Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1977-01-07 / 1. szám
■ FILÖP MIKLÓS Vasárnap, szombat „Hóka Bartos Árpádnak, a Gőz- és kádfürdő gondnokának nyugdíjba vonulása alkalmából minden elképzelhető jót, egészséget, hosszú életet kíván a Gőkát munkaközössége!“ A hálószobáiban, a szőnyegen ül, lábáról vágja a körmét. Szuszog, erőlködik. Kényelmetlen így ülni — előregörnyedve. Kényelmetlen a májnak, az epének, a gyomornak, a beleknek ... Az olló megremeg, a nagylábujj a nagy probléma; micsoda benövés, micsoda benövés! Fáj? A fájdalom megadásra kényszerít, a kínzás beismerő vallomásra. És az önkínzás? AZ OLLÓ NEM VÁG, URAM! Nagyon kell figyelni, és ügyelni is kell, a lélegzetet nem tanácsos visszatartani, észrevétlenül is bekövetkezik a meglepetés. De hát nem lehet mindenre ügyelni... A gyomrát fogja: „Itt valami szorít ...“ Az emberi gyöngeségek általában az őszinte megnyilvánulás látszatát keltik, de azért nem kell minden esetben mellre szívni. Ablakot nyitok, kinézek az éjszakába. A szemközti tűzfalon — 8—10 méterre van — az árnyékomat látom. Szörnyű ... Felnagyított sötét folt az éjszakában, a fejem. Elhúzom a függönyt. A folt ott maradt a tűzfalon? „Az olló nem vág, már nem vág.“ MÁR. Ezt kihangsúlyozom. Vágott eleget. „Vág?“ Bután néz, nem felel. Megérzése szerint közönséges halandóhoz méltó gyomorral rendelkezik mekkora blöff? És akkor az ember még kínlódjon, küszködjön, hogy több legyen, mint amennyi önmagával vívja roppant nagy csatáját, önmegtartóztatás és egyebek. És egyszer csak — észre sem veszi — elvágja maga alatt a ... balta nyelét. Nincs itt valami tévedés? A bűzt is érezni? Hm ... Reggel öt órakor kel. Lefürdik, felteszi a kávévizet, arcára borotvakrémet dörzsöl — a fürdőszoba és a konyha között a hálószobán keresztül közlekedik; magabiztosan, durván és bátran csapkodja az ajtókat. Véleménye szerint nem is annyira durván, mint inkább magabiztosan — a durvaság csak látszat. Tornázik. Rövid alsóban, zokniban, cipőben: alapállás, karlendítés. Gyakorlatai konvencionális mozdulatokból tevődnek össze; levegős hú-hú hangokat hallat, ami finoman stilizálva az erőkifejtést van hivatva kifejezni. Tornajátéka ősbemutatóját egy kb. harminc évvel ezelőtti reggelen tartotta meg. Azóta rendszeresen játszik. Hú-hú! Eredmény? Harminc kilót hízott. Megborotválkozik, lehúzza a vécét, öt óra húsz perc. Szalonnát vág a sütőibe, hosszú csíkokat, két tojást üt rá, megsózza, egy korty kávé — a szalonna serceg... összefut a nyál a számban. Lusta vagyok nyelni, az ásítást az ösztönömre bízom, rettenetesen nagy szájat látok, arccsontjaim recsegnek-ropognak. Jól esett az ásítás, az álmosság bénító görcsei feloldottak. Akár fel is kelhetnék, a lustaság tiltakozik; egy mozdulat: felülök, még egy mozdulat: lelépek az ágyból. Ennyi. Lám, minden az akarat. Az akarat mi más, ha nem az, amit akarunk? Visszafekszem. Az ágy nyikorog. Nagyon régi ágy. Az embernek fáj ráfeküdnie. Ezért nem szabad felkelni. Hogy ne fájjon. Mellényét gombolja, egy pillantás a tükörbe: nyakkendőjén igazít, nyelve hegyéről nyálat kölcsönöz a mutatóujjára, szemöldökére simít. Hat óra, harminc perc. Táskáját felém himbálja. „Köszön.« A levegőbe bök, mintha legyet riasztana. Felriadok: „Már mész??