta,a másik struktúrát ír és rendszerre gondol; ismét másik társadalmi struktúrát említ, mikor csupán egy adott né­pesség összetételéről van szó s így tovább. Kul­túra és civilizáció különbségéről, sőt ellentété­ről nagy elméletek születtek, pedig gyakran fordítási kérdés az egész: ami „amerikaiul“ kultúra, az franciául civilizáció. Nem egyszer döbbentünk rá kollégáimmal, hogy egy-egy so­kat vitatott szövegrész, amelyet fordításban is­mertünk meg, egyszeriben megszűnik proble­matikus lenni, mihelyt eredetiben olvassuk. Vannak mondvacsinált problémák, amiket a terminológiai önkény hozott létre. Ezektől le­hetőleg meg kell szabadulnunk. Minden tudo­mányos terminológia konvencionális jellegű; éppen ezért fontos, hogy lehetőleg egyértel­műen használjuk a szavakat, ne a terminoló­giában törekedjünk újításra. — A megismerés előrehaladása új fogalmak létrehozását is megköveteli. Azt hiszem, ettől alapjában különbözik a pusztán nyelvi, termi­nológiai invenció... — Sajnos könnyebb új szót, új kifejezést találni, mint új fogalmat kidolgozni. Az új fo­galomnak akkor van létjogosultsága, ha új is­meretanyag van mögötte, ha valóban új gondo­latot segít kifejezni. De mikor a régi anyagot „díszítik“ az új, esetleg meghökkentő kifeje­zésekkel, mikor pusztán nyelvi, terminológiai és nem tartalmi invencióval állunk szemben, akkor a tudomány valójában nem halad elő­re, hanem a konfúzió lesz nagyobb, nő a termi­nológiai zűrzavar. — A filozófusnak, a filozófiai Írónak feltét­lenül pontosan kell megfogalmaznia gondola­tait. De önmagában ez még nem elegendő, ha­nem arra is törelcednie kell, hogy a lehető leg­szebben fejezze ki magát. Az esszéforma alkal­masnak mutatkozik arra, hogy az író poétiku- sabban fejezze ki gondolatait. Egyesek szűk­nek érzik ezt a formát, ismét mások úgy érzik, hogy az esszében a szerző ködösít. Végiére is mi a valóság? — Azt, hogy mi a valóság, döntse el az ol­vasó. Én a magam véleményét mondom. Szerin­tem az esszé a filozófiai, szociológiai publi­cisztika egyik, de nem egyetlen lehetséges for­mája. Nem mondhatunk le róla, de nem is kell a legmagasabb piedesztálra emelnünk; nem szabad kiszorítania a tanulmányformát. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a kérdésben szereplő „poétikus kifejezési módnak“ bukta­tói is vannak! A filozófia és a tudomány nyel­vezete lehet irodalmi értékű próza, de a filo­zófiai és tudományos gondolkodás termékei és a szépirodalom körébe tartozó müvek között van egy lényeges különbség, amit elmosni nem lehet: ez utóbbiak fikcióra épülnek, az előbbi­ek pedig fogalmilag ragadják meg, diszkurziv racionalitással fejezik ki a valóságot. A me­tafora nem csak gyönyörködtet, megismerési értéke is van; ám a metaforikus megismerés poétikus, nem tudományos jellegű. Más szó­val: a metafora, ha még oly sikerült is, tudo­mányban, filozófiában nem érv. Én nem állítanám, hogy az esszé ködösít. Esszéje válogatja: pontosabban: szerzője válo­gatja. Az eredeti filozófiai esszé — az essai, a „kísérlet", ahogy szerzői szerényen nevezték — például Montaigne-nél, Locke^nál kristályitisz- ta, minden mondata félreérthetetlen. Az is „ér­tekező széppróza“ volt, de nem irodalmias, nem tüntette fel