Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1977-01-07 / 1. szám
A szociológia és környéke Beszélgetés Both Endrével — Az elmúlt évtizedekben elméleti emberek sokat vitatkoztak a szociológia státuszáról és létjogáról. Voltak, akik azonosították a történelmi materializmussal és mint ilyent feleslegesnek tekintették, de akadtak olyanok is, akik már-már bántóan elkülönítették, elszigetelték tőle. Úgy tűnik, az élet egyik félnek sem adott igazat... — Ha pontosak akarunk lenni — s miért ne próbálnánk legalább pontosak lenni? — abból kell kiindulnunk, hogy a szociológia státuszáról immár tizenkét-tizenhárom évtizede szakadatlanul folyik a vita, azóta, mióta e tudomány — vagy legalábbis az elnevezés — megszületett. Valószínű, hogy ez a vita egyhamar nem is zárul le: a szociológia tudományos státusza — helye a tudományok rendszerében —, valamint társadalmi státusza minden történelmi szakaszban új és új választ igényel, a változó társadalmi szükségleteknek és a tudomány belső fejlődésének megfelelő választ. A szociológia létjogosultsága viszont legjobb tudomásom szerint ma már nem képezi és nem is képezheti vita tárgyát. A szociológiára is érvényes az, amit régebben Ernst Fischer a művészetről írt: nélkülözhetetlen, ezt ma már senki nem vonja kétségbe, ha nem is tudjuk pontosan — vagy nem értünk egyet abban —, hogy mire való, melyek társadalmi funkciói. Ha már most a marxista szociológiáról van szó, úgy ennek a tárgyáról, feladatairól, hasznáról és buktatóiról folyó vita valóban — meglehetősen pontosan — két évtizede lángolt fel. A marxizmuson belüli létjogosultsága is — úgy hiszem — kétségtelenül tisztázódott; tudományos státusza és funkciói továbbra is vita tárgyát képezik, bár — ez is eredmény, sőt komoly eredmény — a legtöbb szerző megegyezik abban, hogy van tudományos státusza és fontos funkciói vannak a szocialista társadalomban. Ami a történelmi materializmushoz való viszonyát illeti: mindkét említett végletnek voltak és vannak hívei, s még sok másféle felfogásnak is. Magam röviden így vázolnám a máskor, máshol bővebben kifejtett álláspontomat: a szociológia is alá van vetve a minden modern tudományra jellemző differenciálódási folyamatnak. Mint ahogy nem egyszerűen biológiáról, hanem biológiai tudományok soráról kell beszélnünk, a szociológia sem áll ma már a múlt századi szerkezeti egyszerűsége fokán. A szociológiai tudományok sorával kell számolnunk, számtalan szakszociológiával: az iparszociológia más, mint az irodalomszociológia, és mindkettő különbözik a hadseregszociológiától, városszociológiától stb. stb. Ma már ezek mind viszonylag önálló, hatalmas irodalommal és nem lebecsülendő, gyakorlatilag hasznosítható eredménnyel rendelkező szakterületek. Ilyen körülmények között a szociológiát általában a történelmi materializmusra redukáló álláspont egyenlő a szakszociológiák visszautasításával, a társadalmi élet különböző területei szakszerű szociológiai megismeréséről való lemondással. A szociológia elszakítása a történelmi materializmustól viszont a marxizmusról való lemondással egyértelmű. Nézetem szerint a történelmi materializmus nem egyéb, mint a marxizmus általános szociológiája. Az általános szociológia a szociológiai tudományok egyik ága, nem egyenlő a szociológiával általában. — Ön szerint tehát hol a helye és mi a szerepe az általános szociológiának a szociológia fejlődésében? — Az általános szociológia — a társadalomról mint totalitásról, a társadalmi rendszer szerkezetéről és dinamikájáról szóló tudomány. Létértelme az összkép kimunkálása és finomítása, a részjelenségek beillesztése az egész öszszefüggéseibe. A szakszociológiák középszintű elméleteire támaszkodva, az általános szociológia feladata a legmagasabb szintű társadalomelmélet kidolgozása, a társadalmi fejlődés fő tendenciáinak a nyomon követése. Sok nem-marxista szociológus