Világ, 1911. október (2. évfolyam, 233-258. szám)
1911-10-01 / 233. szám
2 1911. október 1. VILÁG más érdekeiről van szó, melyekhez semmi köze sincs az olasz alattvalók állítólagos sanyarú helyzetének Tripoliszban. S minthogy a török hadiflotta rendkívül gyönge, nincs semmi akadály arra, hogy Olaszország régi dicsősége koszorúját egy új Virágszállal ne gazdagítsa. A hatalmaknak Tripolisz Hekuba, Törökország pedig erőtlen, ennélfogva Olaszország akadálytalanul terjesztheti az „olasz kultúrát“. Az egész kaland csak egyik esete ama számtalan rablóhadjáratnak, mely a világtörténelmet betölti s melyet odahaza, mint nemzeti dicsőséget, a külföldön petsig mint erőszakos hódítást szokás elkönyvelni. De voltaképpen miért is örül úgy az istenadta olasz nép és polgári közvéleménye ennek a tripoliszi kalandnak? Sokkal nehezebb erre a kérdésre feleletet adni, mint gondolnánk. Természeti kincsek kellenek Itáliának az afrikai kontinensen? Hisz tele van odahaza kiaknázatlan természeti előnyökkel. Nincs elég földje? Hisz egyes vidékei olyan gyéren lakottak, hogy például Szicília, Calabria ma is a legprimitívebb rablógazdálkodást folytatja. Vagy talán fölösleges tőkéit akarja elhelyezni ? Szó sincs róla. Olaszország tőkeszegény ország, mely alig képes iparát fejleszteni s népe a legfontosabb kulturjavakban, utakban, iskolákban és egészségben szűkölködik. Vagy idegen munkaerőre van szüksége ? Dőre föltételezés, hisz Olaszország legéleterősebb ifjúsága kivándorol, mert a latifundiumok és a maffiák hazája nem képes neki munkát és kenyeret adni. Vagy fontos külkereskedelmi érdekek késztették Olaszországot a közbelépésre ? Ilyeneket sem vagyunk képesek fölfedezni. Tripolisz egész külkereskedelmi évi forgalma vagy tizenhárom millió márkára tehető. Ebben az összegben Itália 196 millió bevitellel és 136 millió kivitellel van érdekelve. Egy nem egész hárommillió lírás évi forgalomért teszi így kockára Olaszország sok ezer katonája életét s a Balkánon élő sok ezer polgára nyugalmát és anyagi boldogulását, kiket a török hatalom sújtó keze okvetlenül utol fog érni. Vagy mégis komolyan vegyük azt az érvet, hogy az olasz kormány a keresztény civilizációt félti s a tripoliszi európaiak „veszélyeztetett életét“ ? De ez az érv is bárgyú mesének bizonyul, ha megtudjuk, hogy Tripoliszban mindössze néhány száz olasz alattvaló él és nyolc darab német, akik mostanság igen fontos szerepet játszanak, mivel a soviniszta sajtó a „németség veszedelmes előrenyomulásával“ ijesztgette legutóbb az olasz közvéleményt. Vagyis sehol egy darabka konkrét, reális, az olasz népet is érintő érdek. Ellenben tudjuk, hogy a Banca di Roma Tripoliszban hatalmas gőzmalmot létesített, hajójáratokat tart fenn, néhány — különben eléggé jelentéktelen — iparvállalatot alapított és földeket vásárolt össze. Példáját valószínűleg egyéb kapitalisták is követni fogják, hisz az olasz konzul híradása szerint körülbelül 350,000 négyszögkilométer terület van még ott megművelhető állapotban. Márpedig fegyverrel óriás latifundiumokat létesíteni, azokat rabszolgákkal megműveltetni s az ipar selejtes termékeit kényszerárfolyamon rájuk erőszakolni: ez volt mindig a profit romantikus aranybányája. Ez a kilátás hevíti nyilván a hazafias sziveket. De nemcsak ez. Naivitás volna azt hinni, hogy a háborúkat csak gazdasági érdekek idézik elő. A dinasztikusak még fontosabbak. Ez a