“ Pislogok, arcomon álmos-kínos mosoly. Kora reggeli mosolyom, hiszem, tökéletes. Egyszer már meg kell nézzem a tükörben, de tényleg. Kihúzza magát, alacsony növésű ember, nyújtózkodik; van nála alacsonyabb ember is a világon, és bizonyára az alacsonyabbnál is van alacsonyabb; a nyújtózkodás emelkedett hangulatot kölcsönöz, ha igaz, az ember közelebb kerül a plafonhoz — a csillár alá fityegő üvegburája riadtan menekül, fel, közelebb a plafonhoz. Lényegében így semmi sem változik, az arányok maradnak. Változatlanul. „Van nálam tiszta zsebkendő?“ „Van nálad tiszta zsebkendő.“ Mindent tisztáztunk. Kinyitja az ajtót — miért hajtja le a fejét, miért kell neki előregörnyednie? Hiszi, hogy különben nem férne ki az ajtón? Az ajtó magassága két méter öt centi — lemértem —, ő egy méter hatvan. Nos? Kinőtte magát? Amikor megismertem, nem volt magasabb. Nem tornázott, nem nyújtózkodott, nem is vettem észre, hogy kicsi. A gondos, szerető feleség szerepében igyekeztem — igyekezni. Bíztatott: igyekezzek, csak igyekezzek bátran. ő is igyekezett. Egy kisfiút akartunk. Nem sikerült. Egy kislányt! Nem sikerült. Vártam, hogy felelősségre vonjon — szerintem benne lehetett a hiba —, de ez nem történt meg, magára vállalta a felelősséget. Ekkora nagylelkűség! És hogy én se maradjak adósa — hevesen tiltakoztam: „Nem létezik, Hóka, nem létezik, te NORMÁLIS vagy!“ Csend volt, béke és nyugalom. „Te normális vagy.“ És én? Pénteken — ma vasárnap — töltöttem az ötvennégyet. Azt hiszem, elvesztettem a fejem ... Nehéz napom volt. A fejem mintha nem lett volna a helyén — furcsa érzés. Átmeneti, de komoly dilemma, mindenkivel megtörténik legalább egyszer: szabályosan megbolondul. Elmentem a kerületi orvoshoz, mondtam, hogy ... Nem is tudtam, hogy kezdjem. A falat támasztottam, kabátom gallérja feltörve, nálam is egészen felhúzva, kalapom teljesen eltakarta a fejemet. Jól nézhettem ki. Az orvos hellyel kínált, nem ültem le. — Doktor úr, elvesztettem a fejemet! Csönd. — Hol vesztette el, kedves? Belement a játékba. — A Szépművészeti Múzeum, a Mozdony utca és a kispiac közötti útvonalon vesztettem el, doktor úr. — Igen? — Szeme se rebbent. — Igen, doktor úr, igen! A múzeum előtt még megvolt, egészen tisztán emlékszem, így gondolkoztam: amennyiben ma csütörtök van és nem kedd és nem vasárnap, sem szerda, vagy péntek, esetleg hétfő, úgy csütörtök van. És csütörtökön zárva tart a múzeum. — Ma péntek van, kedves. _ Na igen. Miután leereszkedtem a Mozdony utcán, itt lejt az út, rögtön eszembe jutott, hogy ma péntek van. — Ez így van, kedves. Menetközben lefele a lejtőn minden eszünkbe jut. Legszívesebben kupán vágtam volna, a „kedves“ is idegesített. — Aztán kimentem a piacra, doktor úr. Az orvos felállt, az ablakhoz ment, kinézett. Nevetett, minden bizonnyal elhúzta a száját, érzésem szerint ekkor esett neki le a tantusz: dilis vagyok. ___ Folytattam, KEGYETLENÜL folytattam. — A piacon egy kofa a fejembe húzta a kalapomat, egy másik pedig meglökdösött, összetapogattam-fogdostam egy csomó leveszöldséget, majd mindenik marokba jól belevájtam. Megítélésem szerint jól csináltam, azt hittem, nem veszik észre. Megfordult. Arcán őszinte meglepetés. Csudára jól csinálta! — Észrevették? — Észre. Azért lökdösték — És húzták a kalapot a fejébe. _ Igen. Akkor se nem láttam, se nem hallottam. Már csupán ösztönöm vezetett fel