Utunk, 1984 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-06 / 1. szám
Elnézést, legalább tíz percet késtem... A mentegetőzéstől megkíméllek ... Hátradől a padon, farmernadrágos lábait messze előrenyújtja, poros cipői ormótlanul nagyoknak tűnnek. — Nekem könnyebb pontosnak lennem, gyalog jövök az egyetemről. S az ürge tíz perccel hamarabb fejezi be ilyenkor az előadást. Csak fáradt bólogatás a válasz, a lány folytatja. — Amúgy is tömény unalom, ahogy az ürge előadja. S épp az utolsó óra... Nálatok megint volt valami zűr? — Semmi különös, drága Dóra. Reggel megvívtuk szokásos csatánkat az anyagért, délben kiutalták nekünk a rendszeresített letolást a fogyasztásért, mindent egybevetve, a tervezett szinten termeltünk, a költségkereteket nem léptük túl, csak a pumpánk ment föl néhányszor a műszak alatt, de ezek nem kvalifikálható tételek, a parányi biológiai károsodások mérhetetlenek. Azt hiszem, törhetetlenül unalmas az ilyen beszámoló. — Tudod, engem minden érdekel... — Kegyelem! Satnya irodalmi műveltségem ellenére nagyon sok változatban olvastam dúslelkű hölgyek szájából ilyen válaszokat... Dóra most nem szándékszik megsértődni. Legyint és folytatja. — Mi a mai műsor? Fölmegyünk a városba? Beülünk egy moziba vagy egy kávéházba? — Mivel szerencsétlenségünkre hűvösebb évszakban sodródtunk össze, mikor a Mauthnerszállót már nem vehetjük igénybe, be kell várnunk a hét végét, mikor valami fptelbenmotelben némi ügyeskedéssel megvásárolhatunk magunknak egy kis zavartalan egyedüllétet. — Mi az a Mauthner szálló? — Ósdi szakkifejezés. A fogalom viszont nagyon is aktuális. Az öregemtől hallottam. Az a Mauthner valami nagy fű- és virágmagkereskedő volt hajdanában, a háború előtt. Tetszik érteni? Jobb híján fűben, bokorban, a ,,természet lágy ölén“ megejtett szerelem ... — Hja úgy ... A hideg, novemberi szél száraz faleveleket, papírdarabokat táncoltat a park sétányain. Sem a porlepte, alacsony fák, sem a roggyant padok nem túlságosan vonzóak, még nyár derekán sem. A környék apró házainak nyugdíjasai verik itt a blattot, késő őszig, míg a hideg el nem kergeti őket. Más legfeljebb csak sietős léptekkel átszalad a parkon, ha a gyaloghídon át rövidebb úton akar a bútorgyárba jutni, ők ketten azért találkoznak itt, mert ez a zöld övezetként, a város térképén „Asztalosok Ligete“ elnevezés alatt nyilvántartott terület valahol középúton fekszik az ipari negyed — Gecse Márton, két esztendeje végzett fiatal mérnök munkahelye — és az egyetem között. Valójában nincsen feleúton, az üzemtől jóval távolabb van, de a fiú amúgyis itt szállna le a buszról, tehát mindenképpen el kellene mennie a park előtt. Dórának viszont háromnegyedórás gyalogút az egyetemmel, étkezdével, diákotthonnal ellenkező irányban. Tehát ez is egyike azoknak a látszategyenlőségeknek, melyekben a valóságos egyenlőtlenségeknek is csak a fordítottja az igaz. Mindezzel ők ketten külön-külön nagyon is tisztában vannak, legfeljebb úgy tesznek, mintha nem tudnának róla, mintha nem mérnék le ilyen apró dolgokon is a kettőjük között fennálló pillanatnyi erőviszonyokat. A szél nem szűnik, a fiú kigombolja a dzsekijét, Dóra odabújik. Hátulról nézve a padon két pár láb, de egyetlen, vaskosabb törzs. — Bocsáss meg, enyhe verejtékszaggal kevert füst és vasreszelékparfüm .. . Lemosakodtam, de az öntödei illatok beivódnak a pórusokba. — Ne magyarázz semmit. Minden rendben van... — Tehát úgy gondolod, hogy ülhetünk itt tovább a szélben? — Ülhetünk... — Pedig én úgy gondolom, nem ülünk