Vasárnapi Ujság – 1855
1855-02-11 / 6. szám - Az akhtiári fogoly. Jókai Mór 41. oldal / Elbeszélések és életképek
A „Vasárnapi Újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű iven jelenik meg.— Előfizetési dij helyben : január—juniusi folyamra azaz : hat hónapra 1 ft. 30 kr. Házhoz küldve 2 ft. pp. Postán elküldve minden egyéb költség nélkül : január — juniusi folyamra azaz : hat hónapra 2 ft. pp. — Az előfizetési dij az alulirt kiadókhoz bérmentve utasitandó. — Ianderer és Heckenast, kiadók, egyetem-utcza 4. sz. a. Az akh tlári fogoly. Elbeszélés JÓKAI MÓRTÓL. (Vége.) Az ágyús kutya, a vén orosz rab, nem felelt semmit a kérdésre, csak sóhajtott, és azt a dupla aranyat szorongatta szivéhez, amit a tábornoktól kapott. Hiában kérdezték az orvosok : hol szenved, mi baja? nem felelt semmit. Töredezett szavaiból kivehették utóbb , hogy papot szeretne inkább, akinek meggyónjon. Hoztak egyet a számára. Annak nagy töredelmesen meggyónta, hogy midőn ama földalatti üregben halálos kínok között fetrengett a ragályos hullák között, azon bűnös gondolatra vetemedett, hogy bár ő is ollyan volna már mint azok. Ezen bűnét bocsássa meg neki Isten. Mint került oda, hogy maradt ott, miket szenvedett? azokról nem szólt semmit. Az a császár titka, azt nem kell senkinek tudni. Nevét sem mondta meg. Láthatják arczán azt a számot. Ez az ő neve. Tán a túlvilágon is ama nagy könyvben, hol a bűn és a bűnhődés jegyeztetik, ezen szám alatt van beírva. Már most csak annyit kért, hogy engedjék meghalni nyugodtan. A másik kettő, kit szinte élve hoztak ki az aknából, lengyel elitélt rab volt, kiknél az első lehellet, melly az életre visszatérés jelét adá, átok volt Oroszország ellen. Ezeknek hiában mondta az orvos, hogy gondoljanak életökre, hiában mondta a lelkész, hogy gondoljanak halálukra, nem törődtek sem élettel, sem halállal; csakhogy elmondhassák, ha végső lehelletükbe kerül is, miket szenvedett nemzetek, s azután miket szenvedtek ők? és végre hol van az orosznak legfájóbb oldala, ahol ennyi szenvedést vissza lehessen neki fizetni. Nem kellett nekik a nyugalom, nem az ápolás addig, míg le nem írták Szebasztopol erődeit, az orosz sereg állását, a lengyelek keserű boszúvágyát, s midőn az egyik indulatos beszéde közepett elhalt, lankadó suttogással mondá a másiknak: „folytasd tovább!" Ettől tudták meg a numeró 725 valódi nevét, élete sorsát. Mennyit szenvedett, hogy kínoztatott gyermeksége óta, míg vén, ősz ember lett belőle. És ennek a kiszenvedett rabnak most módjában áll ennyi szenvedésért irtózatos boszut állni ; megemlékezni haldokló anyja szavára, ki egy boszu kötelességet kötött szivére és teljesíteni azt—későn, de jókor. Ő tudja Szebasztopol minden gyöngéit, fundamentomából látta azt keletkezni, érti, kiszámíthatja minden erőd rendeltetését, fájós oldalát; az egész földalatti művezet úgy van a fejében, mint egy térképre rajzolva. Többet ér egy hadseregnél, ha felfedezi az ostromlók előtt mindazt, amit tán Szebasztopolban sem tudnak ollyan jól, miként ő. Miért nem cselekszi hát ? Minden kérdésre hallgat. A biztatásokra szemeit hunyja le. Midőn mondják neki, hogy a kik körüle állnak, azok az ő szabaditói, kik leveszik lánczait, s szabad, boldog embert tesznek belőle, kik azért jöttek, hogy boszut álljanak azon milliók kihullt kényeiért, kifolyott véreért, kiket egy elhízott kényúr vas szivének feláldozott; ollyankor csak fejét csóválja a fogoly és halkan susogja : — A czár igazságos, a czár szent! Társa, a lengyel, ágyáról felemelkedve dühödt szavakat beszél hozzá : — Nem emlékszel-e rá, hogy ragályos hullákat hordattak velünk a földalatti árkokba, s midőn magunkat is meglepett a borzasztó halálvész, ott hagytak félholtan a halottak között, s ránk fújták a vermet! A fogoly csak összetette kezeit mellén : — A czár akarata volt, a czár akarata szent. A franczia tisztek biztatták, hogy semmitől se féljen, itt biztosságban van közöttük, itt sem a kancsuka, sem a kozákdárda el nem éri, nincs mit tartania megrontóitól. Illyenkor a nyomorult fogoly összeborzadt, szemeit félve forditá félre, s karjait arczáig emelte, mintha el akarná rejteni magát, és rebegve szólt : — A czár mindenható. Ugy látszott rajta, hogy szeretne valamit szólni, de félt; abban a nagy, rettenetes iskolában nagyon megtanították félni. A czár erős boszuálló ur, a czár az Isten helyettese; kinek jutna eszébe panaszt emelni Isten ellen, azokért, mikkel Isten látogatta meg ? A czár akarta igy : — a féregnek nem szabad arra gondolni, hogy bosziít álljon az ő urán. Az elcsigázott ló ne panaszkodjék a hám ellen, mellyben megszakadt, a lánczos eb ne merje megugatni gazdáját. Egy szelid arczu hölgy lépett a haldokló fogoly ágyához, egyike azon derék nőknek, kik Frankhont elhagyák, hogy nemes önfeláldozással ápolják a tábor betegeit; őrangyalai a hadseregnek. Edelnő vigasztaló biztatással szólt a fogolyhoz, s kínálta enyhítő gyógyszerekkel. A fogoly áhítattal csókolá meg az ápoló kezét, melly homlokán végig simult, s kérte, hogy imádkozzék Istenhez érette,