Vásárhely és Vidéke, 1891. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)

1891-07-02 / 27. szám

Hódmező-Vásárhely, Julius 2 27-ik szám, 1891. kilenczedik évfolyam­\ *,&-----——— «8­8» Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és Lévai F. nyomda* tulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatalt Főutczán, III. tized Lenge­y-féle ház­ban. ■* $ -------------------•?› o‚? Előfizetési dij: Egész évre 4 frt Félévre . 2 frt Negyedévre 1 frt Egyes szám­ára 2 kr. HIRDETÉSEK jutányosan közöl­­tetnek. 0« · . ¥------------- %V Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Megjelenik minden csütörtökön. Az országos tanáregyesület és a magyar alföld. A középiskolai tanáregyesület 25 éves történetén végig tekintve, csak még jobban megerősödtem azon meg­győződésemben, melyet egy év óta nem győzök eléggé hirdetni, hogy t. i. a magyar alföldnek középiskolai tan­ügye el van hanyagolva. — Mert ime még a tanáregyesület is mostohán bánt vele, midőn vidéki gyűlései közül csu­pán egyet (az 1879. évit) tartotta az alföldön, Debreczen városában. Pedig a vidéki közgyűlések intézménye nagy fontosságú a tanár-egyesületre és a vidékekre egyaránt; — mert a tanár­­világ így bizonyos egymásutánban meg­ismerkedik Magyarország egyes részei­nek földrajzi, nemzetiségi és műveltségi viszonyaival, hogy e közvetlenül szer­zett tapasztalatokat hivatása körében, tanítás közben hasznosan értékesíthesse; azonkívül e közgyűlések alkalmával — legalább egy időre — élénk érdeklődés támad a műveltség és szellemi élet iránt, midőn a hazának néha nagyon távol eső vagy rendkívül elszigetelt pontján összegyűl a magyar kultúra munkásainak jelentékeny száma. E kettős erkölcsi haszon bármely országrészre is kívánatossá teszi, hogy a tanár-egyesületet a maga körében vendégül láthassa, de sokkal nagyobb mértékben óhajthatja ezt a magyar alföld, a­melyet bátran nevezhetnénk a mi saját, „legsötétebb Afrikánk“-nak. Bámulatos tájékozatlanság és szörnyen zavaros fogalmak uralkodnak a fővá­rosban és Magyarország kerületi pont­jaiban, a magyar alföldről, különösen a Körös-Tisza-Maros­ közéről, valamint a Zagyvától a Ferencz-csatornáig nyúló területről, pedig hazánknak ezen részét tarthatjuk bízvást Magyarország szí­vének. Olyanforma kedvezőtlen viszony­ban van az Alföld a többi Magyaror­szághoz képest, mint egész hazánk a külfölddel szemben, valósággal ki kell küzdenie magát az ismeretlenség és félreismertetés homályából. — Még sze­rencse, hogy Petőfi meg-megénekelte szülőföldjét, mert különben műveltebb köreinknek, kivált a főváros tanárainak és tanulóinak még annyi fogalmuk sem volna az Alföld természeti és néprajzi viszonyairól, így is a legtöbben, a­kik csak az iskolából ismerik az Alibidet, úgy képzelik maguk elé, hogy az nem áll egyébből, mint mérhetetlen puszták­ból és városoknak csúfolt rengeteg nagy falvakból; de hogy milyen a magyar Alföld népe, milyen e nép nyelve, élet­módja, szokása, jelleme, erkölcse, azt ne kérdjük fővárosi vagy felföldi magyar­tól, mert csak tájékozatlanságát fogja elárulni. Innen magyarázható, hogy milyen érthetetlen az ország többi része előtt az alföldi gondolkodásmód és az alföldi életnek minden specálisabb jelensége, mint például a napokban kitört és még végkép el nem múlt munkásvesze­delem. Azonban, hogy az Alföld egéről oly nehezen vonul el az ismeretlenség ho­mályos jellege, annak legfőbb oka az alföldi nép jellemében és alacsony kul­turális fokában rejlik. Az alföldi