Világ, 1912. március (3. évfolyam, 52-78. szám)

1912-03-01 / 52. szám

r«,----r~ ? 2 1912. március­­11 , VILÁG­ beteg komolyságot, amelylvel a közügye­ket intézték, a közigazgatást irányították, a törvényhozás tanácskozásait vezették, egyszerre a léhaság, tudatlanság és nyeg­leség váltaná föl ? És mi, ha most egy­szerre a tiszta és szabad választások, az önzetlen megfontolások szülte pártfog­lalások helyett, a csendőrszurony, a pá­linka, a szolgabirói erőszak és parlamenti panamák lennének a magyar politikai élet irányító motívumai ? Valóban igaza van Andrássy Gyulának! Azt az er­kölcsileg eléggé nem is értékelhető, nagyszerű állapotot, melyben eddig él­degéltünk s amelyben mindenki olyan nagyon szabadon foglalhatott állást vé­leménye mellett, fenn kell tartanunk. Gróf Tisza István körül ne legyenek se kasznárok, sem ügyvédek, sem egyéb olyan férfiak, akik csak azért irtóznak a demokratikus választói jogtól, mert gaz­dájuk történetesen egyebet akar és gróf Andrássy Gyula körül se legyen senki, aki azzal a szent áhítattal követi politiká­jában, amelyet igy szokás kifejezni: egy Andrássyval mindig hasznos dolog együtt menni. Ha igy érti a szabad elhatározás szabadságának védelmét gróf Andrássy Gyula, akkor hát rendben van. Akkor elismerjük, hogy komoly szándéka a po­litikai élet komolyságának és az állásfog­lalás szabadságának megvédelmezése. De ez az erkölcsi prédikáció nem őszinte prédikáció. Hiszen maga Andrássy Gyula a vezére volt még nemrég azoknak, akik a kisebbségi terrorizmus erejével aka­dályozták meg az állásfoglalás szabadsá­gát s ő maga is vezérkedett abban a táborban, amely a maihoz hasonló több­séget ugyancsak az obstrukcióval aka­dályozott meg akaratának érvényesítésé­ben. Hol volt akkor az erkölcsnek az a tiszta vize, melyet most prédikál ? És miért volt indokolt, becsületes és erköl­csös a kisebbségnek terrorizmusa akkor, holott ma nem az? Azért talán, mert akkor a mainál előkelőbb ágyból támadt uraságok vezették? Azért talán, mert csomag kötelez pár sor utasítással, amit rá­­firkantott egy darab papírra. Éjszakára nem­ fogadtuk el a szobát, amit a barátságtalan gazda, fanyar képet vágva, fölajánlott, hanem­ egy zsupp szalmát kértünk és ott hajtottuk le fejünket színlelt álomra az aeroplán alatt. Csak azt vártuk, hogy a­­hold kibújjon a felhők mögül. Egy halk füttyentés, aztán csend, mélységes, halálos csend... Végre halk su­hogás, suttogás, egy női alak könnyed lép­teinek nesze. Idegeim a szétpattanásig meg voltak feszülve. Egész önuralmamat össze kel­lett szednem, hogy szökevényünket ölembe ne kapjam­ és el ne raboljam, gyalogszerrel, a legközelebbi faluba. Egyetlen pillantásával ott nyomban megidézett...­­ — Rövidre fogom már, igenis, ezredes úr. Brévier-vel pontosan megállapítottuk előre tervünk kivitelének minden részletét. Csuklyás köpenyemet ráadtam a bájos hölgyre és oda­ültettem a hátsó ülésbe, az iránytű mellé. Brévier helyet foglalt a kormánykerék mellett, mire megindítottam a motort. Abban egyez­tünk meg, hogy Brévier La Londe mellett fog kiszállni, azon a homokos térségen, mely a sóbányák mellett terül el. S ott bevár engem. «Condor VIII.»