Vasárnapi Ujság – 1896
1896-12-13 / 50. szám - Petőfi táborozása és halála 831. oldal / Történelem; régészet é rokontárgyúak
50. SZÁM. 189H. 43. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. nagyot sohajtott, — aztán megint csak azt mondta: — Hej, ha az a pénz a mienk lehetne! Az ilyen paraszt úgy is csak elissza, eldorbézolja. Az ember meg sem mocczant, csak úgy kérdezte : — Mire gondolsz ? — Arra, hogy ha akarnád, a mienk lenne. A kocsmáros felállt, fel-alá járt a szobában, aztán megint leült, állát az öklébe temette, fogával a körmeit rágta, úgy bámult bele a gyertyába. Azután megszólalt: — Hát aztán. Észre veszi reggel. Rajtam fogja keresni. — Hát úgy csináld, hogy ne ébredjen fel többé. Az ember megrázkódott, mintha valami rosszat ivott volna, de nem mert a felesége szemébe nézni. Az pedig egyre reá nézett. — Jaj, sose felejtem el, hogy nézett reá folyton azokkal a tüzes szemeivel, — mondá a kis leány és elkezdett sírni ismét. — Folytasd kis leányom, folytasd, mi történt aztán ? Azután összebújtak, csendesebb hangon susogtak, csak úgy közbe-közbe vehettem ki egyik-másik szavát az asszonynak, össze-vissza beszólt mindenfélét. «Gondolj a licitáczióra» ... «Kidobnak bennünket» . . . «Most sincs a lányodnak egy tisztességes ruhája» . . . Az asszony folyton sugdosott, az ember hallgatott, de olyan vad szemeket vetett jobbra-balra, hogy engem kivert a halálos verejték. Egyszerre csak nagyot koppant valami, a mire mind a ketten ijedve kapták föl a fejeket. Én láttam, hogy egy pohár esett le az asztalról s oda gurult az ágyunkhoz. A korcsmáros verte le véletlenül a könyökével. — Vigyázz te, — szólt rá az asszony — s a mikor oda jött s a poharat fölemelte, újra fölénk hajolt. Jaj, azt hittem, mindjárt meghalok. A világért meg nem mozdultam volna, — halálos félelmemben úgy megmeredtem, mint egy darab fa. Az asszony visszatette a poharat az asztalra, akkor az úr is fölállott s a sarokból egy baltát vett a kezébe s azt mondta a feleségének : — Gyere te is velem, — fogd a gyertyát, — nem merek egyedül menni. Mikor az ágy mellé értek, megállt az ember s azt kérdezte: — Hát ezzel mit csináljunk ? Majd elsikoltottam magamat, — de úgy összeszorult a torkom, hogy hang nem jött ki belőle. — Becsavarod egy kendőbe, — mondta az asszony — és bedobod a Vágba a lék alá az apja után. Mire a jég fölolvad, hol lesznek azok már . . . Soha sem fogja megtudni senki. Siessünk. Azzal kimentek az ajtón. Még egy kis ideig úgy feküdtem mozdulatlanul, azután kiugrottam az ágyból s úgy ahogy voltam, futottam ki az ajtón, — láttam, hogy az istálló ablaka világos, — kiszaladtam az útra s futottam, futottam, azt sem tudom hova, merre, •— hátra sem mertem nézni, mindig azt hittem, hogy fut utánam az a fekete szemű asszony. Jaj Istenem, Istenem, azóta bizonyosan meg is ölték már. — Ne sírj kislány, hátha megmenekült az apád. Mindjárt oda érünk. Szólítsd a lovakat! Az ostor suhogott, a szán szintúgy röpült, csupa pára volt a két ló, mire a révhez értünk, ott levettük a csengettyűt a lovakról s úgy hajtattunk a csárda mellé nesz nélkül, csendesen. A Vágmenti csárdára olyan nyájasan világított a hold, a ház fehér fala, havas fedele s a csárda világos ablaka olyan barátságosan intettek felénk, hogy szinte meglepetten kérdeztem: — Ez az a csárda, kislányom ? — Ez az. — felelte határozottan. Tisztán látszottak a Vág befagyott jegén a halászok által vágott lékek s minden olyan csendes volt, olyan nyugodt. A csendőrök benéztek a világos ablakon, de semmit sem láthattak, mert az ablakot függöny takarta. Bementünk hát az udvarba s az ajtóra kerültünk. Én már akkor azt hittem, hogy az egész történet egy megijedt gyermek hagymázas álma, amidőn a csendőrök benyitottak az ajtón. Mi a kislánnyal nyomon követtük őket. Az egy szál gyertyával megvilágított szoba közepén az asztalnál ült a házaspár, előttük az asztalon sok pénz, bankók és ezüst forintosok. Amint beléptünk, a házaspár, mintha megriadt volna. A gazda két kezét a pénz fölé emelve, meredt szemekkel nézett reánk. — Ki az ? mi kell ? — kiáltá. — A törvény nevében adja meg magát. — Miért ? . .. mit keresnek rajtam? — Hol vette azt a pénzt? — kérdezte az egyik csendőr kis gondolkodás után. — Hol vettem volna, ez a keresményünk. Csak szabad tán a saját pénzemet olvasnom? Ez ugyan furcsa, hogy így rárontanak az emberre. — Maga azzal van vádolva, hogy egy embert megölt és kirabolt. Mi vizsgálatot tartani jöttünk. — Hát csak tessék, — szólott nyugodtan felállva a kocsmáros, — vizsgáljanak meg mindent, szeretném tudni, ki volt az a bolond, aki engem vádolt ? — Ez a kis leány, itt ni, — felelte a csendőr, a kis leányt előre tolva. Mikor a reszkető kis leány a gyertya