Vadászat-Halászat Weekend-Turisztika, 1939 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1939-01-15 / 1. szám
TÉL Irta: Festetics Pál gróf Ven a szél a jéggé fagyott hókristályokat a jól átfűtött vadászszoba ablakának. Milyen jó így kényelmes házok a házban, papucsban ülni otthon. A nagy pipából gőzmozdonyt megszégyenítően fújni a füstöt. Szép, jó és kevésbbre sikerült karikákat, egymásra tornyosuló gomolygó felhőket s az azokat szétverő sárkányokat készíteni. Pihenni, újra átélni a napot és előre élni az elkövetkezendőt. Ha tudnátok vadászok, milyen szép volt! — Reggel, mikor a későn kelő nap halvány rózsaszínre festette az egyhetes havat. Ahogy lassan úrrá lett győzedelmeskedett a kék. Eleinte csak gyenge, leheletszerű füst, pára, majd több, sűrűbb, végre fehér és tompa kék minden. Csak fent, a ritkuló felhők között, az óvatosan kikandikáló nap sárga. Csodás, lágy szikek. A felnyíló ablaktáblák mögött remek jégvirágok lepik el az üveget. Ki tudja, kinek a játéka. Lehet, hogy bájos, jóságos kis manók orrocskájának a nyomai, ahogy kiváncsi beresés közben észrevétlen odanyomták. Mert vannak kis manók! A jókhoz kedvesek, lábujhegyen járnak, ha alszik, nehogy felébreszszék. A rosszakhoz gonoszak. Tépázzák éjjel a haját, a füllét, hegyes kis sarkukkal ugrálnak az alvó mellén, ott a szíve táján, hogy megzavarják álmát, ráülnek a torkára, hogy elakadjon a lélegzete. Én hiszek bennük ... lelkiismeretnek is mondják. Vadászok! Ha tudnátok, milyen szép a fagyos reggel. A higany szál úgy elbújik, hogy alig látszik. Csikorog a fagyos hó, talán önmagától is. Zizeg, mozog, bizton a manók szaladgálnak rajta. Lesik, mulatnak, hasukat fogva nagyokat nevetnek, amint a cinkék tornásznak. Peregnek a fagallyakon, függnek fejjel lefelé a zsinóron lógó faggyú madárka rácson. Mulatságos is nézni őket! „Itt sincs! Itt sincs!“ — mondják, ahogy keresik a sok kártékony rovar álcáját. Bezzeg, szegény kis verebek felborzolva, dideregyve néznek, lesnek kis hulló morzsa után. Szegény kis koldusok! Olyanok, mint a templom küszöbén szótlanul alamizsna után nyújtott kéz. Nem szólnak, csak fáznak és — szenvednek. Pedig ők kitartanak velünk, a télben, a rosszban is. S ha kisüt a nap, ha megcsordul az eresz, kedves az, öreg fekete melhinye is,, többszörös veréb apa, mert a verebek az agglegényeskedést nem ismerik, — éles, szinte érces hangja. Kis jókedvű szemtelenek, vígan köszönik a morzsát és Ferenc, a madarak viselt ruhája, szikár szentje, mosolyogva bólint minden könyörületes szemért. A vakító fehér hóból csodás barna-lilán válik el a bozót az erdőtől. Kihalt a hómező. Csalódás, mert csak ilyennek látszik. Élet van alatta, zöld vetés, meg a föld mélyébe elhúzódott alvó rovar. A barázdában, a bokor tövében, a nádban, az erdő mélyén ijedt szemű, éhes, a nélkülözéstől elcsigázott vad. Remegő inak, fájó légzéstől megremegő oldalak: ez télen a vad. Gőzölögnek és mint a meséskönyvek táltos paripái, szinte tüzet fújni látszanak a ködöt lehelő lovak. Csikorog, ropog a hóeke. Töri a félméteres havat, vágja az utat az élethez. A fa nyeregülésben félig ülve áll a vadász. Időnként marokszám repül a vadgesztenye, kötegekbe a csépeletlen zab és borsó köteg, finom illatú szántott lomb-takarmány, répa. Árnyék suhan. Nesztelenül húz szép fehéren a gatyásölyfv. Hadd éljen, hisz úgyis kihalóban van. Alig latni belőle évente egyet. Van olyan vadász is, aki még sohasem látott. Nem baj, ha egyszer kivág a fogolycsapjaiból egy gyenge beteget. Egyet, amelyik viszi magában az augusztusi ólmot. Úgysem lesz belőle sok a tavaszig. S ha az ölyv nem, úgy a hideg viszi el! Hát mi nem vadászunk? Mi nem lőjjük ötvenével, százával a foglyot? Ugyanazt teszi ő is, amit mi. Vadászok! Ne legyetek kapzsik, szép a fácán, a fogoly, a nyúl, ha százával fekszik terítéken, — szép a derék agancs, kampó, agyar a falon, — de szép a lélekben élő kép is a pipafüstben nesztelenül köröző, vagy villámgyorsan suhanó, cikkázva, levágó ragadozó madákr is. Legalább is annyira szép, mint a bő teríték.S mosolyogva ide biccent a borospohár mellől a kis manó. Erdőn, mezőn vágja az utat, osztja az alamizsnát az életet: a hóeke. Vadászok! Ha tudnátok, milyen szép a’ bozótban, vagy az erdőben az egyszerű nyers fatörzsekből összerótt viskó. A fala Csak fonott galy- !Budapest, 1939. január 15. YUi évfolyam, 1. szám.