Vásárhelyi Hiradó, 1902. augusztus (3. évfolyam, 131-156. szám)

1902-08-01 / 131. szám

III. évfolyam, 131. szám. Hunvásárhely, 1902. péntek, augusztus 1. 1 kr.­­2 fillér. POLITIKAI LAP. FRISS ÚJSÁG. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: vidékre postán küldve. Egész évre 14 korona. Fél évre 7 korona. Negyed évre 8 korona 50 fil. Felelős szerkesztő és kiadó-tulajdonos : Dr. KEILÉZ SÁN­OS. Szerkesztőség: IV., Andrássy­ u. 34. Telefon­szám 27. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Hirdetés díjszabás szerint közöltetik. Piros kendő és női munka. — július 31. A nőknek, még az egészséges gondolkozású magyar nőknek szi­vében is tért hódított magának az az eszmeáramlat, az a társadalmi mozgalom, mely szoczializmus né­ven ismeretes s a mely a tár­sadalmi rend felforgatásától várja diadalát. Az erőszak műveiben a nő nagy szerepet játszik. Eszünkbe jut Beulé mély értelmű szavai, melye­ket Messalina jellemzésére mond, hogy a nő jóban úgymint rosszban túlszárnyalja a férfit. Mivé válha­­tik a meg nem értett magasztos elv, oly elem kezében, mely egyenlő könnyűséggel rohan mind­két szélsőség felé ? Gondoljunk a franczia forradalom legrémesebb napjaira s a nőknek azokon való szereplésére ! Nézetünk szerint a nőnek, hogy lényének nagy czéljait elérhesse s ha csakugyan részt akar venni a nyomor és jólét ellentételeinek ki­egyenlítésében, azt nem a piros kendő szinboluma alatt kell ten­nie. Neki megjelölte a Teremtő és a hagyomány azt a munkakört melyen belül áldássá válik min­den mozdulata ; ezt a művelődés és társadalmi alakulatok tágíthat­­hatják ugyan, de át nem lép­hetik. Foglalkozást nyújt első­sorban a család, a házi tűzhely. Ez a nő birodalma a hagyomány sze­rint is. Innen van, hogy az ókor legműveltebb népeinél a meny­asszonyi kocsi díszitékei között ott találjuk a bölcső mellett a guzsalyt, orsót és szövőszéket is, melyek hivatását legtalálóbban jel­zik. E szerény eszközökkel sze­rezték meg a Lucretiak és Cor­­neliak az erkölcs és jólét ama ál­dásait, melyekért a történelem magasztalja őket mind e napiglan. Sajnos a mai társadalom igen gyakran kiszólitja a nőt házi szen­télyéből s ledobja abba a veszett forgatagba, melynek élet a neve. Hát itt mihez fogjon, hogy meg­élhessen ? Ez idő szerint a házi ipari munkakör áll nyitva a nő előtt, csak az a baj, hogy erős ver­senyre kell kelnie a gépekkel s még inkább a szegény házak és fe­­nyitő intézetek munkájával, me­lyekben a munkaerő annyira olcsó hogy naponként átlag 12—18 fil­lérrel fizetik. A mai társadalom, ha egyfelől fokozta is a nők igényeit s élet­­szükségleteit úgy másrészt tisz­tességes megélhetésükről, a ne­kik megfelelő munkakör tanításá­ról is gondoskodott. De magasabb szempontból ítélve meg helyze­tünket, nagyon meggondolandó az is, hogy e földön minden kí­vánságuknak és vágyaiknak tel­jes mértékű kielégítéséről le kell mondaniok. A szegénység, nélkü­lözés, önmegtagadás és vágyaik­nak mérséklése szükségszerű al­kotó részei a földi életnek s ki azoknak erőszakos kiirtására adja magát, a mellett hogy hiú mun­kát végez, a teremtés harmóniáját is megbontja. Jól teszi tehát a tisztelt nővilág, ha óvatosan bá­nik a piros kendővel. Mert a pi­ros kendő mindenesetre jól áll nekik. Valamivel kaczérabakká és tán szebekké lesznek általa, de ha az a piros szín tüzet és vért akar jelenteni nálunk, ha azt­­ akarja jelenteni, hogy tevőleges részt vesznek a társadalmi ellen­tétek erőszakos megoldásában, ak­kor az a piros kendő fúriákká, dé­monokká, ijesztő szellemekké vál­toztatja őket, kiveszi kezekből azt a varázspálczát, melylyel a Te­remtő örök terve szerint a férfi szenvedélyeket és túlkapásokat mérsékelni tartoznak. A magyar nő mindenkor erősen állott hivatásának piedesztálján. Bolygó­tüzek után sohasem in­dult. A magyar nő a nemzeti be­csületnek geniusa, a társadalom­nak szelíd angyala vala, kinek szive nemes érzelmeket, kezei ál­dást terjesztettek. Ezt gondolják meg a magyar al­földi nőnemű szocziálisták s bán­janak óvatosan a piros kendővel! — Tanítók vasúti kedvez­ményes jegye. A budapesti tanító­testület kérvényt intézett a keres­kedelemügyi miniszterhez aziránt, hogy a féláru vasúti jegyek ked­vezményét terjesztené ki a taní­tókra is. A miniszter ezt megtagadta. A kormány ugyanis azon az elvi állásponton van, hogy a vasúti díjkedvezményben, az államiakon kívül, a törvényhatóságoknak csa­kis a szoros értelemben vett köz­­igazgatási tisztviselők részesülhet­nek. Ha a