Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-07 / 1. szám

ESZMÉK MÉRKŐZÉSE — IV.______________ Tudásszociológia és ideológiakritika Az eszmék mérkőzése min­denek előtt és legfőképpen ideológiák mérkőzése; korunk eszmei harcaiban jelentős he­lyet foglal el az ideológia körül zajló vita. Szóljunk te­hát most — és néhány követ­kező írásban — az ideológiá­ról. Mivel erről elég sokat ír­tak már e lap hasábjain is, ezúttal egy sajátos vizsgálati szemszögből, a tudásszocioló­gia megközelítésében tárgyal­juk, ami egyúttal lehetőséget nyújt arra is, hogy az eszmei konfrontációknak egy érdekes és sok szempontból tanulsá­gos vetületére hívjuk fel a fi­gyelmet. Az ideológia kérdésköre e­­gyike azoknak, amelyek ré­vén Marx tanítása — nem változatlan, hanem — növek­vő intenzitással van jelen ko­runk elméleti gondolkodásá­ban. A filozófia, a szocioló­gia, a politológia és számos más társadalomtudomány ki­emelkedő képviselői vallottak és vallanak ismételten Marx eszméinek fontosságáról és időszerűségéről, arról, hogy e tudományok legújabbkori tör­ténete — Eric A. Nordli­nger amerikai szociológus szerint — egy évszázadon át folyta­tott szüntelen dialógus Marx­szal. A tudásszociológiába­n ennél is többről van szó; ez a tudományág explicite vagy implicite közvetlenül Marxtól származtatja magát, alaptéte­lei, paradigmái — még az antimarxizmusukról ismert szerzőknél is — a marxi tár­sadalomfelfogásból származ­nak. A tudásszociológia — valamennyi változatában — arra az előfeltevésre épít, hogy a megismerés, a tudás társadalmilag feltételezett, márpedig ez a marxista tár­sadalomfelfogás egyik alap­tétele. Persze, a különböző szerzők között gyakori az el­térés, sőt ellentét abban a kérdésben, hogy mi a „társa­dalmi“ és a társadalmin be­lül melyik tényező elsődleges, meghatározó. E tekintetben számos tudásszociológus fel­fogása nagymértékben eltér a materialista társadalomfelfo­gástól. Ennek ellenére tény, hogy mindazok, akik a tudás­­szociológiában valóban szá­mítottak és számítanak — Schelertől, Jerusalem­­tól, Gründwaltól kezdve Mer­­tonig, Gurvitchig, Bergerig, Brabermaasig —, elméletük kidolgozásában Marxtól in­dulnak ki, végig Marxra hi­vatkoznak, hol n­e egyetér­tő­n, hol pedig jó magukat elh­árulóan. Az ideológiai problematika valóban nagy helyet foglal el , rx életműv­ébe E . is hoz­záj.rult ahhoz, hogy a tudás- S­ZOC­iológia egy­ik fő irányza­ta, melyet kül­­ösen Ma­nn­­heim neve fémjelez, az ideo­lógia szociológiájaké (vagy, ahogy a nyugati szakiroda­­lomban gyakran n­vezik, ideo­­lógiakritikaként) váljék eme­retessé. (Ettől eltérően pél­dául a tudásszociológia fran­cia iskolája a durkheimi szo­ciológia törzséről vált le és a „primitív“ társadalmak etno­lógiai kutatásaira épített.) Az utóbbi évtizedekben a tudás­­szociológia, különösen Merton és Gurvitch munkássága ré­vén, jelentősen túlnőtt az ideológia szociológiájának a keretein. Mi több, a hetvenes évektől kezdve egyre többen sürgetik, hogy a tudásszocio­lógia ne csak a társadalomtu­dományi, hanem a természet­­tudományi megismerés társa­dalmi feltételeinek a vizsgá­latával is foglalkozzék. Az ideológia, általában a társa­dalomtudományi megismerés iránt tanúsított túlzott — szinte kizárólagos — érdeklő­dése következtében a tudás­­szociológiát ismételt bírálatok érték. Többen a „szociológia szociológiájá“-nak nyilvání­tották, vagy éppenséggel — mint Karl Popper, aki vehe­mensen bírálta a mannheimi