Világ, 1911. szeptember (2. évfolyam, 207-232. szám)

1911-09-01 / 207. szám

I Előfizetési árak Szerkesztőség ^ HP W* ^PSfP VL Tdefonf£3oCa * Egy hóra „ 2, 40, M­g| ß jH|§k’ «F ^ Kiadóhivatal e*8A‘s»f“ m,# § W ' a# mai 'y Vl4 — gi|g ■§! 'j ^JmW Megjelenik Hirdetések milliméter szá­­vfagwaL JSIhL hétfő kivételével minden mitással, díjszabás szerint, ffm­HwiaiaMmMiy Swüa® HSHEffire nap, ünnep után is. II. évfolyam Budapest, 1911 PÉNTEK szeptember 1. 207. szám naptár 1715. szeptember 1. ^aSifms ££ fi napkirály utolsó *ember me$­na. ix. a. nirets n&pKir* napja CNJ cn cm­irály kialudt, a meg­testesült állam csa­­laerottyant. Az udvar, a kihízlalt udvaroncok talán elképpedének azon, hogy ily dicső földi po­tentát egyáltalában meghalhatott, a nép azon­ban örült, titokban dörzsölte a kezét ss .meg­­­könnyebbült Az udvar kulisszái mögött azon­ban vala nagy lapítás és szorongás, mert váj­jon fognak-e kelleni a kegyencek az utódnak is, vagy pedig uj kegyencek napj­a virrad fölé? A vén despota hatvanegy évig sárt a trónon. Despota volt, megtett mindent, mert megte­hetett, de uralméinak következménye az ország és nép rettenetes elszegényedése volt. Fran­ciaország némely vidékén a nép barlangokban­ lakott s gyökerekkel táplálkozott. A nép utolsó fillérét kisarcolta, hogy szeretőinek fényes pa­lotákat emelhessen s elhalmozhassa gyémán­tokkal. A rettenetes adók azért nyomták a nép vállait, hogy kegyencei­ zsebelhessenek az állampénztárból. Országát örökös háború­ban tartotta Európával, mert Állandó fényben akarta ragyoghatni a saját királyi glóriáját. Napkirály lévén, fényre volt szüksége. Szív­telen, komisz öreg ember volt, mert tudta, hogy népe zabkenyérhez is ritkán jut, de nem bánta. Mit a nép! Az a fő, hogy a szépség­­tapaszos és púderes szeretők milliókat paza­rolhassanak el. «Nagy monarcha!» «Napkirály», mondák az eddigi historikusok. No, majd az eljövendő történetbúvárok másképpen fognak írni erről a lelketlen, vén rovéról az emberi­ség szörnyéről. Az volt az egyetlen becsüle­tes cselekedete, hogy végre-valahára meghalt, miután alaposan előkészítette a nagy forra­dalmat. A nádas tündére írta: Sadoveanu Mihály — Románból — Egy este a ven Costescu ifjúsága élemé­­nyeiről mesélt. ^ — Szívül apó rozoga malma — kezdte — még ma is ott iá®­ a popricanii nagy nádasi part­­­ján. Öreg épület, falai megrokkanva hajolnak a sötét víztükör fölé. A hat kerék lassan, re­csegve fordul, hogyha a gyors áramú víz a lapátokba kapaszkodik és a hullámok egy­hangú zúgásától meginganak­ a mohos falak. Ilyen a malom ma és ilyen volt akkor is, réges-régen, amikor azon a vidéken kóbo­roltam. Holdvilágos éjszaka volt, olyan, mint a mesevilág éjszakái, amilyennek csak fiatal ko­runkban látjuk, érezzük a holdvilágos éj­szakát. Júliusban történt. Vadászfegyveremet ka­romra vetve, egyedül mentem a tó felé. A nád fölött egy csoport vadkacsa húzott el és fel­keltette figyelmemet. Gyors repüléssel tűntek el a tiszta, napfényes levegőben, míg végre csak apró, fekete pontoknak látszottak a nyu­gati égbolt vörös alján. A magas töltésen, a viz partján haladtam. Utam a buja legelőn keresztül vitt a malom felé. A malomárokban zöldesen csillant meg a zugó vizád, a fekete épület körül hullámzott, forrt, habzott a viz. A körülkerített udvaron egy szekér mellett álmosan kérődzött két ökör. Az öreg molnár, — Szávul dédunokája, — fogai között égő pipával jött le a malom ga­ratja­­mellől. Bent a liszttel telt levegőben a Kossuthék szózata Budapest, augusztus 31.' *** A mi elvünk az ellenvélemények és ellenfelek bírálatánál az a tétel, mely a sza­badkőművesek alapszabályaiban az első helyet foglalja el, tisztelünk minden igaz meggyőződést. És ha a Kossuth-párt mai határozata, melyet a nemzethez intézett szózat alakjában tettek közzé, valóban igaz meggyőződése a párt tagjainak, ha a határozatot nem azon mellékgondolat­tal hozták, hogy a Justh-párt mostan folyó akciójának gáncsot vessenek, csak azért, mert tartanak attól, hogy valamely, talán mégis beállható kompromisszum esetén ők kiesnének a hatalomban való részesedésből, s ha igaz meggyőződés a szülője mai állásfoglalásuknak, akkor tisztelettel fogadjuk azt és tisztelettel je­lentjük ki, hogy tehát ellenfelek vagyunk, hogy szemben állunk egymással. A Kossuth-párt mai határozata egyet egész világosan magában foglal: tudni­illik azt, hogy a párt nem hive az általános, egyenlő és tit­kos választójognak. Hive ugyan valamely választójogi reformnak, de nem hive annak a radikálisnak, mely a mi zászlónkra van felírva. Már akkor, mikor Kossuth Ferenc a czeglédi küldöttség előtt megtette azt a legalább negativ szem­pontból félre nem érthető nyilatkozatát, elismertük, hogy egy érdeme minden­esetre van : tisztázta önmagára nézve a tviziár dörgésének és a kerekek recsergésének za­jában hallgatag emberek álldogáltak.