a tejsoron, se a zöldségsoron, a krumpli- és szárazkenyérárusok előtt átvágtam az úttesten. Mentem, már ahogy ez lehetséges volt. Mindenkinek nekimentem. Elfelejtettem megmondani a doktor úrnak, esett az eső. _ Esett az eső. Most is kérni akartam egy pohár vizet, de meggondoltam. Valahogy nem volt gusztusom vizet inni ott. — És azt is elfelejtettem megmondani a doktor úrnak: zsákbamacskát játszottam, egy utcai sorsjegyárusnál eljátszottam két húszast. — Semmi baj. — Aztán még játszottam, de tudtam, már tudtam, hogy elvesztettem a fejemet. Kérdezte, nem-e akarom a fejemről levenni a kalpagot. Hallgattam. Éppen csak a kalap karimáját húzogattam egy kicsit, hogy némi levegőhöz jussak. Miután ez sikerült, azt mondtam: — Doktor úr, én soha életemben nem veszekedtem a piacon, és zsákbamacskát sem játszottam. Az orvos hozzám lépett, egészen közel jött, a leheletét is éreztem. Hangja színt váltott: — Egy idő után bizonyos változások állnak be az ember életében, ezt nevezik a változás korának. — Hangjában melegséget éreztem. — Megérti, amit mondtam? A „kedves“ elmaradt. — Megértem, doktor úr ... — Szünet. — Nem kaphatnék egy új fejet? — Nehezen. Az idegek és a nyirokedények összekötése még probléma. Nem beszélve a véredényekről. — Főleg a véredények? — Főleg — felelte az orvos és nevetett. — Akkor nincs mit csinálni — mondtam, és én is nevettem. Az ajtóban megfordultam, hogy nem-e falas a hátam, mivelhogy a falnak támaszkodtam, leráncigáltam a fejeim és a kalapot, s a biztonság kedvéért csak úgy a vállam fölött hátra néztem. Nyújtogattam a nyakam, erőlködtem, de nem láttam a hátamat. — így nagyon jól néz ki — mondta ekkor az orvos. — Hogy? — kérdeztem. — így, kalap nélkül. Próbálja a haját eligazítani, szájára kevés rúzst is tehet, szemöldökét húzza ki ceruzával, asszonyom. „Asszonyom.“ Szépen mondta. Hálásan megköszöntem a tanácsát, eligazítottam a hajamat, számra kevés rúzst tettem, szemöldökömet kihúztam ceruzával. Esett az eső, hideg őszi eső. Retikülömet a fejem fölé tartva nagyokat léptem, locspocslocspocs... Az eső tisztára mossa a járdát, esőben — a nedvességet leszámítva — tisztábban lehet látni. Az ember maga elé néz, kikerüli a nagyobb pocsolyákat, figyelme nem szóródik szét, nem néz fel, a földet nézi. A város arca színt vált, az eső lemossa róla a port, a levegő letisztul, lehűlnek az indulatok. Betértem a Kék Virág cukrászdába, ott kávét is főznek. Az első asztalnál félkopasz férfi ült, tésztaarcú. Asztalához ültem, kértem egy pohár vizet. Csuromvizes voltam, ázott veréb. Fáztam. A félkopasz hunyorgott, jóságosan, szelíden hunyorgott , tekintete az asztal és a széklábak körül keresgélt, ott, ahol vizes cipőkbe bújtatott lábaim fagyoskodtak. Arra gondoltam, ha a széket kissé előre csúsztatom, akkor a combomat is megmutathatom ennek a kíváncsi embernek. Már amenynyiben érdekli. Sikerült a széket előre csúsztatnom, hátra dőltem, lábamat pedig kinyújtottam. A nedves ruha pompásan feszült-tapadt a combomon. — Milyen vagyok? — kérdeztem erélyesen. A férfi megköszörülte a torkát, hangja slájmos, rekedt volt, talán az izgalomtól. — Szép — mondta és kivárt. — Szeme a lábamra tapadt. Kulcsokat vett elő, az asztalra tette; egy kulcs, még egy kulcs és még egy... _ Ez? — kérdeztem. — Ez lakáskulcs? — Lakáskulcs, kérem. — És