Vadászat, 1923 (6. évfolyam, 1-22. szám)
1923 / 1. szám
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek !Magyarország feltámadásában ! címen. Nyilatkozat. Valahányszor az állam felemeli a posta-, vasút-, vám-, dohány- stb. tarifákat, nem cselekszik mást, mint kijelenti, hogy koronánk bevásárló ereje ismét 100—500%-al csökkent! Ennek természetes folyományaként az öszszes közszükségleti cikkek ára is felszökik, ami viszont a megélhetési viszonyokat nehezíti, a megélhetésért való fokozottabb küzdelem pedig a munkabéreket növeli. Amint az állam tehát felülről megérinti az árdrágítás gombját : végigfut a drágulás hulláma az összes állomásokon, le egész a munkabérig. Csakhogy itt nem áll ám meg, hanem az ellenáram a másik oldalon megindul alulról felfelé. A felemelt munkabérek ismét az iparcikkek és élelmiszerek termelési árát növelik, amely alulról jött hatásra kénytelen az állam ismét megérinteni az árdrágítás gombját, így szalad az áram felülről le, alulról fel folytonosan körbe, míg csak bele nem szédülünk, pusztulunk mindannyian. Itt a 12-ik óra, hogy ezt a keringést, haláltáncot megállítsa az állam és hozzányúljon a másik gombhoz is, az árcsökkenés fehér gombjához. Elvégre mindennek van határa, semmi sem nőhet az égig! Mentől magasabbra építi az állam a drágaság tornyát újabb és újabb téglák felrakásával, annál hamarabb meginog az egész építmény és maga alá temeti az országot. Morfininjekciókkal nem lehet egy nagybeteget meggyógyítani, mert hisz maga a morfin is méreg. A tarifaemelés is méreg, amely pillanatra segít, de biztosan öl. Addig nem lesz konszolidáció, addig nem gázolunk ki a forradalom sarából, míg az állam félre nem löki a morfinfecskendőt és felülről meg nem kezdi az árcsökkentés gyógyító munkáját. Ötéves háború, kilenc és fél hónapi pokol után, 3 év óta hiába áhítozik a nemzet konszolidáció után, még mindig nyakig ülünk a zsidóforradalom fertőjében. Mert ki merné azt állítani, hogy nem élünk forradalmi állapotokat? Csak egy pillantás a zsidósajtóral mindjárt tisztában leszünk. Úgy írnak éppen, mint 1918 októberében. De vájjon nem forradalmi állapot-e az, mikor a munkás naponta 2000 K-t keres és a diplomás ember 500 koronát sem kap ? Mikor az iskolaszolgának több a fizetése, mint a tanárnak ? Mikor a mindenéből kifosztott és kiüldözött magyar menekült család vasúti kocsiban, hónapos szobában tengődik és az idegen ellenséges zsidóság 8—10 szobás lakásban dőzsöl a lakáshivatal jóvoltából ? Mikor a trafik soha olyan komisz, a telefon soha olyan vérlázítóan, ideget tépően rossz, a posta soha olyan megbízhatatlan nem volt, mint most, mikor mindeniknek több százszoros az ára? Hát nem forradalmi állapot az, mikor a pénzügyminiszter óriás adót vet ki a halálosan beteg vadászatra, de nem gondoskodik lőporról és megtiltja a történybehozatalt? Mi a magunk részéről torkig vagyunk a forradalmi állapotokkal, örökös árdrágítással és ha a mindig felelőtlen miniszterek az állam nevében tovább is haboznak, megtesszük mi az első lépést a konszolidáció felé! Visszatérünk a régi, békebeli alapra! Szakítunk mindenféle árdrágítással, érvénytelennek jelentünk ki minden eddigi előfizetési díjemelést és ugyanazért a pár koronáért adjuk a lapot, mint békében adtuk. Akkor 8 pengő korona volt az elő