értekezik mostanában a magas szintű elmélet hiányáról, a részismereteket egységbe fogó eszmerendszer szükségességéről. A marxismusnak van ilyen eszmerendszere, általános szociológiai felfogása, amelynek fejlesztése, a változó valósághoz való egyre mélyebb adekválása teljesen sohasem teljesíthető feladat. — Az általános szociológiáról vallott ilyen felfogás élesen felveti előbbi és a filozófia viszonyának a kérdését. — A szociológia — a marxista és a nemmarxista egyaránt — a filozófiai gondolkodásból született és attól teljesen független sohasem lesz, mint ahogy bármilyen tudomány igényel filozófiai megalapozást és legmagasabb általánosításai szintjén filozófiai meggondolásokhoz vezet. Ezen belül azonban, mint minden modern tudomány, a szociológia is a filozófiától való viszonylagos függetlensége által vívja ki tudományos státuszát. Nincs itt helye a gondolat bővebb kifejtésének. A szociológia annyiban tudomány, amennyiben spekuláció helyett tényekre, mégpedig ellenőrizhető és stasztikailag feldolgozható ez a tál bizonyító erejű tényekre építi megállapításait és következtetéseit. Persze ez a ma nuáliiláúsan elfogadott követelmény meg nem minden esetben érvényesül teljesen, ha tudománnyá válása nem is tekinthető lezártnak. A konkrétum felé fordulás melett a szciológia tudományos önállósulásának van egy másik vetülete, ismérve is, jelesen az, hogy sajátos és szakszerű fogalomrendszert dolgoz ki. A történelmi materializmus társadalomszemlélete nem általános filozófiai, vagy azokból levezetett kategóriákban, hanem a társadalmi valóságból indukált kategóriákban fejeződik ki. A társadalmi-gazdasági alakulat fogalma — a marxista általános szociológia alapfogalma semmiféle filozófiai kategóriából nem vezethető le. Marx ezt a kategóriát nem spekulatív módon, hanem a társadalmi valóság sajátosságaiból kiindulva konstruálta, a társadalmi totalitás rendszerszerűségét rögzítette általa. A társadalom mint egész sajátos szerkezetét feltárni, részeinek az egészben betöltött funkcióit felismerni, az ezekre vonatkozó fogalomrendszert kidolgozni, fejleszteni — ez az általános szociológia semmilyen más diszciplína által be nem tölthető feladata. — Mi a jelentősége ön szerint, a terminológiai kérdéseknek? Egyesek eltúlozzák, mások alábecsülik a tudományos terminológia kérdéseit a társadalmi és humán diszciplínákban . Nagyon fontos volna, nézetem szerint, a terminológiai egységesítés, a jelenlegi zűrzavar rendkívül káros. Az nyilvánvaló, hogy minden eszmei irányzatnak megvan a maga sajátos — fogalmi rendszerét kifejező — terminológiája; a marxista és nem-marxista szociológiai terminológiát sohasem lehet teljesen egységesíteni. De számtalan példát tudok felhozni arra, hogy marxista és nem-marxista szerzők egyaránt teljesen összevissza használják a rendszer és a struktúra kifejezéseket: egyik rendszert ír és struktúrát ért rajta,a másik struktúrát ír és rendszerre gondol; ismét másik társadalmi struktúrát említ, mikor csupán egy adott népesség összetételéről van szó s így tovább. Kultúra és civilizáció különbségéről, sőt ellentétéről nagy elméletek születtek, pedig gyakran fordítási kérdés az egész: ami „amerikaiul“ kultúra, az franciául civilizáció. Nem egyszer döbbentünk rá kollégáimmal, hogy egy-egy sokat vitatott szövegrész, amelyet fordításban ismertünk meg, egyszeriben megszűnik problematikus lenni, mihelyt eredetiben olvassuk. Vannak mondvacsinált problémák, amiket a terminológiai önkény hozott létre. Ezektől lehetőleg meg kell szabadulnunk. Minden tudományos terminológia konvencionális jellegű, éppen ezért fontos, hogy lehetőleg egyértelműen használjuk a szavakat, ne a terminológiában törekedjünk újításra. A megismerés előrehaladása új fogalmak létrehozását is megköveteli. Azt hiszem, ettől alapjában különbözik a pusztán nyelvi, terminológiai invenció... — Sajnos