Világ, 1913. augusztus (4. évfolyam, 181-206. szám)

1913-08-01 / 181. szám

S. 1913. augu­sztus 1. VILÁG feltételezett egy munka nélküli osztályt. Egy olyan osztályt, amelynél a művelt­ség nem szolgál kenyérkeresetül. A mai gimnáziumban a középkori tanterv — a humanista műveltség — fenntartá­sa tehát azon a hallgatólagos feltevésen alapszik, hogy vannak a társadalomnak olyan rétegei, amelyek kenyérkeresetre nem szorulnak, vannak a társadalom­nak nem dolgozó rétegei, melyeket a dolgozó rétegek tartanak ki, és művelt­ségre csak a dologtalan rétegeknek van joguk és igényük. Ilyen feltevés mellett megmarad­hatna a mai gimnázium, mert a nem dolgozó rétegeket tényleg kielégítheti egy esztétikai, egy humanista középis­kola. Ámde nem elégítheti ki azokat, akiknél a műveltség, az iskolában szer­zett tudás nem esztétikai kellék, hanem a kenyérkereset forrása. A nem dolgozó rétegek szükségleteit kielégítheti a mai középiskola úgyneve­zett „ideális nevelése“, mely nem ke­nyérkeresőket, hanem hősöket akar ne­velni. A „hősi nevelésre“ talán alkalma­sabb a stilisztika és retorika, mint a bio­lógia és a nemzetgazdaságtan. De mi azt gondoljuk, hogy az iskolának a dolgozó rétegek igényeihez kell alkalmazkodnia, nem a dologtalanokéhoz. A mai gimnáziumban — olvasom valahol — a stilisztika és retorika nem két tantárgy, hanem a nevelés funda­mentuma. Ravaszkodó és agyafúrt ró­mai szónokok szónoklataiból tanulja meg az ifjú, hogy a szónoklás a közélet­ben milyen fontos. De arra nem tanítják meg, hogy egy cseppet sem fontos olyan társadalomban, ahol mindenki részt vesz a társadalom produktív termelésében­, ahol a politika valóban a közügyek inté­zése, és nem pedig a munka nélküli jö­vedelem egyik forrása. Ez az ideális ne­velés megtanítja a növendéket arra, mi­kor született és hol halt meg ez, vagy az a költő, de nem tanítja meg arra, hogy a dolgos élet a békés társadalmi rend­ben a legmagasabb ideál, és hogy egy gyárigazgató, aki pl. a Siemens-Schuc­­kert műveket vezeti, van szellemileg is olyan legény a talpán, mint az a poéta, aki különben elég ügyes szonetteket ir. Figyeld meg a gimnáziumba járó ta­nulót és bár folyton hangoztatja, hogy a munka nem szégyen, egész gondolkodá­sa rögtön elárulja, hogy a fizikai mun­kát lelke mélyén éppen úgy megveti, mint azok, akik modellül szolgáltak ne­veléséhez: a görög bölcs és a római ka­tona. Elég jól ismeri a Mikes Kelemen vagy Vas Gereben írásmodorát, de sej­telme sincs, milyen módszerrel dolgozott Newton, Darwin vagy Galilei. (A Darwin neve, ha jól emlékszem, csak a magyar irodalomtörténetben fordult elő). Úgy látszik, a mai társadalmi tudományok nem olyan fontosak, mint a középkori krónikások szerelmi történet­éi. Míg re­gényről vagy versről van szó, feltalálja magát. De ha kikerült a gimnáziumból és bajba jut, nem tudja, az alispánhoz jusson-e, vagy a bírósághoz, halvány sejtelme sincs, miből él ez az ország, védvámos ország vagyunk-e, vagy sem. A mai iskola — mondja Spencer — éppen azokat az ismereteket nem nyújt­ja, amelyekre az életben szünettelen szükségünk van. Ezeket az ismereteket nem az iskolában, hanem csak úgy mel­lékesen, az újságokból és a vasúti ku­pékban, a „sarokban és a zugokban“ sa­játítjuk el. Vegyünk a kezünkbe egy újságot. A legelső kérdés, melyet a pályázóhoz intéznek: mily nyelveken beszél. Latint és görögöt nem kívánnak. Tehát az em­ber életsorsát eldöntő dologban a gimná­ziumi nyelvtudás teljesen értéktelen. A modern nyelveket a szülői háznál kell a tanulónak elsajátítania. De