sokat. Kitűnő ötletem támadt. Mint minden kitűnő ötlet, olyan egyszerű, hogy csak csodálkozni lehet azon, hogyan nem jutott hamarabb az ember eszébe. — Éspedig... — Álmos, színtelen hang, mintha oda se figyelne. — Nem didergünk tovább ebben a vékony novemberi szélben, nem is kóválygunk az utcán, nem is fordítom kezdő mérnöki fizetésem egy részét hotel-motelszobákra, mint eddig. Nem is csak azért, mert nehezen fér bele a költségvetésembe ... — Mondtam már neked, hogy rendezzük fifti-fifti alapon. — Ezt hagyjuk! Ha majd román—angol tanárnő leszel Pimpóeson , addig kibírjuk egymást, saját jövedelmedből még erről is szó lehet. De addig mester-művezető családfám etikettje szigorúan tiltja! De hagyjad végre, hogy elmondjam zseniális ötletemet. — Mondjad. — Menet közben a talponállóban falunk valamit, hogy éjszaka közepén ne korogjon a gyomrod, aztán hazamegyünk hozzám, ilyenkor kulcsra van zárva az ajtó, kinyitom, bemegyünk az én szobámba és kész! Éjszaka ott maradsz. Reggel korán felkelsz velem együtt és indítunk. Úgy gondolom, nálatok az otthonban nincs éjszaka névsorolvasás. Nagykorúak vagytok. . . , — S az öregeidnek mégis mit mondsz, milyen címen vagyok ott? — Semmit sem mondok. — De hallják, hogy nem vagy egyedül, kijönnek, be kell mutass nekik. _ Nem jönnek ki és nem mutatlak be. Mel-100.“s? víg," kereshetnek. ^Vége^az''álmatag'*nyugalomnak, Dora hangja egyre riadtabb. — Nem keresnek, nem jönnek be hozzám, épp azért nem, mert sejteni fogják, hogy van valaki nálam. — Bizonyára másokkal is így csináltad eddig, ezért vagy ilyen biztos benne. — Ne hisztizz Dóra, senkivel sem csináltam. De ismerem az öregeimet... Kemény ember az öreg, művezető, néhány százan dolgoznak a keze alatt. De mi egymás között simán és világosan elrendeztünk mindent. Egymás kottájába nem szólunk bele. — Nem szeretem az ilyen zavaros helyzeteket. Kérlek, ne kényszeríts! Ha úgy találod, hogy túl hideg van, szépen ellépünk, ki-ki a maga odújába. Ha a hotel-motel túl költséges, megritkítjuk a kiruccanásokat, vagy elfogadod a hozzájárulásomat. — Eszem ágában sincs, hogy kényszerítselek. Azt már tudom, milyen fenemód szemérmes vagy, a hotel-motelben is azzal kezded, hogy zárod az ajtót, húzod be a függönyöket. — Úgy láttam, ez az elején nagyon mulattatott. Vagy pedig valamiféle kis biztosítékot láttál benne, hogy bár veled mentem, de azért nem vagyok egy olyan félprofi... — Látom, elrontottam a kedvedet, Dóra. Pedig az imént még mintha elégedett lettél volna. — Az voltam, ha tudni akarod. — Ebben a vacak novemberi szélben, ezek között a fenyőnek csúfolt, portól, hamutól elszürkült növények között?! A válasz késik, így Marci folytatja. — Hát igen, ez az örök dilemma... Megalkudni a kevéssel, a megszokott biztonságossal, azzal, ami van, vagy mindent kockáztatva továbblépni ... „Vezess új útra, Lucifer!“ — Mi van Luciferrel? — A „Tragédia“ egy mondata, — ha nem ismered, a szükséges kis előadást most mellőzném. Férfiasan megvallom, már didergek. Lépjünk! Lépnek. Nem a megszokott útvonalon, fel a diákotthonok felé, hanem a Kővári-negyed tömbh házai irányába, melynek egy második emeleti háromszobás lakását Gecse művezető és családja bérli. Mert ez is úgy történik, mint annyi más, kéthónapos ismeretségük folyamán. Marci semmire sem kényszeríti Dórát, de az szép csendesen, látványos meghódolások, beleegyezések nélkül, teszi azt, amit a fiú kíván. Kutya rosszul érzi magát az ajtó előtt, míg Marci a kulcsokkal matat. Nyilván inkább ettől vacog, mint a hidegtől. A fiú