Vasárnapi Ujság – 1854
4. Történeti rajzok - Napier hadikészületei 94. oldal
95 * dödött a vérengző öldöklés. Ekkor, miként a szent történetek irói elö adják, a püspöki egyház iszonyúan megdördült s a megrémült kunok lélekszakadva rohantak ki a városból. Attila Reimsnál seregeit összevonván sietve nyomult elö, hogy a nyugoti góthokat, kik legtöbb eröt vethettek ellene, fészkükből kicsalja vagy pedig ott még a római seregek megérkezése előtt tönkre tehesse. Sietett azért is, hogy déli Galliába jutva, az Italiából jövő római seregeket ha lehet megelőzze, s a havasok szorosainál föltarthassa. Azért Reimstól fogva minden rablást megszüntetve, a legnagyobb rendben s lehető leggyorsabban haladt Orleans felé, melly alá május első napjaiban érkezett. > Orleans, régi nevén Aurelianum városa, a Loire (olv. Loár) folyó partján, a mai Francziaországnak közepe táján, egyike volt Gallia legerősebb helyeinek s a déli vidékek véd bástyáját képezte. E város lakói, mihelyt Attila jöveteléről értesültek, falaikat jókor megerösitették, s magokat élelemmel és hadi szerekkel gondosan ellátták. Azután hogy a veszély közelgetett, püspöküket Anianust és egyik hadnagyukat az Italiából várt római hadvezér Aetius elébe küldték, hogy őt a város állásáról tudósítsák s tőle minél előbb segéd hadakat kérjenek. A püspök Aetiussal már Galliának egyik legdélibb városában találkozott s eléje terjesztvén városa helyzetét s kiszámítván meddig lehet az képes magát saját erejével tartani, gyors segítséget kívánt. „Fiam," mondá komoly ünnepélyes hangon „mondom neked, ha junius 14-dikéig segélyül nem jösz, a vad állat föl fogta falni nyájamat." Aetius igérte, hogy akkorra ott leend. Alig érkezett vissza a püspök Orleansba, Attila megkezdte annak megszállását. Aetius, e nagy eszű s nagy tapasztaltságu római hadvezér, ki egyedül volt képes Attilával mérkőzni, belátta, hogy gyengébb seregével Attila ellen, ki már Gallia felét diadalmasan elfoglalta, sikerre nem számithat, ha csak a nyugoti góthok derék haderejét magához nem vonja. Mindenkép igyekezett azért ezeket megnyerni, de a góth király Theodorikh sokáig vonakodott. „Tetszett a rómaiaknak" mondá „előidézni a vészt, húzzák ki belőle magokat a hogy tudják." Csak nagy nehezen sikerült Aetiusnak, ki már ekkor déli Gallia apróbb törzseit zászlai alá vonta, a makacs góth királyt kiengesztelni s csak ekkor kezdett a római vezér a diadal iránt reményt táplálni. Eközben az idő telt, hetek multak s Orleans, mellyet Attila erősen szorongatott, csüggedni kezdett bátorságban és erőben. Elszántan, vitézül vivtak ugyan sokáig a védők, de végre a nyilzápor, mellyet a kunok szakadatlan szórtak a falakra, a védelmet csak nem lehetetlenné s a rémületet közönségessé tette. A határidő már igen közelgett, s Aetius jövetelének hirét sem hallották. A püspök Anianus, ki erősen bizott Istenben, az oltárra borultan imádkozott s néha néha fölegyenesedve mondá : menjetek a legmagasabb toronyba s nézzétek, ha Isten irgalma nem jön-e? De semmi sereg, semmi porfelleg a távolban. Most egy bátor katonát küldött ki Aetiushoz ez izenettel : „Fiam! ha ma nem jösz, késő lesz;" a vitéz nem tért vissza többé. Ekkor a várost kétségbeesés fogta el s maga a püspök ingadozni kezdett hitében. A lakosok elhatározták föladni a várost föltételek mellett, ezeket a püspök vitte Attila táborába; de a fölingerült király föltételekről hallani sem akart s a városnak kegyelemre kellett magát megadni. Attila seregei bevonultak s már neki estek az általános zsákmánylásnak, midőn egyszerre rémitő riadás rázta meg a levegőt. Néhány perez múlva Aetius és a góth királyfi Thorismund hadai a város alatt termettek. Dühös vérengző utczai harcz fejlődött, melly ben a lakosok is részt vettek házaik tetejéről közáport ontva a küzdő kunokra. Végre Attila visszavonulót fúvatott. Aetius szavát tartotta; épen junius 14-dike volt. Attila még azon éjjel jó tova haladt Orleanstól. Föczélja volt most Attilának nyilt térre jutni, hol lovasságát, mellyben állott főereje, kellően használhassa. Ezért az úgynevezett mezőségre, az akkori Campania mai Champagne (olv. sampany) termékeny sikjára vonult. Utócsapatai, mellyet a gepidák alkottak, a rómaiak és szövetségeseik előcsapataival gyakran összeütköztek. Egy folyó hidjánál a gepidák és frankok közt a viadal estétől hajnalig