Vasárnapi Ujság – 1854

4. Történeti rajzok - Napier hadikészületei 94. oldal

95 * dödött a vérengző öldöklés. Ekkor, miként a szent történetek irói elö adják, a püspöki egyház iszonyúan megdördült s a meg­rémült kunok lélekszakadva rohantak ki a városból. Attila Reimsnál seregeit összevonván sietve nyomult elö, hogy a nyugoti góthokat, kik legtöbb eröt vethettek ellene, fészkükből kicsalja vagy pedig ott még a római seregek megér­kezése előtt tönkre tehesse. Sietett azért is, hogy déli Galliába jutva, az Italiából jövő római seregeket ha lehet megelőzze, s a havasok szorosainál föltarthassa. Azért Reimstól fogva minden rablást megszüntetve, a legnagyobb rendben s lehető leggyor­sabban haladt Orleans felé, melly alá május első napjaiban ér­kezett. > Orleans, régi nevén Aurelianum városa, a Loire (olv. Loár) folyó partján, a mai Francziaországnak közepe táján, egyike volt Gallia legerősebb helyeinek s a déli vidékek véd bástyáját képezte. E város lakói, mihelyt Attila jöveteléről értesültek, fa­laikat jókor megerösitették, s magokat élelemmel és hadi sze­rekkel gondosan ellátták. Azután hogy a veszély közelgetett, püspöküket Anianust és egyik hadnagyukat az Italiából várt római hadvezér Aetius elébe küldték, hogy őt a város állásáról tudósítsák s tőle minél előbb segéd hadakat kérjenek. A püspök Aetiussal már Galliának egyik legdélibb városában találkozott s eléje terjesztvén városa helyzetét s kiszámítván meddig lehet az képes magát saját erejével tartani, gyors segítséget kívánt. „Fiam," mondá komoly ünnepélyes hangon „mondom neked, ha junius 14-dikéig segélyül nem jösz, a vad állat föl fogta falni nyájamat." Aetius igérte, hogy akkorra ott leend. Alig érkezett vissza a püspök Orleansba, Attila megkezdte annak megszállását. Aetius, e nagy eszű s nagy tapasztaltságu római hadvezér, ki egyedül volt képes Attilával mérkőzni, belátta, hogy gyengébb seregével Attila ellen, ki már Gallia felét diadalmasan elfoglalta, sikerre nem számithat, ha csak a nyugoti góthok derék hadere­jét magához nem vonja. Mindenkép igyekezett azért ezeket meg­nyerni, de a góth király Theodorikh sokáig vonakodott. „Tet­szett a rómaiaknak" mondá „előidézni a vészt, húzzák ki belőle magokat a hogy tudják." Csak nagy nehezen sikerült Aetiusnak, ki már ekkor déli Gallia apróbb törzseit zászlai alá vonta, a ma­kacs góth királyt kiengesztelni s csak ekkor kezdett a római vezér a diadal iránt reményt táplálni. Eközben az idő telt, hetek multak s Orleans, mellyet Attila erősen szorongatott, csüggedni kezdett bátorságban és erőben. Elszántan, vitézül vivtak ugyan sokáig a védők, de végre a nyil­zápor, mellyet a kunok szakadatlan szórtak a falakra, a védelmet csak nem lehetetlenné s a rémületet közönségessé tette. A határ­idő már igen közelgett, s Aetius jövetelének hirét sem hallották. A püspök Anianus, ki erősen bizott Istenben, az oltárra borultan imádkozott s néha néha fölegyenesedve mondá : menjetek a leg­magasabb toronyba s nézzétek, ha Isten irgalma nem jön-e? De semmi sereg, semmi porfelleg a távolban. Most egy bátor kato­nát küldött ki Aetiushoz ez izenettel : „Fiam! ha ma nem jösz, késő lesz;" a vitéz nem tért vissza többé. Ekkor a várost kétség­beesés fogta el s maga a püspök ingadozni kezdett hitében. A la­kosok elhatározták föladni a várost föltételek mellett, ezeket a püspök vitte Attila táborába; de a fölingerült király föltételek­ről hallani sem akart s a városnak kegyelemre kellett magát megadni. Attila seregei bevonultak s már neki estek az általános zsákmánylásnak, midőn egyszerre rémitő riadás rázta meg a le­vegőt. Néhány perez múlva Aetius és a góth királyfi Thorismund hadai a város alatt termettek. Dühös vérengző utczai harcz fej­lődött, melly ben a lakosok is részt vettek házaik tetejéről közá­port ontva a küzdő kunokra. Végre Attila visszavonulót fúvatott. Aetius szavát tartotta; épen junius 14-dike volt. Attila még azon éjjel jó tova haladt Orleanstól. Föczélja volt most Attilának nyilt térre jutni, hol lovassá­gát, mellyben állott főereje, kellően használhassa. Ezért az úgy­nevezett mezőségre, az akkori Campania mai Champagne (olv. sampany) termékeny sikjára vonult. Utócsapatai, mellyet a ge­pidák alkottak, a rómaiak és szövetségeseik előcsapataival gyak­ran összeütköztek. Egy folyó hidjánál a gepidák és frankok közt a viadal estétől hajnalig tartott; reggel 