előre megy, fel sem gyújtja az előszobában a villanyt, vonja maga után a sötétben a lányt. Végre becsukódik mögöttük egy ajtó, egy felkattintott asztali lámpa gyér fényében hunyorogva pillant körül Dóra az apró szobában. Ez az a bizonyos harmadik szoba, a legkisebb. Virágmintás terítővel gondosan, ránctalanul letakart egyszemélyes fekvőhely, apró íróasztal könyvekkel, rajztekercsekkel tele. Keskeny szekrény, két szék, könyvállvány, föl az alacsony mennyezetig. — Anyám ennél is nagyobb rendet tartana, ha hagynám. De akkor pont azt a rajzot vagy iratot nem kapnám meg, amelyiket keresem. Halkan, szinte suttogva beszél, Dóra csak áll mozdulatlanul az apró szoba közepén, mintha még mindig a menekülés lehetőségét latolgatná. — Na, vesd le már a kabátodat! Kedvedért még az ajtót is bezárom, hogy biztos legyél, senki sem jön be. Pedig itt nálunk nem szokás az ilyesmi... Aznap este idősebb Gecse Márton, a Telemetal művezetője, felségével kettesben, míg rajta múlik , szótlanul fogyasztja vacsoráját a szűkre szabott konyhában. Magas, mas termete az asztal fölé görbül, mintha figyelmét kizárólag a levesből kihalászott csirkenyak csigolyái foglalnák le. , Az asszony nem sokáig bírja az elhúzódó csendet. — Szólhatnál neki, hogy jöjjön vacsorázni. — Semmi értelme. Ha akarna, jönne. Te is tudod, vendége van. — De a vendég vacsora tájt el szokott menni. Vagy ha nem, akkor ő bejön és megmondja. S legfőképpen be is mutatja a vendéget. — Hát most nem mutatja be. — S az vajon meddig marad? S akkor Marci nem is vacsorázik ma?! Gecse Márton ezen a ponton veszti el a béketűrését. — Ne vacakolj már annyit, asszony! Felnőtt ember, mit akarsz tőle?! Ha éppen annyira félsz, hogy étlen marad, tedd oda a kályhára a vacsoráját. Korábban fekszenek le aznap este, az ágyban Gecse Márton alig néhány percig forgatja az újság aznapi számát, már oltja is a lámpát az éjjeliszekrényen. Mintha az éjszakától, a köréjük telepedő csendtől várnák, hogy megoldja az eddig soha nem tapasztalt, nyugtalanító helyzetet. Nevezetesen azt, hogy hármukon kívül még egy ismeretlen negyedik is tartózkodik ott, a lakás falai között. S ha legalább beszéd vagy zene kiszűrődő hangjait hallanák. De semmit, legfeljebb néha az utcáról egy gépkocsi surranását. Mozdulatlanul fekszenek, mintha már aludnának. De egyre bosszantóbbá válik, hogy nagyon jól tudják, egyikük sem alszik. Ha pedig valamelyikük megszólalna, azzal beismerné, hogy nem tud elszenderegni egy ilyen fáradságos munkanap után. Ezt pedig nem akarják beismerni. S legfőképpen Gecse Márton nem! Mintha három és fél évtized folyamán egyebet sem tett volna, minthogy szoktatta, idomította magát. Az elején arra, ne feleseljen vissza a mesterének, vagy tejfelesszájú fiatal mérnököknek, ha sértő, fölényeskedő hangon adták az utasításaikat. Később, mikor mester, majd művezető lett, hogy ne kenje a képen a gép mellé bekerült fiatal vagányt, mikor neki felesel vissza szemtelenül. Tizenöt évvel azelőtt arra kényszerítette reá magát, hogy ne kotorásszon többet cigaretta után a zsebében, mert be kellett bizonyítania, hogy ő erősebb annál a rohadt bagónál. Már karba tett kézzel, mozdulatlan arccal tud ülni a tanácskozásokon akkor is, mikor valamelyik főnököcske önmaga fontosságának tudatától begerjedve, hülyeségeket locsog. Még arra is reá tudta kényszeríteni magát, hogy ne szóljon közbe, mikor az aszszony a környék egy napjának kacskaringós kitérőkkel megtűzdelt „híranyagát“ mondja föl este, vacsora mellé. Hát kinek mondaná el, ha nem