Világ, 1911. október (2. évfolyam, 233-258. szám)

1911-10-01 / 233. szám

2 1911. október 1. VILÁG más érdekeiről van szó, melyekhez semmi köze sincs az olasz alattvalók állítólagos sanyarú helyzetének Tripoliszban. S mint­hogy a török hadiflotta rendkívül gyönge, nincs semmi akadály arra, hogy Olasz­ország régi dicsősége koszorúját egy új Virágszállal ne gazdagítsa. A hatalmak­nak Tripolisz Hekuba, Törökország pedig erőtlen, ennélfogva Olaszország akadály­talanul terjesztheti az „olasz kultúrát“. Az egész kaland csak egyik esete ama számtalan rablóhadjáratnak, mely a vi­lágtörténelmet betölti s melyet odahaza, mint nemzeti dicsőséget, a külföldön pe­tsig mint erőszakos hódítást szokás el­könyvelni. De voltaképpen miért is örül úgy az istenadta olasz nép és polgári közvéle­ménye ennek a tripoliszi kalandnak? Sokkal nehezebb erre a kérdésre felele­tet adni, mint gondolnánk. Természeti kincsek kellenek Itáliának az afrikai kon­tinensen? Hisz tele van odahaza kiakná­zatlan természeti előnyökkel. Nincs elég földje? Hisz egyes vidékei olyan gyéren lakottak, hogy például Szicília, Calabria ma is a legprimitívebb rablógazdálkodást folytatja. Vagy talán fölösleges tőkéit akarja elhelyezni ? Szó sincs róla. Olasz­ország tőkeszegény ország, mely alig ké­pes iparát fejleszteni s népe a legfonto­sabb kulturjavakban, utakban, iskolákban és egészségben szűkölködik. Vagy idegen munkaerőre van szüksége ? Dőre föltéte­lezés, hisz Olaszország legéleterősebb if­júsága kivándorol, mert a latifundiumok és a maffiák hazája nem képes neki mun­kát és kenyeret adni. Vagy fontos kül­kereskedelmi érdekek késztették Olasz­országot a közbelépésre ? Ilyeneket sem vagyunk képesek fölfedezni. Tripolisz egész külkereskedelmi évi forgalma vagy tizen­három millió márkára tehető. Ebben az összegben Itália 196 millió bevitellel és 136 millió kivitellel van érdekelve. Egy nem egész hárommillió lírás évi forga­lomért teszi így kockára Olaszország sok ezer katonája életét s a Balkánon élő sok ezer polgára nyugalmát és anyagi boldo­gulását, kiket a török hatalom sújtó keze okvetlenül utol fog érni. Vagy mégis ko­molyan vegyük azt az érvet, hogy az olasz kormány a keresztény civilizációt félti s a tripoliszi európaiak „veszélyeztetett éle­tét“ ? De ez az érv is bárgyú mesének bizonyul, ha megtudjuk, hogy Tripolisz­ban mindössze néhány száz olasz alatt­való él és nyolc darab német, akik mos­tanság igen fontos szerepet játszanak, mivel a soviniszta sajtó a „németség ve­szedelmes előrenyomulásával“ ijesztgette legutóbb az olasz közvéleményt. Vagyis sehol egy darabka konkrét, reális, az olasz népet is érintő érdek. Ellenben tudjuk, hogy a Banca di Roma Tripoliszban hatalmas gőzmalmot létesített, hajójáratokat tart fenn, néhány — külön­ben eléggé jelentéktelen — iparvállalatot alapított és földeket vásárolt össze. Pél­dáját valószínűleg egyéb kapitalisták is követni fogják, hisz az olasz konzul hír­adása szerint körülbelül 350,000 négy­szögkilométer terület van még ott meg­művelhető állapotban. Már­pedig fegy­verrel óriás latifundiumokat létesíteni, azokat rabszolgákkal megműveltetni s az ipar selejtes termékeit kényszerárfolya­mon rájuk erőszakolni: ez volt mindig a profit romantikus aranybányája. Ez a kilátás hevíti nyilván a hazafias sziveket. De nemcsak ez. Naivitás volna azt hinni, hogy a háborúkat csak gazdasági érdekek idézik elő. A dinasztikusak még fontosabbak. Ez a