Vasárnapi Ujság – 1921

1921-12-25 / 24. szám - A mesék fonákja. Elbeszélés. Irta Szilágyi Dezső 286. oldal / Regények, elbeszélések

286 nem találkozhatunk. Én ez alatt az idő alatt, melyet Klárikával töltöttem, oly boldog vol­­tam, hogy ennek puszta emléke egész életemet boldoggá fogja tenni. És ebből nincs kiábrán­­dulás. Nem tudom, hogy a kis tündér élete hogy fog fordulni, de az bizonyos, hogy soha elfeledni nem fog és azzal az ideális rajongással gondol reám, a­mel­lyel most körülvesz. Most odatoppant Zimmerman és katonásan szalutált, a­mi annyit jelentett, hogy minden készen van az útra. Barna megölelte, meg­­csókolta Arankámat, fiacskánkat, engem, aztán egy ugrással fönn termett a gépen. Aztán le­­vette kalapját, búcsút intett a néptömegnek és harsány hangon így kiáltott : — Isten veletek, jó sztregovaiak! Most pedig indíts Cim és repülj, a­hogy csak tudsz, hogy a fö­d egy formátlan feketeséggé olvadjon össze alattunk. Előre! A motor berregni és kattogni, a gép gurulni kezdett. Egyszerre csak egy nagy szökkenéssel fönn termett a magasban és beleröpült a vég­­telenségbe . . . Nagy szomorúsággal néztem utána, de szinte röstellem bevallani, hogy bi­­zonyos megelégedettség fogta el a szivemet . . . és ennek nyomán hálát adtam a jó Istennek, hogy engem közönséges földi halandónak, tud­atembernek teremtett, a kinek létezését a Balsors észre sem veszi ... és a mint a távol­­ban még látszó fekete pontra meredtem, az a kegyetlen érzésem támadt, hogy ott egy szeren­­csétlen ember viszi összetört szivét egyenesen az Isten trónja elé, hogy ott panaszt tegyen szétdúlt életéért . . . És ekkor két puha kar fonódott a nyakam köré, az én édes asszonykám hozzám simult és lassú léptekkel megindultunk a mi kedves fész­­künk felé. Csonka Magyarország — nem ország, Egész Magyarország — mennyország. VASÁRNAPI ÚJSÁG, 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam. A MESÉK FONÁKJA. Elbeszélés. — írta Szilágyi Dezső. Scheherezáde akkor már valahol az oda=­liszkok között hevert, a­kik az ezerkettedik napon immár úgy csinosítgatták, hogy a ki­­rálynak egy életre szóló felesége lesz. Atyja a nagyvezír a királytól kapott díszöltözeté­­ben szolgái s tükrei előtt tetszelgett. A király maga volt szobájában, az ezer- egyéjszakás mesei fészekben. Álomban réve­­dezett még mindig, a mint ott ült az otto­­mán szélén s a színes emlékeket virraszt­­gatta. Úgy látott mindent, a mint ezer­ egy éjszakán keresztül zsongott el előtte: ő végig heveredett a díványon, a rabszolgá­­lók az antik perzsaművű bronzfüstölőben meggyújtották az ámbrát, a zöldszemű, füst=­pillájú tűz felsunyított a lánczon csüggő mér­cses piros világára, mint valami titokra só­­várgó, pajkos, rezes arczu­zsin. A mécses lángja pedig pirinkó bajadérképen tánczot járt s lebegését a király szakáll = foglalatos arcza tükrözte vissza. Meg Scheherezáde két fényességes szeme, a két varázs ablak, a hon­­nan paradicsomi káprázatok és meseszivár­­ványok tündököltek. Nagy, selymes, fekete szakálla volt a ki­­rálynak, — ilyen szálak lehetnek a halál foga­­tát vonó fekete szemesszárnyú kék istrángjai — három-három bársony=lep= szálat kivá­­logatott belőle a színesnyelvű asszony, öve fölött függő drágakő= hímes tarsolykájából megfúrt igazgyöngyöket szedegetett elő a­míg beszélt , felfűzte őket az ura szakállába. Úgy ragyogtak ott azok, mint egy-egy könnycsepp. Más éjszakán meg korall-klárisokat­ tűzött a fekete szálak közé, simogató kéjes babrálás­­sal. Olyanok voltak azok, mint egy-egy vér= csepp. A pihenőre