Világ, 1913. szeptember (4. évfolyam, 207-231. szám)
1913-09-02 / 207. szám
25 1913. szeptember 2. VILÁG ellenzékbe, s ha a kormány akarja, egyetlen egy felszólalás nélkül megszavaztathatja a pártjával a törvényeket. Tiszának csak az kell, hogy az ellenzék bemenjen a parlamentbe, hogy jelen legyen, amikor a munkapárt megszavazza az eléje került javaslatokat, mert akkor már az ellenzék is részese mindannak, ami történik s a felelősség őt is terheli. Ezért és csakis ezért kell Tiszának, hogy az ellenzék „alkotmányos eszközökkel“ kényszeríttessék a parlamenti üléseken való részvételre. Mi azonban azt hisszük, hogy az egész törekvés felesleges is, inparlamentáris is. Nem azért, mintha ezzel az ellenzék álláspontjának védelmére akarnánk vállalkozni, hanem azért, mert sehol, a világ egyetlen parlamentjében sem fordult még elő az, ami nálunk történik egy esztendő óta. Minden más kormány, mely a maga munkásságával, még ha abban a legbecsületesebb és a leghazafiasabb törekvés vezette is, olyan országos felfordulást okozott volna, mint a Lukács- és a Tisza-kormány, minden kormány, mely éppen azokkal a rendszabályokkal, melyekkel a parlament munkaképességét akarta biztosítani, idézte volna elő a parlament munkaképtelenségét, feloszlatná a képviselőházat, hogy a nép ítéletét kérje ki s a polgárságot tegye meg bírónak maga és az ellenzék felett. Mert hisz normális parlamenti munkának nem nevezhető az, amelyből az ellenzék erőhatalommal rekeszttetett ki, s amelybe utóbb drákói rendszabályokkal lehetne csak visszakényszeríteni. De ettől eltekintve is, még akkor is, ha a kormány nem akarja a választópolgárság ítéletét provokálni a politikája felett, még akkor is antidemokratikus, tehát inparlamentáris, hogy az a képviselőház, mely egy új választói törvényt csinált, még évekig elaltassa magát, átvette a Muki szuszogásának tempóját, igyekezett ugyanabban a hangnemben hortyogni, még úgy is görbült, a fejét is úgy hajtotta félre, mint a Muki és elaludt. Másnap a szokottnál későbben ébredt, az asszony pedig szokatlanul barátságosan és mosolyogva nyitotta rá az ajtót. — Hagytalak aludni, — mondta — olyan édesen aludtál. Hajagos úr elpirult. Nem volt hozzászokva ehhez a gyengédséghez. Az asszony az ágy elé tette a papucsot és megkérdezte: — Akarsz az ágyban reggelizni? Hajagos úr valami szédülésfélét érzett és csaknem öntudatlanul felelte. — Akarok ! Tíz esztendeje nem hagyta el ez a szó az ajkát, most maga is megdöbbent. De az asszony mosolygott és behozta a reggelit, a nagy tálcát odatette az éjjeli szekrényre. ■ Hajagos elérzékenyült és maga sem tudta, miért, hálásan fordította fejét az aranyos ketrec felé. Muki féloldalt, a vackának dűlve éppen egy mogyoróval fáradozott, közel vitte a szeméhez, ide-oda forgatta, a szájába vette, harapta, rágta, kiköpte a haját, pislantott és megette. Hajagos úr még soha ilyen kedvesnek nem találta a Makit. Mosolyogva ,megfordult és maga elé tette a tálcát. Kávé volt friss kuglóffal. Hajagos úr nagyon szerette a kuglófot csokoládéval, csak éppen a mazsolát nem szerette benne. Kicsit könyezett, közel vitte tehát a szeméhez a könnyű, sárga süteményt, hogy megnézze, van-e benne mazsola? Volt, de Hajagos úr egy szót sem szólt. Jóízűen kezdte szürcsölni a kávét és harapni