magyar nemcsak hogy nem élelmes, de maga megismertetésében nem is életre való. Büszkeségből ilyen-e, vagy pediglen azért, hogy valamint a félművelt tar­tomány — Kállay Béni Andrássyról szóló emlékbeszédének szavai szerint — nem avatkozik a külállamok ügyeibe, a világesemények folyásába, úgy a kul­túrában elmaradt alföldi nép sem törő­dik mások véleményével? De ha a magyar Alföld bármily okból is nem tudja magát megismer­tetni, annál inkább kötelességük a ma­gyar közművelődés vezetőinek, első­sor­ban a magyar tanügy munkásainak ez elhanyagolt országrészszel behatóan meg­ismerkedni, nemcsak a tudomány kö­vetelményeinek, hanem magasabb esz­mék, a nemzeti és hazafias érzet paran­csának hódolva. Éppen ezért az országos közép­iskolai tanáregyesületre valóságos tudo­mányos és erkölcsi kötelesség gyanánt súlyosodik az, hogy legközelebbi köz­gyűlésével a magyar Alföldet látogassa meg, melynek egyelőre mintegy helyébe kell vinni a kultúrát. A közgyűlésnek legalkalmasabb szín­helye volna az ősi Csongrád vármegyé­nek valamelyik nagyobb városa, u. m. Szeged, Hód­m­e­z­ő -V­á­s­á­r­h­e­l­y, vagy Szentes, sőt e városok közelségénél fogva akár kettő is egyszerre (Szeged és Vásárhely csak 22 krnyira feküsz­­nek egymástól zóna szerint.) Az pedig ne tartsa vissza a tanár­­egyesületnek fővárosi és hegyes vidéki tagjait, hogy az alföldi zónán nincs mit látni, mert ha Petőfi meg nem énekelte volna, akkor is találhatni az Alföldön elég szépséget, elég sok jellemző jelen­séget és elég érdekes látni valót, — csak Csongrád vármegyénél maradjak, e megye egyik-másik mintagazdassága megérdemli úgy a megtekintést, mint akár­melyik fővárosi gyár, vagy felföldi gyártelep, a Tisza mentén elvonuló vé­delmi munkálatok szintoly méltók a bámulatra, mint a hegyvidék alagútjai, Pusztaszer romjai csakúgy felkelthetik a történettudósnak, általában a hazai történelem minden kedvelőjének az ér­deklődését, mint bármely kegyoromról betekintő váromladék. Ajánlom felszólalásomat a tanár­­egyesület központi választmányának be­cses figyelmébe, mely, ha idejekorán érinkezésbe lép Csongrád megye említett városaival, vagy esetleg más nagyobb alföldi várossal, lehetetlen, hogy azon­nal vendégszerető meghívásra ne talál­jon, a közgyűlés pedig annak idején lelkes fogadtatásban ne készüljön. Kardos Albert: □ Munkásaink s a hatósái­. A szom­széd községekben előfordult, munkás zavar­gások a városi tanácsot azon elővigyázati intézkedésre bírták, hogy a nálunk állomá­sozó huszárszázad városunkból történt elvonu­lásával egyidejűleg egy század gyalogság el­helyezését kérje városunkba. A tanács kérel­mére azután vasárnap délelőtt a 83-ik gya­logezred 10-ik százada Kél­er Zsigmond szá­zados parancsnoksága alatt Szegedről váro­sunkba vezényeltetek s jelenleg is a öt emberből álló század itt állomásozik városunk­ban s tegnap a tanács feliratot intézett a belügyminiszterhez, melyben azt kéri, hogy ezen katonai erő addig városunkban hagyas­­sék, mig a nyári fegyvergyakorlatok után a huszárság városunkba visszaérkezik. A hatóság ezen intézkedéseivel szemben el nem hallgathatjuk a következőket : A vásárhelyi munkás nép közt eddig komolyabb jelenség egyáltalán fel nem merült arra nézve, hogy nálunk a közrendet az oros­házi, csabai, avagy battonyai zavargásokhoz hasonló eset zavarja meg. Ha azonban a hatóság, a szomorú pél­dákon okulva, szükségesnek látta az elővigyá­zati intézkedéseket, az ellen kifogást tenni nem akarunk. Nézetünk azonban