ez megint csak annak a bizonyítéka, hogy a mai gimnázium a gazdagok iskolája. Mindehhez járul, amint Ostwald nagy emberek életrajzain kimutatta, hogy a mai gimnázium valósággal megölője a tehetségnek. A nagy emberek élettörté­neteinek a megvizsgálásából —írja — arra az eredményre jutottam, hogy a mai gimnázium egy olyan berendezés, mely a népben meglévő geniális képes­ségek elpusztítására szolgál. Ennek az iskolai rendszernek, a klasszika-filológiai és az ideális ne­velésnek csak egy — bár ki nem mon­dott — célja van: meggátolni, hogy az iskolában a modern természettudomá­nyok, a modern társadalomtudományok és a termelő munka szelleme minden vonalon diadalmaskodjék, hogy a mű­veltség a nép dolgozó rétegeinél kenyér­­keresetnek váljék forrásává. Álhősök te­nyésztése kenyérkereső emberek helyett. A mai gimnázium tehát egyik legvesze­delmesebb kerékkötője a demokratikus haladásnak, egyszerű lélektani komolyságban gyökerezik: az ember a világot is az embereken keresztül akarja látni s e szivárványos burok alatt is az emberi indulatokat keresi. Azonnal kitűnik ez, hogyha arra gondolunk, mi az, amit idegen városokból magunkkal hozunk. Az ember nem arra emlékszik legerősebben Párisból, hogy a Place Vendôme-on ott áll a Vendôme-oszlop, melyet a római Traján-oszlop mintájára ter­vezett Gondouin és Lepére. Az ember sok­kal áhitatosabban emlékszik arra, hogy egy­szer délután elindult a Szajnán egy kis pro­pellerrel St.­Cloudba és egy nőcske arról fe­csegett mellette, hogy ezt a cserép virágot a barátja sírjára viszi és ezután odakünn látta Napoleon kastélyát a nagyszerű cascade-dal, a gyönyörű parkkal és este visszajött egy­­tramway tetején s akkor a nőcske már egy élő barátjával csókolódzott. Továbbá arra emlékszik az ember, hogy ha a Trocadero tetején egy koncert idején kiáll az erkélyre, akkor ég alatta a mécsek és fáklyák közt re­megő Páris. És hogy a Fontain Medicis-nél a gyerekek hasra fekszenek, hogy arany­halakat fogjanak a vízmedencében és az őr még sem kergeti el őket, sőt inkább segít nekik fogni.­ Meg, hogy a Tuilleriák kertjé­ben van egy öreg vak ember, aki kézből jó­sol és a madarak a vállára röpülnek, úgy, hogy ő beszélget velük, és ez az öreg, szent koldus nagyon haragszik az asszonyokra ... Az ember ilyesmikre emlékszik és nem arra, hogy milyen­­a Vendôme-oszlop. A jó Baedekernek tehát efféle kicsisége­ket sem volna szabad elhanyagolnia a nagy­szabású podgyász- meg tarifakérdések mel­lett. Hiszen bizonyos, hogy hátul valahol, dugva és szégyenkezve még az okos és hű­vös Baedekerben is megvannak az ilyen ese­mények, mert egy-egy gyenge pillanatban ő is szubjektívvé válik. De vájjon nem le­­, hetene-e elejétől végig szubjektív? Vájjon nem lehetne-e egy Baedekert imi baedekeriz­­musok nélkül, nekünk és mindazoknak, akik nem vagyunk rá kiváncsiak, hogy a vajat hogyan hívják olaszul, de tudni sze­­retnék, miképpen él az olasz arisztokrácia. Vájjon miért nem írják meg inkább egy vá­ros pszichológiáját, lelki fotográfiáját, er­kölcsi térképét az ő naiv topográfiája he­lyett? Ördög vigye az utcákat, a kőemléktáb­lákat és a vámhivatalokat, csak embereket mutassanak nekünk, életet, indulatokat! Az­után nem baj, ha emellett, vagy ezentúl ott vannak az­ okos és hasznos tudnivalók is. Hogy ilyen könyveket lehet írni, arra a legjobb példa, hogy írták is már. Csakhogy — sajnos — csak töredékeket. És ha a mű­faj jellege magával hozza is a befejezetlen­­séget és rapszodikusságot, ezzel a befejezet­­lenséggel még­sem kell olyan pazarul