Vásárhely és Vidéke, 1891. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1891-07-02 / 27. szám
Hódmező-Vásárhely, Julius 2 27-ik szám, 1891. kilenczedik évfolyam\ *,&-----——— «88» Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és Lévai F. nyomda* tulajdonos. Szerkesztőség és kiadóhivatalt Főutczán, III. tized Lengey-féle házban. ■* $ -------------------•?› o‚? Előfizetési dij: Egész évre 4 frt Félévre . 2 frt Negyedévre 1 frt Egyes számára 2 kr. HIRDETÉSEK jutányosan közöltetnek. 0« · . ¥------------- %V Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Megjelenik minden csütörtökön. Az országos tanáregyesület és a magyar alföld. A középiskolai tanáregyesület 25 éves történetén végig tekintve, csak még jobban megerősödtem azon meggyőződésemben, melyet egy év óta nem győzök eléggé hirdetni, hogy t. i. a magyar alföldnek középiskolai tanügye el van hanyagolva. — Mert ime még a tanáregyesület is mostohán bánt vele, midőn vidéki gyűlései közül csupán egyet (az 1879. évit) tartotta az alföldön, Debreczen városában. Pedig a vidéki közgyűlések intézménye nagy fontosságú a tanár-egyesületre és a vidékekre egyaránt; — mert a tanárvilág így bizonyos egymásutánban megismerkedik Magyarország egyes részeinek földrajzi, nemzetiségi és műveltségi viszonyaival, hogy e közvetlenül szerzett tapasztalatokat hivatása körében, tanítás közben hasznosan értékesíthesse; azonkívül e közgyűlések alkalmával — legalább egy időre — élénk érdeklődés támad a műveltség és szellemi élet iránt, midőn a hazának néha nagyon távol eső vagy rendkívül elszigetelt pontján összegyűl a magyar kultúra munkásainak jelentékeny száma. E kettős erkölcsi haszon bármely országrészre is kívánatossá teszi, hogy a tanár-egyesületet a maga körében vendégül láthassa, de sokkal nagyobb mértékben óhajthatja ezt a magyar alföld, amelyet bátran nevezhetnénk a mi saját, „legsötétebb Afrikánk“-nak. Bámulatos tájékozatlanság és szörnyen zavaros fogalmak uralkodnak a fővárosban és Magyarország kerületi pontjaiban, a magyar alföldről, különösen a Körös-Tisza-Maros közéről, valamint a Zagyvától a Ferencz-csatornáig nyúló területről, pedig hazánknak ezen részét tarthatjuk bízvást Magyarország szívének. Olyanforma kedvezőtlen viszonyban van az Alföld a többi Magyarországhoz képest, mint egész hazánk a külfölddel szemben, valósággal ki kell küzdenie magát az ismeretlenség és félreismertetés homályából. — Még szerencse, hogy Petőfi meg-megénekelte szülőföldjét, mert különben műveltebb köreinknek, kivált a főváros tanárainak és tanulóinak még annyi fogalmuk sem volna az Alföld természeti és néprajzi viszonyairól, így is a legtöbben, akik csak az iskolából ismerik az Alibidet, úgy képzelik maguk elé, hogy az nem áll egyébből, mint mérhetetlen pusztákból és városoknak csúfolt rengeteg nagy falvakból; de hogy milyen a magyar Alföld népe, milyen e nép nyelve, életmódja, szokása, jelleme, erkölcse, azt ne kérdjük fővárosi vagy felföldi magyartól, mert csak tájékozatlanságát fogja elárulni. Innen magyarázható, hogy milyen érthetetlen az ország többi része előtt az alföldi gondolkodásmód és az alföldi életnek minden specálisabb jelensége, mint például a napokban kitört és még végkép el nem múlt munkásveszedelem. Azonban, hogy az Alföld egéről oly nehezen vonul el az ismeretlenség homályos jellege, annak legfőbb oka az alföldi nép jellemében és alacsony kulturális fokában rejlik. Az alföldi magyar