­­ — Jó szerencsét, Simon apó!­ — Hasonló jót, uram. Mi újság a nagyvi­lágban? Jó lisztet őrölnek? — ez volt az öreg rendes szólásmódja. — Jót, Simon apó, jót! — Hál’ Istennek, uram, — válaszolt az öreg. — Hogy vannak máskülönben? Bizo­nyára a vadkacsák vonzották mifelénk. — Eltalálta, öreg apó, azok vonzanak­ a nádashoz. Az éjszakát a nádasban, lesbe sze­­­retné rá tölteni, talán lesz egy kis szerencsém. — Kérem, uram, ahogy parancsolja, íme, itt van Zamfira, ő majd kalauzolja. Éppen akkor lépett ki a malomból a mol­nár unokája. Tizenhatéves, sajátságos leány volt, középmagas, karcsú, de erőteljes ter­metű. Arcbőrét lesütötték a napsugarak, szép, nagy szürke szemeit nyugtalanul forgatta. Arc­vonásai nem voltak szabályosak, de sűrű szem­öldökei alól kivillanó gyönyörű szemei von­zóan széppé tették. Az öreg szavait hallva, megállott és sze­meivel pislogva, mondotta: — Nem akarom vezetni. — Miért? — kérdeztem meglepetve, mi­közben az öreg molnár mosolygott. — Mert nem akarom! — válaszolta Zam­­fira és oldalról végignézett. — Jó, — válaszolta az öreg, — ha nem akarod, úgy nem megy. A leány lopva mágegyszer végignézett fé­lig leeresztett szempillái alól és most csengő hangon mondotta: — De igen, vezetni fogom. Az öreg Simon halkan felnevetett, meg­­fordult és lassú léptekkel visszament a garat­helyzetet. Ma pedig nyilatkozott maga a Kossuth-párt, egészében,­ és mint ők ma­guk közük :­ egyhangúlag. Ma tehát vég­leg és határozottan elhelyezkedhetünk a választójog szempontjából és végleg meg­állapíthatjuk : nem vagyunk együtt, egy­más mellett, hanem egymással szemben állunk. A véderő javaslat szempontjából pedig úgy áll a dolog, hogy eltekintve az ellen­zés indokaitól, mi is, a Kossuth-párt is, szemben állunk a javaslattal és az azt törvénynyé tenni akaró kormánynyal és pártjával. Meg kell mondanunk egész őszintén, hogy a Kossuth-párt két ellen­­zési indoka közül — a nemzeti követel­mények és a nyomasztó tehertöbblet indokaiból — mi csak a másodikat fo­gadjuk el, az elsőre nem helyezünk súlyt. Nem mintha e tekintetben az osztráknak kedvét kereső Tisza Istvánt, vagy Khuen- Héderváryt akarnók követni, hanem, mert a hadsereg úgynevezett nemzeti vonatko­zásait nem tartjuk fontosaknak a magyar­ság megerősödése és a magyar nemzeti állam kiépítése szempontjából. Azt hisz­­szük és valljuk, hogy a magyar nemzeti állam kiépítésében nem a közös had­sereg jelvénye, zászlaja és néhány ve­zényszava az előrevivő eszköz. Azt hisszük és valljuk, hogy a magyar nemzeti állam kiépítését más úton­­módon kell kezdeni: a kultúra fejlesz­tésével, az igazságos kormányzás ter­jesztésével. A mai közös hadsereg né­héz, míg Zamfira előrehajolva,­­klaljait teléé­gatva, állott előttem. Fejét féloldalt hajtotta, de szürke szemeivel engem nézett a sűrű szem­öldökök alól. Feje fedetlen volt, gesztenye-, barna haja simán le volt fésülve, vastag haj­­fonatjai kontyba voltak összefogva. A gazdag­ hajzatot egy szép, ezüstösszirmú ,vízirózsa dí­szítette. A fehér ing hozzátapadt fiatal testé­hez és­ egyszerű kék szoknyája bokái® ért. Hirtelen felemelte fejét, ravasz tekintet­tel nézett szemeim közé és mosolygott. Szűk­ ajkai közül kivillant egészséges fogsora. Te­kintetével hivott: «Jer utánam.» Eloldotta a csónakot és röviden hátra­szólt : — Lépj be! Amikor elhelyezkedtem, egy hosszú ru­dat vett elő és hatalmas taszításokkal vitte be­felé a csónakot a nádasba. Egy ideiig a káka és a nád között, keskeny viziuton, a vízinövények gyökereinek szöve­,­vénye felett haladtunk. Ahogy kiértünk a­­sza­bad víztükörre, tetette a rudat és az evezőket vette elő. A kis csónak villámgyorsan siklott tova a lemenő nap visszfénye által megara­­nyozott víztükrön. A hullámok lágy csobogás­sal törtek meg az evezőkön. A leány teste haj­lékonyan mozgott és a fehér vizirózsa ezüstös szirmai reszkettek dús hajában. A nádasban szellő sem moccant. A viziró­­zsák és vízililiomok szirmai ragyogtak az est­ aranyos fényében, a nád zizegve hajlongott és a napfényes, tiszta levegőben nagy, kék szita­kötők cikkáztak. A leány hirtelen felemelte fejét, különös fényű szemeit reám szegezte: — Az éjszakát lesben akarod tölteni,? *— Igen, — válaszoltam. 1

Next