neki. Ennyit igazán elviselhet... Most pedig majd annak a tudatához is hozzászoktatja magát, hogy ismeretlen van a házban, s a névtelen a fia ágyában tölti az éjszakát. Ő pedig reggel nem megy majd ki gatyában a fürdőszobába, hanem körülnéz, ügyelve, lábujjhegyen oson, nehogy éppen összefusson az ismeretlennel. Bizonyára ez is sikerül majd. Csak egyelőre nem tud elaludni. S annál kevésbé tud, minél többször jut eszébe, hogy milyen kevés időt aludhat már a hajnali ébresztőig ... Persze, fiának egy célzást sem tesz holnap a történtekről, még egy neheztelő hangsúlyt sem enged meg magának. Tisztában van ő azzal, hogyan állnak ma ezek a dolgok. Felnőtt férfi, kész ember a fiú, még ha érzi is rajta, hogy nem rázódott bele kellően, más nem találta meg a helyét ott abban a gyárban. De addig jó, amíg még velük van, nem teszi kockára a ház békéjét azzal, hogy prédikálni kezd. Még jó, hogy nem beszélte reá a fiút annak idején, hogy az ő üzemébe kérje az áthelyezését, most valahogy még nehezebb lenne; az öreg művezető s a fiatal mérnök fia ugyanabban a verkliben.... . Két fal távolságnyira, a kicsi szobában folytatódik a kissé már megfáradt, suttogó beszélgetés. — Te még mindig félsz.. . Mintha még mindig attól tartanál, hogy ránk nyitja valaki az ajtót. — Lehet... Valószínűleg alkati gyengeség, így nem nyújtom az elvárt teljesítményt. Nyomós érv, hogy máskor ne hívjál ide hozzátok. Lehet, hogy egyébként minden kedves itt nálatok, de engem nem inspirál. Hívatlan betolakodó vagyok. Magam előtt látom anyádat, amint párnájába lihegi a haragját: „Valami rohadt kis kurva rátekeredett a fiamra. Nem sül ki a szeme, csak úgy egyszerűen nála aludni! Még annyi fáradtságot sem vesz magának, hogy köszönjön nekünk!“ — Ne dramatizáld a helyzetet, Dóra. S a szöveg, amit anyám szájába adsz, egészében téves. Más fogalmakban gondolkozik. De az most mellékes ... Biztosítsak, hogy ezután is hívlak. Csak azt sajnálom, hogy nem jutott hamarabb eszembe. Mennyivel kényelmesebb ...! — És olcsóbb ... — Ügy van, és olcsóbb! Nem elhanyagolható szempont a mai világban. Te pedig lassacskán majd megszokod s feloldódsz az értelmetlen gátlásaid alól. — Aranyos vagy, hogy így bátorítasz. De az nem jut eszedbe, hogy nekem is jogom lenne arra, hogy ilyenkor maradéktalanul jól érezzem magam?! — Mi az, hogy maradéktalanul? Azt hiszem, túlzottak az igényeid. Vagy ezzel, vagy amazzal mindig meg kell alkudni egy kicsit. Nagyon jól vannak ők így ketten, megfáradva, egymás melegében. A suttogva tovakanyargó, erőtlen vita csak amolyan töltelék. Mondják, ami hirtelenjében eszükbe jut, csak szövődhessen tovább ez a fülbe pusmogott párbeszéd, jeléül annak, hogy nincs szándékukban elszenderedni. — Mintha ez épp fordítottja lenne annak, amit az elején mondtál nekem. Azt mondtad, már kész ember vagy, végzett gépészmérnök s nem vagy hajlandó a magad elképzeléseivel szemben semmilyen megalkuvásra ... — Nem tagadom, hogy mondtam ilyet. De az kevéssel azután volt, hogy megismertelek. Hánytam a sódert, adtam a bankot, hogy imponáljak neked. Az ilyen, turbékoló időszakban tett állításokat nem szabad túlságosan komolyan venni... — Tehát valóságos véleményedet csak azután volt kilátásom megtudhatni, miután lefeküdtem veled. De felmerül bennem a nyugtalanító kérdés, hátha az épp fordítva van ... — Milyen élesen, kíméletlenül fogalmazol, Dóra ... Biztosítalak, hogy nem mondok igazat. „Borban az igazság“ ... És annál inkább ilyenkor, ahogy most mi vagyunk ... — „Ilyenkor?" Csodálatosan szemérmes