nemcsak hogy nem élelmes, de maga megismertetésében nem is életre való. Büszkeségből ilyen-e, vagy pediglen azért, hogy valamint a félművelt tartomány — Kállay Béni Andrássyról szóló emlékbeszédének szavai szerint — nem avatkozik a külállamok ügyeibe, a világesemények folyásába, úgy a kultúrában elmaradt alföldi nép sem törődik mások véleményével? De ha a magyar Alföld bármily okból is nem tudja magát megismertetni, annál inkább kötelességük a magyar közművelődés vezetőinek, elsősorban a magyar tanügy munkásainak ez elhanyagolt országrészszel behatóan megismerkedni, nemcsak a tudomány követelményeinek, hanem magasabb eszmék, a nemzeti és hazafias érzet parancsának hódolva. Éppen ezért az országos középiskolai tanáregyesületre valóságos tudományos és erkölcsi kötelesség gyanánt súlyosodik az, hogy legközelebbi közgyűlésével a magyar Alföldet látogassa meg, melynek egyelőre mintegy helyébe kell vinni a kultúrát. A közgyűlésnek legalkalmasabb színhelye volna az ősi Csongrád vármegyének valamelyik nagyobb városa, u. m. Szeged, Hódmező -Vásárhely, vagy Szentes, sőt e városok közelségénél fogva akár kettő is egyszerre (Szeged és Vásárhely csak 22 krnyira feküsznek egymástól zóna szerint.) Az pedig ne tartsa vissza a tanáregyesületnek fővárosi és hegyes vidéki tagjait, hogy az alföldi zónán nincs mit látni, mert ha Petőfi meg nem énekelte volna, akkor is találhatni az Alföldön elég szépséget, elég sok jellemző jelenséget és elég érdekes látni valót, — csak Csongrád vármegyénél maradjak, e megye egyik-másik mintagazdassága megérdemli úgy a megtekintést, mint akármelyik fővárosi gyár, vagy felföldi gyártelep, a Tisza mentén elvonuló védelmi munkálatok szintoly méltók a bámulatra, mint a hegyvidék alagútjai, Pusztaszer romjai csakúgy felkelthetik a történettudósnak, általában a hazai történelem minden kedvelőjének az érdeklődését, mint bármely kegyoromról betekintő váromladék. Ajánlom felszólalásomat a tanáregyesület központi választmányának becses figyelmébe, mely, ha idejekorán érinkezésbe lép Csongrád megye említett városaival, vagy esetleg más nagyobb alföldi várossal, lehetetlen, hogy azonnal vendégszerető meghívásra ne találjon, a közgyűlés pedig annak idején lelkes fogadtatásban ne készüljön. Kardos Albert: □ Munkásaink s a hatósái. A szomszéd községekben előfordult, munkás zavargások a városi tanácsot azon elővigyázati intézkedésre bírták, hogy a nálunk állomásozó huszárszázad városunkból történt elvonulásával egyidejűleg egy század gyalogság elhelyezését kérje városunkba. A tanács kérelmére azután vasárnap délelőtt a 83-ik gyalogezred 10-ik százada Kéler Zsigmond százados parancsnoksága alatt Szegedről városunkba vezényeltetek s jelenleg is a öt emberből álló század itt állomásozik városunkban s tegnap a tanács feliratot intézett a belügyminiszterhez, melyben azt kéri, hogy ezen katonai erő addig városunkban hagyassék, mig a nyári fegyvergyakorlatok után a huszárság városunkba visszaérkezik. A hatóság ezen intézkedéseivel szemben el nem hallgathatjuk a következőket : A vásárhelyi munkás nép közt eddig komolyabb jelenség egyáltalán fel nem merült arra nézve, hogy nálunk a közrendet az orosházi, csabai, avagy battonyai zavargásokhoz hasonló eset zavarja meg. Ha azonban a hatóság, a szomorú példákon okulva, szükségesnek látta az elővigyázati intézkedéseket, az ellen kifogást tenni nem akarunk. Nézetünk azonban az, hogy ha már a hatóság a