ez? — Ez kapukulcs, kérem. — Autója van? — Sajnos, kérem. Nincsen. — És ez, a kisebbik kulcs? — Ez, kérem, az éléskamra kulcsa. Tele van füstölt kolbásszal. — A kamra? — Az, kérem. Nagyobb lélegzetet vettem, majd kifújtam a levegőt, sóhajtásnak is beillett, testemet jóleső bizsergés járta át, fölegyenesedtem. Már-már, hogy fölényeskedjek, de nem. — Szép lakása van? — Szép, kérem, víz, villany, gáz, minden. — Agy? — Van kérem. Chippendale stílusban faragott remekmű, dupla, cserélhető huzattal, teveszőr töméssel, keresztkötéses réz rugókkal. Kitűnő ágy. — Mennyire kitűnő? — Azt már nem is lehet elmondani, kérem. Ráfekszem és jól érzem magam; ötvenedik éve, hogy megvan, semmit sem változott, olyan, mint újkorában. Ezeknek az ágyaknak az aktív élettartama 80— 90 esztendő, javítás nélkül. — Ezt komolyan mondja? — Egészen komolyan, kérem. — Hogy mondta, Chippendale? — Chippendale, kérem. — írja le nekem egy darab papírra, legyen szíves. — Kérem. Leírta. A retikülömbe tettem a papírt. Megittam a vizemet. — Ne haragudjon, megyek. — Nem haragszom. — Tudja, én csak a férjemmel szoktam......... — Izeim. — Igen. Nem haragszik? — Nem, kérem. — Rendben van, KÉREM. Vacsorára káposztás laskát készítettem — nagyon szereti, feltöltöttem a borstartót, frissen vasalt abroszt terítettem az asztalra — papírszalvéta, fogpiszkáló stb. stb. stb. És kancsóban víz. Késő este jött haza, virágot hozott, no meg a SÉTABOTOT — búcsúajándék. „Megköszönted, Hóka?“ Meg. „Szépen elbúcsúztattak?“ Szépen. „Mondták, hogy becsületes voltál?“ BECSÜLETES, így mondták? Most mire való túlozni? Mindig ilyen és ehhez hasonló meglepetésekkel szolgál nekem. Lám, arca izzik, még kigyúl, lángot vet és felrobban. „Ah!“ Belevágott... Behozok a konyhából két sóstánglit, szeressük a sóstánglit. „Hozzak még egy tánglit?" „Ah!“ Megint belevágott... Tinktúrát csöpögtet a lábára, a szőnyegre is hull néhány csepp, spárgaszőnyeg, bordóvörös, nem is látni rajta a tinktúra cseppeket. Semmi baj, semmi, semmi. „VENNÉK Chippendale stílusban faragott ágyat dupla cserélhető huzattal, teveszőr töméssel, keresztkötéses réz rugókkal. Hóka B. Árpádné, Tó utca 7. sz.“ VARI ATTILA IVociurno — Ezt még kitalálni sem lehetett volna — mondta a férfi. — Jobban? — kérdezte az asszony. — Talán jobban. — Vagy tökéletesebben? — Tudod néha az az érzésem, hogy olyan az életünk... — Aludjatok — üvöltött az asszony a gyermekszoba felé. — Olyan az életünk, mint egy oszlásnak indult bálna. — Bálna? Esetleg patkány — nézett a férfira a nő. — Tedd le a körömreszelőt, ha velem beszélsz. — Zavar? — Nem — mondta a férfi. — Már semmi sem zavar. — Azt akarod mondani, hogy én sem zavarlak? — Egyáltalán. Mintha nem is lenné. — Látod — kezdte az aszszony és letette a reszelőt. — Mit hogy lássak? — Semmit... Aludjatok már. — Tessék lefeküdni — kiáltotta a férfi. — Szóval nem zavarlak ... nagyon kedves. — Egy ilyen viszonyban már semmi sem zavar. Ültek egymással szemben. Az állólámpa fényellenzője, mint egy tüzes korona trónolt a nő vöröses haján. Az aszszony sovány volt, hisztérikusan lélegzett, és mindegyre összehúzta szétnyíló pongyoláját. — Te viszont zavarsz, ha tudni akarod — mondta. — Tudom — mondta a férfi. — És? — kérdezte az aszszony. — ... és semmi. — A tiéd akarok maradni — mondta az asszony. — Most? — kérdezte