Vasárnapi Ujság – 1854
1854-03-12 / 2. szám - Az utolsó Czigányország. Jókai 10. oldal / Elbeszélesek
10 gyermekkora óta csupa kémektől volt körülvéve, s így szokta meg, a tartózkodás pánczéljába burkolózni. Nagybátyja körében, hol mindenki hódolattal s tisztelettel viseltetett iránta, alig érezte magát otthonosnak s egészen magára hagyatva állott. Senki sem merte álmodozásait zavarni, és senki, vagy legalább igen kevés ember iránt tanusított bizalmat. Azonban e szokássá vált tartózkodásán keresztül is gyakran lehetett jóindulatának, meleg, nemes szivének nyomait észrevenni. Sok sajátság és ellentét volt benne. Magába merült és mégis élesen vizsgáló; mindent alaposan tudni óhajtott s még sem közlött mással semmit ; hideg és részvétlen, s mégis csupa titkos akarat és tettvágy; vigyázatos, mig magát valamire elhatározta, de ha egyszer benne volt a cselekvésben, csupa gyorsaság,tüz és nyugtalanság; éles pillantású a kedvező alkalmak észrevételében és mások gyengeségeinek fölfedezésében; tanulmány képezte, a balsors edzette s a szerencse minden fordulatai iránt erős kebellel bir. Olly tulajdonok, mellyeknek nagy hasznát vevé eddigi életében. A magánéletben is tiszteletet idéz elő,s könnyen nyeri meg mások rokonszenvét. Ha akarja, a legkedvesebb ember. Természeténél és szokásnál fogva nagyon adakozó; a mellett lovagias, őszinte, állandó.Róla soha sem fog lehetni mondani, hogy jótéteményt elfeledne s barátját cserben hagyná. A hálátlanság nem az ő tulajdona. Korábbi szerencsétlenségeinek bajtársai, s a kik akkor, midőn Ham várában fogva ült, jól bántak vele, vagy kik sz. Ilona szigeten az öreg Napoleon jó emberei voltak , nem soká várakoztak az ő szives fogadására, midőn a sors kezébe adta végre a hatalmat s dicsőséget. Hajdani fogolytársa (dr. Conneau) most legelső orvos a császári udvarnál, s azon summákat, mellyeket a nagy Napoleon hagyott végrendeletében azoknak, kik hivei maradtak, pontosan fizetgeti ki. Bármit hordjon fel ellene az elfogultság és gyűlölet, élete még mindig megczáfolta azt." Igy ír Napoleonról egy angol ember. Jelen képünk ugy mutatja őt fel, mint nejével, a bájos Eugenie császárnővel vadászatra indul. Az utolsó czigányország. ELBESZÉLÉS. JÓKAI-tól. (Folytatása.) Nagy ijedtségben volt a népség. Megállt a jövendőmondás a jósok szájában , nem tudták megmondani , mit hoz a holnapi nap? Megállt a hegedüvonó a lantosok kezében, elfeledték a harczra buzditás nótáját, és kiesett a kard a harczosok markából, mintha valaki kiütötte volna azt onnan. Mit használ jóslat, ének és fegyver, ha nincs sziv, melly azokat emelje? De volt! Palamira szive volt az. Felöltözött a szép leány legszebb kantásába, karjára kapcsolt két arany pereczet,hosszú fekete hajába font három szivárványos szalagot, karcsú derekára felkötötte a drága tibeti övet, mellynek végébe pálmák voltak varrva Ilimmel. Gömbölyű nyakába három sor igazgyöngy volt fűzve s pártája ragyogott tüzvillogásu gránát gyöngyöktől; keblébe volt tűzve egy eleven rózsa. Hejh de mennyivel szebbek voltak szemei a gránátnál, piros ajkai és gyöngysor fogai eleven rózsánál s igazgyöngy füzérnél s egész tekintete, járása kelése mennyivel többet ért aranynál, ezüstnél; a ki ötöt látta, nem látott az rajta sem ékszere sem selymet, arannyal áttörve, hanem csak bűbájt és eleven szépséget. Odahivata magához Palamira a két ifjat, kik belé szerelmesek voltak. Egyiknek vállára tette jobbkezét , másiknak balkezét. Csalaróda szép halvány ifjú volt, ábrándozó lesütött szemekkel, hosszú fekete hajfürtei göndör karikákban omlottak vállaira. Mange erős, ideges férfi termettel bírt, arcza sötétbarna volt a naptól és piros a szerelemtől, hajzata magasra volt felkanyaritva s körülfogva egy érczabronccsal, hogy mikor harczol, a szemébe ne csüngjön. A mint igy vállaikra tévé kezeit Palamyra, szemébe tekinte az egyiknek, szemébe a másiknak is s igy szólt hozzájuk. — A ki engemet szeret , bebizonyítja nekem azt , hogy szeret. Nem elég