dinasztikus érdek pedig abban áll, hogy a fejedelmi udvarok lépést tartsanak egymással fényben, dicsőségben és hatalomban. Ami a polgárnőnek a toilette, a bankárnak az automobil, a grófnak a kastély, az az isten kegyel­méből való uraságoknak a hadsereg, a dicső fegyvertény és a gyarmat. A királyi presztízs szomjas és égető vágya az, mely a világtörténelmet dominálta egy­kor és még ma is annak egy jelentékeny hajtókerekét képezi. Si­mon e verő, min­denkép jól jellemzi a helyzetet. E mon­dás, melyet egy olasz publicista királya szájába ad: „Németországnak megvan a maga Congója, Franciaországnak Marok­kója, Tripolisz Olaszországot illeti.“ Ez a fejedelmi logika egykoron vérrel öntözte a világot: ma is háborúra vezet ott, ahol ellenr­érge, a tőke és a munka nemzet­közisége még nem fejlődött ki. A dinasztia imperiális hiúsága, a Banca di Roma profitja, néhány katonai szállító mohósága és egy csomó diplo­mata és generális avancement- és gomb­lyukfájdalma: ez az, ami a régi dicső­séget újra előrántja az éji homályból. Az úgynevezett demokrácia és népszuvere­­nitás pedig majd elolvad a gyönyörűség­től. Hát nem nagyszerű, hogy Olasz­ország a barbár Tripoliszban fogja ter­jeszteni Dante kultúráját? Már eddig is micsoda gyönyörű rekordot ért el ezen a téren: míg az olasz kormány egy iskolás­­gyerekre évente körülbelül négy lírát költ el odahaza, Tripoliszban körülbelül fe­jenként kétszáz lírát fordít ugyanerre a célra. Ez aztán az igazi gentilezza s nem csoda, hogy úgy lelkesülnek Róma utcáin az olasz analfabéták a hazáért! De azért ne gondolja senki, hogy a tripoliszi kaland puszta hóbort és önző zsebérdek. Az kétségtelenül ma, a jelen számára, a történelmi dráma mozgatóira nézve. De távolabbról szemlélve, a tör­ténelmi fejlődés nagy perspektíváiból, észre kell venni, hogy az éhes zsákmá­­nyolók is csak eszközök a fejlődés kezé­ben. Az a látvány, melynek tanúi vagyunk a török kultúra fokozatos ki­szorítását jelenti. Annak a török kultú­rának a kiszorítását, mely a maga meg­merevedett vallási és deszpotikus szer­vezetében képtelen a fejlettebb civilizáció érdekeit szolgálni. Rengeteg sok milliót rejteget a tripoliszi föld, melyet ez a mohamedán kultúra kifejleszteni és gyümölcsöztetni nem képes. Mert ne feledjük, ezen a mai néptelen sivatagon (egymillió négyszögkilométeren alig la­kik egy millió ember!) egykor Róma egyik legvirágzóbb gyarmata szórta anyagi és szellemi kincseit. Az olasz hódítás mégis csak egy régi kultur­­misszió újrafölvételét jelenti és a po­litikai kalandorok után az olasz föld­műves, munkás, iparos, gyáros, technikus és tudós is le fog telepedni ezeken a ma terméketlen földeken s a mohemadán fatalizmus helyébe matematikai szervezett­séget és természettudományos üzemet fog vinni. És ha Olaszország újra nagyra nő, ez a gyarmata csakugyan éléstára lehet egykor Európa népfölöslegének, hisz a spanyol rablólovagok helyén, kik a primi­tív indián kultúrát kiirtották, ma a világ Mikor arról beszéltek, sőt írtak is már, hogy Dorter Egon vagyont kap a szanatóriumá­ért, mert egyetemi katedra vár rá, Dorfer Egonná hazaszökött egy éjszakán a szüleihez, írást se hagyott, üzenetet se, botrányt se maga után, kétéves házasság után hazaszökött egy­szerűen. Dorfer Egon erőszakot vett önmagán, háromszor, sőt talán négyszer elment az asz­­szonyért, hívta, kérlelte. Dorter Egonné némán, kegyetlenül rázta szép ifjú fejét és Dorter Egon talán