katonaságot kihozatta Szegedről, hacsak valami veszélyes jelenség újabban fel nem merül azt semmi esetre se tartsa tovább városunkban, mint addig, mig az aratási munkálatok az egész határban megkezdődnek. A közönség körében már eddig is inkább nyugtalanságot, mint megnyugvást okozott a katonaság ideérkezése s miután a város pénztára sincs oly helyzetben, hogy ily — hála isten — nálunk csak luxuskiadásnak tekinthető költekezéseket a polgárság megterhelése nélkül megtűrjön, kérjük a tanácsot, hogy a dolgot vegye jobban fontolóra s ha a viszonyok továbbra is ily megnyugtatók maradnak, a katonaságot mielőbb köszönje meg és engedje oda, ahol jelenlétét a körülmények talán jobban igénylik. A mi munkás népünk, dicséretére legyen mondva, eddig a legkisebb aggodalomra sem adott okot. Aki csak tehette közülök, készséggel beállott részesnek az aratási munkálatokra, sajnos azonban igen számosan vannak köztük, akik még mai napig sem kaptak az aratásra munkát, mert a helybeli nagyobb birtokosok és bérlők többnyire vidéki (szegedi, dorosmai, sándorfalvi, algyői) részeseket fogadtak fel, mert ezek állítólag jobban tudnak keresztet kötni, mint a vásárhelyi részesek. A munkások részéről kedden reggel több tagú küldöttség járt lapunk szerkesztőjénél s keservesen panaszolta, hogy a vásárhelyi szegény emberek közül az előadott ok miatt több mint ezren még máig sem kaptak az aratásra munkát, noha készek lettek volna ép oly feltételek mellett dolgozni mint eddig. Ezeknek helyzete valóban szánandó, mert ezekben megvan a munkakedv s a jóakarat, s ha a hatóság nem talál módot reá, hogy munkát kapjanak, a télre kenyér nélkül maradnak ; pedig ha birtokosaink és bérlőink egy része nem hoz vidéki aratókat, a vásárhelyi munkások közül alig maradt volna valaki munka nélkül. Kristó Lajos polgármester erről szintén értesülvén, a gazdasági egylet elnökéhez álírt, kérvén őt, hogy a gazdáknak figyelmébe ajánlja, miszerint részesekül helybeli munkásokat fogadjanak. Tegnap az aratásból kimaradt munkások közül többen Győr megyébe, a marczali töltésépítéshez kubikmunkára álltak el, hová köbméterenkint 24 kv egységi ár, az útiköltség előlegezése és 10 frt aratási jutalom mellett szegődtették a munkásokat. Mehettek volna még többen is, de holtan még mindig abban reménykednek, hogy részbe állhatnak. Így áll városunkban a munkás kérdés: a munkások túlnyomó nagy többsége részben már hozáfogott, részben készül az aratáshoz, a kisebb rész pedig várja a jó szerencsét. Ezekért minden esetre jó lenne, ha a hatóság tehetne valamit. Iskolai évzáró beszéd* Futó Mihály, rőginn. igazgatótól. Mélyen tisztelt elöljáróság és közönség ! Kedves tanuló ifjúság! Kezdet és vég két határpontja úgy a természeti, mint az emberi életnek, és mint a körben forgó lét két véglete, ha kizárják is egymást, a legbensőbben érintkeznek, egyik szüli a másikat. Nem láttátok a virágos tavasz után a kalászkoszorúzta nyarat? és a gyümölcsös ősz elhervadtával nem dönt-e halálba mindent az életölő tél ? De viszont nem ennek sírja fölött fújja-e meg életre keltő harsonáját a természet ifjúsága, az üde kikelet, hogy az enyészet romjain egy uj feltámadásnak adjon diadalmas helyet ? Mi is az 1890—91 -ik tanévnek állunk sírja szélén , egy két nap, és behantoljuk. De a költő szerint: „Fű kizöldül a sirhanton“ , csak egy rövid pihenés és akikről a nagy isten úgy akarja, ismét egy uj tanév kezdetére ébredünk. „Bölcs isten az, ki rendel.