a férfi és rágyújtott. — Most is — mondta az asszony és a férfi keze után nyúlt. A gyermekszobában, mintha egy labda gurult volna ide-oda, aztán kuncogásféle hallatszott. — Csend — kiáltotta a férfi. — Na — mondta az asszony és a férfi nyaka köré fonta kezét Amikor először megláttam egy lány vállán a háromszögletű sálat, különös izgalom fogott el. — Nekem kell egy olyan! — Erről megint rád ismerek — jelentette ki a társam. — Neked minden, ami megtetszik, azonnal kell. Szegény anyád nemegyszer mesélte, hogy már kicsi korodban is ilyen akaratos voltál... No jó. Ez a te dolgod. Hát csináltass magadnak. De úgy sem viseled, én tudom! Egyetlen nagy vágyakozás hatalmasodott el rajtam, nekem egy ilyen sálra múlhatatlanul szükségem van. Úgy éreztem, ha egy ilyet magamra boríthatok, egyszeriből minden múltbeli, jelen és jövendő gondom megoldódik. A megrendelés könnyen ment, és hamar elkészült ez az annyira óhajtott sál. Hidegrázós örömmel borítottam magamra s akkor ... soha nem érzett csalódás riasztott fel. — De hiszen ez nem olyan! — Hogy nem olyan? — kérdezte ijedten a kötőnő. Az a szín, amit választott, az a kötés... — A méret!... Hát persze! A mérettel volt baj, már biztosan tudtam. Mekkora ez? Épp csak eltakarja a vállam, de még ott is átjár a hideg levegő. Csupa csipke, csupa lyuk... És most jöttem rá, hogy mit is akartam ... A felismeréstől kóvályogni kezdtem a lakásban. Majd kint, aztán megint bent... Jaj! zokogott fel bennem újra meg újra az emlék. A viszszahozhatatlan való. Ahogy jöttem, mentem, úgy lobogott előttem az a nagy, fekete, puha hárászkendő, az, amelyikkel már nem is tudom, mi történt. Meg kell találnom. Annak a régi kendőnek a melegét... Ilyen hideg tél volt, akkor is, mint amilyen most is. De nem. Még hidegebb. Egyetlen tél volt, amit apám halála után anyámmal átéltünk. Amikor azt mondta volt, hogy ő olyan, mint az űzött vad. A sok baj vadászik rá. Ezután soha több telet együtt nem éltünk át, mert anyám is, én is szolgálni mentünk. — Beszélni jöttem ... — Látod, ez a baj. — Ez is baj — mondta a férfi. — Innék valamit. — Nem. Nem szeretem, ha iszol lefekvés előtt. — Most húzni akarsz? — Nem — mondta a nő. — Azt akarom, hogy szeress. A felső lakásból a központifűtés csövei mellett kacagás csobogott és zene. „Na. Még a végén megérem, hogy búcsúzóul szerelmes lesz belém" — gondolta a férfi és arra akart emlékezni, ami mindennapjaikat kitöltötte. A két véletlen terhesség miatti gyűlölködés, az, ahogy a tükör elé állt az asszony és magát nézegette, sziszegte: „Látod, ezt neked köszönhetem.“ — Lefekszünk? — kérdezte az asszony. — Le. Akarod, hogy borotválkozzak? — Nem — mondta a nő. „Ha ez most tényleg vetkőzni kezd — gondolta a nő —, akkor még sokkal szemetebb alak, mint amilyennek elképzeltem. — Szemetek vagyunk — mondta hangosan. — Igen — mondta a férfi. — Nem is akarlak látni — mondta a nő, és a fal felé fordult. — Ott... — visította és a férfi karjai közé vetette magát. — Mi van? — Ott — mondta az asszony, és sírásra görbülő arcára kiült az undor. — Poloska. — Hol? — kérdezte a férfi. — Ott — mutatott bizonytalanul a sarok felé. — Itt? — Nem. — Lennebb? — Egy kicsit lennebb. — Hányat láttál? — Azt hiszem egyet — szipogta az asszony. — Nincs. Biztosan bemászott az ágy alá. — Húzd el. Ne ott... — Hol? — A