könnyebb új szót, új kifejezést találni, mint új fogalmat kidolgozni. Az új fogalomnak akkor van létjogosultsága, ha új ismeretanyag van mögötte, ha valóban új gondolatot segít kifejezni. De mikor a régi anyagot „díszítik“ az új, esetleg meghökkentő kifejezésekkel, mikor pusztán nyelvi, terminológiai és nem tartalmi invencióval állunk szemben, akkor a tudomány valójában nem halad előre, hanem a konfúzió lesz nagyobb, nő a terminológiai zűrzavar. — A filozófusnak, a filozófiai írónak feltétlenül pontosan kell megfogalmaznia gondolatait. De önmagában ez még nem elegendő, hanem arra is törekednie kell, hogy a lehető legszebben fejezze ki magát. Az esszéforma alkalmasnak mutatkozik arra, hogy az író poétikusabban fejezze ki gondolatait. Egyesek szűknek érzik ezt a formát, ismét mások úgy érzik, hogy az esszében a szerző ködösít. Végtére is mi a valóság? — Azt, hogy mi a valóság, döntse el az olvasó. Én a magam véleményét mondom. Szerintem az esszé a filozófiai, szociológiai publicisztika egyik, de nem egyetlen lehetséges formája. Nem mondhatunk le róla, de nem is kell a legmagasabb piedesztálra emelnünk; nem szabad kiszorítania a tanulmányformát. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a kérdésben szereplő „poétikus kifejezési módnak“ buktatói is vannak! A filozófia és a tudomány nyelvezete lehet irodalmi értékű próza, de a filozófiai és tudományos gondolkodás termékei és a szépirodalom körébe tartozó művek között van egy lényeges különbség, amit elmosni nem lehet: ez utóbbiak fikcióra épülnek, az előbbiek pedig fogalmilag ragadják meg, diszkurzív racionalitással fejezik ki a valóságot. A metafora nem csak gyönyörködtet, megismerési értéke is van, ám a metaforikus megismerés poétikus, nem tudományos jellegű. Más szóval: a metafora, ha még oly sikerült is, tudományban, filozófiában nem érv. Én nem állítanám, hogy az esszé ködösít. Esszéje válogatja, pontosabban: szerzője válogatja. Az eredeti filozófiai esszé — az essai, a „kísérlet", ahogy szerzői szerényen nevezték — például Montaigne-nél, Locke-nál kristálytiszta, minden mondata félreérthetetlen. Az is „értekező széppróza“ volt, de nem irodalmias, nem tüntette fel magát poézisnak, a tiszta fogalom síkján operált. Bizonyos filozófiai irányzatok irodalmiasították az esszét, jelesen az irracionalista irányzatok, amelyek természetüknél fogva ködösek és ködösítenek is. Az egzisztencializmus elvileg közelítette egymáshoz az irodalmat és a filozófiát, amennyiben bevonta a filozófia körébe az életérzések széles skáláját, amelyekkel a gondolkodók addig nem foglalkoztak. Nézetem szerint nem kell elzárkóznunk a filozófiai reflexió tárgykörének kitágításától. De az egzisztencialista felfogás egyes alapfogalmai — például a „szorongás“ — valóban természetszerűen ködösek. Személy szerint nagyon idegenkedem az irracionalizmus minden formájától. Azt hiszem, nem szabad a tiszta fogalmiságra alapuló diszkurzív gondolkodás helyett az érzésekkel foglalkozó esszét egyedül üdvözítőnek tartani. Mert ettől már csak egy lépésnyire — a blabla. — Apropó, hogyan születik a blabla? — Amikor „a király meztelen". Nem egyszer olvastam — pontosabban: próbáltam olvasni — a hazai publicisztikában, a magyar nyelvűt is beleértve, olyan esszét, amelynek egyetlen sorát sem értettem. Az embernek először kisebbrendűségi érzése támad. Megkérdeztem kollégákat, olyanokat, akikről tudom, hogy jónéhány száz filozófiai és szociológiai könyvet elolvastak életükben, nem könynyű fajsúlyúakat és nem haszontalanul, ők sem értették. Papírt-ceruzát vettem elő és megpróbáltam átírni, megfejteni ezeket az írásokat, mondatról mondatra és szóról szóra. Sikertelenül. Azt hiszem, azért nem találtam az értelmét, mert az olvasott szövegnek nem volt értelme, mert a rengeteg bombasztikus kifejezés, képtelen kép és kétkedő erudíció mögött nem volt