Utunk, 1984 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-06 / 1. szám

Elnézést, legalább tíz percet késtem... A mentegetőzéstől megkíméllek ... Hátradől a padon, farmernadrágos lábait messze előrenyújtja, poros cipői ormótlanul nagyoknak tűnnek. — Nekem könnyebb pontosnak lennem, gya­log jövök az egyetemről. S az ürge tíz perc­cel hamarabb fejezi be ilyenkor az előadást. Csak fáradt bólogatás a válasz, a lány foly­tatja. — Amúgy is tömény unalom, ahogy az ürge előadja. S épp az utolsó óra... Nálatok me­gint volt valami zűr? — Semmi különös, drága Dóra. Reggel meg­vívtuk szokásos csatánkat az anyagért, délben kiutalták nekünk a rendszeresített letolást a fogyasztásért, mindent egybevetve, a tervezett szinten termeltünk, a költségkereteket nem lép­tük túl, csak a pumpánk ment föl néhányszor a műszak alatt, de ezek nem kvalifikálható tételek, a parányi biológiai károsodások mér­hetetlenek. Azt hiszem, törhetetlenül unalmas az ilyen beszámoló. — Tudod, engem minden érdekel... — Kegyelem! Satnya irodalmi műveltségem ellenére nagyon sok változatban olvastam dús­lelkű hölgyek szájából ilyen válaszokat... Dóra most nem szándékszik megsértődni. Legyint és folytatja. — Mi a mai műsor? Fölmegyünk a városba? Beülünk egy moziba vagy egy kávéházba? — Mivel szerencsétlenségünkre hűvösebb év­szakban sodródtunk össze, mikor a Mauthner­­szállót már nem vehetjük igénybe, be kell várnunk a hét végét, mikor valami f­ptelben­­motelben némi ügyeskedéssel megvásárolha­tunk magunknak egy kis zavartalan egyedül­létet. — Mi az a Mauthner szálló? — Ósdi szakkifejezés. A fogalom viszont na­gyon is aktuális. Az öregemtől hallottam. Az a Mauthner valami nagy fű- és virágmag­­kereskedő volt hajdanában, a háború előtt. Tetszik érteni? Jobb híján fűben, bokorban, a ,,természet lágy ölén“ megejtett szerelem ... — Hja úgy ... A hideg, novemberi szél száraz faleveleket, papírdarabokat táncoltat a park sétányain. Sem a porlepte, alacsony fák, sem a roggyant padok nem túlságosan vonzóak, még nyár de­rekán sem. A környék apró házainak nyugdí­jasai verik itt a blattot, késő őszig, míg a hi­deg el nem kergeti őket. Más legfeljebb csak sietős léptekkel átszalad a parkon, ha a gya­­loghídon át rövidebb úton akar a bútorgyárba jutni, ők ketten azért találkoznak itt, mert ez a zöld övezetként, a város térképén „Asztalo­sok Ligete“ elnevezés alatt nyilvántartott te­rület valahol középúton fekszik az ipari ne­gyed — Gecse Márton, két esztendeje végzett fiatal mérnök munkahelye — és az egyetem között. Valójában nincsen feleúton, az üzemtől jóval távolabb van, de a fiú amúgyis itt száll­na le a buszról, tehát mindenképpen el kelle­ne mennie a park előtt. Dórának­­ viszont háromnegyedórás gyalogút az egyetemmel, ét­kezdével, diákotthonnal ellenkező irányban. Te­hát ez is egyike azoknak a látszat­egyenlősé­geknek, melyekben a valóságos egyenlőtlen­ségeknek is csak a fordítottja az igaz. Mind­ezzel ők ketten külön-külön nagyon is tisztá­ban vannak, legfeljebb úgy tesznek, mintha nem tudnának róla, mintha nem mérnék le ilyen apró dolgokon is a kettőjük között fenn­álló pillanatnyi erőviszonyokat. A szél nem szűnik, a fiú kigombolja a dzse­kijét, Dóra odabújik. Hátulról nézve a padon két pár láb, de egyetlen, vaskosabb törzs. — Bocsáss meg, enyhe verejtékszaggal ke­vert füst és vasreszelékparfüm .. . Lemosakod­tam, de az öntödei illatok beivódnak a póru­sokba. — Ne magyarázz semmit. Minden rendben van... — Tehát úgy gondolod, hogy ülhetünk itt tovább a szélben? — Ülhetünk... — Pedig én úgy gondolom, nem