az, hogy ha már a hatóság a katonaságot kihozatta Sze­gedről, hacsak valami veszélyes jelenség újabban fel nem merül azt semmi esetre se tartsa tovább városunkban, mint addig, mig az aratási munkálatok az egész határban megkezdődnek. A közönség körében már eddig is in­kább nyugtalanságot, mint megnyugvást okozott a katonaság ideérkezése s miután a város pénztára sincs oly helyzetben, hogy ily — hála isten — nálunk csak luxuskiadás­nak tekinthető költekezéseket a polgárság megterhelése nélkül megtűrjön, kérjük a ta­nácsot, hogy a dolgot vegye jobban fontolóra s ha a viszonyok továbbra is ily megnyug­tatók maradnak, a katonaságot mielőbb kö­szönje meg és engedje oda, ahol jelenlétét a körülmények talán jobban igénylik. A mi munkás népünk, dicséretére legyen mondva, eddig a legkisebb aggodalomra sem adott okot. A­ki csak tehette közülök, kész­séggel beállott részesnek az aratási munkála­tokra, sajnos azonban igen számosan vannak köztük, a­kik még mai napig sem kaptak az aratásra munkát, mert a helybeli nagyobb birtokosok és bérlők többnyire vidéki (szegedi, dorosmai, sándorfalvi, algyői) részeseket fogad­tak fel, mert ezek állítólag jobban tudnak keresztet kötni, mint a vásárhelyi részesek. A munkások részéről kedden reggel több tagú küldöttség járt lapunk szerkesztőjénél s keservesen panaszolta, hogy a vásárhelyi szegény emberek közül az előadott ok miatt több mint ezren még máig sem kaptak az aratásra munkát, noha készek lettek volna ép oly feltételek mellett dolgozni mint eddig. Ezeknek helyzete valóban szánandó, mert ezekben meg­van a munkakedv s a jóakarat, s ha a hatóság nem talál módot reá, hogy munkát kapjanak, a télre kenyér nélkül ma­radnak ; pedig ha birtokosaink és bérlőink egy része nem hoz vidéki aratókat, a vásár­helyi munkások közül alig maradt volna valaki munka nélkül. Kristó Lajos polgármester erről szintén értesülvén, a gazdasági egylet elnökéhez álírt, kérvén őt, hogy a gazdáknak figyelmébe ajánlja, miszerint részesekül helybeli munkásokat fo­gadjanak. Tegnap az aratásból kimaradt munkások közül többen Győr megyébe, a marczali töltés­építéshez kubikmunkára álltak el, hová köb­­méterenkint 24 kv egységi ár, az útiköltség előlegezése és 10 frt aratási jutalom mellett szegődtették a munkásokat. Mehettek volna még többen is, de holtan még mindig abban reménykednek, hogy részbe állhatnak. Így áll városunkban a munkás kérdés: a munkások túlnyomó nagy többsége részben már hozáfogott, részben készül az aratáshoz,­­ a kisebb rész pedig várja a jó szerencsét. Ezekért minden esetre jó lenne, ha a hatóság tehetne valamit. Iskolai évzáró beszéd* Futó Mihály, rőginn. igazgatótól. Mélyen tisztelt elöljáróság és közönség ! Kedves tanuló ifjúság! Kezdet és vég két határpontja úgy a természeti, mint az emberi életnek, és mint a körben forgó lét két véglete, ha kizárják is egymást, a legbensőbben érintkeznek, egyik szüli a másikat. Nem láttátok a virágos tavasz után a kalászkoszorúzta nyarat? és a gyümöl­csös ősz elhervadtával nem dönt-e halálba mindent az életölő tél ? De viszont nem ennek sírja fölött fújja-e meg életre keltő harsonáját a természet ifjúsága, az üde kikelet, hogy az enyészet romjain egy uj feltámadásnak adjon diadalmas helyet ? Mi is az 1890—91 -ik tanévnek állunk sírja szélén , egy két nap, és behantoljuk. De a költő szerint: „Fű kizöldül a sirhanton“ , csak egy rövid pihenés és a­kikről a nagy isten úgy akarja, ismét egy uj tanév kezdetére ébredünk. „Bölcs isten az, ki rendel.