Vadászat és Állatvilág, 1908 (8. évfolyam, 1-21. szám)

1908-01-01 / 1-2. szám

Vadászaton ne élj szeszes-itallal! — írta: Ács Lajos. — Vadászaton ne élj szeszes-itallal ! . . . Jónak látom ehhez a jóindulatú tanácshoz menten hozzá­fűzni, hogy ha ez a tanács őszinte szívből fakad is, azért antialkoholista nem vagyok. Bizony nem vagyok ! Vadászember és az antialkoholizmus, oly fogalmak, melyek egymás mellett, tán meg sem férnek. Miért is tagadnám, szeretem a jó bort, a­hogy szeretem az életet s mindazt, a mi az életet elviselhetővé s néha-néha talán széppé is teszi. S ki merné általában állítani, hogy élete leg­kellemesebb óráinak jó részét, nem köszönheti épp a jó bor mámorának ? Hadd lássam azt a csodabogarat ! Az élet úgy szép és a boldogság úgy teljes, ha szép asszony ölelő karja és a jó bor mámora ringat édes álomba. Egyik úgy kell hozzá, mint a másik. Ez az én legszentebb hitvallásom. S azért érzem is, hogy háládatlan dolog, hogy e szent hitvallásom ellenére, ma épp a szeszes ita­lok ellen áskálódom, no de talán bűnömért bocsánatot is nyerek, ha bevallom, hogy azért nem akarok a » Turul«-pezsgőnek propagandát csinálni. Igyunk bort ezután is, de vadászaton nem. Sem előtte, sem közvetlenül utána, vagy legföl­jebb csak nagyon mérsékelten. Majd me érek egyet-mást, hogy azok, a­kik még tájékozatlanok, megtanulják — még pedig okos emberek módja szerint, más kárán, — hogy a bor s általában a szesz, milyen vesze­delmes ital a vadászaton. Talán a kedélyesebb dolgokon kezdem. . . Egyszer — hogy mikor és hol történt, az mel­lékes — szép vadászatunk volt, a vadászat után, természetesen annál több okunk volt, a kocczin­­tásra. Kocczintottunk is nemes, jó barátságban, míg szép csöndesen ránk nem esteledett. Vígan szólt a nóta és szólt még akkor is, mikor már a kocsin kezdtünk elhelyezkedni. Valamennyien fölmásztunk, csak épen plébánosunknak nem jutott hely. Kaczagtunk a jó öregen, biztattuk is, hogy átengedjük a helyünket, de szent atyánk égre-földre fogadkozott, hogy fölül a ló hátára s lelő mindenkit, a­ki ebben a szándékában gátolná. Ismervén lovaink jó természetét, belementünk a kérdésnek ilyetén való elintézésébe. Újra el­helyezkedtünk a kocsin, szent atyánk is fölmá­szott a kocsi elé fogott egyik lóra, azután is i­­szonyú hahota közt elindultunk. Szent atyánk eleinte szánalmas óvatossággal kapaszkodott a jámbor arabus sörényébe, de utóbb, egyre nagyobb hősiességgel forgolódott a ló hátán. Már azt hit­tük, hogy jó egészséggel czélunkhoz érünk, mi­dőn a falu szélén szemközt vágtat velünk egy megveszekedett gépkocsi. Egy pillanat s jó ked­vünknek vége volt! Lovaink a közeledő szokat­lan fény láttára egy szempillantás alatt megbok­rosodtak s bár megnyugtatásukra minden kép­zelhetőt megtettünk, a közeli zsombékok közé hurczoltak s vágtattak addig, míg a kocsi föl nem fordult s szent atyánkat le nem tették, a nem óhajtott fürdőbe! . . . Hála a jó sorsnak, valamennyien szerényebb »folytonossági hiány »-ok­kal kerültünk ki ebből a bajból. Szereplője vol­­tam a történetnek s azért merem állítani, hogy ritkább kocczingatás után, talán ennyi baj sem történt volna. Körülbelül hasonlóképpen járt az a barátunk is, a­kit sorshúzás útján a szánkó hátuljába ‘­zo-VIII 1—2.

Next