Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-07 / 1. szám

■ FI­LÖP MIKLÓS Vasárnap, szombat „Hóka Bartos Árpádnak, a Gőz- és kádfürdő gondno­kának nyugdíjba vonulása alkalmából minden elkép­zelhető jót, egészséget, hosszú életet kíván a Gőkát munkaközössége!“ A hálószobáiban, a szőnye­gen ül, lábáról vágja a kör­mét. Szuszog, erőlködik. Ké­nyelmetlen így ülni — előre­görnyedve. Kényelmetlen a májnak, az epének, a gyo­mornak, a beleknek ... Az ol­ló megremeg, a nagylábujj a nagy probléma; micsoda be­­növés, micsoda benövés! Fáj? A fájdalom megadásra kény­szerít, a kínzás beismerő val­lomásra. És az önkínzás? AZ OLLÓ NEM VÁG, URAM! Nagyon kell figyelni, és ügyel­ni is kell, a lélegzetet nem tanácsos visszatartani, észre­vétlenül is bekövetkezik a meglepetés. De hát nem lehet mindenre ügyelni... A gyom­rát fogja: „Itt valami szo­rít ...“ Az emberi gyöngesé­­gek általában az őszinte meg­nyilvánulás látszatát keltik, de azért nem kell minden e­­setben mellre szívni. Ablakot nyitok, kinézek az éjszakába. A szemközti tűzfalon — 8—10 méterre van — az árnyékomat látom. Szörnyű ... Felnagyí­tott sötét folt az éjszakában, a fejem. Elhúzom a függönyt. A folt ott maradt a tűzfalon? „Az olló nem vág, már nem vág.“ MÁR. Ezt kihangsúlyo­zom. Vágott eleget. „Vág?“ Bután néz, nem felel. Meg­érzése szerint közönséges ha­landóhoz méltó gyomorral rendelkezik m­ekkora blöff? És akkor az ember még kín­lódjon, küszködjön, hogy több legyen, mint amennyi­ önma­gával vívja roppant nagy csa­táját, önmegtartóztatás és e­­gyebek. És egyszer csak — észre sem veszi — elvágja maga alatt a ... balta nyelét. Nincs itt valami tévedés? A bűzt is érezni? Hm ... Reggel öt órakor kel. Lefür­­dik, felteszi a kávévizet, arcá­ra borotvakrémet dörzsöl — a fürdőszoba és a konyha kö­zött a hálószobán keresztül közlekedik; magabiztosan, dur­ván és bátran csapkodja az ajtókat. Véleménye szerint nem is annyira durván, mint inkább magabiztosan — a durvaság csak látszat. Torná­zik. Rövid alsóban, zokniban, cipőben: alapállás, karlendí­­tés. Gyakorlatai konvencioná­lis mozdulatokból tevődnek össze; levegős hú-hú hangokat hallat, ami finoman stilizálva az erőkifejtést van hivatva kifejezni. Tornajátéka ősbe­mutatóját egy kb. harminc évvel ezelőtti reggelen tartot­ta meg. Azóta rendszeresen játszik. Hú-hú! Eredmény? Harminc kilót hízott. Megbo­rotválkozik, lehúzza a vécét, öt óra húsz perc. Szalonnát vág a sütőibe, hosszú csíkokat, két tojást üt rá, megsózza, egy korty kávé — a szalonna ser­­ceg... összefut a nyál a számban. Lusta vagyok nyel­ni, az ásítást az ösztönömre bízom, rettenetesen nagy szá­jat látok, arccsontjaim re­­csegnek-ropognak. Jól esett az ásítás, az álmosság bénító gör­csei feloldottak. Akár fel is kelhetnék, a lustaság tiltako­zik; egy mozdulat: felülök, még egy mozdulat: lelépek az ágyból. Ennyi. Lám, minden az akarat. Az akarat mi más, ha nem az, amit akarunk? Visszafekszem. Az ágy nyiko­rog. Nagyon régi ágy. Az em­bernek fáj ráfeküdnie. Ezért nem szabad felkelni. Hogy ne fájjon. Mellényét gombolja, egy pil­lantás a tükörbe: nyakkendő­jén igazít, nyelve hegyéről nyálat kölcsönöz a mutatóuj­jára, szemöldökére simít. Hat óra, harminc perc. Táskáját felém himbálja. „Köszön.« A levegőbe bök, mintha legyet riasztana. Felriadok: „Már mész??