magát poézisnak, a tiszta fogalom síkján operált. Bizonyos filozófiai irányzatok irodaimiasították az esszét, jelesen az irracio- nalista irányzatok, amelyek természetüknél fogva ködösek és ködösítenek is. Az egziszten­cializmus elvileg közelítette egymáshoz az iro­dalmat és a filozófiát, amennyiben bevonta a filozófia körébe az életérzések széles skáláját, amelyekkel a gondolkodók addig nem foglal­koztak. Nézetem szerint nem kell elzárkóz­nunk a filozófiai reflexió tárgykörének kitá­gításától. De az egzisztencialista felfogás egyes alapfogalmai — például a „szorongás“ — valóban természetszerűen ködösek. Személy szerint nagyon idegenkedem az irracionalizmus minden formájától. Azt hiszem, nem szabad a tiszta fogalmiságra alapuló diszkurziv gondol­kodás helyett az érzésekkel foglalkozó esszét egyedül üdvözítőnek tartani. Mert ettől már csak egy lépésnyire — a blabla. — Apropó, hogyan születik a blabla? — Amikor „a király meztelen". Nem egyszer olvastam — pontosabban: pró­báltam olvasni — a hazai publicisztikában, a magyar nyelvűt is beleértve, olyan esszét, amelynek egyetlen sorát sem értettem. Az em­bernek először kisebbrendűségi érzése támad. Megkérdeztem kollégákat, olyanokat, akikről tudom, hogy jónéhány száz filozófiai és szocio­lógiai könyvet elolvastak életükben, nem köny- nyü fajsúlyúakat és nem haszontalanul, ök sem értették. Papírt-ceruzát vettem elő és meg­próbáltam átírni, megfejteni ezeket az íráso­kat, mondatról mondatra és szóról szóra. Siker­telenül. Azt hiszem, azért nem találtam az ér­telmét, mert az olvasott szövegnek nem volt értelme, mert a rengeteg bombasztikus kifeje­zés, képtelen kép és kérkedő erudíció mögött nem volt fogalmilag megragadható mondani­való, mert a mondatok és bekezdések között nem volt valóságos összefüggés. Olyan isme­rősöm is van, aki nyíltan megmondta: nem ér­tett semmit az írásból, tehát nyilván nagyon mély bölcselet van benne. Hogy a blabla nem tudomány, nyilvánvaló. De nem is filozófia. És még csak nem is irodalom. ANISZI KALMAN Gyújtsunk gyertyát egy sö­tét szobában, egyik kezünkbe fogjunk fehér lapot, a mási­kat lóbáljuk oly módon, hogy az árnyék mozgását a lapon is, a falon is meg lehessen fi­gyelni. Mi tűnik föl? az tűnik föl, hogy az árnyék a falon gyorsabban mozog, mint a la­pon, méghozzá ez a gyorsa­ság egyenes arányban nő a távolsággal. Ha Ujjúnkat fény- sebességgel mozgatnánk, ár­nyéka a falon — azonos idő alatt nagyobb távot futva be — a fénynél gyorsabban mo­zogna. A következtetés kézen­fekvő: a fénynél csak egy va­lami gyorsabb, és ez az ár­nyék. Járkál föl-alá a költő a kő­vel bedobott metaforák kö­zött, kezében a szigonyos ár­nyékpuskával, gyorsabbnak kell lennie, mint amilyen gyors a tudat önnön maga ho­mályos tartalmaira sütő fé­nye (a fény a dolgokat meg­ismerhetetlenné teszi, hiszen hozzájuk ad valami olyasmit, ami nem a sajátjuk — a vilá­gosságot); ott álldogál a köl­tő, háttal a barlang bejára­tának, Árnyával szól s A SZEME MEG SE REBBEN*. Gyorsabbnak kell lennie a fénynél, hogy (megragadja és grammatizált változatban, lo- kucionáris közléstérben repro­dukálja, másszóval:) puska- végre lencsevégre kaphassa a nyelv fonadékai között, a lé­lek padlásfeljárói