-at meglódítom, mire alig húsz méternyi gurulás után elszakad a földtől... Ebben a pillanatban egymásután két lövés dör­dült el. Bántam is én. «Szerencsés utat!» ordí­tottam a diadaltól ittasan. Brévier, 45 fokos szög alatt, már hajtotta a gépet a hold felé. De engem négy izmos kéz, torkon és vállon ragadott, megkötözött és begurított, mint valami kaviároghordót, a kastélyba. Ott benn olyan célért folyt, amely a grófok szám­vetésébe jobban beleillett? Vagy végül talán azért, mert akkor az a parla­ment az odakünn élő többség igazi akaratát jobban kifejezte, mint ez a mai? Hiszen emlékezzék vissza gróf Andrássy Gyula, hogy nem volt olyan nap, olyan óra, amelyben ne hangoztatták volna, hogy az akkori többség nem fejezi ki a nemzet akaratát s hogy amit gróf Tisza István és elődei akartak, azt csak Bécs­­ben akarják, de az ország népe nem. Hol volt akkor az az erkölcsi szempont, amely most a világ irányítását arrogálja magának és hol a nagyszerű elmélet, amely most azt magyarázza, hogy a mai törvényhozás éppen olyan teljes jogú, mint lesz az „úgynevezett“ népparlament. Legyünk igazságosak és valljuk be, hogy az akkori harcok eredményeképpen bekövetkezett választás, egy irtózatos terror hatása és egy páratlan nacionalista izgatás következtében, csakugyan több­ségre emelte az obstrukció pártját. De vájjon nem volt-e meglepetés ez a vá­lasztás? És kizártnak tartja-e gróf Andrássy Gyula, hogy az általános választói jog kérdésében a politikai állásfoglalás sza­badsága mellett megnyilatkozó nemzet nem adna-e többséget annak a Justh­­pártnak, amely ma nemcsak lényegileg ugyanazon nemzeti kérdésben csi­nálja az obstrukciót, mint amelyben azt Andrássy csinálta, de amely ezenfelül még a demokratikus politika alapvető kérdését is ezzel az obstrukcióval akarja kiverekedni ? Erkölcsi szempon­tokról beszélhet-e komolyan az, aki a többségi véleményt letörette a kisebb­ség terrorizmusával olyankor, amikor a vele szemben álló többség erkölcsileg ke­­vésbbé súlyos megítélés alá eső eszközök útján jutott a parlamentbe, mint ez a mai, amelynek születése közben hallot­tuk az arany csengését és elfintorítottuk orrunkat a kiömlő pálinka bűzétől. Er­kölcsi szempontokról prédikálhat-e ko­molyan az, aki a parlamenti többség a kozák levétette rólam a kötelet és szárazon csak ennyit mondott: «Amíg a hölgyemet vissza nem­ kapom, tuszul nálam marad.» S fölvite­tett a terraszra, a kerek toronyba, akaratát szentnek hirdeti ugyanakkor, amikor a nemzet többségének megnyilat­kozását veszedelemnek tartja és aki csak azért hirdeti most szentnek a többségi elvet, mert lefelé a kisebbség akaratának feltétlen érvényesüléséhez ragaszkodik. Mi szegény demokraták, akik a finom és előkelő erkölcsökről mit sem tudunk, ebben a kérdésben csak egy erkölcsi szempontot ismerünk. És ez az, hogy aki híve a több­ségi akaratnak és aki becsületesen tisz­teli a véleményszabadságot, annak tisz­telnie kell ezt az akaratot és ezt a sza­badságot a parlamenten kívül is. Andrássy Gyula minden taktikai és minden erkölcsi érve megdől azon, hogy más szempontok szerint értékeli a több­ségi elvet a parlamentben és mások szerint a választó nemzet tömegeiben. Fent erkölcstelennek tartja az erőszakot. Lent nemzetfentartó erőnek. Fent utálja a terrort, lent olyan fontosnak tartja, hogy nélküle — úgymond — Magyarország volt, de nem lesz. Fent a vélemények szabadságát védi. Lent fönn akarja tar­tani a szuronyok befolyását. Ez az a po­litikai gondolkodás, amely „a középkor felé vezet, amelyet reakciónak nevezünk“. És tiltakozzék bár ellene Andrássy Gyula még olyan hévvel, ez az, amely joggal kelti föl a gyanút, hogy mostani elméle­tei egyenesen