típusú tudásszociológiát a közhelyek gyűjteményének. A tudásszociológia keretei­nek a kiszélesítésére irányuló törekvések mellett olyan han­gok is jelentkeztek (a cseh­szlovákiai származású angol professzor, Werner Starke vagy a nagyváradi származá­sú francia szerző, Joseph Ga­­belé), amelyek a szűkítést, az ideológia problematika kiik­tatását követelik. Fő érvük a régi és jól ismert tétel arról, hogy az ideológia nem tudo­mányos vagy tudományelőtti gondolkodásmód — hamis tu­dat. Werner Stark szerint az ideológia szociológiája arra hivatott, hogy a gondolkodás „normális“ útjától eltérő gon­dolkodásmódokkal foglalkoz­zék, míg a tudásszociológiá­nak azokat az eszmei képződ­ményeket kell vizsgálnia, a­­melyek egész világszemléle­tünk érvényes, ideológiától meg nem hamisított keretei. Aláhúztam az érvényes jel­zőt, mert ez a szerző érvelé­sének Achillesz-sarka. Az ér­vényes ugyanis itt nem a va­lóságnak, hanem az adott tár­sadalom „kollektív tudatá“­­nak, a „korszellem“-nek meg­felelőt jelent. Tanulságos kö­vetnünk Stark érvelését. Idé­zi Adam Smith felfogását az emberek velük született e­­gyenlőségéről, és megállapít­ja, hogy ennek az eszmének a vizsgálatára a tudássz­ic­io­lógia illetékes, mert abban az időben — a XVIII. száza­d második felében — ez az esz­me mély gyökereket eresztett, a társadalom tudatában, vagyis slúságos“ volt. Nem mondható el ugyanez a meg­előző századok egyenlőség­ eszméiről - Stark egy XIV. századbeli példát elemez — ezek akta nem egy szellemi konstellács­s társadalmi való­ság kifejezései voltak, hanem a láz­iós megnyilatkozásai, vágyak, harci jelszavak — azaz ideológiák. Ideológiaiak azok a­ndolataink, eszmé­ink — í ja a szerző —, ame­lyekben hiszünk, mert érde­künkben áll hinnünk bennük, és ez a lélektani motivációja annak, hogy egyben igazak­nak is véljük azokat. Az e­­gyenlőség eszméje, amely Smith előtt ideológia volt és Smith korában nem, két év­századdal az angol közgaz­dász után ismét ideológiává vált — írja Stark, Mertonra hivatkozva. Valóban, a neves amerikai szociológus Társada­lomelmélet és társadalmi struktúra című (néhány feje­zet kivételével magyar fordí­tásban is megjelent) fő mű­vében megjegyzi, régebben­­az egyenlőség, az egyenlő esélyek eszméjének — amelyet egy­kor a köztudatban olyan jel­szavak fejeztek ki, mint: min­den rikkancsból lehet elnök a Fehér Házban, minden cipő­­tisztítóból lehet trösztvezér — volt valamelyes fedezete a valóságban, nevezetesen az a tény, hogy abban a korszak­ban a függőleges társadalmi mobilitás erősebb, a társada­lom nyitottabb volt. Napja­inkban azonban változott a helyzet, a látványos karrie­rek a sokkal zártabbá vált társadalmi hierarchiában gya­korlatilag lehetetlenek, követ­kezésképpen változott az e­­gyenlőség doktrínájának a jellege is; ez a tan egykor nagyjából érvényes teorémá­­ból ideológiává vált. Nem lenne érdektelen ki­mutatni, hogy az egy-két év­tizeddel később jelentkező, az egyenlőség eszméjét nyílt si­sakkal támadó neokonzervatív és új jobboldali felfogások hogyan „rímelnek“ ezekre a látszólag elvont tudásszocio­lógiai fejtegetésekre (amivel korántsem kívánjuk Mertont vagy Starkot egy kalap alá venni az említett irányzatok­kal). De hagyjuk ezt most. Jól ismert tény, hogy noha az első ipari forradalom korabeli tőkés társadalom mobilitása valóban sokkal dinamikusabb, nagyobb méretű volt a meg­előző korszakokéhoz viszonyít­va, ez nem hatálytalanította az egyrészt a