mögött SET­TENKEDŐT, a magát éppen csak megmutatót, a vackát az • Bállá Zsófia, Álarc nél­kül idők változó módosulásain kí­vül felverőt. Lencsevégre, de nem ám fényben, hanem el­lenfényben: az igazi képek szolarizáltak. Ilyenek, mint a Kagyló című vers Bállá Zsó­fia harmadik kötetében:** Csonthéjú kagyló nyelve kibukott szó — visszamenne. Hideg, sós rettenetbe kint pőrén csattog a lágy kagyló. Maga a nyelve. Iskolás modorban lefordít­va, ez annyi mint „a kagyló azon elesett állati teremtmé­nyek jelképe, akiknek magára maradottsága szószólót, tol­mácsot nem kap“ (A test meg­úszta — és a nyelv? — kérdi Bállá Zsófia egy másik versé­ben, a Bábel tornyában). Egy határozottabb állásfoglalást el­váró, direktebb, nyíltabb, azon­nalibb megfogalmazásokat fel­tételező költészeteszmény híve ezt bizonyára nem érezné tö­kéletesnek, s szembeállítható példaként lehet, hogy meggyő­ző sorokat tudna idézni; olyan- szerűeket mondjuk, mint ami­lyen Majakovszkij játékos, ironikusan hajthatatlan sora: kedvenc évszakom a forrada­lom. Erről alább; most néz­zük, mi az, ami tetszik a Víz­láng című kötetben. Már Vas István ráérzett (Népszabadság, 1968 december) Bállá Zsófia költői alkatának két lényeges vonására: egyik a világhoz való igényes kép­látó hozzáállás, a másik: von­zódása a miniatűr — és te­gyük hozzá: a miniatűrben be- gyömöszöltség nélkül elrende­zett színes szélesvásznú távla­tok — iránt. (Vas: „Képei szel­lemesek, furcsák, mégis ponto­sak, nyelve leleményes"; ld­finomultan tudatos gyermeki lénye „néha már tiszta, remek lírai miniatűröket hoz létre.“) Vegyük hát szemügyre előbb erről a két oldalról a köl­tő harmadik kötetét; könnyű dolgunk lesz: rengeteg tetsze­tős képet idézhetünk, ame­lyek a némileg utánhallásos érzékletességtöl (Gyöngyös sze­mét a hal fölrakta, 25. 1.) a meg sem karcolhatóan, ki sem egészíthetően teljes egyszerű­ségig terjednek (Túlpart felé sodródva, kéz-lapát / Merül- get az ágy fehéren folyó vász­nán — 45. 1.) Másfelől, a kö­tet legsikerültebb darabjai kö­zött nem egy miniatűrt talá­lunk (mint pl. a Titokfű cí­műt); ám ezeknél nagyobb je­lentősége van Bállá Zsófia költészetében a minatűrtech- nikának. Mit értünk ezen? Az az energia, amely a versnyitó felütéstől a művet záró szótagig intenzitásban és irányulásban jelentős módo­sulásokat szenved, soha nem •• Dalia Zsófia: Vízláng. Kriterion, 1975. kiindulópontjára tér vissza; eltolódásai a tudatmezök lirai atlaszán — illetve az ennek megfelelő távolságok — nem függetlenek a költemény Blanchot-féle belső terétől, de nem is azonosak ennek távol­ságaival. A költői miniatűr e- setében ez az elmozdulás — még a szerkezet mélytektoni­kájában is — rezdülésnyi; a költőnek vigyáznia kell a mé­retekre: egy húsz sornyira dagadt haikunál banálisabb dolgot nehéz elképzelni. Bállá Zsófia — legjelentéke­nyebb — verseiben az az ér­dekes, hogy a miniatűr rebbe- nésnyi arányait sikerült meg­őriznie, illetve áttültetnie na­gyobb terjedelmű szövegekbe; furcsa, megkapó versek kelet­keznek így, mint a Dombélre jutni kezdetű: Legközelebb lejtő mögöttem, előttem; mot­tóként, címként Kerényi Ká­roly szép verséből (Perszepho- né, violát) lehetne idézni („szépséged egész / szépséged, az