tartott; reggel 15,000 halott boritotta a hid környékét, mellyen át Ardarikh, a gepidák vitéz királya, szerencsésen Attila táborához csatlakozhatott. Ez elöcsatából lehetett gyanitani, milly elszánt, milly vérengző lesz a két főseregnek, a világ akkori két legnagyobb vezérének döntő csatája. Attila már ekkor a hires catalauni mezőn a Marne folyó melletti Chalons (olv. Salón) városa közelében állt, hol a franczia nép tábora helyét máig is mutogatja. Itt szándékozott a döntő csatát vivni, hadi szekereit körbe állittatta s tábori sátrát e kör közepében üttette föl. Még az nap estve Aetius is vele szemben táborba szállt. Az éjt Attila virasztva töltötte; serege csatákbanmegfogyva, fáradságtól lankadva, élelemben fogyatkozva s a visszavonulás miatt le volt hangolva; igy hihetőnek látszott, hogy veszteni fog. Katonái a közel erdőben egy remetét fogtak, kit e föld népe mint prófétát tisztelt. Attila kikérdezé öt a jövö iránt. „Te Isten ostora vagy" mondá a remete „a pöröly, mellyel isten a világot sújtja; de Isten eltöri, midőn akarja, boszúja müveit s a kardot egyik kézből másikba adja. Tudd meg azért, veszteni fogsz e csatában, hogy lásd, miként a hatalom nem e földről jő." Attila nyugodtan hallgatá ki a remetét, azután tábora jósait hivatta. Ezek is azt jövendölték, hogy veszteni fog, de a csatában az ellenség vezére is elesik. E szóra Attila arczán öröm villant át; a római vezér Aetius halálát egy csata vesztéssel nem drágán vélte megvásárolva. Más nap az ütközetet Attila önként minél később kezdte, hogy ha veszt is, éjjel magát újra rendbe szedhesse. Délutáni 3 óra tájban vonult ki szekérvárából. Középben maga mellé legjobb kun lovasságát, a két szárnyra a szövetséges hadakat állította. Aetius ellenben legerősebb csapatait a két szárnyra helyezte; a jobb szárnyat a római légiókkal maga, a balt a nyugoti góth zászlóaljakkal Theodorikh góth király és fia a vitéz Thorismund vezette. Aetius fö czélja volt, hogy Attilát, ki a középen akart előtörni, ha lehet, körül kerítse. Attila a roham előtt lelkesitö beszédet intézett vitézeihez, melly a hadi szónoklatnak valódi remeke. Ekkor megkezdődött a dühös, kegyetlen, vérengző viadal, millyet a világ még aligha látott s miként egy góth történetíró mondja, ki ott nem volt, soha életében nem fog látni. A csekély patak, melly a mezőn folyt, vértől áradt s holtakkal telt mßg. A csata Attila balszárnyán fejlett ki legelébb, hol a keleti góthok állottak szemben Aetius nyugoti góthjaival, testvér testvér ellen. Hosszas véres harcz után itt a diadal a nyugoti góthok részére hajlott. Eközben Attila a középből előrohant, a római tábor derekát viszanyomta, leverte s a csatatér urává lett. Azonban balról a győzedelmes góthok s jobbról Aetius nyugodt hada egyszerre fogta két oldalba, ugy hogy a legvitézebb küzdelem mellett, miközben élete is veszélyben forgott, csak bajosan tudott utat nyitni hadaival szekérváráig. Innen szórták azután a kunok a rohanókra halálthozó nyilaikat. E közben az éj beállt, a csapatok a sötétben és zavarban összekeveredtek, Theodorikh a góth király elesett, fia Thorismund, ki egész a szekérvárig nyomult, fején egy nyillövést kapva lováról lefordult, s maga Aetius e zavarban darabig az ellenség csapatai közt tévelygett. Késő éj választá el a vivókat; más nap a csatatért 160,000 halott boritotta. Attila székérvárába zárkozott, elhatározva azt utolsó csepp vérig védeni. Ekkor volt, hogy nyeregből halmot hányatott, elszántan kincseivel együtt annak lángjai közé vetni magát, ha szekérvárát az ellenség meg találná vivni. A római hadi tanács előtt azonban nem látszott czélirányosnak a sebhedt, de még erős oroszlánt barlangjában megtámadni. Ezen kivül a sors is kedvezni látszott Attilának. A nyugoti góthok ugyanis, kik az egész csata dicsőségét magoknak tulajdonítva a rómaiakkal meghasonlásba jöttek, haza kívánkoztak, hogy az elesett Theodorikh helyett otthon uj királyt válaszszanak. Aetius jónak látta őket elbocsátani. A mint ezt Attila megtudta, újra éledt lelkében s előbbi szerencséje csillagát újra látta fölragyogni. Rögtön nyergeltetett, szekereibe fogatott s felére olvadt seregével még mindig tekintélyes erőben ünnepélyes csenddel megindult. Aetius öt a Rajnáig, hol Gallia határait elhagyta, csak távolról merte szemmel tartani s haza vonulásában nem háborgatta. *