Vasárnapi Ujság – 1855
1855-03-25 / 12. szám - Ifjabb Ritka Péter uram életéből. Pálfy Albert 89. oldal / Elbeszélések és életképek
A „Vasárnapi Újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű íven jelenik meg.— Előfizetési dij márczius— juniusig azaz : 4 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai uton 1 ft. 20 kr. pp. A „Politikai újdonságokkal" együtt márczius—juniusig azaz: 4 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai uton csak 2 ft. pp. — Az előfizetési dij a „Vasárnapi Újság" kiadó-hivatalához (egyetem utcza 4. sz.) bérmentve utasitandó. Ifjabb Ritka Péter uram életéből. (Beszély.) Irta PÁLFFY ALBERT. IX. (Folytatás.) Azonban a lányoknak könnyű álmok volt, mint a galamboknak . . . szemeik felnyíltak, könyökükkel meglökék egymást, s aztán csakugyan meggyőződvén arról, mit fél álmokban gyanítottak, tudniillik, hogy az ágy alatt valami nehéz test megmozdult, hirtelen félreverték a harangot . . . — Édes atyám, édes atyám, édes atyám . . . Az öreg, ki talán valóban el is aludt, rémülten ugrott ki ágyából.. . — Az Istennek örökkévaló irgalmáért, mi lelt megint benneteket . . . — Jaj nekünk mindnyájunknak, édes atyám, itt az ágy alatt valami mozog . . . — Oh Istenem, csak gyertyánk volna. Ezt már félig sirva mondták. — Már az igaz — szólt eretetett nevetéssel az öreg — bátor lelkű lányokat adott nekem az Isten , milly rémitö ítéletet kiáltanak, a miatt, hogy az ágy alatt valami megmozdult .... Nem láttátok, hogy a kutya az este oda feküdt ? — A kutya? édesapám , hogy jött az idő? nem tette azt máskor soha , nappal se volt szabad bejönnie, hogy itt szaglálózzék, most meg már éjszakára akar itt maradni ? — Kergesd ki, édesatyám, kérlek szépen. — Forgós ropogós ! ! mégsem alusztok ? — most hagyta el az öreget először türelme e mai napon. —Ki mondta azt, hogy a Bodri kutya van idebenn? Az ott az ágy alatt, egy más kutya, vadász kutya, uri kutya, az alatt jött a házhoz, míg odasétáltatok nénétekhez. E szavakra a félelem elszállt a lányok melléről, de azzal egyszersmind az álom is szemeikről, s jött helyébe a legélénkebb kíváncsiság : az már egy kis családi esemény volt, ha uj kutya jött a házhoz. — Aztán te nem is mondtad az este, édes atyám. — Millyen kutya ez, édes atyám? — Már mondtam, hogy meglátjátok holnap. — Kicsiny? Nagy? Fehér, fekete, tarka? Agár, kopó, vizsla ? — Hogy hívják? Szellő, Cziczka, Villám, Rabló? — Denique nem hagynak aludni! — szitkolódzott ismét az öreg, s újra megfordulván, erőset rúgott az ágy deszkájára. — Három hétig betege leszek orosz éjszakámnak! Ez végre használni látszott. E percztől fogva megint egy jó darabig fenhangon ejtett szót nem lehete hallani. Megint csak susogni kezdtek, halkan és vigyázva, s egymást minden harmadik szó után csendességre intve, ha nevetni valójuk akadt, fejőket a paplan alá dugták. Fő beszéd tárgya az uj kutya volt: az egyik lány még kezét is lenyujtá, s ujjaival fittyeket hányva ingerkedni szeretett volna . . . Jj — Kutya . . . ne . . . kutya ne . . . alszol kiskutyám? — Ugyan kérlek — inté a másik — ne költsd fel a szegény párát. Ha alszik, legalább nem gondol rá, hogy nem kapott vacsorát ... Hogy is történhetett, hogy édesatyánk egy szót se szólott róla? Inkább azt mutatta volna meg, mint az uj pénzt, mert az csak ollyan volt, mint a többi. (Ha a kutyát mutatta volna, akkor a kutya lett volna ollyan, mint a többi.) — Oh jaj, mi jut most eszembe! Hát ha ez az éhes kutya megette a mérgezett avas szalonnát, s reggelre csak dögölve kapjuk. — Ha valóságos úri kutya, akkor nem eszi meg az avast, különben olly nagy bozontos állatnak az a kevés meg nem árt — Honnan tudod, hogy nagy . . . ? — A padlat recsegéséről ismertem meg, hogy az valami nehéz test. Az öreg köhöcsölni kezdett, mi annyit akart jelenteni : hallom, hogy még most sem alusztok. — Teringettél! — gondolá magában az ifjú — ha valóságos kutya volnék, szerencsém e háznál már meg volna alapítva. E perczben az ifjú agyát egy gondolat szállta meg. — Hah! — tünődék magában. — Mi lenne belőle, ha megpróbálnám, s használatba venném az öreg furfangos gondolatát? Előbb ugyan megcsóválta néhányszor fejét, de később elhatározta magát. — Utoljára is mért kétkedném megtenni, ha egyéb mód úgy sincs szabadulásomra ? Ha már mint kutya vagyok a háznál bemutatva, illik, hogy úgy viseljem magamat, mint kutyához illik, ki nevének meg akar felelni. Megkaparom körmeimmel a padlatot, aztán kimászok, tájékozom magamat a sötétben, s nekirúgtatok az ajtónak. És úgy is tőn : zörgött egy kicsit, s aztán négykézláb kitört börtönéből. — Hallottad? — szólt azonnal az egyik leány. — Hallottam — felelt lélekzetét is visszatartva a másik— a kutya kimászott. — Nézd csak, ott van az asztal mellett . . .