ülünk so­kat. Kitűnő ötletem támadt. Mint minden ki­tűnő ötlet, olyan egyszerű, hogy csak csodál­kozni lehet azon, hogyan nem jutott hamarabb az ember eszébe. — Éspedig... — Álmos, színtelen hang, mintha oda se figyelne. — Nem didergünk tovább ebben a vékony novemberi szélben, nem is kóválygunk az ut­cán, nem is fordítom kezdő mérnöki fizetésem egy részét hotel-motelszobákra, mint eddig. Nem is csak azért, mert nehezen fér bele a költségvetésembe ... — Mondtam már neked, hogy rendezzük fif­­ti-fifti alapon. — Ezt hagyjuk! Ha majd román—angol ta­nárnő leszel Pim­póeson , addig kibírjuk egy­mást, saját jövedelmedből még erről is szó le­het. De addig mester-művezető családfám eti­kettje szigorúan tiltja! De hagyjad végre, hogy elmondjam zseniális ötletemet. — Mondjad. — Menet közben a talponállóban falunk va­lamit, hogy éjszaka közepén ne korogjon a gyomrod, aztán hazamegyünk hozzám, ilyen­kor kulcsra van zárva az ajtó, kinyitom, be­megyünk az én szobámba és kész! Éjszaka ott maradsz. Reggel korán felkelsz velem együtt és indítunk. Úgy gondolom, nálatok az otthon­ban nincs éjszaka névsorolvasás. Nagykorúak vagytok. . . , — S az öregeidnek mégis mit mondsz, mi­lyen címen vagyok ott? — Semmit sem mondok. — De hallják, hogy nem vagy egyedül, ki­jönnek, be kell mutass nekik. _ Nem jönnek ki és nem mutatlak be. Mel-100.“s? víg," kereshetnek. ^Vége^az''álm­atag'*nyugalomnak, Dora hang­ja egyre riadtabb. — Nem keresnek, nem jönnek be hozzám, épp azért nem, mert sejteni fogják, hogy van valaki nálam. — Bizonyára másokkal is így csináltad ed­dig, ezért vagy ilyen biztos benne. — Ne hisztizz Dóra, senkivel sem csináltam. De ismerem az öregeimet... Kemény ember az öreg, művezető, néhány százan dolgoznak a ke­ze alatt. De mi egymás között simán és világo­san elrendeztünk mindent. Egymás kottájába nem szólunk bele. — Nem szeretem az ilyen zavaros helyzete­ket. Kérlek, ne kényszeríts! Ha úgy találod, hogy túl hideg van, szépen ellépünk, ki-ki a maga odújába. Ha a hotel-motel túl költséges, megritkítjuk a kiruccanásokat, vagy elfogadod a hozzájárulásomat. — Eszem ágában sincs, hogy kényszerítse­­lek. Azt már tudom, milyen fenemód sze­mérmes vagy, a hotel-motelben is azzal kez­ded, hogy zárod az ajtót, húzod be a függönyö­ket. — Úgy láttam, ez az elején nagyon mulatta­tott. Vagy pedig valamiféle kis biztosítékot lát­tál benne, hogy bár veled mentem, de azért nem vagyok egy olyan félprofi... — Látom, elrontottam a kedvedet, Dóra. Pe­dig az imént még mintha elégedett lettél vol­na. — Az voltam, ha tudni akarod. — Ebben a vacak novemberi szélben, ezek között a fenyőnek csúfolt, portól, hamutól el­szürkült növények között?! A válasz késik, így Marci folytatja. — Hát igen, ez az örök dilemma... Megal­kudni a kevéssel, a megszokott biztonságossal, azzal, ami van, vagy mindent kockáztatva to­vábblépni ... „Vezess új útra, Lucifer!“ — Mi van Luciferrel? — A „Tragédia“ egy mondata, — ha nem ismered, a szükséges kis előadást most mel­lőzném. Férfiasan megvallom, már didergek. Lépjünk! Lépnek. Nem a megszokott útvonalon, fel a diákott­honok felé, hanem a Kővári-negyed tömbh házai irányába, melynek egy második emeleti há­romszobás lakását Gecse művezető és családja bérli. Mert ez is úgy történik, mint annyi más, kéthónapos ismeretségük folyamán. Marci sem­mire sem kényszeríti Dórát, de az szép csen­desen, látványos meghódolások, beleegyezések nélkül, teszi azt, amit a fiú kíván. Kutya­ rosszul érzi magát az ajtó előtt, míg Marci a kulcsokkal matat. Nyilván inkább et­től vacog, mint a