búcsúzásnál azután kiol­­dotta a tündércsomóra kötött szálakat, a gyöngyök és klárisok a földre hullottak és elbújtak a bolyhos szőnyegpihék között... Könnyek és vércseppek peregtek a mesék­­ből is. Az ezeregyedik éjszakán azután, valamit, a gyöngynél is ragyogóbbat látott meg az asszony a király szakállában. Egy ősz szál­lat. Az első­t. Szemében meg egy őszinte em­­beri könnyet. Az elsőt. Nem szólt róla az urának. De akkor szánta rá magát a kegye­­lemkérésre. S ha ezeregyéjszaka megidézett tündérvilága nem lett volna elég buzgó szop szólója : ott volt a beszédesebb eleven való­­ság : a három pöttöm emberke, a kik mind egy-egy nagyon káprázatos mese után fogan­­tak s a kiknek apró ártatlan szemeiből már nem az apjuk haragvó lelke ragyog vissza. — Tied az élet! Ti vagytok az életem! — szólt az elragadtatott király s szolgáinak kiadta a parancsot: hirdessék ki a népnek, hogy ne féljenek többé az ország ártatlan szüzei, mert megengesztelődött az uralkodó rettentő haragja. Scheherezáde, a szerelmes, tiszta asszony, a hármas anya s az egyetlen feleség megváltotta őket. És azt mondják a krónikások, hogy azon a napon abban az országban nem volt ár­­nyéka a napnak. Ám jött az este s a szultán ott ült még mindig a vánkos­ kereveten s végig zsongtak benne az agyában szivárvány=szineket ontó= bontó mesék. Neszeket, szellemek járását érezte szobájában. Ha megemelte volna egy láda fedelét, ha fölhajtotta volna valamelyik szőnyeg sarkát, ha meglibbentett volna egy függöny-szárnyat, ha szétfútta volna a szoba­ füstölő felhőjét, bizonyára egy-egy mesebeli alakot talált volna ott elbújva. S ha kinyújtja karját, bizonyára finom asszony=bőr bársonyos érintése kisértette volna meg, ujjai hegyét. Ám ő csak ült megkövülten s megmoc­=­czanni sem akart, mert félt, hogy a mit lát, érez és él, az egyszerre szerte foszlana akkor s ő belőle nem maradna más, mint egy köntö­­sétől megfosztott, mezítelenül didergő koldus. Az alkonyodás szürke fátylat aggatott az ablaküvegekre s egyre több, egyre sűrűbb szálakat sző­tt beléjük. A müezzin odakünn az esti szúrákat énekelte, ám a királynak nem járt vele most az áhítata. Odakünn az ajtós szőnyegek előtt éber szolgák lesték tapc­solását vagy csengetését. De a királynak se szomja, se éhe nem volt más, csak még egy­­szer megélni,, vagy folytatni, a­mi elmúlt. Térdére könyökölt s ujjai úgy meredtek elő szakállából, mint babonás intőjel a boszor­­kányi éjszakából. Sápadt volt, nagyon sápadt, mert az illatos füstölő­­ fákból drágalátos gyanta sustorgott a bronz­ edény szélére s zöld lángokba csillantak át s azok kisérte­­ties szemfén­nyel bámultak a szultán elrévedt arczába. Láthatatlan lehelet hajtotta a füs­­töt az ablakrések felé s ott könnyű fátyolt terített a szobára. Füstbaldachin alatt ült a király, mint valami jövendőt mondó szertar­­táson. A mesékre emlékezés misztériuma volt ez. Scheherezáde ezeregyéjszakányi meg, az okos asszony, a­ki hosszú meseszálon men­­tette meg életét, talán előre tudta, hogy a mesék befejezte után a királ­lyal ez törté­­nik. A lelke visszakéredzkedett hozzá. Szó nélkül ott hagyta az odaliszkokat s tán maga is akkor döbbent meg cselekedetén, mikor már ott állt ura szőnyeg­ ajtajában. A szolgák meghajoltak, úgy hogy fejük a belépő asszony térdén a ruhát érintette. Odan belül megállt az ajtóban, túl még a szőnyeget fogta. Remegő keze hát Futó mosolygás villant át a király arczán, de lelke annyira forrott, lázas volt, hogy meg sem lepődött, meg sem kérdezte , miért ment hozzá izenés nélkül. Csak akkor