beszélni, nem elég ajándékot hozni annak, aki engemet szeret; hallgatni kell annak és megtudni halni, valamint én meg tudok halni azért, akit én szeretek. Ragadd te kobzodat, ragadd te kardodat s menjetek az ellenség elé. Veletek megyek én is. És amikor én elöl fogok menni, hátul maradtok-e ti akkor, nem inkább egyik jobbfelöl, másik balfelöl fogtok-e mellettem állani? És ha meg kell halni, nem inkább ott estek-e el mellettem, egyik jobbfelöl, másik balfelöl, s megöleltek és ugy haltok meg velem együtt? A költő rácsapott kobrára, a harczos rácsapott kardjára; harczias hangot adott mind a kettő. Azzal előhívták az ősz Ruhivát, kinek kondor ősz fején minden szál haj fehér volt már, de egy szál sem esett le róla, s tudtára adták szándékukat. Az ősz vajda megtörülte mindkét szemét, felölte hosszú csikós palástját s kiméne velük együtt a piaczra, a hol a nagy népsokaság erős lármát támaszta már s mint nagy veszedelem idején szokott lenni, egymással czivódott minden ember. Háromfélét akart a nép. Egyik azt kivánta, hogy hódolattal kell a hóditót megengesztelni s kiválogatni az országból ezer tevét és ezer szép hajadon leányt, azokat ajándékba küldeni eléje, hogy kegyelmezzen Zingarának s ne rontsa el a szép tornyokat. Másik rész inkább elakarta hagyni az országot s bujdosni világtalan világig és soha sem térni vissza a tejjel mézzel folyó országba, mellynek édes vizeiben idegen tatár nép itatta lovait s nem ölelni meg többé azon nőket, kiknek barnapiros arczát kutyafejű hősök csókolgatták. A legkisebb, a legbátrabb töredék végtére azt kivánta, hogy ők kimennek az ellenség elé, megmérkőznek vele emberül s ha a Buddhának a százkezli istennek ugy tetszik, hogy őket megsegítse, elverik az idegen hóditót boldog határaikról, ha azonban a számtalan bálványisten ezer szemeivel elnézheti, hogy védőik elhulljanak, ám el fognak hullani s ők lássák, ki védi meg őket tovább? A nagy zaj közepett megérkezik a piaczra a vén Rujiiv és leánya a szép Palamira és annak két kedvese, a költő és a bajnok s mind a négyen felállanak egy nagy kőemelvényre, lekergetve onnan a többit, akik addig beszéltek a néphez, s nem hagyták egymást szóhoz jutni. Elhallgattak, a mint a vajdát meglátták mindnyájan: a bátrabbak, mivel szerették, a félénkebbek, mivel féltek tőle. Ő pedig monda nekik illy beszédet. — Én fajom, én szerelmesem. Legyetek mindnyájan egy füllé, hogy halljátok, a mit beszélek s legyetek azután mindnyájan egy karrá, hogy cselekedjétek, amiket mondtam. Nagy országjáró ellenség közelget határunk felé, lólábú, kutyafejű ellen, aki tizenkét feleséget tart és kis gyermekek husával él. Kellenének ugye a mi szép barna menyecskéink, s a mi gyönge husu ifjú magzataink? Kellenének a mi szép vetett mezőink, a mi halastavaink, a mi folyóvizeink tele sárarannyal?És a mi juhaink és a mi ökreink, miket már mi meghizlaltunk ? De nem esznek abból. Azért hogy ők sokan vannak, meg nem ijedünk mi tőlük. Láttunk mi már máskor is sáskákat táborozni, annyit, hogy •<•],• tűkben elfogták a napot. Mit csináltunk? Árkot ástunk, seprűt fogtunk, elsepertük, eltemettük őket. Avagy a kinek egy iranydénárja van, nem gazdagabb-e az, mintha száz maravédija volna, a melly legcsekélyebb rézpénz. Ugy vegyétek, hogy mi vagyunk az arany dénár, az ellenség a rézpénz; tiz közülünk többet ér, mint amannak ezere. Elmegyünk mind, levágjuk mind, haza hozzuk mind. Itthon csupán az asszonyok maradnak. Az asszonyok pedig az alatt, amig mi az ellenségre járunk, menjenek ki a szent folyó mellé, ott a viz mentében ássanak egy hosszuhosszu árkot; ebbe temetjük bele majd az ellenséget és a kőfaragók készitsenek nagy szobrokat, felírván azokra, hogy azon sirban nyugszanak mindazok, a kik Zingarának ellenségei voltak! Tetszett az öreg beszéde a népnek s felkiáltanak rá nagy örömmel s egyszerre annyi kard emelkedett az égre, hogy ha onnan kellett volna az ellenségnek lehullani, bizonyára mind felnyársalta volna magát azokban. (Vége küv.)