Vásárhelyi Hiradó, 1902. augusztus (3. évfolyam, 131-156. szám)
1902-08-01 / 131. szám
III. évfolyam, 131. szám. Hunvásárhely, 1902. péntek, augusztus 1. 1 kr.2 fillér. POLITIKAI LAP. FRISS ÚJSÁG. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: vidékre postán küldve. Egész évre 14 korona. Fél évre 7 korona. Negyed évre 8 korona 50 fil. Felelős szerkesztő és kiadó-tulajdonos : Dr. KEILÉZ SÁNOS. Szerkesztőség: IV., Andrássy u. 34. Telefonszám 27. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Hirdetés díjszabás szerint közöltetik. Piros kendő és női munka. — július 31. A nőknek, még az egészséges gondolkozású magyar nőknek szivében is tért hódított magának az az eszmeáramlat, az a társadalmi mozgalom, mely szoczializmus néven ismeretes s a mely a társadalmi rend felforgatásától várja diadalát. Az erőszak műveiben a nő nagy szerepet játszik. Eszünkbe jut Beulé mély értelmű szavai, melyeket Messalina jellemzésére mond, hogy a nő jóban úgymint rosszban túlszárnyalja a férfit. Mivé válhatik a meg nem értett magasztos elv, oly elem kezében, mely egyenlő könnyűséggel rohan mindkét szélsőség felé ? Gondoljunk a franczia forradalom legrémesebb napjaira s a nőknek azokon való szereplésére ! Nézetünk szerint a nőnek, hogy lényének nagy czéljait elérhesse s ha csakugyan részt akar venni a nyomor és jólét ellentételeinek kiegyenlítésében, azt nem a piros kendő szinboluma alatt kell tennie. Neki megjelölte a Teremtő és a hagyomány azt a munkakört melyen belül áldássá válik minden mozdulata ; ezt a művelődés és társadalmi alakulatok tágíthathatják ugyan, de át nem léphetik. Foglalkozást nyújt elsősorban a család, a házi tűzhely. Ez a nő birodalma a hagyomány szerint is. Innen van, hogy az ókor legműveltebb népeinél a menyasszonyi kocsi díszitékei között ott találjuk a bölcső mellett a guzsalyt, orsót és szövőszéket is, melyek hivatását legtalálóbban jelzik. E szerény eszközökkel szerezték meg a Lucretiak és Corneliak az erkölcs és jólét ama áldásait, melyekért a történelem magasztalja őket mind e napiglan. Sajnos a mai társadalom igen gyakran kiszólitja a nőt házi szentélyéből s ledobja abba a veszett forgatagba, melynek élet a neve. Hát itt mihez fogjon, hogy megélhessen ? Ez idő szerint a házi ipari munkakör áll nyitva a nő előtt, csak az a baj, hogy erős versenyre kell kelnie a gépekkel s még inkább a szegény házak és fenyitő intézetek munkájával, melyekben a munkaerő annyira olcsó hogy naponként átlag 12—18 fillérrel fizetik. A mai társadalom, ha egyfelől fokozta is a nők igényeit s életszükségleteit úgy másrészt tisztességes megélhetésükről, a nekik megfelelő munkakör tanításáról is gondoskodott. De magasabb szempontból ítélve meg helyzetünket, nagyon meggondolandó az is, hogy e földön minden kívánságuknak és vágyaiknak teljes mértékű kielégítéséről le kell mondaniok. A szegénység, nélkülözés, önmegtagadás és vágyaiknak mérséklése szükségszerű alkotó részei a földi életnek s ki azoknak erőszakos kiirtására adja magát, a mellett hogy hiú munkát végez, a teremtés harmóniáját is megbontja. Jól teszi tehát a tisztelt nővilág, ha óvatosan bánik a piros kendővel. Mert a piros kendő mindenesetre jól áll nekik. Valamivel kaczérabakká és tán szebekké lesznek általa, de ha az a piros szín tüzet és vért akar jelenteni nálunk, ha azt akarja jelenteni, hogy tevőleges részt vesznek a társadalmi ellentétek erőszakos megoldásában, akkor az a piros kendő fúriákká, démonokká, ijesztő szellemekké változtatja őket, kiveszi kezekből azt a varázspálczát, melylyel a Teremtő örök terve szerint a férfi szenvedélyeket és túlkapásokat mérsékelni tartoznak. A magyar nő mindenkor erősen állott hivatásának piedesztálján. Bolygótüzek után sohasem indult. A magyar nő a nemzeti becsületnek geniusa, a társadalomnak szelíd angyala vala, kinek szive nemes érzelmeket, kezei áldást terjesztettek. Ezt gondolják meg a magyar alföldi nőnemű szocziálisták s bánjanak óvatosan a piros kendővel! — Tanítók vasúti kedvezményes jegye. A budapesti tanítótestület kérvényt intézett a kereskedelemügyi miniszterhez aziránt, hogy a féláru vasúti jegyek kedvezményét terjesztené ki a tanítókra is. A miniszter ezt megtagadta. A kormány ugyanis azon az elvi állásponton van, hogy a vasúti díjkedvezményben, az államiakon kívül, a törvényhatóságoknak csakis a szoros értelemben vett közigazgatási tisztviselők részesülhetnek. Ha a kormány