remegett végig testén,lelkén a meglepetés, mikor Scheherezade oda hevere­­dett a lábaihoz, megfogta jobb kezét, fejét odahajtotta az ölébe s néha­­ néha világító szemmel nézett föl rá s nem a rabnő hódo­­lata, hanem a törleszkedő szerelmes nő dob­rombolása vitte fülébe : „édes, édes uram !" Elkábult, elszédült a hatalmas úr, elnehe­­zedett a mámor a lelkén. Úgy érezte, hogy az elmúlt ezeregyéjszaka minden káprázata, szelleme ebben az egy tündéralakban besu=­hant a szobájába, a lelkébe. Felállt s olyan mélyre hajolt, hogy szerel­­mes dereka megroppant bele, úgy ölelte fel magához s a lélegzést majd kifojtotta belőle csókjaival. Scheherezáde meg lehunyta a sze­­mét, az ajka felhasadt félig, mint nagyon szerelmes nőké az extázis pillanataiban s két forró lélekzet ostromolta azokat az előcsillanó gyöngyszemű fogakat. Mese volt ez is, min­­den érzékkel érzett, megélt mese. Hosszú fekete haja kibomlott, a mint a király végig fektette az ottománon. Hullámzott a keble, finoman, idegesen rezgett behúnyt szeme, mosolygott az ajka. S most a király ült az asszony lábainál párnákból hevenyészett om­­lós zsámolyon, úgy simogatta a padlóra su­­hant hajat, a­mely úgy terült szét, mint va­­lami misztikus, fekete páva farka. Kezével czirógatta bele a kérést : — Mesélj, mesélj még, én édes asszonyom! Scheherezáde teste idegszálnyi,finoman vé­­gig remegett, pillanatnyi hidegség futott át bőre alatt, lassan, révetegen kinyitotta szemét s állhatatosan a mennyezet össze-vissza­fonott arabeszk czifráira nézett, mintha onnan ol­­vasta volna ki, a­mit mondott. De rettenetes dolgok lehettek oda felírva, akárhonnan olvasta őket. A mesék bűvös- bájos tündérvilága helyett a köznapi élet rút valóságai elevenedtek meg. Káprázatos ragyogás helyett lélekvakító sötétség, pom­­pás paloták helyett koldusvityillók, drága, hímes öltözetű urak, úrasszonyok helyett szennyes szegények, varázslatos csudák he­­lyett nyomorult emberi bűnök. Oh ezek nem mesék voltak, hanem valami sivár emlékezős tehetség rettenetes szürke - fekete kalendá­­riuma. Mindegyik nyugtalanító végződésű tör­­ténet egyet-egyet törölt ki a régiek közül, a mesék közül. Finom, tündérpálczával megvont szájíve körül keserű vonás rángott — a királynak ez még nem volt ismerőse — s az volt a legborzasztóbb, hogy a mint a szemébe né­­zett, meglátta, meg­­ kellett látnia azokban, hogy hová néznek. És követnie kellett a látó­noki melegtől kénköves, rontó női szemek tekintetét az emberek poklába. Egyszerre rimánkodó, befelé a torokra folyt könnyektől lett reszketős Scheherezáde hangja : — Látod uram, hát tehetett-e másként ? A sahnak katonái háborút viseltek s közöt­­tük harczolt az ő eltartója, Ibrahim is. Ron­­gyos hálót foltozó nyomorult ember volt, de kardot kellett kötnie az oldalára s menni meghalni parancsszóra. És tudod nagy uram, hogy akkor már, a nyomorúság tetőfokán, sírva panaszkodott az asszony Baba Csicsek=­nek, a salavári szabónak — ez pedig egy pú=­pos, gennyes szemű és folyós­­ fülü emberi szörnyeteg volt — és aznap a szabó nem imádkozott Allahhoz, hanem egy cserepes bőrű nyílpuskával elbújt a kert alján a szét­ szaggatott gyepű maradványai közé, mert az ebédet, mikor még volt mit enni, azzal főzte a szegény asszony és a gennyes szemű szabó délig állt ott kegyetlen lesben, a­míg le tudott lőni két rongyos verébű madárkát s aznap azt sütötte meg az asszony az éhező gyermekek. Egan Imre volt főispán, a­kit a Nyugat magyar­országi harczok alkalmával az osztrákok elhur­czoltak s csak most bocsátottak szabadon.

Next