birtokos, ural­kodó, másrészt a kizsákmá­nyolt, elnyomott osztályok és rétegek közötti alapvető tár­sadalmi egyenlőtlenségeket. Azt sem nehéz kimutatni, hogy egy eszmét, felfogást nem az tesz vagy nem tesz ideológiává, hogy gyökeret vert-e vagy sem a köztudat­ban. A starki-mertoni érve­lési mód szerint a vallás a középkorban nem lett volna ideológia, ezzel szemben Ko­pernikusz eszméje a XVI. században az lett volna. A hitleri Németországban a fa­siszta ideológiát nem kellene ideológiának tekintenünk, de a népek és nemzetek egyen­jogúságának az eszméjét igen. De ha el is tekintenénk mindettől, a tudáscapoajiosra, akkor sem korlátozódhatna csupán a „gyökeret vert“ esz­mék vizsgálatára. Képtelen­ség elvitatni tőle azt a jogát, hogy, például, az utópikus szocializmus különböző válto­zatai — az adott korban nem általánosan elterjedt eszmék — iránt érdeklődjék, feltárja azok valóságos társadalmi a­­lapjait, a gazdaságiaktól kezd­ve, a politikaiakon keresztül a lélektaniakig. Az említett tudásszocioló­giai koncepciók valamint a megismerés, a tudás társadal­mi feltételeire és kereteire vonatkozó marxista álláspont között alapvető, nem egyszer a kölcsönös kizárásig mejlő ellentét van. És ezzel egy o­­lyan jelenséghez érkeztünk, amely implikációinál és kö­vetkezményeinél fogva túlnő a tudásszociológia, az ideoló­gia szociológiája keretein, és amely az eszmék mérkőzésé­nek egész színterén, vala­mennyi területén regisztrál­ható és regisztrálandó. Az a tény, hogy Marx tanításai be­hatoltak a társadalom- és embertudományok valamennyi ágába, korunk szellemiségé­nek szerves részeivé váltak, a marxizmus életerejét, térhó­dítását, a tudományos gondol­kodásra gyakorolt nagy hatá­sát bizonyítja. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a különböző elméleti beállítottságú szerzők művei­ben található gyakori Marx­­hivatkozások, Marx-idézetek stb. nem mentesíthetnek ben­nünket e művek beható e­­lemzésétől, ezzel együtt annak a megvizsgálásától, hogy a marxi eszmék bemutatása vagy felhasználása valóban megfelel-e vagy sem, illetve mennyire felel meg annak, a­­hogyan Marx értelmezte és használta azokat. Mert az ideológia nem eszmék halma­za, hanem rendszere. Si due faciunt idem non est idem — tartja a latin közmondás és ez érvényes akkor is, ha a faciunt-ot dicunt-tal helyette­sítjük. Egy és ugyanaz az eszm° különböző szerepet funkciókat tölthet be, külön­böző előjelet kaphat az esz­merendszer egészétől és az abban található más típusú eszmékkel való kontextusok­tól függően. KALLÓS MIKLÓS akárha különös történetbe bo­nyolódik az ember, ahol de­rűs és harmonikus zúzmara ül ki a száj körüli pihékre, miközben a kedves, a volt, haraggal kiáltja az elválás ö­­rök üzenetét: felserkenő fáj­dalom és tompa nyugodtság biztatgat tovább. A tovább:­a merre?, a honnan?, a mi­ként?! Lám elhagyjuk kedve­seinket, akárcsak elhagynak ők is? A kedves, fövenyes part, hol a folyó kiölti nyel­vét, fenyves, "hol a fákba fa­gyott villám dárdája világít, káprázat, mely szembehullt tükörcserépként éget, miként Andersen meséjében volt rég. A költő kedvese: vers, — vagyis hát, s ez kissé szem­kápráztató: a vers, a „csalfa vak remény", mint mondá a valamikori költő egészen más­ról, s mint Király László: „Nem ajánlhatok verset sen­kinek. Ha lelkünk sikerül megmenteni, hát Tudom, nem a költészet menti meg.