dinasztikus érdek pedig abban áll, hogy a fejedelmi udvarok lépést tartsanak egymással fényben, dicsőségben és hatalomban. Ami a polgárnőnek a toilette, a bankárnak az automobil, a grófnak a kastély, az az isten kegyelméből való uraságoknak a hadsereg, a dicső fegyvertény és a gyarmat. A királyi presztízs szomjas és égető vágya az, mely a világtörténelmet dominálta egykor és még ma is annak egy jelentékeny hajtókerekét képezi. Simon e verő, mindenkép jól jellemzi a helyzetet. E mondás, melyet egy olasz publicista királya szájába ad: „Németországnak megvan a maga Congója, Franciaországnak Marokkója, Tripolisz Olaszországot illeti.“ Ez a fejedelmi logika egykoron vérrel öntözte a világot: ma is háborúra vezet ott, ahol ellenrérge, a tőke és a munka nemzetközisége még nem fejlődött ki. A dinasztia imperiális hiúsága, a Banca di Roma profitja, néhány katonai szállító mohósága és egy csomó diplomata és generális avancement- és gomblyukfájdalma: ez az, ami a régi dicsőséget újra előrántja az éji homályból. Az úgynevezett demokrácia és népszuverenitás pedig majd elolvad a gyönyörűségtől. Hát nem nagyszerű, hogy Olaszország a barbár Tripoliszban fogja terjeszteni Dante kultúráját? Már eddig is micsoda gyönyörű rekordot ért el ezen a téren: míg az olasz kormány egy iskolásgyerekre évente körülbelül négy lírát költ el odahaza, Tripoliszban körülbelül fejenként kétszáz lírát fordít ugyanerre a célra. Ez aztán az igazi gentilezza s nem csoda, hogy úgy lelkesülnek Róma utcáin az olasz analfabéták a hazáért! De azért ne gondolja senki, hogy a tripoliszi kaland puszta hóbort és önző zsebérdek. Az kétségtelenül ma, a jelen számára, a történelmi dráma mozgatóira nézve. De távolabbról szemlélve, a történelmi fejlődés nagy perspektíváiból, észre kell venni, hogy az éhes zsákmányolók is csak eszközök a fejlődés kezében. Az a látvány, melynek tanúi vagyunk a török kultúra fokozatos kiszorítását jelenti. Annak a török kultúrának a kiszorítását, mely a maga megmerevedett vallási és deszpotikus szervezetében képtelen a fejlettebb civilizáció érdekeit szolgálni. Rengeteg sok milliót rejteget a tripoliszi föld, melyet ez a mohamedán kultúra kifejleszteni és gyümölcsöztetni nem képes. Mert ne feledjük, ezen a mai néptelen sivatagon (egymillió négyszögkilométeren alig lakik egy millió ember!) egykor Róma egyik legvirágzóbb gyarmata szórta anyagi és szellemi kincseit. Az olasz hódítás mégis csak egy régi kulturmisszió újrafölvételét jelenti és a politikai kalandorok után az olasz földműves, munkás, iparos, gyáros, technikus és tudós is le fog telepedni ezeken a ma terméketlen földeken s a mohemadán fatalizmus helyébe matematikai szervezettséget és természettudományos üzemet fog vinni. És ha Olaszország újra nagyra nő, ez a gyarmata csakugyan éléstára lehet egykor Európa népfölöslegének, hisz a spanyol rablólovagok helyén, kik a primitív indián kultúrát kiirtották, ma a világ Mikor arról beszéltek, sőt írtak is már, hogy Dorter Egon vagyont kap a szanatóriumáért, mert egyetemi katedra vár rá, Dorfer Egonná hazaszökött egy éjszakán a szüleihez, írást se hagyott, üzenetet se, botrányt se maga után, kétéves házasság után hazaszökött egyszerűen. Dorfer Egon erőszakot vett önmagán, háromszor, sőt talán négyszer elment az aszszonyért, hívta, kérlelte. Dorter Egonné némán, kegyetlenül rázta szép ifjú fejét és Dorter Egon talán