az omlós kuglófot. Nagyokat nyelt és a mazsolát ügyesen mindig félreköpte, együtt maradjon, s korszakos és hosszú évtizedekre kiható reformokat szavazzon meg. Hisz éppen azzal, hogy egy új választójogi törvényt szavazott meg, hogy a választói jogot úgy-ahogy a polgárság szélesebb rétegére kiterjesztette, ezzel elismerte, hogy neki nincs igazi kompetenciája többé a törvényalkotásra, mert nem az egész nép, sőt nem is a nép széles rétegeinek akaratát képviseli. Neki tehát többé nincs joga törvényt hozni. Éppen azért Tiszának nemcsak, hogy az ellenzéknek a képviselőházba való kényszerítésére nem volna szabad gondolnia, hanem még a munkapárt munkakészségét is meg kellene akadályoznia. A választókerületek beosztása az egyedüli, amit még ennek a parlamentnek meg szabad szavaznia, de minden egyéb, amit tesz, visszaélés a nemzet bizalmával s azzal a hatalommal, amelyet a nemzet jóhiszeműen a kezébe letett. Budapest, szeptember 1. Minisztertanács. Szeptember harmadikén, szerdán délelőtt tíz órakor minisztertanács lesz a miniszterelnöki palotában gróf Tisza István miniszterelnök elnöklésével. A képviselőház elnöke itthon. Beöthy Pál, a képviselőház elnöke Aachenből, ahol több héten át tartózkodott, hazaérkezett és felaranyosi birtokára utazott, honnan szeptember közepén tér vissza a fővárosba. A képviselőházi folyóügyeket egyelőre még Szász Károly alelnök intézi. Miniszterek Budapesten. Báró Hazai Samu honvédelmi miniszter adjutánsával néhány napi abbáziai tartózkodás után vasárnap, Budapestre érkezett. — Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter Budapestre érkezett és a mai délelőttöt hivatalában töltötte. — Gróf Pejacsevich Tivadar horvát miniszter ma Budapestre érkezett és megjelent a horvát minisztériumban, ahol átvette az ügyek vezetését. Az asszony jóságos, nagy, elcsodálkozó szemekkel nézte, amint eszik. Ettől a nézéstől Hajagos úr zavarba jött, ideges, kurta mozdulatokkal emelgette ,szájához a csészét és a kuglófot félszegeit tépdeste ki a fogai közül. Az asszony oly szeretettel mosolygott rá, mint talán soha. Hajagos úr értelmetlenül és csak lopva mert rá-rápislantani. Hirtelen fordulattal kiugrott az ágyból és a lábát bele akarta csúsztatni a papucsba. — Mit akarsz? — kérdezte az asszony. A hangja lágy volt és biztató. — Ki megyek pipázni!— Dehogy is megy, — felelte az aszszony — hideg van, még meghalsz. Itt benn is lehet. Gyorsan megtennie a pipát és odanyújtotta az ámuló S Hajagosnak, aki egy kurta, groteszk mozdulattal elkapta. Az asszony odatartotta a gyufát, Hajagos pedig amint szipákolni kezdett, féloldalt furcsa, fürkésző, gyanakodó tekintettel vizsgálgatta az aszszonyt, ijedezve, mintha minden pillanatban attól tartana, hogy a tréfából valami rettenetes katasztrófára fog ébredni. Komikusan rémült és esetlen volt. Az asszony elnevette magát. — Olyan vagy, akár a Muki, — mondta — már reggel is olyan voltál. És kacagva vitte ki a tálcát. Még a konyhából is behallatszott a csengő, fiatalos kacagása, amilyen tíz éve nem csengett a kis nyugdíjas lakásban, a politúros bútorok között. Hajagos boldog is volt, meg szomorú. Nagyon megrázta a nem várt öröm, életének ez a meglepő fordulata. Egyszerre azonban észrevette, hogy a pipafüst mind a fehér csipkefüggönyre