“ Ő akarja, hogy a kezdetet vég kövesse, de ismét az ő akarata, hogy a vég sírjából új kezdet fakad­jon. Egy-két nap és elbocsátunk kedves tanít­ványaink, de bucsu-szózatunkra — ha a jó istennek úgy tetszik — néhány hét leáldoz­­tával ismét a viszontlátás üdvözletének ör­vendező hangja adja meg a visszhangot. Azonban a kezdet, habár bizonytalan, mégis az öröm és biztató remény képeit tünteti fel szemeink előtt; ellenben a vég, habár vérmes számításainkat gazdagon be­váltotta is, komoly magába szállásra biv és arra serkent, hogy visszatekintvén a múltra, örvendjünk a jónak és merítsünk tanulságot az édesből és keserűből, mint a dolgos méh édes mézet szív a mérges virágból is. Nekem pedig egyenesen hivatalos tisztem parancsolja, hogy e választó­ponton elevenítsem fel a már-már letűnő tanév emlékét, mint krónikás fűzzem össze ez év eseményeinek főbb szálait, jutalmul: a­mi benne jó, tanulságul a jövőre, a mi benne rossz volt. Az 1890—91-ik tanév reggele eléggé biztató előjelek közt derült föl. A tanári kar, bár dr. Hantz Jenő körünkből eltávozott, dr. Major Károly tiszttársi szíves örömmel fogadott társunkban kiegészítve, felfrissült erővel állhatott munkájának. Később is a jó isten úgy intézte egészségünk folyását, hogy bennünket, a tanítás munkásait súlyosabb betegséggel meg nem látogatván, kivételes szükség esetében pedig egyikünk a másikun­kért tiszttársi szívességgel állva, működésün­kön nagyobb csorba nem esett. És ha mégis az eredmény — a­mi itt és ott igen gyakori eset — netalán hézagos maradt, oka bizonyára rajtunk kívül esik. Nem mondhatnám a letűnt tanévet mostohának, ha a növendékek számát veszem is. Míg 1889—90-be 277 rendes és 11 magán, tehát összesen 288 növendéket jegyeztünk be, ezen tanév folyamán fölvettünk 302 rendes és 12 magán, összesen tehát 314 növendéket; így a múlt évihez képest a szaporulat 26 tanuló. Helyzetünkben bizonyára jelentős né­pesség ; olyan középszám, a minél sokkal nagyobbat viszonyaink között sem egészségi, sem nevelési és oktatási tekintetben okszerűen nem kívánhatunk, kivált ha e szám a kívánt arány szerint is volna megoszolva. Ez azonban nem egészen áll így. Összes tanítványainknak több mint egy­harmada: 124, — habár előbb közülök többen már tanítványaink voltak — ez évben lépett be tanintézetünk kötelékei közé. Az osztályok között népesség szerint első helyen áll termé­­szeteseig az első osztály ,69 rendes és magán bejegyzett növendékével, ezt követi a Il-ik 41,­ a Ill-ik 38, utána a VII-ik és VIII-ik egyen­ként 37, majd az V-ik 34, a Vl-ik 30 és legvégül a IV-ik 28 növendékével. Az első osztályt soron kívül hagyva, legtöbb, 17 új növendék lépett be a VII-ik és 15, köztük 3 olyan, a­kik már korábban is tanítványaink voltak, — a VIII-ik osztályban Mindenesetre nagy tömeg e két osztályra, akár onnan ered­jen, mert városunk és tanintézetünk kizáró­lagos magyarsága nem egy idegen ajkú ifjat ide szólít; akár onnan, mert egynémely tanintézetnél újabban azon rosszul leplezett szokás kezd divattá lenni, hogy gyöngébb növendékeiket annyi évi munkásságuk bizo­nyítékát, kezükbe adva a kellő bizonyítványt, szélnek bocsátják, szelíden szólva, mintegy száműzik. Mi e nem épen kifogástalan eljárás czélja? csak a­ki nem akarja, nem látja. Bizonyos, hogy e csoportos tódulásnak mi ez évben aligha örvendhettünk. Nyertünk ugyan a VII-ik, sőt a VIII-ik osztályba is a gyöngék mellett néhány egészen jó, vagy megállható növendéket, de hoztak

Next