először látta meg, hogy milyen fehér, pompás jégvirág ez az asszony. Többször azonban nem ment utána, katedrát sem vállalt, a szanatóriumot se adta el, a régi, egyenes után rohant tovább. Sírni, pláne sírást mutatni nem akart s talán nem is tudott volna Egon doktor, arcához, tekintélyéhez és szanatóriumához ez nem illett volna. Rejtett, mély bánkódása se a szerelmes, forró sebek tüzét lövelte, hanem valami olyan hideg boszu jegévé fagyott, mint az eltávozott feleség szépsége. Olyan hideggé, mint az ifjúsága, küzdelme, házassága, konok orvos-módszere és a szanatórium. A szanatórium pedig lassan kint minden férjek előtt nőtt hírben és megbízhatóságban. Hozták asszonyaikat a dolgaikban obstruált, a polgári rendjénvalóságból kiűzött és megriadt férjek. Dörfer Egon pedig azt gondolta, hogy őt csak azért hagyhatta el az ő felesége, mert ő, Egon doktor, kopasz és sokat dolgozik. Senkiről, semmiről se kaphatott bizonyosságot, de esküdni mert volna, hogy az asszonynak férfi kellett, talán férfiak. Igen, férfiak, akik csak a hódoló és a szerelmes leigázó fegyverzetében, csinos maszkjában jelennek meg az aszony előtt. És Dörfer Egon meglágyította magát, szemeit megszelidítette, hangját sokféle húrra húzta föl. Jöttek az asszonyok, nevettek, sírtak, álmatlankodtak, képzelődtek, rettegtek, vijjogtak. De Dörfer Egon már nem volt többé betegei számára a régi, szimpleksz, durva és parancsoló Dörfer Egon. Szelíden hallgatta s beczézve békitgette az ő békétlen asszony-betegeit s már megtanulta az ékesszólást is. Most már nagy elszántsága mindenekfölött egyet prt: ezek az asszonyok is leljék meg a boldogságukat úgy, mint az övé. Ezt a boldogságot akarják ezeknek az asszonyoknak zűrzavaros idegeik, erre a boldogságra méltók ők, erre a boldogságra kell irányítani őket. — Igen — magyarázta egy-egy lecsendesült, panaszkodó asszonynak — a betegség gyógyulása a kielégültség. A mai házasságban egyedül van az asszony melegségével, fantáziájával, csókjaival. Nem mondom, hogy hibás a férj, hiszen az élet a mai férfi számára egy zsarnoki iparvállalat, melynek minden férfi köteles rabszolgája. De hiszen a férj nem veszit, de nyugalmat lel, ha a felesége nem senyvedel s nem válik házbontó fúriává. így gyógyított ezután Dörfer Egon, igy uszította szeretők után a feleség betegeit. Nekik ez a boldogságuk és mi sem érdemlünk egyebet, dörmögte, ha valami olyasfélét kezdett érezni, milyennek a lelkiismeretet mondják. Két év múlva egy reggelen beállított a szanatóriumba Dörfer Egon felesége olyan egyszerűen, ahogyan távozott. — Visszajöttem — szólt mosolyogva és szebb volt, mint valaha — visszajöttem, mert legyőztem magamat. Tudod, az én leányságom, nagy leányságom kissé megkésve érkezett volt, asszonykoromban. Azon vettem észre magamat, hogy zavart vagyok, néha egy virág, egy dal, egy alkonyat elbódít s ábrándozom, mint az ostoba leányok. Tudtam, hogy te nem ezt kerested és akartad bennem, amikor feleségül vettél és én nem akartalak az én megkésett hajadonságommal téged, te jó, bölcs, okos ember, zavarni. Legyőztem magamat, itt vagyok úgy, amilyennek te akartál és választottál, itt vagyok tisztán s hogy mindig a tied legyek. Dörfer Egonnal fölfordult a világ, életében először szorult össze a szive, mintha mennykövek fenyegették volna. Megcsókolta az aszszony kezét s rémülettel örvendezett, hogy Dörfer Egonné ime visszajött. Vasárnap