“* Ho­gyan is van ez? — kérdez­tem magamban, kérdőjelet rajzoltam a lapszélre, s visz­­sza-visszaforgattam a kötetet ezekhez a sorokhoz; majd a felismerés: igen, hát termé­szetesen, Király László hisz a Harcban — fenséges földi tü­nemény. A költő kedvese: a Harc! De milyen ez a harc, ha: „utálom a dögszagú idő­be kiontott hősi vért“? — kérdezem fegyelmezetten, ho­gyan is van a harc Miként­je, kérdem, azokat: „kik ugyan­úgy érzékenyek a poroszló­dobogásra, mint magad“. Tu­lajdonképpen nincs is kedve­se a költőnek, s a harc lap­pangó szüneteiben, a kénysze­rű derűtlen megnyugvás ide­jén is, valami Fontos, leküzd­hetetlen kényszer a: merre?, honnan?, miként? A kötet egyszerre a Harc és a küzde­lem az e harcban való hitért: az eszmény-megőrzés versei ezek. „Szidjátok költőiteket — de tüzes ágyukban, zúzmarás lepedőjükön nem feküdtetek.“ Van, aki alkatilag, ereden­dően tudja, hogy Más­abb a világ, mintsem elképzelte azt egy eszményi donkihóz, s van, akit már gyerekkora körül­ményei késztetnek e felisme­résre. — Király László vissza­­sóvárgott ifjúi korosztálya e két szempontból nem katego­rizálható: legtöbbjük sem al­katilag, sem költői indulása körülményei folytán nem ké­szül döbbent felismerésre. S mikor fejtetőre állt benne a világ, csak az igazán erős volt azt képes újra talpraállí­tani. Király László ezen na­gyon kevesek közé tartozik, megszenvedett nyugalma, meg­őrzött lelkiereje, a szükségelt költői józanság okán, nem be­szélve pillanatnyilag költői e­­rényeiről, az eszmény-To­­vábbvivők legfontosabbika: „Vigyázzatok, el ne nyom­jon az álom“, „El­alusztok — és erre nincs bocsánat —“, „nem költőknek találták ki a jó alvásokat“, „Álom­gyűjtők gyűjtik álmaink“ és „Megér­kezünk — bár álomtalanul“, tehát: „éjfél is van, most kel­lene megidézni azt a megha­tottságot, azt a szerelemhez hasonlatos melegséget-szoron­­gást, vagy valami önfeledt de­rűt, mindenki alszik...“, míg a költő „ül és lassan írja­ ezt.“ Különös költői alkat, nem óhajt új eszményeket, a „honnan“-időből megőrzött harc-igenlést viszi tovább, s akkor a legelszántabb ebben, amikor kiábrándultságait ve­szi számba. „De miből írjátok ti a verseket?!“ — kérdezi, s ez már állítás is a felkiáltó jel kapcsán: hisz az eszmény­megőrzésben, a költői erőben, s ahogyan hitt az indulásban, úgy reménykedik a megérke­zésben. Hova? Ahol: 1. „He­lyet keresel magadnak, ahol leülhetnél egy diófa alá és azt mondhatnád: jól vagyok.“ 2. Ahol: „Betűt betűhöz il­lesztve halálig, A szellem tán új hazát teremthet, Melyben a szó igazzá válik, S nyuga­lom várja a meggyötört tes­tet.“ 3. Ahol: „tatár török vil­lámló fegyver után fordul­hatsz nyugatnak délnek kivi­csorog szemedből szavaidból minden szeretődre a hazame­­gyek­ének.“ 4. Ahol: „hátha sikerül elveszíteni a kulcsos egyedüllétet a kaloda-szerel­met“ 5. Ahol: „Valahonnan idehallszik egy pusztíthatat­­lan furulyaszó. Befonja éjsza­kánk nyugalommal.“ — gon­dolom, nem kell különöseb­ben hangsúlyoznom, hogy szü­l Király László: Amikor pipacsok voltatok. Ver­sek. Kriterion, Bukarest, 1982. lóföld-ragaszkodása mely harc­mezőt és mely megpihenések helyét sugallja számára. Harc és nyugalom ellentét­párjából bontja ki versei e­­gyik főmotívumát: harc a nyu­galomért — nyugalom: a Harcért. E különös költői al­kat talán az egyik legkorsze­rűbb alkotói magatartás hor­dozója. Ezen egyensúlyterem­­tés folyik a vers-libikókán, egy sor erre az oldalra, egy sor arra, most ez billent fel, most az merült alá, egy han­gulat ide, egy gondolat amoda — a versért, mely­ a nyuga­lom harci indulója. „Megér­kezünk — bár álomtalanul az álomgyűjtőt beszövik hall­gató drótjai, minden pók­ mű­szere félni megtanul. Szó de­rül, és most már rímelünk. Bölcsesség ez vagy ifjúság múlása? Fontos csupán lel itt­marad velünk. Nézzük egy­mást és nem gondolunk más­ra. Neve lesz újra felhőnek, szélnek. Madárnak, fűnek, bornak ragyogása." Nagyon szép megfogalmazás: szó de­rül. Egyidőben: 1. Újra szó­lunk és ez a derűt is bizto­sítja. 