“ Pislogok, arcomon ál­mos-kínos mosoly. Kora reg­geli mosolyom, hiszem, töké­letes. Egyszer már meg kell nézzem a tükörben, de tény­leg. Kihúzza magát, alacsony növésű ember, nyújtózkodik; van nála alacsonyabb ember is a világon, és bizonyára az alacsonyabbnál is van alacso­nyabb; a nyújtózkodás emel­kedett hangulatot kölcsönöz, ha igaz, az ember közelebb kerül a plafonhoz — a csillár alá fityegő üvegburája riadtan menekül, fel, közelebb a pla­fonhoz. Lényegében így sem­mi sem változik, az arányok maradnak. Változatlanul. „Van nálam tiszta zsebkendő?“ „Van nálad tiszta zsebkendő.“ Mindent tisztáztunk. Kinyitja az ajtót — miért hajtja le a fejét, miért kell neki előregör­nyednie? Hiszi, hogy külön­ben nem férne ki az ajtón? Az ajtó magassága két méter öt centi — lemértem —, ő egy méter hatvan. Nos? Kinőtte magát? Amikor megismertem, nem volt magasabb. Nem tor­názott, nem nyújtózkodott, nem is vettem észre, hogy ki­csi. A gondos, szerető feleség szerepében igyekeztem — igyekezni. Bíztatott: igyekez­zek, csak igyekezzek bátran. ő is igyekezett. Egy kisfiút a­­kartunk. Nem sikerült. Egy kislányt! Nem sikerült. Vár­tam, hogy felelősségre vonjon — szerintem benne lehetett a hiba —, de ez nem történt meg, magára vállalta a fele­lősséget. Ekkora nagylelkűség! És hogy én se maradjak adó­sa — hevesen tiltakoztam: „Nem létezik, Hóka, nem léte­zik, te NORMÁLIS vagy!“ Csend volt, béke és nyugalom. „Te normális vagy.“ És én? Pénteken — ma vasárnap — töltöttem az ötvennégyet. Azt hiszem, elvesztettem a fe­jem ... Nehéz napom volt. A fejem mintha nem lett volna a helyén — furcsa érzés. Át­meneti, de komoly dilemma, mindenkivel megtörténik lega­lább egyszer: szabályosan megbolondul. Elmentem a ke­rületi orvoshoz, mondtam, hogy ... Nem is tudtam, hogy kezdjem. A falat támasztot­tam, kabátom gallérja feltör­ve, nálam is egészen felhúzva, kalapom teljesen eltakarta a fejemet. Jól nézhettem ki. Az orvos hellyel kínált, nem ül­tem le. — Doktor úr, elvesztettem a fejemet! Csönd. — Hol vesztette el, kedves? Belement a játékba. — A Szépművészeti Mú­zeum, a Mozdony utca és a kispiac közötti útvonalon vesz­tettem el, doktor úr. — Igen? — Szeme se reb­bent. — Igen, doktor úr, igen! A múzeum előtt még megvolt, egészen tisztán emlékszem, így gondolkoztam: amennyiben ma csütörtök van és nem kedd és nem vasárnap, sem szerda, vagy péntek, esetleg hétfő, úgy csütörtök van. És csütörtökön zárva tart a mú­zeum. — Ma péntek van, kedves. _ Na igen. Miután leeresz­kedtem a Mozdony utcán, itt lejt az út, rögtön eszembe ju­tott, hogy ma péntek van. — Ez így van, kedves. Me­netközben lefele a lejtőn min­den eszünkbe jut. Legszívesebben kupán vág­tam volna, a „kedves“ is ide­gesített. — Aztán kimentem a piac­ra, doktor úr. Az orvos felállt, az ablak­hoz ment, kinézett. Nevetett, minden bizonnyal elhúzta a száját, érzésem szerint ekkor esett neki le a tantusz: dilis vagyok. ___ Folytattam, KEGYETLE­NÜL folytattam. — A piacon egy kofa a fe­jembe húzta a kalapomat, egy másik pedig meglökdö­sött, összetapogattam-fogdos­­tam egy csomó leveszöldséget, majd mindenik marokba jól belevájtam. Megítélésem sze­rint jól csináltam, azt hit­tem, nem veszik észre. Megfordult. Arcán őszinte meglepetés. Csudára jól csi­nálta! — Észrevették? — Észre. Azért lökdösték — És húzták a kalapot a fe­jébe. _ Igen. Akkor se nem lát­tam, se nem hallottam. Már csupán ösztönöm vezetett­ fel a tejsoron, se a zöldségsoron, a krumpli- és szárazkenyér­­árusok előtt átvágtam az út­testen. Mentem, már ahogy ez lehetséges volt. Mindenkinek nekimentem. Elfelejtettem megmondani a doktor úrnak, esett az eső. _ Esett az eső. Most is kérni akartam egy pohár vizet, de meggondoltam. Va­lahogy nem volt gusztusom vizet inni ott. — És azt is elfelejtettem megmondani a doktor úrnak: zsákbamacskát játszottam, egy utcai sorsjegyárusnál elját­szottam két húszast. — Semmi baj. — Aztán még játszottam, de tudtam, már tudtam, hogy el­vesztettem a fejemet. Kérdezte, nem-e akarom a fejemről levenni a kalpagot. Hallgattam. Éppen csak a kalap karimáját húzogattam egy kicsit, hogy némi levegő­höz jussak. Miután ez sike­rült, azt mondtam: — Doktor úr, én soha éle­temben nem veszekedtem a piacon, és zsákbamacskát sem játszottam. Az orvos hozzám lépett, e­­gészen közel jött, a leheletét is éreztem. Hangja színt vál­tott: — Egy idő után bizonyos változások állnak be az em­ber életében, ezt nevezik a változás korának. — Hangjá­ban melegséget éreztem. — Megérti, amit mondtam? A „kedves“ elmaradt. — Megértem, doktor úr ... — Szünet. — Nem kaphatnék egy új fejet? — Nehezen. Az idegek és a nyirokedények összekötése még probléma. Nem beszélve a véredényekről. — Főleg a véredények? — Főleg — felelte az orvos és nevetett. — Akkor nincs mit csinál­ni — mondtam, és én is ne­vettem. Az ajtóban megfordultam, hogy nem-e falas a hátam, mivelhogy a falnak támasz­kodtam, leráncigáltam a fe­jeim és a kalapot, s a bizton­ság kedvéért csak úgy a vál­­lam fölött hátra néztem. Nyújtogattam a nyakam, eről­ködtem, de nem láttam a há­tamat. — így nagyon jól néz ki — mondta ekkor az orvos. — Hogy? — kérdeztem. — így, kalap nélkül. Pró­bálja a haját eligazítani, szá­jára kevés rúzst is tehet, szemöldökét húzza ki ceruzá­val, asszonyom. „Asszonyom.“ Szépen mond­ta. Hálásan megköszöntem a tanácsát, eligazítottam a ha­jamat, számra kevés rúzst tettem, szemöldökömet ki­húztam ceruzával. Esett az eső, hideg őszi eső. Retikülömet a fejem fölé tart­va nagyokat léptem, locspocs­­locspocs... Az eső tisztára mossa a járdát, esőben — a nedvességet leszámítva — tisz­tábban lehet látni. Az ember maga elé néz, kikerüli a na­gyobb pocsolyákat, figyelme nem szóródik szét, nem néz fel, a földet nézi. A város arca színt vált, az eső lemos­sa róla a port, a levegő le­tisztul, lehűlnek az indulatok. Betértem a Kék Virág cuk­rászdába, ott kávét is főz­nek. Az első asztalnál félko­pasz férfi ült, tésztaarcú. Asztalához ültem, kértem egy pohár vizet. Csuromvizes voltam, ázott veréb. Fáztam. A félkopasz hunyorgott, jóságo­san, szelíden hunyorgott , tekin­tete az asztal és a széklábak körül keresgélt, ott, ahol vi­zes cipőkbe bújtatott lábaim fagyoskodtak. Arra gondol­tam, ha a széket kissé előre csúsztatom, akkor a combomat is megmutathatom ennek a kí­váncsi embernek. Már ameny­­nyiben érdekli. Sikerült a széket előre csúsztatnom, hát­ra dőltem, lábamat pedig ki­nyújtottam. A nedves ruha pompásan feszült-tapadt a combomon. — Milyen vagyok? — kér­deztem erélyesen. A férfi megköszörülte a tor­kát, hangja slájmos, rekedt volt, talán az izgalomtól. — Szép — mondta és ki­várt. — Szeme a lábamra ta­padt. Kulcsokat vett elő, az asztalra tette; egy kulcs, még egy kulcs és még egy... _ Ez? — kérdeztem. — Ez lakáskulcs? — Lakáskulcs, kérem. — És