hidegtől. A fiú előre megy, fel sem gyújtja az előszobában a villanyt, vonja maga után a sötétben a lányt. Végre becsukódik mögöttük egy ajtó, egy felkattintott asztali lámpa gyér fényében hunyorogva pil­lant körül Dóra az apró szobában. Ez az a bizonyos harmadik szoba, a leg­kisebb. Virágmintás terítővel gondosan, ránc­­talanul letakart egyszemélyes fekvőhely, apró íróasztal könyvekkel, rajztekercsekkel tele. Keskeny szekrény, két szék, könyvállvány, föl az alacsony mennyezetig. — Anyám ennél is nagyobb rendet tartana, ha hagynám. De akkor pont azt a rajzot vagy iratot nem kapnám meg, amelyiket keresem. Halkan, szinte suttogva beszél, Dóra csak áll mozdulatlanul az apró szoba közepén, mintha még mindig a menekülés lehetőségét latolgat­ná. — Na, vesd le már a kabátodat! Kedvedért még az ajtót is bezárom, hogy biztos legyél, senki sem jön be. Pedig itt nálunk nem szo­kás az ilyesmi... Aznap este idősebb Gecse Márton, a Teleme­­tal művezetője, felségével kettesben, míg raj­ta múlik , szótlanul fogyasztja vacsoráját a szűkre szabott konyhában. Magas, m­as ter­mete az asztal fölé görbül, mintha figyelmét kizárólag a levesből kihalászott csirkenyak csi­golyái foglalnák le. , Az asszony nem sokáig bírja az elhúzódó csendet. — Szólhatnál neki, hogy jöjjön vacsorázni. — Semmi értelme. Ha akarna, jönne. Te is tudod, vendége van. — De a vendég vacsora tájt el szokott men­ni. Vagy ha nem, akkor ő bejön és megmond­ja. S legfőképpen be is mutatja a vendéget. — Hát most nem mutatja be. — S az vajon meddig marad? S akkor Mar­ci nem is vacsorázik ma?! Gecse Márton ezen a ponton veszti el a béke­­tűrését. — Ne vacakolj már annyit, asszony! Felnőtt ember, mit akarsz tőle?! Ha éppen annyira félsz, hogy étlen marad, tedd oda a kályhára a vacsoráját. Korábban fekszenek le aznap este, az ágyban Gecse Márton alig néhány percig forgatja az újság aznapi számát, már oltja is a lámpát az éjjeliszekrényen. Mintha az éjszakától, a köréjük telepedő csendtől várnák, hogy megoldja az eddig so­ha nem tapasztalt, nyugtalanító helyzetet. Ne­vezetesen azt, hogy hármukon kívül még egy ismeretlen negyedik is tartózkodik ott, a la­kás falai között. S ha legalább beszéd vagy zene kiszűrődő hangjait hallanák. De semmit, legfeljebb néha az utcáról egy gépkocsi surra­­nását. Mozdulatlanul fekszenek, mintha már alud­nának. De egyre bosszantóbbá válik, hogy na­gyon jól tudják, egyikük sem alszik. Ha pe­dig valamelyikük megszólalna, azzal beismer­né, hogy nem tud elszenderegni egy ilyen fá­radságos munkanap után. Ezt pedig nem akarják beismerni. S legfő­képpen Gecse Márton nem! Mintha három és fél évtized folyamán egye­bet sem tett volna, minthogy szoktatta, ido­mította magát. Az elején arra, ne feleseljen vissza a mesterének, vagy tejfelesszájú fiatal mérnököknek, ha sértő, fölényeskedő hangon adták az utasításaikat. Később, mikor mester, majd művezető lett, hogy ne kenje a képen a gép mellé bekerült fiatal vagányt, mikor neki felesel vissza szemtelenül. Tizenöt évvel azelőtt arra kényszerítette reá magát, hogy ne koto­rásszon többet cigaretta után a zsebében, mert be kellett bizonyítania, hogy ő erősebb annál a rohadt bagónál. Már karba tett kézzel, moz­dulatlan arccal tud ülni a tanácskozásokon ak­kor is, mikor valamelyik főnököcske önmaga fontosságának tudatától begerjedve, hülyesége­ket locsog. Még arra is reá tudta kényszeríteni magát, hogy ne szóljon közbe, mikor az asz­­szony a környék egy napjának kacskaringós kitérőkkel megtűzdelt „híranyagát“ mondja föl este, vacsora mellé. Hát kinek mondaná el, ha