2. Szó és derű, a szó de­rűje és a derű szava már újra verselni-rímelni késztet. 3. Szó derül: titok fogalmazódik — újra nevet adunk, s aminek nevet adunk: felragyog újra. Erős költő, tudja, mit csinál. Tudja, mi a költő sorsa-köte­­lessége. Más­ világban, de se­hol máshol. Megnevezni, fel­­ragyogtatni — s a pók-műszer félni megtanul. A harcos költő igazi fegy­vere a szó. Király László kö­tetében is a fiatal költősereg együttrúgtatás-szavakkal in­dul, kacagányszóval kacag, zászlószavuk lobog, szablya­­szavuk fénylik, nyílszavuk mennyekbe fúródik, ágyúsza­­vuk dörren, pajzs­szavuk védi őket, s ha kell, halálszóba fognak belehalni. „Pontos, kíméletlen legyen a szó“ é­s „a szóban: melegség s erő“, hogy lehessen „visszanyújtani kölcsönkapott szókat, megtisz­títva, annak, aki adta.“ Mű­vészetének anyaga, a nyelv, a Szó, költészetében épp oly központi téma, mint a harc, s összefonódik vele elválaszt­hatatlanul. A kifejezés átütő erejére, pontos árnyalataira épp oly gondosan ügyel, mint a fegyverét jól ismerő, jól karban tartó mesterlövész ka­tona. Az ifjonti hévben még szomorúan szemlélte a sza­badságolt öreg katonákat, az idősebb költőket, de hamaro­san felismeri az előtte haladó gárda szövetségének-költésze­­tének erősségeit is, s vers­­hadseregébe egyiket-másikat már mint, mondjuk, „ezeres­­kapitányt” is befogadja. A költészet nagy folyamatában úgy méri fel a forma döntő fontosságát, Tu Fu-tól Babits Mihályig, hogy közben meg­ismeri a verselőt meglegyintő hiábavalóság-érzetet: az igazi harc nem a vers­lapokon fo­lyik csupán. S a „bölcsesség­­partiokon“ elkiáltja: „abba­hagyom a költészetet“ — majd versel tovább. Mert: „Gyűlnek az egyetértők, re­méljük. S a versek, mint föl­­kelők“. „Nyugalom hát és fi­gyelem — ez kell. Kitérni fegyverek látómezejéből“ — mert már „tudjuk, ki mi és micsoda“. Egy 980-ban írt versében írja ezt, keserű ta­pasztalások, kiábrándulások, magáramaradottságok után, „megőszülve ósdi becsület­ben“, amikor már a költő ön­azonosságérzete kialakult: „Mi mi vagyunk, de ti?“, egy biz­tos tudatban: „a zsoldosok sem mink vagyunk“. A „kép­zelt vagy nem hitt valóság“, a már említett Más-világ fel­­ismerése-megszenvedése után is magabiztosan vallja, hogy e naiv hősök seregéből „nem lett belőlünk más“, az indulás eszménye fennmaradt: a köl­tő-erkölcs állandó előtérbe ke­rülése, a rája való figyelés­­figyelmeztetés Király László verseit az erkölcs költészetévé is avatja. Tovább élve a kötetet, a versekben mind jobban feltör a befejezetlenség-érzet, az ab­­bahagyhatatlanság-kényszer — a gyülekező „elvesztegetett é­­vek“-érzés ellen. Új kettősség ez, az ellen-élmények, a „nincs­ idő“ „félelemidőszámí­­tásá“-val szemben a költői in­dulat további erőtartalékokat fedez fel a rámutatásra, a ráolvasásra, „egy rendes vers­re, mely élni tanít“. Az á­­lomként átélt történések és a vers-valóság közötti együttélés különleges közeget biztosít írói és olvasói hangulathoz egyaránt. A költő már más szemszögből figyeli-írja