fogalmilag megragadható mondanivaló, mert a mondatok és bekezdések között nem volt valóságos összefüggés. Olyan ismerősöm is van, aki nyíltan megmondta: nem értett semmit az írásból, tehát nyilván nagyon mély bölcselet van benne. Hogy a blabla nem tudomány, nyilvánvaló. De nem is filozófia. És még csak nem is irodalom. ANISZI KALMAN Az óriásminiatűr Gyújtsunk gyertyát egy sötét szobában, egyik kezünkbe fogjunk fehér lapot, a másikat lóbáljuk oly módon, hogy az árnyék mozgását a lapon is, a falon is meg lehessen figyelni. Mi tűnik föl? az tűnik föl, hogy az árnyék a falon gyorsabban mozog, mint a lapon, méghozzá ez a gyorsaság egyenes arányban nő a távolsággal. Ha Ujjúnkat fénysebességgel mozgatnánk, árnyéka a falon — azonos idő alatt nagyobb távot futva be — a fénynél gyorsabban mozogna. A következtetés kézenfekvő: a fénynél csak egy valami gyorsabb, és ez az árnyék. Járkál föl-alá a költő a kővel bedobott metaforák között, kezében a szigonyos árnyékpuskával, gyorsabbnak kell lennie, mint amilyen gyors a tudat önnön maga homályos tartalmaira sütő fénye (a fény a dolgokat megismerhetetlenné teszi, hiszen hozzájuk ad valami olyasmit, ami nem a sajátjuk — a világosságot), ott álldogál a költő, háttal a barlang bejáratának, Árnyával szól s A SZEME MEG SE REBBEN*. Gyorsabbnak kell lennie a fénynél, hogy (megragadja és grammatizált változatban, lokucionális közléstérben reprodukálja, másszóval:) puskavégre lencsevégre kaphassa a nyelv fonadékai között, a lélek padlásfeljárói mögött SETTENKEDŐT, a magát éppen csak megmutatót, a vackát az a Bálla Zsófia. Álarc nélkül idők változó módosulásain kívül felverőt. Lencsevégre, de nem ám fényben, hanem ellenfényben: az igazi képek szolarizáltak. Ilyenek, mint a Kagyló című vers Balla Zsófia harmadik kötetében:** Csonthéjú kagyló nyelve kibukott szó — visszamenne. Hideg, sós rettenetbe kint pőrén csattog a lágy kagyló. Maga a nyelve. Iskolás modorban lefordítva, ez annyi mint „a kagyló azon elesett állati teremtmények jelképe, akiknek magára maradottsága szószólót, tolmácsot nem kap“ (A test megúszta — és a nyelv? — kérdi Balla Zsófia egy másik versében, a Bábel tornyában). Egy határozottabb állásfoglalást elváró, direktebb, nyíltabb, azonnalibb megfogalmazásokat feltételező költészeteszmény híve ezt bizonyára nem érezné tökéletesnek, s szembeállítható példaként lehet, hogy meggyőző sorokat tudna idézni; olyanszerűeket mondjuk, mint amilyen Majakovszkij játékos, ironikusan hajthatatlan sora: kedvenc évszakom a forradalom. Erről alább, most nézzük, mi az, ami tetszik a Vízláng című kötetben. Már Vas István ráérzett (Népszabadság, 1968 december) Balla Zsófia költői alkatának két lényeges vonására: egyik a világhoz való igényes képlátó hozzáállás, a másik vonzódása a miniatűr — és tegyük hozzá: a miniatűrben begyömöszöltség nélkül elrendezett színes szélesvásznú távlatok iránt. (Vas: „Képei szellemesek, furcsák, mégis pontosak, nyelve leleményes"; lefinomultan tudatos gyermeki lénye „néha már tiszta, remek lírai miniatűröket hoz létre.“) Vegyük hát szemügyre előbb erről a két oldalról a költő harmadik kötetét; könnyű dolgunk lesz: rengeteg tetszetős képet idézhetünk, amelyek a némileg utánhallásos érzékletességtől (Gyöngyös szemét a hal fölrakta, 25. 1.) a meg sem karcolhatóan, ki sem egészíthetően teljes egyszerűségig terjednek (Túlpart felé sodródva, kéz lapát / Merülget az ágy fehéren folyó vásznán — 45. 