nem neki. Ennyit igazán elviselhet... Most pedig majd annak a tudatához is hoz­zászoktatja magát, hogy ismeretlen van a ház­ban, s a névtelen a fia ágyában tölti az éjsza­kát. Ő pedig reggel nem megy majd ki gatyá­ban a fürdőszobába, hanem körülnéz, ügyelve, lábujjhegyen oson, nehogy éppen összefusson az ismeretlennel. Bizonyára ez is sikerül majd. Csak egyelőre nem tud elaludni. S annál kevésbé tud, mi­nél többször jut eszébe, hogy milyen kevés időt aludhat már a hajnali ébresztőig ... Persze, fiának egy célzást sem tesz holnap a történtekről, még egy neheztelő hangsúlyt sem enged meg magának. Tisztában van ő azzal, hogyan állnak ma ezek a dolgok. Felnőtt fér­fi, kész ember a fiú, még ha érzi is rajta, hogy nem rázódott bele kellően, más nem találta meg a helyét ott abban a gyárban. De addig jó, amíg még velük van, nem teszi kockára a ház békéjét azzal, hogy prédikálni kezd. Még jó, hogy nem beszélte reá a fiút annak idején, hogy az ő üzemébe kérje az áthelyezé­sét, most valahogy még nehezebb lenne; az öreg művezető s a fiatal mérnök fia ugyanabban a verkliben.... . Két fal távolságnyira, a kicsi szobában foly­tatódik a kissé már megfáradt, suttogó beszél­getés. — Te még mindig félsz.. . Mintha még min­dig attól tartanál, hogy ránk nyitja valaki az ajtót. — Lehet... Valószínűleg alkati gyengeség, így nem nyújtom az elvárt teljesítményt. Nyo­mós érv, hogy máskor ne hívjál ide hozzátok. Lehet, hogy egyébként minden kedves itt nála­tok, de engem nem inspirál. Hívatlan betola­kodó vagyok. Magam előtt látom anyádat, amint párnájába lihegi a haragját: „Valami rohadt kis kurva rátekeredett a fiamra. Nem sül ki a szeme, csak úgy egyszerűen nála aludni! Még annyi fáradtságot sem vesz ma­gának, hogy köszönjön nekünk!“ — Ne dramatizáld a helyzetet, Dóra. S a szöveg, amit anyám szájába adsz, egészében téves. Más fogalmakban gondolkozik. De az most mellékes ... Biztosítsak, hogy ezután is hívlak. Csak azt sajnálom, hogy nem jutott hamarabb eszembe. Mennyivel kényelme­sebb ...! — És olcsóbb ... — Ügy van, és olcsóbb! Nem elhanyagolható szempont a mai világban. Te pedig lassacskán majd megszokod s feloldódsz az értelmetlen gátlásaid alól. — Aranyos vagy, hogy így bátorítasz. De az nem jut eszedbe, hogy nekem is jogom lenne arra, hogy ilyenkor maradéktalanul jól érez­­zem magam?! — Mi az, hogy maradéktalanul? Azt hiszem, túlzottak az igényeid. Vagy ezzel, vagy amaz­zal mindig meg kell alkudni egy kicsit. Nagyon jól vannak ők így ketten, megfárad­va, egymás melegében. A suttogva tovakanyar­­gó, erőtlen vita csak amolyan töltelék. Mond­ják, ami hirtelenjében eszükbe jut, csak szö­vődhessen tovább ez a fülbe pusmogott pár­beszéd, jeléül annak, hogy nincs szándékuk­ban elszenderedni. — Mintha ez épp fordítottja lenne annak, amit az elején mondtál nekem. Azt mondtad, már kész ember vagy, végzett gépészmérnök s nem vagy hajlandó a magad elképzeléseivel szemben semmilyen megalkuvásra ... — Nem tagadom, hogy mondtam ilyet. De az kevéssel azután volt, hogy megismertelek. Hánytam a sódert, adtam a bankot, hogy im­ponáljak neked. Az ilyen, turbékoló időszakban tett állításokat nem szabad túlságosan komo­lyan venni... — Tehát valóságos véleményedet csak azu­tán volt kilátásom megtudhatni, miután lefe­küdtem veled. De felmerül bennem a nyugta­lanító kérdés, hátha az épp fordítva van ... — Milyen élesen, kíméletlenül fogalmazol, Dóra ... Biztosítalak, hogy nem mondok igazat. „Borban az igazság“ ... És annál inkább ilyen­kor, ahogy most mi vagyunk ... — „Ilyenkor?" Csodálatosan szemérmes