kezed mellett. — Ez? — Igen. — Ez egy szeg feje. — Jaj — mondta az aszszony —, és én hogy megijedtem. Tüzelőt mindig csak annyit tudtunk összeszedegetni, amennyivel a kapormaglevesünket megfőztük, vagy amitől a krumplimering összeállt. Este, mielőtt az ágyban összebújtunk, el kellett mennünk egyik vagy másik szomszédba kicsit melegedni. Nekem volt egy árvaházi kabátkám, anyámnak hálászkendője, amit még lánykoromban nagymama vett neki. Alighogy kiléptünk a holdvilágtól ragyogó, hótól villogó lejtős utcára, én rögtön dideregni kezdtem. Akkor anyám lekanyarította válláról a kendőjét és rám terítette. Két végét átvette a hónom alatt, hátul a derekamnál pedig jó szorosan megkötötte. — De kedves anyám, így megfázik! — aggodalmaskodtam fogvacogva, mert ilyenkor sohasem veszekedtünk. — Én aztán nem! — biztosított anyám. — Na gyere csak, kislányom, a hátamra. Akkor egyikőnk sem fázik. Fogózkodj a nyakamba, akkor a torkom se hal meg. Szaladni kezdett velem Ormós Zsuzsánna néniék felé. Én ettől annyira kacagtam, hogy majdnem szégyellni valóm történt, de nem, mert olyan jól kimelegedtünk mint máskor is, ha szaladtunk. De nemcsak melegített az a hárászkendő, meg az anyám háta, hanem az est rejtelmeitől való félelmemet is elmulasztotta. Anyám nyakát szorítva odaadón engedelmessé váltam, mintha soha nem lettem volna makacs gyermek. És a biztonság érzetétől... „Az európai biztonság ...“ Ez a rádió hangja. Milyen furcsa, hogy ez a szó most, ennyire távol esőn attól a másiktól, mégis egy dobbanással találkozik az én gondolatomban és kívülem?!... Európa. És az egész földanya. — Sanda tekintetű vadász les rám, mint anyámra is leselkedett a baj mindig. Még örömömben is, amióta az anyám hárászkendőjéből kihámozódtam. És dideregnem kell, sokszor, mint ahogy didereg a magamfajta, akinek volt hárászkendős anyja, s aki szintén érezte a biztonságos meleget és elveszítette. — Csend legyen — kiáltotta a férfi. — Hol legyen csend? — A gyermekeknek szóltam. — A gyermekeknek? — Nekik. — De hisz nincsenek is itthon. — Hogyhogy? — kérdezte döbbenten a férfi. — Nincsenek. Elküldtem őket anyuhoz, mert tudtam, hogy jönni fogsz és utálod őket. — Én? És éppen én, amikor csak én akartam őket? — Igen. Most is hogy kiabálsz. — Te kezdted. — Én nem kiabáltam. — De igen. Azt kiáltottad, hogy csend legyen. — Bolond vagy — mondta az asszony. — Nem borotválkozol? Feküdtek egymás mellett az ágyban. „Ezt a hőséget — gondolta a férfi. — Milyen szép szőke volt. Feküdtünk egymás mellett a homokon, zúgott a tenger.. .és szőke volt... esett az eső, a fák is olyan sötét szőkék lettek, mint ő .. .és a szálloda sarkán vertek egy részeget.“ — Te — kezdte az asszony. — Mi az? — Te tényleg nem szerettél soha? — Nem igaz. — És igazat mondtál, hogy most már teljesen vége? — Igazat mondtam. — És most már teljesen vége? — Vége. — Tudod — mondta az aszszony —, néha az az érzésem, hogy egymás mellett oszlásnak indulunk. — Persze. — Figyelj rá — sírt fel hisztérikusan az asszony. — Figyelek. — Figyelj rám — sírta az asszony. — El akarsz hagyni? — Én? — kérdezte bizonytalanul a férfi. — Igen, te. — Nem, nem akarlak — mondta a férfi, s a plafont nézte, melyen mint valami óriási kígyó feje, ide-oda imbolygott a rolló rései között besütő holdvilág. NAGY ILONA Melegítő ■■■■■■■ 3 .