15,000 halott boritotta a hid környékét, mellyen át Ardarikh, a gepidák vitéz királya, szerencsésen Attila táborához csatlakozhatott. Ez elöcsatából lehetett gyanitani, milly elszánt, milly vérengző lesz a két fő­seregnek, a világ akkori két legnagyobb vezérének döntő csatája. Attila már ekkor a hires catalauni mezőn a Marne folyó melletti Chalons (olv. Salón) városa közelében állt, hol a franczia nép tábora helyét máig is mutogatja. Itt szándékozott a döntő csatát vivni, hadi szekereit körbe állittatta s tábori sátrát e kör közepében üttette föl. Még az nap estve Aetius is vele szemben táborba szállt. Az éjt Attila virasztva töltötte; serege csatákbanmegfogyva, fáradságtól lankadva, élelemben fogyatkozva s a visszavonulás miatt le volt hangolva; igy hihetőnek látszott, hogy veszteni fog. Katonái a közel erdőben egy remetét fogtak, kit e föld népe mint prófétát tisztelt. Attila kikérdezé öt a jövö iránt. „Te Isten ostora vagy" mondá a remete „a pöröly, mellyel isten a világot sújtja; de Isten eltöri, midőn akarja, boszúja müveit s a kardot egyik kézből másikba adja. Tudd meg azért, veszteni fogsz e csatában, hogy lásd, miként a hatalom nem e földről jő." Attila nyugodtan hallgatá ki a remetét, azután tábora jósait hivatta. Ezek is azt jövendölték, hogy veszteni fog, de a csatában az ellen­ség vezére is elesik. E szóra Attila arczán öröm villant át; a ró­mai vezér Aetius halálát egy csata vesztéssel nem drágán vélte megvásárolva. Más nap az ütközetet Attila önként minél később kezdte, hogy ha veszt is, éjjel magát újra rendbe szedhesse. Délutáni 3 óra tájban vonult ki szekérvárából. Középben maga mellé legjobb kun lovasságát, a két szárnyra a szövetséges hadakat állította. Aetius ellenben legerősebb csapatait a két szárnyra helyezte; a jobb szárnyat a római légiókkal maga, a balt a nyugoti góth zászlóaljakkal Theodorikh góth király és fia a vitéz Thorismund vezette. Aetius fö czélja volt, hogy Attilát, ki a középen akart előtörni, ha lehet, körül kerítse. Attila a roham előtt lelkesitö beszédet intézett vitézeihez, melly a hadi szónoklatnak valódi remeke. Ekkor megkezdődött a dühös, kegyetlen, vérengző viadal, millyet a világ még aligha látott s miként egy góth történetíró mondja, ki ott nem volt, soha életében nem fog látni. A csekély patak, melly a mezőn folyt, vértől áradt s holtakkal telt mßg. A csata Attila balszárnyán fejlett ki legelébb, hol a keleti góthok állottak szemben Aetius nyugoti góthjaival, testvér testvér ellen. Hosszas véres harcz után itt a diadal a nyugoti góthok részére hajlott. Eközben Attila a középből előrohant, a római tábor de­rekát viszanyomta, leverte s a csatatér urává lett. Azonban bal­ról a győzedelmes góthok s jobbról Aetius nyugodt hada egy­szerre fogta két oldalba, ugy hogy a legvitézebb küzdelem mel­lett, miközben élete is veszélyben forgott, csak bajosan tudott utat nyitni hadaival szekérváráig. Innen szórták azután a kunok a rohanókra halálthozó nyilaikat. E közben az éj beállt, a csa­patok a sötétben és zavarban összekeveredtek, Theodorikh a góth király elesett, fia Thorismund, ki egész a szekérvárig nyo­mult, fején egy nyillövést kapva lováról lefordult, s maga Aetius e zavarban darabig az ellenség csapatai közt tévelygett. Késő éj választá el a vivókat; más nap a csatatért 160,000 halott boritotta. Attila székérvárába zárkozott, elhatározva azt utolsó csepp vérig védeni. Ekkor volt, hogy nyeregből halmot hányatott, el­szántan kincseivel együtt annak lángjai közé vetni magát, ha szekérvárát az ellenség meg találná vivni. A római hadi tanács előtt azonban nem látszott czélirányosnak a sebhedt, de még erős oroszlánt barlangjában megtámadni. Ezen kivül a sors is kedvezni látszott Attilának. A nyugoti góthok ugyanis, kik az egész csata dicsőségét magoknak tulaj­donítva a rómaiakkal meghasonlásba jöttek, haza kívánkoztak, hogy az elesett Theodorikh helyett otthon uj királyt válaszsza­nak. Aetius jónak látta őket elbocsátani. A mint ezt Attila meg­tudta, újra éledt lelkében s előbbi szerencséje csillagát újra látta fölragyogni. Rögtön nyergeltetett, szekereibe fogatott s felére olvadt seregével még mindig tekintélyes erőben ünnepélyes csenddel megindult. Aetius öt a Rajnáig, hol Gallia határait el­hagyta, csak távolról merte szemmel tartani s haza vonulásában nem háborgatta. *

Next

/
Thumbnails
Contents