kormány ezt az álláspon­tot elhagyná, az arra vezetne, hogy meg kellene adni a kedvez­ményt a községi, felekezeti és egyéb nyilvános intézetek tanítói személyzetének, továbbá a rende­zett tanácsú városok és községek tisztviselőinek is. Ezt pedig pénz­ügyi érdekekből nem lehet meg­tenni. Iparpártoló szövetségünk. - jul. 31. Egy éve már elmúlt, hogy — látva, miként hanyatlik iparunk — a mi városunkban is megalakult az iparpártoló szövetség. Mint jól nevelt társaság alap­szabályt is készített, tisztviselőket is választott. Bizottságot is alko­tott a felveendő tagok megbírá­­lására, mintha csak másképen nem is lehetne az iparunkat pártolni, csak ha a szövetségbe lépünk. És hogy pártolja az iparpártoló szövetség a hazai ipart ? Össze­ültek a megalakulás előtt s el­mondtak egymásnak általános frá­zisokat. Némelyek oda nem tartozó részleteket is s mikor ki-ki elmon­dotta a magáét, kifújta ami a begyében volt, mintha minden rendben volna, nyugalomra tértek a szónokok. Az­óta egy év telt el. A kis­iparos felesége piaczi napkor ott kuczorog a sugár tornyú város­házával szemben kevés kis kész­letével, mert a mesternek dolgoz­nia kell otthon. Mikor már oszlik a piacz­ s látja, hogy kész árujáért sem kap annyit, a­mennyit csak az időtöltésért kellene is kapni, feltekint a magas toronyra s ke­serűen csalódva rakja vissza por­tékáját, hogy visszavigye, a­mit eladásra kihozott. Ki tudná az okát és mértékét annak a keserűségnek, a­mely kifakadásra készteti a szegényt? Ha nem tekinthetünk is a kis­iparos belső életébe, nézzük csak a külső jelenségeket. Nézzük csak saját városunkban s mit tapasz­talunk ? Azt tapasztaljuk, hogy a timár­­mesterség már kipusztult, pedig nálunk 60 ezer ember csizmát, czipőt, bocskort, papucsot vi­sel s tőlünk veszik az idegen országok részére is az állat­bőröket. Azt tapasztaljuk, hogy nem élhet a varga, sem a czipész, sem a szíjgyártó, pedig ezeknek munká­jából ezelőtt is sok kellett, ma még több kell. Miért pusztulnak el a takácsok, holott 60 ezer embernek kell éven át legalább is egy pár fehérnemű öltözet? Miért nem lesz a kis­iparból inkább műipar, minthogy elszegényedik ? Azt is tapasztaljuk, hogy majd minden embernek van posztó ru­hája s nálunk még a szürszabó mesterség, a legkezdetlegesebb posztó mesterség sem élhet. V­ajjon az iparpártoló szövetség tagjai ereszkedtek-e le egyetlen egyszer is, csak egy is közülök, a szegény kisiparosok közé, hogy baját-baját tőlük megtudja. Várjon hallották-e a hanyatló iparágak mestereitől közvetlenül, hogy mi az oka mesterségük hanyatlá­sának ? Bátran rá mondhatjuk, hogy nem. Bátran rá mondhatjuk, hogy az iparpártoló szövetség csak a czímmel járó tiszteletet veszi igénybe, egyebet nem tesz s a­mit tesz, az se látszik meg. Ilyen körülmények között itt az ideje, hogy felhívjuk a kisiparo­sokat, ha más nem teszi, maguk segítsenek magukon. Segítsenek magukon első­sor­ban azzal, hogy iparágaik termé­nyeinek teremtsenek kereskedel­met. Kereskedelmet, mert fogyasztó van, de a mi kereskedőink a fogyasztókat nem a magyar ipar terményeivel és termelőivel hozzák össze. Csináljanak a mi kisiparosaink a maguk szakmájában szakmabeli közös kereskedelmet, közös áru­raktárt, vagy fogjanak, fogadjanak kereskedőt, aki áruikat eladja, forgalomba hozza. A nemzet nagyjai gondoskodtak már rólatok, az állam megment, de magatok is iparkodjatok. Kisiparosok, a magatok hely­zetének könnyebbítésére álljatok össze és szövetkezzetek, mert a ti szövetségetek lesz az igazi ipar­pártoló szövetség! Sok az eszkimó. A népeknek jelenlegi helyzete nem egyéb, mint a jólétnek és nyomornak, a gazdagságnak és szegénységnek, a szerencsének és szerencsétlenségnek folytonos vál­lalkozása és hullámzása. A társadalom egyik osztályának nyomora a másiknak arany kor­szaka. Ha házak, paloták, tem­plomok dűlnek össze, avagy a lángok martalékai lesznek, akkor a mérnökök és építőmesterek elé­gedetten dörzsölik kezöket. Ha az erkölcsök s a rendőrség féken tartják az embereket, akkor az orvos szenved, mert Galenus aligha ad neki kincseket. Ha a kártyajátékok, a hajtóvadá­szatok, a sportok, egy szóval mindama szenvedélyek, melyeket nemes passzió néven ismerünk — szünőfélben vannak, akkor a spie­ler, a vadász az élet egyedüli örömeinek vesztén búsul. Ha a hitelen szolga már többé nem csalhat, nem lophat, kesereg s ezen szókra fakad: Meghalt a régi jó uraság ! Az arany időknek vége! Ha ellenben visszatérnek azon idők, melyekben a fényűzés, az

Next