Vasárnapi Ujság – 1855
1855-08-19 / 33. szám - Életképek a mai napokból. Jókai Mór I. A szegedi vésznapok 257. oldal / Elbeszélések és életképek
A „Vasárnapi Újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű íven jelenik meg. — Előfizetési dij julius — decemberig azaz : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai után a „Politikai újdonságokkal" együtt csupán csak 3 l't pp. — Az előfizetési dij a „Vasárnapi Újság" kiadó hivatalához (egyetem utcza 4. sz.) bérmentve utasitandó. Életképei a mai napokból JÓKAI MÓRTÓL. I. A szegedi vésznapok. Megnehezült az Isten keze fölöttünk. Egyik csapást még el sem sirattuk, már jön a másik. Mi lesz belőlünk, mi lesz a világból, ha ez sokáig igy tart? ítélet napját várjuk-e eljövendőnek? Hová forduljunk, ha Isten is ellenünk? Kinél keressünk oltalmat, kinél vigasztalást, ha már az égben sem találjuk azt? Uram! uram! El akarod-e vesziteni a te népedet!!! Ha keresztyének vagytok, ha erős lelkűek vagytok, hallgassatok ide, hallgassátok meg, mi történt Szeged városában, a legnagyobb rész napjaiban és tanuljatok belőle. A Tisza és a Körös és a Berettyó, és egyéb urat nem ismerő vizei a magyar alföldnek, túlhágtak partjaikon, elönték a szép kalászdús Kanadánt, berontottak a legnépesebb városokba, elnyelték a gazdagok kincseit s a szegények betevő falatját, házakat, templomokat ontottak halomra, gulyákat sepertek el, milliókat vesztegettek kárba, egész megyéket tettek sivataggá , tiz esztendő alatt ki nem heveri azt a romlást a fél ország, amit szenvedett miattuk. Víz alatt voltak már a leggazdagabb városok határi, s az alább fekvő helységek a megelőző gonosz hitböl tudhaták előre a veszedelmet, melly reájok is be fog következni; okvetlenül, elkerülhetlenül, mert már csak néhány napi járó földre, már a szomszéd városban jár, s nincs semmi gát, semmi menedék, ami azt feltartóztassa. Az ur elszabaditá az ostorozó angyalait, és senki sem elég erős, hogy azokkal megküzdhessen. Szeged város utczáin is hallatszott a jajveszékelés; siró anyák futottak egy térről a másikra, sápadt gyermekeiket ölelve karjaikon; csüggedt gazdák rakták holmiaikat szekérre, indulandók, maguk sem tudják hova? Tehetlen népcsoportok állongtak a templomok előtt, a piaczokon s ijeszték egymást rémséges hirekkel! A mezőkről futó gulyák nyargaltak a város kapuin be, miket a veszély érzetének állati ösztöne emberi hajlékok közé űzött s segítették növelni az égreható jajszót. Vajh ki ment meg minket ? E közrémületben egy egyszerű férfi jelent meg a kétségbeesett nép között s szólott hozzájuk az ő nyelvükön. — Szeged lakosai. Mit jajgattok itten ? Hát nincs-e Szeged városában ötvenezer ember, ötvenezer embernek százezer keze? Százezer kéz nem elég-e arra, hogy minket megmentsen? Isten a mi kedvünkért csudákat mai nap nem teszen, de ha mi teszünk azt, ő is majd megsegít. Mai nap a vizek nem állnak meg, mint a falak, miként Mózses idejében a veres tenger, de ha mi megállítjuk őket, bizony megállnak azok. Nagy a veszedelem, de ha összefogunk, egy szívvel, egy akarattal megfelelünk neki. Nosza lássunk hozzá, hajtsa ki minden ember szekerét, marháját, ki a város elé, minden kézbe odaülik most az ásó, kapa, nem szólnak meg érte sem urat, sem szegényt, ha dolgozni látják.— Rajta a munkára. Egy peret imádkozni, a többi dolgozni! Segits uram Isten! Mint a villámszikra , terjedt el a jó szó a hallgató nép között, kiki futott haza ásóért, kapáért. Százával, ezerével, utóbb tízezerével jöttek a viz ellen, urak és szegények, és uri leányok, s nem szégyellék a munkát, és nem untak bele. Jöttek a tisztviselők, tudósok, tanult emberek, kimérték, kiszabták a munkálatokat, jöttek a papok, lelkipásztorok, a tanítók, növendékeik élén, lobogó zászlóikkal, a czéhek, minden munkabíró tagjaikkal, a gazdagok szekereikkel, a szegények ásóikkal, kosaraikkal és elkezdtek ásni, faragni, tölteni, itt rőzsekötegeket kötöttek, amott fenyőszálakat faragtak, a lelkesült lakosok leszedték házaik tetőzetét, azokból adták a gerendákat a töltések czölöpeihez; nem volt semmi drága, semmi megpanaszolt, közrebocsátó mindenki vagyonát, erejét, lelkesülését; honn ezalatt nyitva volt minden tárház, éléskamra, pincze, sürgő gazdasszonyok sütöttek , főztek ott szorgalmas munkások számára; és folyt a munka éjjel és nappal, bámulatos erővel, kitartással. Éjjel és nappal hangzott a karóverő sulykok zuhogása, a szekerek csörömpölése, nem volt pihenő óra; ha egy csoport kifáradt, a másik ott várta; egy ásó, egy talyiga sem volt heverőben. És minden órában ott lehetett látni a csodatöltésen azt a magas férfit, aki oliy buzdítólag mondta ki az első felhívó szót, a mint segített mindenütt, a mint osztotta fel az erőket a legszükségesebb helyekre, a mint mutatta ki, hol mit kellene tenni, a mint legjobban volt. Sohasem tanultam azt, hanem hiszen épen itt nyilatkoznak az Úr csodatételei, hogy a midőn az idők teljessége első, az együgyűt, a tudatlant teszi bölcscsé, kiválasztottá. Mire a felvidékről rohanó árviz megjelent Szeged határán, már akkor az egy roppant töltést talált maga előtt, melly mindenütt elzárta előle a pusztítás útjait. Lám, hogy el lehet fordítani az ostort az öldöklő angyal kezéből! De ne ujjongassunk még. Még nincs vége a vésznek, hátha erőtlen lesz a gát, hátha egy helyen átszakítja azt az áradat, s vége az egész munkának? Rajta, még egy másik gátat építsünk! Ugyanollyan gyorsasággal, ugyanazon lelkesedéssel, kitartással , mint valami tündérhányás emelkedett ki a földből a második gát, és utána a harmadik , hogy ha elvész egy és kettő, még akkor is kész legyen az ellenállás.