kuszált, eszébe jutott. Kerik Van, de nincs! Budapest, szeptember . Tegyük föl, hogy egyenként megkérdeznénk az embereket, a magyar haza polgárait: — Mit akartok? Akarjátok, hogy maradjon minden úgy, ahogy eddig volt, pap és mágnás maradjon az úr ebben az országban, vagy azt akarjátok, hogy az ország azoké legyen, akik fönntartják, a dolgozó népmillióké? Mit akartok? Az önző osztályuralmat, mely eddig dirigált, mely a szegény ember zsebéből kilopta a pénzt és az agrárurnák adta, a hivatalos állásokat, zsíros szinekurákat és üzleteket az atyafiak között szétosztogatta, a szegény embert pedig éhen veszni hagyta. Akarjátok-e tűrni a nyers, pökhendi arisztokrata- és zsentrigőgöt, vagy azt akarjátok, hogy minden embert személyes érdemei és egyéni kvalitásai szerint becsüljenek? Akarjátok-e, hogy a mai modern világban továbbra is döntő legyen Magyarországon az Egyház hatalma, hogy papok kezén, papok javát, gazdagságát és pazarlását szolgálja az ország termőföldjének harmadrésze, mialatt százezerszámra vándorol ki az országból a nép, azért, mert a papok ezer holdjai és a mágnások latifundiumai miatt nem jutott neki annyi földje, amin a mindennapi kenyeret megkeresse? Akarjátok-e, hogy a merev dogmák és középkori babonák töltsék meg az emberek eszét, hogy a papi kaszt osztályuralma érdekében mesterségesen tenyésszék a butaságot és az elmaradottságot, vagy azt akarjátok, hogy világosság gyűljön ki az emberek koponyáiban, akarjátok a legszélesebb körű lelkiismereti szabadságot, akarjátok az egyéni jogok teljes elismerését és biztosítását, a legnagyobb és legtökéletesebb szabadságot? Ha így megkérdeznénk egyenként az embereket ebben az országban, vájjon mihogy még mindent elronthat, rémülten kiugrott az ágyból és a légycsapóval ideges gyorsasággal kezdte széthessegetni a füstfelhőt. Az asszony belépett és meglátva a kétségbeesetten hadonászó öreget, mezítláb, hálóingben, a légycsapóval, az ajtónak dűlt neveltében, azután odatámolygott Hajagos úrhoz, hangos csuklások között átölelte a nyakát. — Drága, drága kis Mukim — mondta és tíz év óta először megcsókolta. Hajagos úgy érezte, hogy most rögtön megsemmisül, a légycsapót kiejtette a kezéből és szinte éllettelenül hullott vissza az ágyba. Az asszony betakarta, a szájába dugta a pipát és kiment a szobából, kacagva, fürgén, mintha harminc évet fiatalodott volna. Hajagos néhány percig mozdulatlanul, üveges tekintettel feküdt az ágyon és semmi, de semmi sem jutott az eszébe. Később odanézett a ketrecre és látta, hogy a Maki szomorúan nyalogatja az üres vályút. Az aszszony elfelejtett vizet adni a Makinak. Lassan felkelt, kinyitotta a ketrec ajtaját, a poharából teletöltötte a vályút és remegő kézzel megsimogatta a Muki szőrös fejét. Hajagos azután nagyon összebarátkozott a Mukival. Különösen, amikor az asszony nem volt otthon, órákig el tudott ülni a ketrec előtt, beszélt a Mukihoz, játszott, ingerkedett vele, hízelgett neki és kiszolgálta, figyelte és leste minden mozdulatát. Néha felállt, odaállott a kis tükör elé és megpróbálta utánozni a Mukit, amint elfintorítja az orrát, amint a légy után kap, amint a diót fogja, amint összerezzen, vigyorog, vakaródzik és boldog volt, kacagni is tudott, amikor konstatálta, hogy egyik-másik kísérlete jól sikerült.