ez? — Ez kapukulcs, kérem. — Autója van? — Sajnos, kérem. Nincsen. — És ez, a kisebbik kulcs? — Ez, kérem, az éléskamra kulcsa. Tele van füstölt kol­básszal. — A kamra? — Az, kérem. Nagyobb lélegzetet vettem, majd kifújtam a levegőt, só­hajtásnak is beillett, testemet jóleső bizsergés járta át, föl­egyenesedtem. Már-már, hogy fölényeskedjek, de nem. — Szép lakása van? — Szép, kérem, víz, vil­lany, gáz, minden. — Agy? — Van kérem. Chippendale stílusban faragott remekmű, dupla, cserélhető huzattal, te­veszőr töméssel, keresztkötéses réz rugókkal. Kitűnő ágy. — Mennyire kitűnő? — Azt már nem is lehet elmondani, kérem. Ráfekszem és jól érzem magam; ötvene­dik éve, hogy megvan, semmit sem változott, olyan, mint új­korában. Ezeknek az ágyak­nak az aktív élettartama 80— 90 esztendő, javítás nélkül. — Ezt komolyan mondja? — Egészen komolyan, ké­rem. — Hogy mondta, Chippen­dale? — Chippendale, kérem. — írja le nekem egy darab papírra, legyen szíves. — Kérem. Leírta. A retikülömbe tet­tem a papírt. Megittam a vize­met. — Ne haragudjon, megyek. — Nem haragszom. — Tudja, én csak a férjem­mel szoktam........­. — Izeim. — Igen. Nem haragszik? — Nem, kérem. — Rendben van, KÉREM. Vacsorára káposztás laskát készítettem — nagyon szere­ti, feltöltöttem a borstartót, frissen vasalt abroszt terítet­tem az asztalra — papírszal­­véta, fogpiszkáló stb. stb. stb. És kancsóban víz. Késő este jött haza, virá­got hozott, no meg a SÉTA­BOTOT — búcsúajándék. „Megköszönted, Hóka?“ Meg. „Szépen elbúcsúztattak?“ Szé­pen. „Mondták, hogy becsüle­tes voltál?“ BEC­SÜLETES, így mondták? Most mire való túlozni? Mindig ilyen és eh­hez hasonló meglepetésekkel szolgál nekem. Lám, arca iz­zik, még kigyúl, lángot vet és felrobban. „Ah!“ Belevágott... Behozok a konyhából két sóstánglit, szeressük a sóstáng­­lit. „Hozzak még egy tánglit?" „Ah!“ Megint belevágott... Tinktúrát csöpögtet a lábá­ra, a szőnyegre is hull néhány csepp, spárgaszőnyeg, bordó­vörös, nem is látni rajta a tinktúra cseppeket. Semmi baj, semmi, semmi. „VENNÉK Chippendale stílusban faragott ágyat dupla cserélhető huzat­tal, teveszőr töméssel, keresztkötéses réz ru­gókkal. Hóka B. Árpád­­né, Tó utca 7. sz.“ VARI ATTILA IVociurno — Ezt még kitalálni sem le­hetett volna — mondta a férfi. — Jobban? — kérdezte az asszony. — Talán jobban. — Vagy tökéletesebben? — Tudod néha az az érzé­sem, hogy olyan az életünk... — Aludjatok — üvöltött az asszony a gyermekszoba felé. — Olyan az életünk, mint egy oszlásnak indult bálna. — Bálna? Esetleg patkány — nézett a férfira a nő. — Tedd le a körömreszelőt, ha velem beszélsz. — Zavar? — Nem — mondta a férfi. — Már semmi sem zavar. — Azt akarod mondani, hogy én sem zavarlak? — Egyáltalán. Mintha nem is lenné. — Látod — kezdte az asz­­szony és letette a reszelőt. — Mit hogy lássak? — Semmit... Aludjatok már. — Tessék lefeküdni — kiál­totta a férfi. — Szóval nem zavarlak ... nagyon kedves. — Egy ilyen viszonyban már semmi sem zavar. Ültek egymással szemben. Az állólámpa fényellenzője, mint egy tüzes korona trónolt a nő vöröses haján. Az asz­­szony sovány volt, hisztériku­san lélegzett, és mindegyre összehúzta szétnyíló pongyo­láját. — Te viszont zavarsz, ha tudni akarod — mondta. — Tudom — mondta a férfi. — És? — kérdezte az asz­­szony. — ... és semmi. — A tiéd akarok maradni — mondta az asszony. — Most? — kérdezte a férfi és rágyújtott. — Most is — mondta az asszony és a férfi keze után nyúlt. A gyermekszobában, mintha egy labda gurult vol­na ide-oda, aztán kuncogás­féle hallatszott. — Csend — kiáltotta a férfi. — Na — mondta az asszony és a férfi nyaka köré fonta kezét Amikor először megláttam egy lány vállán a háromszög­letű sálat, különös izgalom fo­gott el. — Nekem kell egy olyan! — Erről megint rád isme­rek — jelentette ki a tár­sam. — Neked minden, ami megtetszik, azonnal kell. Sze­gény anyád nemegyszer me­sélte, hogy már kicsi korod­ban is ilyen akaratos voltál... No jó. Ez a te dolgod. Hát csináltass magadnak. De úgy sem viseled, én tudom! Egyetlen nagy vágyakozás hatalmasodott el rajtam, ne­kem egy ilyen sálra múlha­tatlanul szükségem van. Úgy éreztem, ha egy ilyet magam­ra boríthatok, egyszeriből minden múltbeli, jelen és jö­vendő gondom megoldódik. A megrendelés könnyen ment, és hamar elkészült ez az annyira óhajtott sál. Hidegrázós örömmel borí­tottam magamra s akkor ... soha nem érzett csalódás ri­asztott fel. — De hiszen ez nem olyan! — Hogy nem olyan? — kér­dezte ijedten a kötőnő. Az a szín, amit választott, az a kö­tés... — A méret!... Hát persze! A mérettel volt baj, már biztosan tudtam. Mekkora ez? Épp csak elta­karja a vállam, de még ott is átjár a hideg levegő. Csupa csipke, csupa lyuk... És most jöttem rá, hogy mit is akartam ... A felismeréstől kóvályogni kezdtem a lakásban. Majd kint, aztán megint bent... Jaj! zokogott fel bennem új­ra meg újra az emlék. A visz­­szahozhatatlan való. Ahogy jöttem, mentem, úgy lobogott előttem az a nagy, fekete, puha hárászkendő, az, amelyikkel már nem is tu­dom, mi történt. Meg kell találnom. Annak a régi kendőnek a melegét... Ilyen hideg tél volt, akkor is, mint amilyen most is. De nem. Még hidegebb. Egyetlen tél volt, amit apám halála után anyámmal átél­tünk. Amikor azt mondta volt, hogy ő olyan, mint az űzött vad. A sok baj vadászik rá. Ezután soha több telet együtt nem éltünk át, mert anyám is, én is szolgálni mentünk. — Beszélni jöttem ... — Látod, ez a baj. — Ez is baj — mondta a férfi. — Innék valamit. — Nem. Nem szeretem, ha iszol lefekvés előtt. — Most húzni akarsz? — Nem — mondta a nő. — Azt akarom, hogy szeress. A felső lakásból a központi­­fűtés csövei mellett kacagás csobogott és zene. „Na. Még a végén megérem, hogy búcsú­zóul szerelmes lesz belém" — gondolta a férfi és arra akart emlékezni, ami mindennapjai­kat kitöltötte. A két véletlen terhesség miatti gyűlölködés, az, ahogy a tükör elé állt az asszony és magát nézegette, sziszegte: „Látod, ezt neked köszönhetem.“ — Lefekszünk? — kérdezte az asszony. — Le. Akarod, hogy borot­válkozzak? — Nem — mondta a nő. „Ha ez most tényleg vet­kőzni kezd — gondolta a nő —, akkor még sokkal szeme­­tebb alak, mint amilyennek elképzeltem. — Szemetek vagyunk — mondta hangosan. — Igen — mondta a férfi. — Nem is akarlak látni — mondta a nő, és a fal felé fordult. — Ott... — visította és a férfi karjai közé vetette ma­gát. — Mi van? — Ott — mondta az asszony, és sírásra görbülő arcára ki­ült az undor. — Poloska. — Hol? — kérdezte a férfi. — Ott — mutatott bizony­talanul a sarok felé. — Itt? — Nem. — Lennebb? — Egy kicsit lennebb. — Hányat láttál? — Azt hiszem egyet — szipogta az asszony. — Nincs. Biztosan bemá­szott az ágy alá. — Húzd el. Ne ott... — Hol? — A kezed