bánni, mint például a Hermann Bahr egyébként ge­niális könyve teszi Becseset. Ez a munka, melyet már több ízben és tartósan kitiltottak a bécsi könyvesboltokból, csupa kis képet ad a régi és mai Bécs életéből. Szarkasztikus rajzokat, amelyeket savba mártott tűvel kar­col. Az ember nem a grinzingi ujbor és a virágárus lányok poézisét, a Práter meg az óriáskerék himnuszát kapja benne, hanem a keresztény-szocialista lélek természetrajzát, egy pár fájdalmas akcentust arról, hogyan nyom Kimerült a szerb sertéskontingens. A monarchia és Szerbia között fennálló kereske­delmi szerződés értelmében a szerb gazdáknak joguk van minden esztendőben tizenötezer marhát és ötvenezer sertést szállítani levágott állapotban. A marhakontingens már március­ban kimerült s most Belgrádból kapjuk a je­lentést, hogy a szerb kereskedelmi miniszter értesítése szerint, augusztus tizenegyedikére kimerül a sertéskontingens is. Harsogóbb, ke­ményebb, élesebb bizonyság nem kell amellett, hogy a mi fogyasztásunknak szüksége van a szerb importra, mint az a tény, hogy egy fél­év alatt kimerült az egész évre szánt kontin­gens. S az árak egy nívón maradása bizonyság amellett, hogy ez a kontingens abszurdul ki­csiny, hogy a magyar piac sokkal többet is megbízna. Politika és­­ embervadászat. Szerdahelyi Henrik állatorvos — amint nekünk jelentik­­-« augusztus 17-én Kismartonba hirdet népgyűlést a­ következő napirenddel: „A politikai helyzet és embervadászat“. — Most, a berettyóújfalui vál­­asztás miatt rendezett hajsza alkalmából, a polit­­ikának az embervadászattal való összekapcsolása igazán aktuális. Úgy tudjuk azonban, hogy Szer­­dahelyi a maga sérelmeit szeretné ezen a népgy­ű­lésen szóvá tenni, morgott Grillparzer és miként akarta elgá­zolni egy ökrös­ szekér a magányos Beetho­vent és hogyan öröklődik át ez a „kedélyes­ség“ a mai Bécsbe. De aki „komolyabb“ úti­könyvet akar Bécsről, az is megtalálja azt Guglia könyvében, amely valóban mintája annak, milyen lehetne egy jó Baedeker. Mert nemcsak a szállodák árait és a templo­mok múltját találja meg benne az olvasó, hanem mindazt, ami a városról érdekel­heti, külön-külön fejezetben. A történetét, a földrajzát, az irodalmi, képzőművészeti, ze­nei, tudományos és kereskedelmi életét, ahogy lett és amivé vált. De nyilván éppen olyan kevesen,, mint ahányan ezeket a köny­veket ismerik, szereztek tudomást a Ruederer pompás kis könyvéről, mely Münchent is­merteti. A város­beosztást és a mulatóhelyek­ helyárainak ismertetését ő is átengedi a szál­lodai prospektusoknak. Ehelyett vidáman és fölényesen a müncheni életről szól; a meg­gazdagodott­­kispolgárról, aki felcsap mű­­­pártolónak, a Wiener Cafe Stefanie és a Schwabing bohémjeiről, a karnevál kicsapon­gásairól és a Neueste Nachrichten súlyos je­lentőségéről, a különböző sörmulatságokról, a régensről, a rajzolókról, az ellenreformá­cióról és a nagyszerű Lola Monterről, aki egy király fejéről rúgta le a koronát. S e vidámságon is keresztülhúz egy fátyolos em­lék: a stahrenbergi tó királyi őrültjéről, aki lobogó fáklyák mellett, éjféli hajszákon űzi a vadat . . . Az efféle könyvek­ megírásának, kivált, ha bizonyos teljességre törekszenek, az a nagy nehézségük van, hogy­ dús sokoldalúságot ki­­ mentett Budapest, július 31. Wekerle és Szterényi. Szterényi József or­szággyűlési képviselő, aki néhány napon át Klopo­­dián Wekerle Sándor vendége volt, ma a fővárosba érkezett. Szterényi József, aki csak két napig marad Budapesten, e hónap harmadikán hosszabb külföldi útra megy.

Next