a vi­lágot, átélte „a már nem vagy még nem lassú okosságát nem hiheted"-állapotot, akár a „ha még most sem akkor már so­­ha“-hangulatot: oly természe­tességgel írja döbbeneteit, to­rokszorító érzéseit, mint vala­mikor a „harci indulókat“. A vers Prospero-szigetére visz­­szahúzódva, ott mintegy újra­­álmodja élményeit, s ezt oly belső indulattal, hogy maga a vers valóbbnak tűnik, élőbb­nek, mint az a bizonyos Más­világ. Király László számára így megmaradt az indulás eszményi tisztasága a köl­teményben. Éppen az a cso­dálatos ezekben a versekben, hogy bár a hangulat ellen­irányba vált át, a belső erő megmarad, sőt, éppen mert a költő számára a szó már nem csak fegyver, de bensőséges­­ség, kiteljesedés: a versmon­dat egyszerre otthon és fede­zék, élettér és megbizonyoso­dás. A vers vitairat-, induló­hangról átvált az önmegvaló­­sítás-önmegvalósulás közegé­vé, a költő úgy mondja a vi­lágot, hogy a megszenvedetten megtisztult szavak által ön­maga erkölcsi, hangulati, esz­mei feltárulkozásához is biz­tosít teret-helyet, ön-reflexiói kerülnek előtérbe, hogy raj­tuk keresztül láttasson a Más­ra, s e költői lélek­szűrön át­kerülve, a költői indulaton át feldúsulva, a vers-hangulat bonyolultabbá, gazdagabbá vá­lik: a költő és a világ úgy érhető egyszerre tetten, hogy kölcsönhatásukban megváltoz­­va-megváltoztatva, kor és kor­ról alkotott kép mellett-mö­­gött-előtt ott dereng a költő belső világa is. Nem mintha ez nem lehetne elmondható régebbi versekről is, ám e kö­­­tet verseinek többszólamúsá­­ga, a költői szubjektum elő­térbe törése nagyfokú lírai gazdagodást bizonyít — a köl­tő megszenvedte, s megszen­vedve felülemelkedett a té­nyeken, melyek áthatják még­is verseinek minden sorát. Emellett­ harc- és magán­dalaihoz a vers-környezetet emlékezés és történelmi tér biztosítják leginkább, kevés a tisztán jelenidejű történés, önvizsgálatai köz­érzelmeket sugallnak. Király László ver­seinek közéleti tartása sok­ tíz­ezer olvasót nyert költésze­tünknek. Indulás-eszményei­hez híven, megőrizte a köz­érthető kifejezésformát, „sehol a költészet sopánkodása, frinc­­francos bukfencei“. A táj, egy hangulat, egy mondat törté­nelmi távlatokba helyeződik át. Erdély és Keleteurópa je­lenkorának volt eseményei középkorának múlt történései folytonosság és bizonyosság tudatát közvetítik, s egyúttal összetartozás és nyitottság szép ellentétének képzetét hozzák. Nemhogy elfáradt volna ez a költészet, ellenkezőleg, új e­­rők jelenlétének bizonyítéka, s ha elsötétül is a szem, a felnőttkori tapasztalások vissz­fénye adja azt. Király László új kötete nagyon fontos do­kumentuma világunknak és költészetünknek; a költői ki­­teljesedés messzire mutató ta­nújele. A „Trelleborg felé fut egy fél fekete eb“ kezdetű, 1980-ban írt verse mintapél­dánya a korosztályát ért mo­dern ebi­ hatások és a hagyo­mányőrzés egységes jelentke­zésének: hangulat és külső tény, cselekmény és kép, szó és jelentés közös sodrásban „futnak“ a verskiteljesedés felé, melyet sorról sorra ké­szít elő, tart szigorú egység­ben a látomásos látvány, a ritmus és a megszenvedetten megfontolt költői gondolat: a sokak által vallott „többér­­telmű egyértelműség“ egyik legizgalmasabb vers-képletét valósította meg e versben. A kedves, a harc, a szó, az Én, a vers e volt-jövő világában egyszerre a költő Világa és a mi Világunk­b a visszaszer­zett VAN. VÁSÁRHELYI GÉZA Élem lassan e kötetet, Kádár F. Tibor: Begyűjtés után

Next