1.) Másfelől, a kötet legsikerültebb darabjai között nem egy miniatűrt találunk (mint pl. a Titokfű címűt), ám ezeknél nagyobb jelentősége van Balla Zsófia költészetében a minatűrtechnikának. Mit értünk ezen? Az az energia, amely a versnyitó felütéstől a művet záró szótagig intenzitásban és irányulásban jelentős módosulásokat szenved, soha nem •• Dalia Zsófia: Vízláng. Kriterion, 1975. kiindulópontjára tér vissza; eltolódásai a tudatmezők lírai atlaszán — illetve az ennek megfelelő távolságok — nem függetlenek a költemény Blanchot-féle belső terétől, de nem is azonosak ennek távolságaival. A költői miniatűr esetében ez az elmozdulás — még a szerkezet mélytektonikájában is — rezdülésnyi; a költőnek vigyáznia kell a méretekre: egy húsz sornyira dagadt haikunál banálisabb dolgot nehéz elképzelni. Balla Zsófia — legjelentékenyebb — verseiben az az érdekes, hogy a miniatűr rebbenésnyi arányait sikerült megőriznie, illetve áttültetnie nagyobb terjedelmű szövegekbe; furcsa, megkapó versek keletkeznek így, mint a Dombélre jutni kezdetű. Legközelebb lejtő mögöttem, előttem; mottóként, címként Kerényi Károly szép verséből (Perszephoné, violát) lehetne idézni („szépséged egész / szépséged, az utolsó pillanaté / enyém, a tető / pillanatáé); valóban a tető pillanata: A fel- és lebukás között üldögélni dombélen, s alkonyos virradatban; ilyen a kötet másik legbölcsebb verse, A város fölött is; vagy az Anyám megdicsőülése a máglyán uralkodása és özvegysége idején, amelyből az utolsó két sort idézzük: „Dobálja az idő tágszemü szoborként / Felszáll a mélyből s üres hajóra lel“; egy másik versében a gejzirtölcséren égig emelkedett költő mondja: „míg sima, kék / Hidegség mellkasomba tép“, „én tolvaj lepke verdesek / Egy fénysugár az égre tűzött“ (Ganümédész útján). Néhány szó most arról, ami nem tetszett a kötetben. Balla Zsófia néha enged a kísértésnek és az élet költőinek érzett pillanatairól oly módon ír, hogy egészen témájára bízza magát, nem törekszik a verset indító ötletet a mindennapi élet fölé emelkedő (vagy alája bukó) voltában megragadni és fölmutatni; az ember így egy-két helyt megkérdené a vers elolvasta után: na és akkor mi van? (ilyen pl. A szippantás). Találunk továbbá néhány, a szecessziót stílromantikába oldó sort, mint „a virágok emlékeikben égnek“ meg „kinyúlva gondtalan vágy vizében". Ezek száma elenyésző, át is lehetne siklani fölöttük, de tartozunk annyival a költő tehetségének, hogy figyelmét felhívjuk a hasonló elfogalmazásokra. Mint Tábor Ádám megírta volt (Élet és Irodalom, 1972 augusztus) Balla Zsófia második verseskötetéről, itt a költői személyiség elvonatkoztató és megjelenítő erőinek egyensúlya megbomlik, következésképp fellazulnak a formák; tegyük hozzá: Tábor Ádám ezt a megjelenítés gyöngéiből következtette ki. Balla Zsófia harmadik kötetének verseiben a gondolati és érzéki elemek egy újonnan kialakult — és minden bizonnyal ideiglenes — egyensúlyát véljük felfedezni. Hogy ezeknek a periódusoknak a váltakozása spirálissal írható le, vagyis magasabb fokon tér vissza ugyanoda a költő, idézetekkel bizonyítható. Vessük össze az idézett Kagyló című verset a költőnő második kötetének néhány, párhuzamba állítható sorával: „Nyelve vagyok szomjan holtaknak / és a feladóknak. Nyelve vagyok / szekér után lihegő kutyáknak / s annak ki egy láncról vacog“ (idézet a Ha megszólalok című versből). A Kagyló: tömör, elvont és megjelenít. Ellenpárja: felületi, esetleges és illusztrál. — Vagy vegyünk egy tárgyat mint motívumot az első kötetből: — „A szőnyeg" — „Tűri, hogy tapossák, tekerjék, / géppel szívják, seprűvel verjék, / s mikor kint rázzák, csak azért reszket: / A padlóval addig mit tesznek?“ A harmadik kötetben: „Egy tarkamintás, sötét szőnyegen / átrepüljük az évek hosszát, / s kiszólunk tudhatatlan időnkből“. És: „A szőnyeg szélén állok, [...] ez már a Sziget vége, innen / Fagyos cementre kell lépnem, meztelen talppal." A cikk elején említett sort pedig (kedvenc évszakom a forradalom) nem is Majakovszkij írta, hanem Balla Zsófia (A dolgok emlékezete, 134. lap). Nem azért idéztem, mintha oly jellemzőnek érezném Balla Zsófiára, inkább csak azért, hogy elgondolkodtassam az olvasót: mennyit jelent világhírnév szempontjából egy sor életében, hogy ki írta le. SZŐCS GÉZA