először látta meg, hogy milyen fehér, pompás jégvirág ez az asszony. Többször azonban nem ment utána, katedrát sem vállalt, a szanatóriumot se adta el, a régi, egyenes után rohant tovább. Sírni, pláne sírást mutatni nem akart s talán n­em is tudott volna Egon doktor, arcához, te­kintélyéhez és szanatóriumához ez nem illett­­ volna. Rejtett, mély bánkódása se a szerelmes, forró sebek tüzét lövelte, hanem valami olyan hideg boszu jegévé fagyott, mint az eltávozott feleség szépsége. Olyan hideggé, mint az ifjú­sága, küzdelme, házassága, konok orvos-mód­szere és a szanatórium. A szanatórium pedig lassan kint minden férjek előtt nőtt hírben és megbízhatóságban. Hozták asszonyaikat a dol­gaikban obstruált, a polgári rendjénvalóságból kiűzött és megriadt férjek. Dörfer Egon pedig azt gondolta, hogy őt csak azért hagyhatta el az ő felesége, mert ő, Egon doktor, kopasz és sokat dolgozik. Senkiről, semmiről se kaphatott bizonyosságot, de esküdni mert volna, hogy az asszonynak férfi kellett, talán férfiak. Igen, férfiak, akik csak a hódoló és a szerelmes le­­igázó fegyverzetében, csinos maszkjában jelen­nek meg az aszony előtt. És Dörfer Egon meg­lágyította magát, szemeit megszelidítette, hang­ját sokféle húrra húzta föl. Jöttek az asszonyok, nevettek, sírtak, álmatlankodtak, képzelődtek, rettegtek, vijjogtak. De Dörfer Egon már nem volt többé betegei számára a régi, szimpleksz, durva és parancsoló Dörfer Egon. Szelíden hallgatta s beczézve békitgette az ő békétlen asszony-betegeit s már megtanulta az ékes­szólást is. Most már nagy elszántsága min­denekfölött egyet p­­­rt: ezek az asszonyok is leljék meg a boldogságukat úgy, mint az övé. Ezt a boldogságot akarják ezeknek az asszo­nyoknak zűrzavaros idegeik, erre a boldogságra méltók ők, erre a boldogságra kell irányítani őket. — Igen — magyarázta egy-egy lecsen­­desült, panaszkodó asszonynak — a betegség gyógyulása a kielégültség. A mai házasságban egyedül van az asszony melegségével, fantáziá­jával, csókjaival. Nem mondom, hogy hibás a férj, hiszen az élet a mai férfi számára egy zsarnoki iparvállalat, melynek minden férfi kö­teles rabszolgája. De hiszen a férj nem veszit, de nyugalmat lel, ha a felesége nem senyved­el s nem válik házbontó fúriává. így gyógyított ezután Dörfer Egon, igy uszította szeretők után a feleség­ betegeit. Ne­kik ez a boldogságuk és mi sem érdemlünk egyebet, dörmögte, ha valami olyasfélét kezdett érezni, milyennek a lelkiismeretet mondják. Két év múlva egy reggelen beállított a szanatóriumba Dörfer Egon felesége olyan egyszerűen, ahogyan távozott. — Visszajöttem — szólt mosolyogva és szebb volt, mint valaha — visszajöttem, mert legyőztem magamat. Tudod, az én leányságom, nagy­ leányságom kissé megkésve érkezett volt, asszonykoromban. Azon vettem észre magamat, hogy zavart vagyok, néha egy virág, egy dal, egy alkonyat elbódít s ábrándozom, mint az ostoba leányok. Tudtam, hogy te nem ezt ke­rested és akartad bennem, amikor feleségül vettél és én nem akartalak az én megkésett hajadonságommal téged, te jó, bölcs, okos ember, zavarni. Legyőztem magamat, itt va­gyok úgy, amilyennek te akartál és választottál, itt vagyok tisztán s hogy mindig a tied legyek. Dörfer Egonnal fölfordult a világ, életében először szorult össze a szive, mintha menny­kövek fenyegették volna. Megcsókolta az asz­­szony kezét s­ rémülettel örvendezett, hogy Dörfer Egonné ime visszajött. Vasárnap

Next