“ Ő akarja, hogy a kezdetet vég kövesse, de ismét az ő akarata, hogy a vég sírjából új kezdet fakadjon. Egy-két nap és elbocsátunk kedves tanítványaink, de bucsu-szózatunkra — ha a jó istennek úgy tetszik — néhány hét leáldoztával ismét a viszontlátás üdvözletének örvendező hangja adja meg a visszhangot. Azonban a kezdet, habár bizonytalan, mégis az öröm és biztató remény képeit tünteti fel szemeink előtt; ellenben a vég, habár vérmes számításainkat gazdagon beváltotta is, komoly magába szállásra biv és arra serkent, hogy visszatekintvén a múltra, örvendjünk a jónak és merítsünk tanulságot az édesből és keserűből, mint a dolgos méh édes mézet szív a mérges virágból is. Nekem pedig egyenesen hivatalos tisztem parancsolja, hogy e választóponton elevenítsem fel a már-már letűnő tanév emlékét, mint krónikás fűzzem össze ez év eseményeinek főbb szálait, jutalmul: ami benne jó, tanulságul a jövőre, a mi benne rossz volt. Az 1890—91-ik tanév reggele eléggé biztató előjelek közt derült föl. A tanári kar, bár dr. Hantz Jenő körünkből eltávozott, dr. Major Károly tiszttársi szíves örömmel fogadott társunkban kiegészítve, felfrissült erővel állhatott munkájának. Később is a jó isten úgy intézte egészségünk folyását, hogy bennünket, a tanítás munkásait súlyosabb betegséggel meg nem látogatván, kivételes szükség esetében pedig egyikünk a másikunkért tiszttársi szívességgel állva, működésünkön nagyobb csorba nem esett. És ha mégis az eredmény — ami itt és ott igen gyakori eset — netalán hézagos maradt, oka bizonyára rajtunk kívül esik. Nem mondhatnám a letűnt tanévet mostohának, ha a növendékek számát veszem is. Míg 1889—90-be 277 rendes és 11 magán, tehát összesen 288 növendéket jegyeztünk be, ezen tanév folyamán fölvettünk 302 rendes és 12 magán, összesen tehát 314 növendéket; így a múlt évihez képest a szaporulat 26 tanuló. Helyzetünkben bizonyára jelentős népesség ; olyan középszám, a minél sokkal nagyobbat viszonyaink között sem egészségi, sem nevelési és oktatási tekintetben okszerűen nem kívánhatunk, kivált ha e szám a kívánt arány szerint is volna megoszolva. Ez azonban nem egészen áll így. Összes tanítványainknak több mint egyharmada: 124, — habár előbb közülök többen már tanítványaink voltak — ez évben lépett be tanintézetünk kötelékei közé. Az osztályok között népesség szerint első helyen áll természeteseig az első osztály ,69 rendes és magán bejegyzett növendékével, ezt követi a Il-ik 41, a Ill-ik 38, utána a VII-ik és VIII-ik egyenként 37, majd az V-ik 34, a Vl-ik 30 és legvégül a IV-ik 28 növendékével. Az első osztályt soron kívül hagyva, legtöbb, 17 új növendék lépett be a VII-ik és 15, köztük 3 olyan, akik már korábban is tanítványaink voltak, — a VIII-ik osztályban Mindenesetre nagy tömeg e két osztályra, akár onnan eredjen, mert városunk és tanintézetünk kizárólagos magyarsága nem egy idegen ajkú ifjat ide szólít; akár onnan, mert egynémely tanintézetnél újabban azon rosszul leplezett szokás kezd divattá lenni, hogy gyöngébb növendékeiket annyi évi munkásságuk bizonyítékát, kezükbe adva a kellő bizonyítványt, szélnek bocsátják, szelíden szólva, mintegy száműzik. Mi e nem épen kifogástalan eljárás czélja? csak aki nem akarja, nem látja. Bizonyos, hogy e csoportos tódulásnak mi ez évben aligha örvendhettünk. Nyertünk ugyan a VII-ik, sőt a VIII-ik osztályba is a gyöngék mellett néhány egészen jó, vagy megállható növendéket, de hoztak