a választói jog ellenes tö­rekvéseiből támadtak. Végül még egyet. Andrássy Gyula azzal is érvel az obstrukció ellen, hogy nem akar alkalmat adni a királynak arra, hogy katonai érdekből erőszakosan nyúl­jon bele egy tisztán belügyi kérdésbe. Elismerjük, hogy ez alkotmányos aggo­dalom. Sőt, hogy a hazafi aggodalma. De az alkotmányszerető és hazafias gróf­nak végtelenül egyszerű módja van e szörnyű veszély megelőzésére. Azzal a nagy befolyással, amelylyel bír és amely­­lyel most útját állja a demokratikus tö­rekvéseknek, álljon melléjük. Megjósol­hatjuk neki: a király nem fog beleavat­kozni a belügyekbe. — ...­­ ... Ne is kérdezze, ezredes úr! Egy hétig, örökkévalóságnak tetsző teljes egy­ hétig voltam abba a tömlöcbe bezárva... Közel voltam ahhoz, hogy megőrülök! Többet mondok, félig meg is őrültem. S éppen ez volt a szerencsém. Az őrültek ereje és vak­merősége tudvalevőleg minden képzeletet felül­múl. Egy este, mikor a muzsikák fölhozták a szobámba ebédemet, az ajtó előtt találtak, egy zsámolylyal fölfegyverkezve, amelyet parittyaként megforgattam és lesújtottam a koponyájukra irtózatos erővel. Kiboxoltam őket, knocked out, mint az ökölbajnokok mondják. Félholtan terültek el a padlón. A lépcső alján ugyancsak kemény viadal várt rám. Frenetikus dühvel vetettem rá magamat az orosz Góliátra, letepertem s mire föltá­­pászkodott, kiugrottam a veszettül magas földszint ablakán... Csak az egyenruhám re­pedezett meg és a homlokomat verte ki egy pár daganat. Egyéb bajom nem történt... — Ezredes úr egyre csak sürget, hogy ne szaporítsam a szót, de hát, tessék elhinni, nem mondhattam el kevesebb­ szóval ezt a rendkívüli és bonyodalmas történetet. A bősz kozák karmaiból sikerült kiszabadulnom és most itt vagyok. Most már csak az nyugtála­m mit, hogyan fog rendelkezni velem, ezredes úr, meg az, hogy mi történt Brévier-vel és... kocsién mg, ezredes úr, hogy bátor­­vagyok ez iránt érdeklődni... a szép fogolylyal, akit megszöktettünk... — No hát, Lefeux, én mindezekre meg­ fogok felelni. Mindenekelőtt tudja meg, hogy ön egy csacsi, egy gyámoltalan fráter, egy ügyetlen fajankó és hogy a kozáknak igaza volt, nem érdemelt egyebet, mint hogy, túszul ott marasztalja... .— Ezredes fér!... — Csitt! Egy szót is! S ha olyan nagyon kiváncsi a története végére, én azt igen röviden el fogom önnek mondani. Brévier, aki, bár egy zsinórral kevesebbje van a hajtóká­ján, jóval talpraesettebb fickó, mint ön, min­den baj nélkül eljutott Cogolin­ba és külde­téséről igen körülményes, bár kissé fantasz­tikus jegyzetekben számolt be. Jelentette többek közt­ azt is, hogy ön egy leszállás al­kalmával elment egy kicsit sétálni s mivel nem­ tért vissza, le kellett mondania arról, hogy önt magával vigye. Azóta egy bájos hölgy követi lépten-nyomon az aviatikus­ osz­­tályt. Talán mondanom se kell, kinek a ked­véért. Annyi bizonyos, hogy Brévier-t min­denki irigyli és önt mindenki sajnálni fogja. Mindezeknek végső következménye pedig: harmincnapi elzárás Lefeux főhadnagy urnak. Hivatalos indokolás: Lefeux főhadnagy szóra­kozni ment, ahelyett, hogy teljesítette volna a kapott parancsot. Bizalmas indokolás: Lefeux főhadnagy oly ügyetlen volt, hogy egy nála alacsonyabb rangú tiszt elütött a kezéről egy fölséges zsákmányt. Brévier se viszi el szá­razon, de ő csak kétheti szobafogságot kap. Ami pedig a kisasszonyt illeti... In... dúlj! ........ "in«/- "Péntek

Next