ezt az álláspontot elhagyná, az arra vezetne, hogy meg kellene adni a kedvezményt a községi, felekezeti és egyéb nyilvános intézetek tanítói személyzetének, továbbá a rendezett tanácsú városok és községek tisztviselőinek is. Ezt pedig pénzügyi érdekekből nem lehet megtenni. Iparpártoló szövetségünk. - jul. 31. Egy éve már elmúlt, hogy — látva, miként hanyatlik iparunk — a mi városunkban is megalakult az iparpártoló szövetség. Mint jól nevelt társaság alapszabályt is készített, tisztviselőket is választott. Bizottságot is alkotott a felveendő tagok megbírálására, mintha csak másképen nem is lehetne az iparunkat pártolni, csak ha a szövetségbe lépünk. És hogy pártolja az iparpártoló szövetség a hazai ipart ? Összeültek a megalakulás előtt s elmondtak egymásnak általános frázisokat. Némelyek oda nem tartozó részleteket is s mikor ki-ki elmondotta a magáét, kifújta ami a begyében volt, mintha minden rendben volna, nyugalomra tértek a szónokok. Azóta egy év telt el. A kisiparos felesége piaczi napkor ott kuczorog a sugár tornyú városházával szemben kevés kis készletével, mert a mesternek dolgoznia kell otthon. Mikor már oszlik a piacz s látja, hogy kész árujáért sem kap annyit, amennyit csak az időtöltésért kellene is kapni, feltekint a magas toronyra s keserűen csalódva rakja vissza portékáját, hogy visszavigye, amit eladásra kihozott. Ki tudná az okát és mértékét annak a keserűségnek, amely kifakadásra készteti a szegényt? Ha nem tekinthetünk is a kisiparos belső életébe, nézzük csak a külső jelenségeket. Nézzük csak saját városunkban s mit tapasztalunk ? Azt tapasztaljuk, hogy a timármesterség már kipusztult, pedig nálunk 60 ezer ember csizmát, czipőt, bocskort, papucsot visel s tőlünk veszik az idegen országok részére is az állatbőröket. Azt tapasztaljuk, hogy nem élhet a varga, sem a czipész, sem a szíjgyártó, pedig ezeknek munkájából ezelőtt is sok kellett, ma még több kell. Miért pusztulnak el a takácsok, holott 60 ezer embernek kell éven át legalább is egy pár fehérnemű öltözet? Miért nem lesz a kisiparból inkább műipar, minthogy elszegényedik ? Azt is tapasztaljuk, hogy majd minden embernek van posztó ruhája s nálunk még a szürszabó mesterség, a legkezdetlegesebb posztó mesterség sem élhet. Vajjon az iparpártoló szövetség tagjai ereszkedtek-e le egyetlen egyszer is, csak egy is közülök, a szegény kisiparosok közé, hogy baját-baját tőlük megtudja. Várjon hallották-e a hanyatló iparágak mestereitől közvetlenül, hogy mi az oka mesterségük hanyatlásának ? Bátran rá mondhatjuk, hogy nem. Bátran rá mondhatjuk, hogy az iparpártoló szövetség csak a czímmel járó tiszteletet veszi igénybe, egyebet nem tesz s amit tesz, az se látszik meg. Ilyen körülmények között itt az ideje, hogy felhívjuk a kisiparosokat, ha más nem teszi, maguk segítsenek magukon. Segítsenek magukon elsősorban azzal, hogy iparágaik terményeinek teremtsenek kereskedelmet. Kereskedelmet, mert fogyasztó van, de a mi kereskedőink a fogyasztókat nem a magyar ipar terményeivel és termelőivel hozzák össze. Csináljanak a mi kisiparosaink a maguk szakmájában szakmabeli közös kereskedelmet, közös áruraktárt, vagy fogjanak, fogadjanak kereskedőt, aki áruikat eladja, forgalomba hozza. A nemzet nagyjai gondoskodtak már rólatok, az állam megment, de magatok is iparkodjatok. Kisiparosok, a magatok helyzetének könnyebbítésére álljatok össze és szövetkezzetek, mert a ti szövetségetek lesz az igazi iparpártoló szövetség! Sok az eszkimó. A népeknek jelenlegi helyzete nem egyéb, mint a jólétnek és nyomornak, a gazdagságnak és szegénységnek, a szerencsének és szerencsétlenségnek folytonos vállalkozása és hullámzása. A társadalom egyik osztályának nyomora a másiknak arany korszaka. Ha házak, paloták, templomok dűlnek össze, avagy a lángok martalékai lesznek, akkor a mérnökök és építőmesterek elégedetten dörzsölik kezöket. Ha az erkölcsök s a rendőrség féken tartják az embereket, akkor az orvos szenved, mert Galenus aligha ad neki kincseket. Ha a kártyajátékok, a hajtóvadászatok, a sportok, egy szóval mindama szenvedélyek, melyeket nemes passzió néven ismerünk — szünőfélben vannak, akkor a spieler, a vadász az élet egyedüli örömeinek vesztén búsul. Ha a hitelen szolga már többé nem csalhat, nem lophat, kesereg s ezen szókra fakad: Meghalt a régi jó uraság ! Az arany időknek vége! Ha ellenben visszatérnek azon idők, melyekben a fényűzés, az