vagy. H Ha nem tettekben, akkor legalább szavakban ... De ha már erről van szó, végzett mérnök létedre most mivel kényszerülsz megalkudni? — Sok mindennel. Kezdhetném azzal, hogy a mai napig itt lakom az öregekkel, mert kényelmesebb ... — És olcsóbb ... — Ahogy mondod, olcsóbb... De nem ez a fontos. Az öregekkel nem zavarjuk egymást. Kölcsönösen betartjuk az íratlan szabályokat. Ami ennél komolyabb, hogy diplomám ellenére sem érzem végzett embernek magam. Sokkal inkább valamiféle félkészárunak, amit méghozzá nem is rendeltetésének megfelelően használnak. — Ez kissé zavaros ... — Azt akarom mondani, ahhoz képest, amit most dolgoztatnak velem, túl sokat tudok. Ahhoz képest, amit dolgozni szeretnék, még túl keveset. Néha az az érzésem, elhanyagolható mennyiség vagyok ... — Az apáddal nem beszéltél soha erről? — Dehogynem! Az öreg igyekszik is megérteni. Csakhogy a kettőnk helyzete között óriási a különbség. Ha ő néhány napig bejelentés nélkül hiányozna az üzemből, óriási zűr támadna az osztályán. Ha én nem mennék be egy napon a magam üzemébe, semmi különösebb baj sem történne, helyettesítésemről önműködően gondoskodna a mechanizmus... — Ha túlságosan sokszor magyarázod nekem, hogy még nem érzed kész embernek magad, lassacskán gyanút fogok... — Ugyan, mire gyanakodnál? — Arra, hogy elejét akarod venni részemről bármilyen tervezgetésnek. — Hogyan is jut ilyesmi eszedbe? — Tény, hogy eszembe jut. De csak azért, hogy figyelmeztesselek, nehogy ilyesmivel fáraszd magad! Előre bejelentettem, hogy semmilyen komoly szándékom nincs veled. Tőlem akár még tizenöt évig is „félkészárunak“ tarthatod magad. Egyikünknek sincsenek a másikkal szemben kötelezettségei. Bármelyikünk akkor lép le, mikor eszébe jut. — Érthetetlen, hogy miket beszélsz. És épp most, mikor itt vagy velem ... — Lehet, ez megint csak azért van, mert nagyon furcsán érzem magam ebben a „családi fészekben". — Majd megszokod! Eltelt valahogy az éjszaka. Idősebb Gecse Márton a szokottnál húsz perccel korábban megy a fürdőszobába, diszkréten krákog néhányat, gyorsabban borotválkozik és reggelizik, fia számára kényelmes, félórányi „időzést“ biztosít így az elvonulásra. Az asszonynak pedig megmondta, míg a fiú el nem ment, ki ne dugja az orrát a konyhába. — De nem készítettem oda a reggelijét! — Megtalálja ő, ha reggelizni akar! Mikor fél nyolc tájt Gecséné végre kimerészkedik, minden épp olyan, mint bármelyik más nap reggelén, mikor neki fog rendbe tenni a lakást. Idegen illat után is hiába szimatol. Mintha semmi sem történt volna. Pedig nyilván történt ettől a naptól kezdve. A hármuk nyugodt, háromszobás kis birodalma, ahol bármelyikük bárhova gondtalanul becsellenghetett a nap minden szakaszában — ha éppen kedve volt hozzá —, most bizonyos napokon kimondottan, szigorú szabályok betartását igényli. Nem lehet akármit csinálni és akármikor. Kimenni, bemenni bizonyos meggondolások szerint kell. Oda kell figyelni. Korán beköszöntött a tél, jeges tél nyargal az utcákon, Marci és Dóra számára értelmetlen lenne a találka az „Asztalosok Ligeténél“. Mikor találkozni akarnak, Dóra telefonál — úgy este felé. Marci elébe megy, együtt jönnek fel a lakásba, akárcsak első alkalommal, s kora reggel együtt surrannak ki az ajtón a sötétben... Dórának kell telefonálnia, fordítva nem megy, a lányt nincs hol felhívni. Mikor a koraesti órában megcsörren a telefon, Marci siet a készülékhez, rövid, néhány szavas beszélgetés után már veszi is a babát (Folytatása a 4. oldalon) T. Szűcs Ilona: Csendélet