vagy. H Ha nem tettekben, akkor legalább szavak­ban ... De ha már erről van szó, végzett mér­nök létedre most mivel kényszerülsz megalkud­ni? — Sok mindennel. Kezdhetném azzal, hogy a mai napig itt lakom az öregekkel, mert ké­nyelmesebb ... — És olcsóbb ... — Ahogy mondod, olcsóbb... De nem ez a fontos. Az öregekkel nem zavarjuk egymást. Kölcsönösen betartjuk az íratlan szabályokat. Ami ennél komolyabb, hogy diplomám ellené­re sem érzem végzett embernek magam. Sok­kal inkább valamiféle félkészárunak, amit méghozzá nem is rendeltetésének megfelelően használnak. — Ez kissé zavaros ... — Azt akarom mondani, ahhoz képest, amit most dolgoztatnak velem, túl sokat tudok. Ah­hoz képest, amit dolgozni szeretnék, még túl keveset. Néha az az érzésem, elhanyagolható mennyiség vagyok ... — Az apáddal nem beszéltél soha erről? — Dehogy­nem! Az öreg igyekszik is megérte­ni. Csakhogy a kettőnk helyzete között óriási a különbség. Ha ő néhány napig bejelentés nél­kül hiányozna az üzemből, óriási zűr támad­na az osztályán. Ha én nem mennék be egy napon a magam üzemébe, semmi különösebb baj sem történne, helyettesítésemről önműkö­dően gondoskodna a mechanizmus... — Ha túlságosan sokszor magyarázod nekem, hogy még nem érzed kész embernek magad, lassacskán gyanút fogok... — Ugyan, mire gyanakodnál? — Arra, hogy elejét akarod venni részemről bármilyen tervezgetésnek. — Hogyan is jut ilyesmi eszedbe? — Tény, hogy eszembe jut. De csak azért, hogy figyelmeztesselek, nehogy ilyesmivel fá­raszd magad! Előre bejelentettem, hogy sem­milyen komoly szándékom nincs veled. Tőlem akár még tizenöt évig is „félkészárunak“ tart­hatod magad. Egyikünknek sincsenek a másik­kal szemben kötelezettségei. Bármelyikünk ak­kor lép le, mikor eszébe jut. — Érthetetlen, hogy miket beszélsz. És épp most, mikor itt vagy velem ... — Lehet, ez megint csak azért van, mert na­gyon furcsán érzem magam ebben a „családi fészekben". — Majd megszokod! Eltelt valahogy az éjszaka. Idősebb Gecse Márton a szokottnál húsz perccel korábban megy a fürdőszobába, diszkréten krákog né­hányat, gyorsabban borotválkozik és reggeli­zik, fia számára kényelmes, félórányi „időzést“ biztosít így az elvonulásra. Az asszonynak pe­dig megmondta, míg a fiú el nem ment, ki ne dugja az orrát a konyhába. — De nem készítettem oda a reggelijét! — Megtalálja ő, ha reggelizni akar! Mikor fél nyolc tájt Gecséné végre kime­részkedik, minden épp olyan, mint bármelyik más nap reggelén, mikor neki fog rendbe tenni a lakást. Idegen illat után is hiába szimatol. Mintha semmi sem történt volna. Pedig nyilván történt ettől a naptól kezd­ve. A hármuk nyugodt, háromszobás kis biro­dalma, ahol bármelyikük bárhova gondtalanul becsellenghetett a nap minden szakaszában — ha éppen kedve volt hozzá —, most bizonyos napokon kimondottan, szigorú szabályok betar­tását igényli. Nem lehet akármit csinálni és akármikor. Kimenni, bemenni bizonyos meg­gondolások szerint kell. Oda kell figyelni. Korán beköszöntött a tél, jeges tél nyargal az utcákon, Marci és Dóra számára értelmet­len lenne a találka az „Asztalosok Ligeténél“. Mikor találkozni akarnak, Dóra telefonál — úgy este felé. Marci elébe megy, együtt jön­nek fel a lakásba, akárcsak első alkalommal, s kora reggel együtt surrannak ki az ajtón a sötétben... Dórának kell telefonálnia, fordítva nem megy, a lányt nincs hol felhívni. Mikor a koraesti órában megcsörren a tele­fon, Marci siet a készülékhez, rövid, néhány szavas beszélgetés után már veszi is a babát­ (Folytatása a 4. oldalon) T. Szűcs Ilona: Csendélet

Next