utolsó pillanaté / enyém, a tető / pillanatáé); valóban a tető pillanata: A fel- és le­bukás között üldögélni domb­élen, I alkonyos virradatban; ilyen a kötet másik legböl- csebb verse, A város fölött is; vagy az Anyám megdicsőü­lése a máglyán uralkodása és özvegysége idején, amelyből az utolsó két sort idézzük: „Dobálja az idő tágszemü szo­borként / Felszáll a mély­ből s üres hajóra lel“; egy másik versében a gejzirtölcsé- ren égig emelkedett költő mondja: „míg sima, kék / Hi­degség mellkasomba tép“: „én tolvaj lepke verdesek / Egy fénysugár az égre tűzött“ (Ganümédész útján). Néhány szó most arról, ami nem tetszett a kötetben. Bál­lá Zsófia néha enged a kísér­tésnek és az élet költőinek ér­zett pillanatairól oly módon ír, hogy egészen témájára bízza magát, nem törekszik a verset indító ötletet a mindennapi é- let fölé emelkedő (vagy alája bukó) voltában megragadni és fölmutatni; az ember így egy-két helyt megkérdené a vers elolvasta után: na és akkor mi van? (ilyen pl. A szippantás). Találunk továbbá néhány, a szecessziót stílro­mantikába oldó sort, mint „a virágok emlékeikben égnek“ meg „kinyúlva gondtalan vágy vizében". Ezek száma elenyé­sző, át is lehetne siklani fö­löttük, de tartozunk annyival a költő tehetségének, hogy fi­gyelmét felhívjuk a hasonló elfogalmazásokra. Mint Tábor Ádám megírta volt (Élet és Irodalom, 1972 augusztus) Bállá Zsófia máso­dik verseskötetéről, itt a köl­tői személyiség elvonatkoztató és megjelenítő erőinek egyen­súlya megbomlik, következés­képp fellazulnak a formák; tegyük hozzá: Tábor Ádám ezt a megjelenítés gyöngéiből kö­vetkeztette ki. Bállá Zsófia harmadik kötetének verseiben a gondolati és érzéki elemek egy újonnan kialakult — és minden bizonnyal ideiglenes — egyensúlyát véljük felfe­dezni. Hogy ezeknek a perió­dusoknak a váltakozása spi­rálissal írható le, vagyis maga­sabb fokon tér vissza ugyanoda a költő, idézetekkel bizonyítha­tó. Vessük össze az idézett Kagyló című verset a költő- nő második kötetének néhány, párhuzamba állítható sorá­val: „Nyelve vagyok szomjan holtaknak / és a feladók­nak. Nyelve vagyok / szekér után lihegő kutyáknak / s annak ki egy láncról vacog“ (idézet a Ha megszólalok cí­mű versből). A Kagyló: tömör, elvont és megjelenít. Ellen­párja: felületi, esetleges és il­lusztrál. — Vagy vegyünk egy tárgyat mint motívumot az első kötetből: — „A szőnyeg" — „Tűri, hogy tapossák, te­kerjék, / géppel szívják, sep­rűvel verjék, / s mikor kint rázzák, csak azért reszket: / A padlóval addig mit tesz­nek?“ A harmadik kötetben: „Egy tarkamintás, sötét sző­nyegen / átrepüljük az évek hosszát, / s kiszólunk tud- hatatlan időnkből“. És: „A szőnyeg szélén állok, [...] ez már a Sziget vége, innen / Fagyos cementre kell lépnem, meztelen talppal." A cikk elején említett sort pedig (kedvenc évszakom a forradalom) nem is Maja­kovszkij írta, hanem Bállá Zsófia (A dolgok emlékezete, 134. lap). Nem azért idéztem, mintha oly jellemzőnek érez- ném Bállá Zsófiára; inkább csak azért, hogy elgondolkod­tassam az olvasót: mennyit jelent világhírnév szempont­jából egy sor életében, hogy ki írta le. SZÖCS GÉZA Az óriásminiatűr

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents