Utunk, 1977 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-07 / 1. szám

VASILE REBREANU :­­ A­ kaszkadőr szerelmei (Részlet) Az első megbízatása havasi nyomozás volt. A nyári reg­gel bársonyos és légies fényé­ben a detektív ugyanabban a fekete öltönyben mászott fel idáig. A fákat és a füvet még hármat lepte, földön és égen a levegő oly tiszta volt és makulátlan, mint a világ kez­detekor. Felmászott majdnem a me­teorológus menedékházáig , akiről tudta, ilyenkor ugyan nincs otthon, meg kell majd várnia, hogy megfigyelje te­vékenységét. Tudta, a meteorológusnak van egy fia, nem ismerte a nevét, de úgy értesült hogy az apja A.-nak hívja. Egy­szerűen A-nak, és pont. Csak kettesben éltek itt, és a fiú nemegyszer maradt egyedül a havasi házban. Az apa gyak­ran távozott. Vagy Cumpaná­­ra ment vagy Strunga Doam­­nei-ra vagy elment egészen a Caltun­tóig vagy Podraguba, vagy Fereastra Zmeilorba, Strunga Ciobanuluiba. Elindult összegyűjteni az a­­datokat és méréseket azokról a helyekről, ahová felszerel­te készülékeit. Gyűjtötte ezeket az adato­kat útközben is, visszatértekor pedig meg-megállt és szóba e­­legyedett a juhászokkal. Egye­sek megállapították számára az időjárást reumás lábuk, ke­zük vagy foguk fájdalmából. Mert a juhászoknak is fáj néha a foguk annak ellenére, hogy a fogorvosoktól messze távolban élnek. A meteoroló­gus nem ellenkezett velük, meghallgatta őket, hiszen nagy öröme telt benne. Nem annyira ő szeretett beszélni, mint inkább azokat hallgatni. Hallgatag meteorológus volt. Épp maga mondta egyszer, az igaz, csak egyszer voltak ha­sonló gondolatai, hogy ő egy fajta szélcsend, azaz amolyan csendes levegő, alkalmas ejtő­ernyősök kiugrására. Azok, a­­kik meséltek neki, a meteoro­lógus képletében mindany­­nyian bizonyos fajta ejtőer­nyősök voltak, vágyakozva ők ne­hogy lássanak valakit, hogy beszélhessenek valakinek, hogy találkozzanak tökmindegy ki­vel, csak hogy találkozzanak valakivel. És persze örültek, ha meteorológussal találkoz­tak, mint ahogy az ejtőernyő­sök is örülnek, ha földdel ta­lálkoznak. És a föld különben is elég hallgatag pasas. A meteorológus talán annak a ténynek is köszönhette hall­­gatagságát, hogy állomáshe­lyén nem készültek prognózi­sok, s így nem nyílt lehetősé­ge telefonon érintkezésbe lép­ni a világgal. Állomáshelyén, a­mely jelentéktelen volt — a meteorológus statisztikákhoz gyűjtött adatokat. Elgyalogolt azokra a helyekre, ahová fel­szerelte készülékeit, feljegyez­te naponta a szükséges szám­jegyeket és alig tíz naponként közölte a légnyomást, hőmér­sékletet, szélirányt, csapadé­kot, saját maga ereszkedett le Cumpanáig, sőt ő maga hur­colta hosszú bőrtáskáját, s ab­ban benne volt a légnyomás és a hőmérséklet és a szél­irány és a csapadék. Állomás­helye nem bírt jelentőséggel, a statisztikai adatok begyűjté­séért létesítették. Tehát meg­bízatása csupán az adatgyűj­tés volt. Jobb napjaiban, ih­letett állapotban néha-néha mégis saját maga is statiszti­kákat állított össze. A fiú, az A., majdnem min­dig egyedül maradt. Különö­sen nappal, és szerencsétlensé­gére nem volt mit csinálnia. Aludt. Ébren gyakran elfog­ta az ihlet, de nem készíthe­tett statisztikákat, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem tudott írni. Értik ugye­bár, ha egyszer nem tudott írni, hát nem állt módjában statisztikát készíteni. De mert ébren szakadatlanul ihletett állapotban volt, ennél fogva gazdálkodott, magot szórt a tyúkoknak és a kakasnak. Mert voltak ott tyúkjaik is. És volt egy kakasuk is. Estefelé A. kezdte készíte­ni a vacsorát. Miután a mű­veletét befejezte és megterí­tette az asztalt, a tükör elé állt, megfésülködött, inget vál­tott, ruhát és minden este fel­húzta fekete lakkcipőjét. Mert hát volt a fiúnak bizonyos fekete cipője, jobban mondva, egyszer fekete lehetett, disznó­bőrből csinálták, igaz, kissé félretaposott és nagyon ke­vésbe került. De hát ez volt a lakkcipője, és csak ünnepé­lyes alkalmakkor húzta föl. Minden est ünnepélyes alka­lomnak számított neki. Mert A. várta őt. Az apa rendszerint mindig ö előtt érkezett. Rendszerint még napvilágkor, ö csak éjszaka jött. Általában későn, amikor a távoli tüzek is pislákolva lát­szottak a sziklák tetejéről, a­­mikor már kezdtek lohadni és kialudni. Akkor jött meg ö. A. látta, miként közeledik a fenyőfák között, miként mász­­ta meg ezt az emelkedőt, ho­gyan lépett be az udvarba, fi­gyelte, miként haladt el a tyúkketrecek előtt. Ott egy pillanatra megállott, hallgatózott, majd ellenőrizte, vajon be van-e zárva a ketrec ajtaja. Amikor ennek a vé­gére járt, a tyúkok meg a kakas nyugtalan álmos hango­kat hallattak... Végül ő megérkezett és megállott az ablak előtt. Min­dig az ablak előtt állott meg és hosszú ideig ott maradt. Jelekkel értekeztek egymással. Miután apja elaludt, A. ak­kor kikelt fekvőhelyéről, láb­ujjhegyen lépkedett a sötét­ben, kinyitotta az ajtót és ő belépett. Suttogva későig be­szélgettek. Addig beszélgettek, míg Neki távoznia kellett. Mindig idejében ment el, és A. tudta, hogy éppen ezért.A. minden baj nélkül majd me­ flle­gint jön, hogy újból láthas-t va­la. Egyszer is meghalt, náthásai lett. A. gyógyszereket készített­ elő és teát főzött. • Ki csak egyszer haragudott meg A.-ra. Akkor, amikor A. elfelejtette bezárni a tyúko­kat. — Hátha jönnek a rókák és megeszik őket. Akkor mit csi­nálsz? — kérdezte, és szavai­ban dorgálás rejtőzött. Az utóbbi időben jól meg­értették egymást. Boldogan él­tek, már rég nem haragudtak meg egymásra. Most nyár volt, az ég ma­gas, széles és fehéres, a nap forrón sütött. Az éjszakák na­gyon rövidek. És minthogy egész éjjel Ve­le beszélgetett, a fiú nappal aludt. Nappal aludt és min­dig Róla álmodott. Furcsa, mindig Róla álmodott, ha nappal elaludt. Vajon miért nem álmodott soha Róla éj­jel? Lehet, ennek oka az is lehetett, hogy A. nem aludt ébren maradt és egész idő a­­latt Vele beszélgetett. Ha pe­dig Vele beszélgetett, hogyan álmodhatott volna Róla?... ki volt A. egyetlen barátja. Egy nap apja Cumpánáról hozott egy vöröses kislányt. A. fintorgott és aztán többé rá sem akart nézni. Az éjszaka folyamán, mint­­ rendesen, megjött Ö. Úgy ér­kezett, mint azelőtt. Csak most sütött a hold, és A. észrevette a fenyők között. Nagyon jól láthatta. Az éjszaka ellenére meleg volt. Ö pedig csak egy­­szál ingben jött. Élénk, szí­nes ing volt, és a holdvilág­nál a színek nagyon jól lát­szottak. Amikor a drótkerítés­hez érkezett, ott egy pillanat­ra megállott és csak azután nyitotta ki az ajtót és jött be. Amint elhaladt a tyúkketrec előtt, nem feledkezett meg el­lenőrizni, hogy nem maradt-e nyitva az ajtó. Csak ők ketten tudták, mi­ért kellett az ajtónak okvetle­nül zárva lennie. Ő megjött és állt az ablak előtt, megint jelekkel beszél­gettek egymással, örültek, hogy a holdvilág mellett o­­lyan jól látszott minden, mint nappal. Sosem látták egymást ilyen nagyszerűen, egymás ar­cát ilyen tisztán. Eddig soha­sem. Amikor az apa elaludt, de különösen amikor érezte, hogy a vöröses lányka is elaludt, A. kikelt az ágyból s lábujjhe­gyen kinyitotta az ajtót és D. belépett. Vajon mi történt? A. olyan későn ébredt fel, mint soha. Nem emlékezett semmiképpen sem, mikor tá­vozott­­. Emiatt el kezdett sírni, megrázó forró zokogás­sal, miközben könnyein ke­resztül állandóan gyűlölköd­ve nézett körül. Amint meg­pillantotta azt a kislányt az asztal mellett, közelebb ment hozzá és felgyűlt dühvel be­­lemélyesztette körmeit kar­jába. Mindkét karját véresre karmolta. — A kislány vágta le a ka­kast! Itt van ne, csupa vér! Meg is karmolta! — kiáltotta A. miközben bámulta a kis­lány vérbe borult karját. — Te karmoltál meg — mondta a lányka. — Ez a vörös vágta le a ka­kast! Mit keres itt? Miért van itt? A. dobbantott a menedék­hely parkettján­­, hordja el magát! Miért vágta le a ka­kast? Miatta nem mehetett el Ő. Miért vágta le a kakast? Hol a kakas nyaka? Szándé­kosan csinálta, hogy Ö ne me­hessen el idejében. Te csinál­tad ezt! Te vágtad le a ka­kast és Ö most elégett! Elé­gett! Elégett! Elégett! Elégett! Elégett! Elégett! — Hogyhogy elégett? — Ostoba! Nem is tudja, os­toba! — Hogy égett el? — Hallj oda! Megint kérdi, ostoba! Hogyne olvadna el, hogyne égne el, ha nem in­dult el, amikor a kakas kuko­rékolt? Azért vigyáztunk any­­nyira­­ is, meg én is a ka­kasra. Vigyáztunk a kakasra, hogy ő elmehessen, mielőtt rásüt a nap! És te levágtad a kakast! — A kakas az udvaron van ... — De te levágtad. Levágtad a kakast. Nincs az udvaron! Tiszta véres vagy. Szándéko­san csináltad. Tudtad, hogy majd rásüt a nap. Tudtad hogy nyár van. Azért vágtad le a kakast, hogy süssön rá a nap. — Na és mi van, ha rásü­tött a nap? — Hogyhogy mi van, ha rá­sütött a nap? Ostoba! Os­toba! Felégette a nap, nem érted, hogy felégette a nap, nem megy a fe­jedbe, hogy ő harmatból volt? Ha egyszer harmatból volt! Elolvad! Ostoba! Te sohasem olvadsz el! Járhatsz, ameny­­nyit kedved tartja, alhatsz is a napon, ostoba, te nem ol­vadsz el soha! Soha! Soha!... Te vörös! Hirtelen figyelmesen és el­gondolkozva a kislányra né­zett. — Te is vörös vagy — sut­togta a lányka. Egymásra néztek hosszasan, hallgatagon, nagyon elgondol­kozva és egyszerre csak szé­gyenlősen. És A. kirohant a virradat fényébe, magasnak tűnt, és a fű nedvesen csillogott az ég könnyeitől. Tengernyi könny, és a detektív felriadt köny­­nyű álmából, mintha halluci­­nált volna, lőtt, neki is ma­gasnak tűnt. És amikor közeledett, meg­látta az ártatlan A-t. testét, egy gyerektestet, a havasok virradatának tenger sok köny­­nye között. A detektív őrjöngve nekiira­modott a pisztolylövéstől fel­riadt erdőben és ő maga, már­mint a detektív, még érezte kezében a vonagló pisztolyt, mint egy furcsa madarat ha­lálvergődésében. PÁVAI MIHÁLY fordítása Paulovics László: A kutyás hölgy Paulovics László: A b­u­c­s­u 4 cwsjjp- 1 1813 SSSS&S­tMa lywni »Wi ■■IBI I Vasile Rebreanu könyve, a Iubirile cascadorului (A kasz­kadőr szerelmei, Eminescu Könyvkiadó, 1976) modern szövésű regény, akár a Călăul cel bun (A jó hóhér, 1965), de emberi problémavilága sokkal tágabb, művészileg pedig sok­kal kifejezőbb, mint amaz volt. A Călăul cel bun kétér­telmű volt és kísérleti, cse­lekménye mesei szerkezetű. Főhőse miniatűr Fát-Frumos — Nagyerejű János —, ka­landokon esik át, szóba ele­gyedik a tárgyakkal, csodás lényekkel találkozik (a magá­nyos emberrel, a vadásszal, aki minden madárra lő, két asszonnyal, „hasukban a bo­szorkányság fészkel“, a gyö­nyörök szigetén lakoznak; a halállal, aki elegáns és vonzó dáma), aztán rálel a lovakra, a tisztaság és gyöngédség jel­képeire. A regény alapeszmé­je kezdettől világos volt. „A háború után voltunk — szö­gezi le az író —, az emberek szükségét érezték valami szép­nek.“ A mindennapi kenyér mellett az ártatlanságot, a tisztaságot, az őseredeti tag­lejtések természetességét ke­resik, „a teremtés nyolcadik napját“, a tökéletes boldogsá­got. A Călăul cel bun a bol­dogságvágy parabolája; cse­lekménye éles ellentétekre é­­pül, jámborság és ocsmány vétek, angyal és rohadék áll szemben. A fény és árny já­téka végig megőrzi kifinomult, művészies kétértelműségét, hi­szen itt a képzettársítások sza­badsága uralkodik, amit indo­kol a hit: senki sincs egyedül a világban, aki megőrzi ifjúi ártatlanságát s nem veszíti el kapcsolatát a dolgokkal. A mesei szerkezet elemei az új regényben is fel-felbukkan­­nak, az emberi boldogság kér­dése is felvetődik, a szerel­meiről valló kaszkadőr egy­fajta, önmagával kegyetlen „hóhér“. A könyv a condition humaine átfogó képe szeretne lenni, az emberi élet és az erotikus tapasztalat szakaszai­ból áll össze, hőse pedig sok­rétű, mindig más és mindig ugyanaz. Az első fejezetben magányos kisfiú sorra lesz középiskolás, egyetemista, mű­vész, tudós, aztán egyszerűen Férfi, „az asszony embere“, általános személy, akinek jelképes és stilizált útja nem az egyénítést, hanem egy el­­vontabb jelentésű közérzet ér­zékeltetését szolgálja. A. fiúcs­ka a mese és a képzelet gyer­mekkora, B. tanuló a zűrza­varos kamaszkor, C. hallgató átéli az első szerelmi diadal könnyű mélabúját. A szobrász a konkrét alakzatok embere, ismeri a testi erotikát, mezte­len teste „álomtól és szere­lemtől gőzölög“. A fiatal tu­dós azonban lidércbe lesz sze­relmes. A cselekmény, mint látható, a szerelem ismeretes korszakait veszi sorra — a szakaszok mindegyike tragiku­san végződik. Detektívet bíz­nak meg azzal, hogy köves­se „a hideg árnyékot ben­nünk“, hogy „megjelölje vilá­gosságunkat és szerelmeinket“, elpusztítja a hős mindegyik alakváltozatát, s ezzel segíti át a következő stádiumba. A Iubirile cascadorului a szerel­mi láz és a kegyetlenség ele­gye. A belévegyülő furcsa sejtelem: a tragikus, a kozmi­kus borzongás. Az elbeszélés maga rugékony és árnyalt. A kezdet jelképes, kihagyásos, áttetsző jellegét a könyv végére elemző, realis­ta alaphang váltja fel, az epi­lógus pedig inkább esszé. A krimi fordulatai sem hiányoz­nak, láthatólag Dürrenmatt nyomán (az öreg bíró meg­gyilkolása az elhagyott ten­gerparton). A hangnem válto­zékonysága azonban nem je­lent írói ingadozást, ez a téma belső fejlődésével összhang­ban módosul. A regény egyik legfőbb erénye a lelkiállapo­tok pontos rajza, az öntudat kibontakozása, a kamaszlélek élményei, feszültségei, látomá­sai; ez utóbbiak adják a re­gény vezérmotívumát „Fiatal, éhes, űzött farkasok“ a regény hősei, rettegés, gőg, lázongás, értetlenség, az értékek fagya és a vágyak viharzása — éle­tük stációi. Feltűnő Vasile Rebreanu­ re­gényében az illatok jelentősé­ge, az ősz halotti illata, egy műteremben az agyag, a test­meleg, a füvek, a békalencse, a fa, az olaj, a festékek, a gyümölcsök szaga, s amit a képzettársítás hoz: a falusi ház szaga, a tömjénillat, a hószag. Vasile Rebreanu írása felis­merhető, sajátos illatot áraszt. A világ olfaktikus újjáalkotá­­sa: rejtélyes, aromás gyü­mölcs. A képek és illatok ba­rokkos bőségében a kamasz habzó szerelme is átminősül. A szerelem totális és kimerí­tő érzés, birtokba veszi az ér­zékeket és az értelmet is. Soha nem jelenik meg tisztán, keve­redik benne a nemi vágy és a szellemi együttlét, a test lá­za és a kegyetlenség, az oda­adás és a magány, a teljes ö­­röm és a tragikus visszahúzó­dás a bizonytalan lelki zónák­ba. Nagyszerű lapokat szentel az író a féktelen testi szere­lemnek, de az erotikus habo­zás egynek halk kopogtatásra, is. A követelőző, férfias türel­metlenség, a hosszas várako­zás egy halk kopogtatásra, a hallgatag, fáradt, bizonyta­lan léptek, a hallgatás mint az érzelmi összetartozás jele, a mély, földi álom (ez is jelkép: menekülés az erotikától), a főhős állandó szerelmi válsá­gának órái. Ez néha a tárgyak prózájába csap át, mint a francia „új regényben“, egy kombiné, „eleven láng“, a bútorok alig észrevehető ingá­­sa, a szerelem elhagyott szín­helye, de ez nemcsak a „te­kintet technikájának“, hanem az érzés technikájának is a műve. A iubirile cascadorului a formai mívesség és az elbe­szélő kiegyensúlyozottság könyve, amely — minden bi­zonnyal — termékeny új sza­kaszt nyithat meg Vasile Reb­reanu életművében. A stílus gondossága, sadoveanui érte­lemben vett „édessége“ nem homályosítja el az élet szín­játékának fényeit és árnyait, a szenvedélyek drámaiságát. ION CARCASU Vasile Rebreanu új regénye

Next