mellett. — Ez? — Igen. — Ez egy szeg feje. — Jaj — mondta az asz­­szony —, és én hogy megijed­tem. Tüzelőt mindig csak annyit tudtunk összeszedegetni, a­­mennyivel a kapormagleve­­sünket megfőztük, vagy ami­től a krumplimering össze­állt. Este, mielőtt az ágyban összebújtunk, el kellett men­nünk egyik vagy másik szom­szédba kicsit melegedni. Nekem volt egy árvaházi kabátkám, anyámnak hálász­kendő­je, amit még lány­korom­ban nagymama vett neki. Alighogy kiléptünk a hold­világtól ragyogó, hótól villo­gó lejtős utcára, én rögtön di­deregni kezdtem. Akkor a­­nyám lekanyarította válláról a kendőjét és rám terítette. Két végét átvette a hónom a­­latt, hátul a derekamnál pe­dig jó szorosan megkötötte. — De kedves anyám, így megfázik! — aggodalmaskod­tam fogvacogva, mert ilyen­kor sohasem veszekedtünk. — Én aztán nem! — biztosí­tott anyám. — Na gyere csak, kislányom, a hátamra. Ak­kor egyikőnk sem fázik. Fo­­gózkodj a nyakamba, ak­kor a torkom se hal meg. Szaladni kezdett velem Or­mós Zsuzsánna néniék felé. Én ettől annyira kacagtam, hogy majdnem szégyellni valóm történt, de nem, mert olyan jól kimelegedtünk mint más­kor is, ha szaladtunk. De nemcsak melegített az a hárászkendő, meg az anyám háta, hanem az est rejtelmei­től való félelmemet is elmu­lasztotta. Anyám nyakát szo­rítva odaadón engedelmessé váltam, mintha soha nem lettem volna makacs gyer­mek. És a biztonság érzeté­től... „Az európai biztonság ...“ Ez a rádió hangja. Milyen furcsa, hogy ez a szó most, ennyire távol esőn attól a má­siktól, mégis egy dobbanással találkozik az én gondolatom­ban és kívülem?!... Európa. És az egész föld­anya. — Sanda tekintetű va­dász les rám, mint anyámra is leselkedett a baj mindig. Még örömömben is, amióta az anyám hárászkendőjéből kihá­­mozódtam. És dideregnem kell, sokszor, mint ahogy di­dereg a magamfajta, akinek volt hárászkendős anyja, s aki szintén érezte a biztonságos meleget és elveszítette. — Csend legyen — kiáltot­ta a férfi. — Hol legyen csend? — A gyermekeknek szól­tam. — A gyermekeknek? — Nekik. — De hisz nincsenek is itt­hon. — Hogyhogy? — kérdezte döbbenten a férfi. — Nincsenek. Elküldtem ő­­ket anyuhoz, mert tudtam, hogy jönni fogsz és utálod őket. — Én? És éppen én, amikor csak én akartam őket? — Igen. Most is hogy kia­bálsz. — Te kezdted. — Én nem kiabáltam. — De igen. Azt kiáltottad, hogy csend legyen. — Bolond vagy — mondta az asszony. — Nem borotvál­kozol? Feküdtek egymás mellett az ágyban. „Ezt a hőséget — gondolta a férfi. — Milyen szép szőke volt. Feküdtünk egymás mellett a homokon, zúgott a tenger.. .és szőke volt... esett az eső, a fák is olyan sötét szőkék lettek, mint ő .. .és a szálloda sarkán ver­tek egy részeget.“ — Te — kezdte az asszony. — Mi az? — Te tényleg nem szerettél soha? — Nem igaz. — És igazat mondtál, hogy most már teljesen vége? — Igazat mondtam. — És most már teljesen vége? — Vége. — Tudod — mondta az asz­­szony —, néha az az érzésem, hogy egymás mellett oszlás­nak indulunk. — Persze. — Figyelj rá — sírt fel hisztérikusan az asszony. — Figyelek. — Figyelj rám — sírta az asszony. — El akarsz hagyni? — Én? — kérdezte bizony­talanul a férfi. — Igen, te. — Nem, nem akarlak — mondta a férfi, s a plafont nézte, melyen mint valami óriási kígyó feje, ide-oda im­­bolygott a rolló rései között besütő holdvilág. NAGY ILONA Melegítő ■■■■■■■ 3 .

Next