világába ért, egy pillanatra megdermedtek mind a ketten, — azután nagyot sikoltva ugrott fel az asszony, az ágyhoz szaladt s lekapta róla a takarót. Az ágy üres volt. — Ez, — ez — él, — dadogá a lányra meredve — hiszen akkor ... Szédelegve fordult meg s a hajához kapva szaladt az ajtó felé. Ott a csendőrök tartották vissza, — kitépte magát a kezökből s fölemelt ököllel őrjöngő hangon ordítva rohant az urára: — Verjen meg az Isten, te ember, hiszen a saját lányodat dobtad a vízbe. Öklével az ura felé sújtott, de csak a levegőt érte, arczra bukott s élettelenül terült el a földön. A kocsmáros csak nézett egy ideig merően a remegő kislányra, azután lerogyott a székre, arczát a tenyereibe rejtve, reáborult az asztalra s elkezdett zokogni keservesen. A sok pénz csörömpölve hullott le az asztalról. 831 PETŐFI TÁBOROZÁSA ÉS HALÁLA. Nagyon megragadta figyelmemet a «Vasárnapi Újság» legutóbbi számaiban az a czikksorozat, mely Ferenczi Zoltánnak Petőfiről írt munkája nyomán a nagy költő erdélyi táborozását és halála körülményeit beszélte el. Növekvő érdeklődéssel olvastam azt annyival inkább, mivel ama nagyérdekű események hiteles adatai birtokomban is megvannak. Ugyanis pár évvel ezelőtt ma is életben levő édesatyám, Veress János, volt honvéd főhadnagy, kérelmemre megírta nekem emlékül 1848/49-iki honvédségi élményeit. Emlékiratában, mint Bem táborában működött irodatiszt, s az erdélyi ütközetekben résztvett tag, több helyen megemlékezik Petőfiről s annak haláláról. Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha apám kéziratából a Petőfire vonatkozókat a következőkben a «Vasárnapi Újságának, mely Petőfiről már az ötvenes évek óta oly sok becses adatot közlött, ezennel fölajánlom. Irja édesapám, hogy az 1848 január 22-ik napi eseményeihez tartozik Petőfi Sándornak Szelindekre a hadsereghez érkezte, hol a tábornok azonnal beosztotta századosi ranggal a vezérkarhoz. Petőfi még azon este szerenádot rendezett a tábornoknak a «Búsúl a lengyel» ismert dal eléneklésével, mit a tábornok igen szívesen fogadott. Ennek befejezése után maga Petőfi részesült hasonló megtiszteltetésben, mi az elvesztett szebeni csata után némi felpezsdülést adott a legénység hangulatának. A tábornok lakása Vízaknán Tímár József jómódú polgárnál volt, ugyanide helyeztetett az iroda is. Én, Petőfi és Debreczeni Kiss Sándor egy magyar sótisztnél a városnak Szeben felőli szélén szállásoltunk. Napi teendőinket az irodában végezve, az estéket rendesen szállásunkon töltöttük. A szóvivő ilyenkor mindig Petőfi volt. Ő, mint természetileg különben is vérmes ember, egyebek közt kíméletlenül ecsetelte a már ekkor Debreczenben székelt magyar kormány tetteit, és a meghasonlást, mely közte és a hadügyminiszter, Mészáros Lázár között a nyakkendő nem viselés miatt történt. Elmondotta, hogy e meghasonlás miatt jött Erdélybe Bem tábornokhoz, kinek táborában «még becsülettel lehet szolgálni». Elbeszélte családi ügyeit és különösen, hogy nejét, Szendrei Júliát, Szalontán Arany János költő barátjánál hagyta. Mutatta nejének arczképét, sőt felolvasta az ettől kapott leveleket is. Szerette a 2 forintos ezüst tallérokat, és nagyon lekötelezte, ha valaki neki beváltás végett ilyen tallért adott. Mindig tréfáltunk vele, hogy tüntetésből gyűjti a tallérokat mire ő megjegyezte: «feleségem nagyon szereti a tallért, neki akarok meglepetést szerezni». Élénken emlékszem, hogy 1849 február 4-én vasárnap reggel öltözködés közben ezen szavakkal lepett meg: «Azt álmodtam az éjjel, hogy a tábornok csákójáról a fehér toll leesett. Meglássátok fiúk, ma csatánk lesz, de megvernek bennünket». Én, ki épen az ablakon néztem ki és láttam a Szeben felőli hegymagaslaton a császáriak harczra készülődő mozdulatait, figyelmeztetém társaimat, hogy a császáriak a hegyen már mozgolódnak. Ezt látva, gyorsan felöltözködtünk és a főhadiszállásra siettünk, honnét már a tábornok a csatatérre kivonult és csakhamar az ágyútüzelést is megkezdette a középpontból. A középhadat maga a tábornok Czecz közreműködésével, a jobb szárnyat gr. Bethlen Gergely, a balszárnyat pedig Szirmay vezették. Részt vett a tábornok mellett e csatában Petőfi Sándor is. Némely írók tudni vélik, hogy a csata hevében Petőfi az ágyúknak egy részét a felsánczolt helyekből kimozdíttatta és hogy ez idézte elő a veszedelmet. A dolog tudomásom szerint úgy áll, hogy délfelé a császáriak visszavonulást színlelve, hátrálni kezdettek, mit a tábornok észrevévén, kedvező positiójából előre nyomult. A császáriak akkor látván az összes csekély magyar haderőt, rendezték a gránátosok által végrehajtott rohamot, mely a katasztrófát előidézte. Petőfi álma a tábornok csákója tollának lehullásával beteljesedett.