Világ, 1913. szeptember (4. évfolyam, 207-231. szám)

1913-09-02 / 207. szám

25 1913. szeptember 2. VILÁG ellenzékbe, s ha a kormány akarja, egyetlen egy felszólalás nélkül megsza­vaztathatja a pártjával a törvényeket. Tiszának csak az kell, hogy az ellenzék bemenjen a parlamentbe, hogy jelen legyen, amikor a munkapárt megsza­vazza az eléje került javaslatokat, mert akkor már az ellenzék is részese mind­annak, ami történik s a felelősség őt is terheli. Ezért és csakis ezért kell Tiszá­nak, hogy az ellenzék „alkotmányos eszközökkel“ kényszeríttessék a parla­menti üléseken való részvételre. Mi azonban azt hisszük, hogy az egész törekvés felesleges is, inparlamen­táris is. Nem azért, mintha ezzel az el­lenzék álláspontjának védelmére akar­nánk vállalkozni, hanem azért, mert sehol, a világ egyetlen parlamentjében sem fordult még elő az, ami nálunk tör­ténik egy esztendő óta. Minden más kormány, mely a maga munkásságával, még ha abban a legbecsületesebb és a leghazafiasabb törekvés vezette is, olyan országos felfordulást okozott volna, mint a Lukács- és a Tisza-kormány, minden kormány, mely éppen azokkal a rendszabályokkal, melyekkel a par­lament munkaképességét akarta bizto­sítani, idézte volna elő a parlament munkaképtelenségét, feloszlatná a kép­viselőházat, hogy a nép ítéletét kérje ki s a polgárságot tegye meg bírónak maga és az ellenzék felett. Mert hisz normá­lis parlamenti munkának nem nevez­hető az, amelyből az ellenzék erőhata­lommal rekeszttetett ki, s amelybe utóbb drákói rendszabályokkal lehetne csak visszakényszeríteni. De ettől eltekintve is, még akkor is, ha a kormány nem akarja a választópolgárság ítéletét pro­vokálni a politikája felett, még akkor is antidemokratikus, tehát inparlamen­­táris, hogy az a képviselőház, mely egy új választói törvényt csinált, még évekig elaltassa magát, átvette a Muki szuszogásá­­nak tempóját, igyekezett ugyanabban a hangnemben hortyogni, még úgy is görbült, a fejét is úgy hajtotta félre, mint a Muki és elaludt. Másnap a szokottnál későbben ébredt, az asszony pedig szokatlanul barátságosan és mosolyogva nyitotta rá az ajtót. — Hagytalak aludni, — mondta — olyan édesen aludtál. Hajagos úr elpirult. Nem volt hozzá­szokva ehhez a gyengédséghez. Az asszony az ágy elé tette a papucsot és megkérdezte: — Akarsz az ágyban reggelizni? Hajagos úr valami szédülésfélét érzett és csaknem öntudatlanul felelte­. — Akarok ! Tíz esztendeje nem hagyta el ez a szó az ajkát, most maga is megdöbbent. De az asszony mosolygott és behozta a reggelit, a nagy tálcát odatette az éjjeli szekrényre. ■ Hajagos elérzékenyült és maga sem tudta, miért, hálásan fordította fejét az aranyos ket­rec felé. Muki féloldalt, a vackának dűlve éppen egy mogyoróval fáradozott, közel vitte a szeméhez, ide-oda forgatta, a szájába vette, harapta, rágta, kiköpte a haját, pislantott és megette. Hajagos úr még soha ilyen ked­vesnek nem találta a Mak­it. Mosolyogva ,megfordult és maga elé tette a tálcát. Kávé volt friss kuglóffal. Hajagos úr nagyon sze­rette a kuglófot csokoládéval, csak éppen a mazsolát nem szerette benne. Kicsit könye­­zett, közel vitte tehát a szeméhez a könnyű, sárga süteményt, hogy megnézze, van-e ben­ne mazsola? Volt, de Hajagos úr egy szót sem szólt. Jóízűen kezdte szürcsölni a kávét és harapni az omlós kuglófot. Nagyokat nyelt és a mazsolát ügyesen mindig félreköpte, együtt maradjon, s korszakos és hosszú évtizedekre kiható reformokat szavaz­zon meg. Hisz éppen azzal, hogy egy új választójogi törvényt szavazott meg, hogy a választói jogot úgy-ahogy a pol­gárság szélesebb rétegére kiterjesztette, ezzel elismerte, hogy neki nincs igazi kompetenciája többé a törvényalkotás­ra, mert nem az egész nép, sőt nem is a nép széles rétegeinek akaratát képvi­seli. Neki tehát többé nincs joga tör­vényt hozni. Éppen azért Tiszának nemcsak, hogy az ellenzéknek a képvi­selőházba való kényszerítésére nem vol­na szabad gondolnia, hanem még a munkapárt munkakészségét is meg kellene akadályoznia. A választókerüle­tek beosztása az egyedüli, amit még en­nek a parlamentnek meg szabad sza­vaznia, de minden egyéb, amit tesz, visszaélés a nemzet bizalmával s azzal a hatalommal, amelyet a nemzet jóhi­szeműen a kezébe letett. Budapest, szeptember 1. Minisztertanács. Szeptember harmadikén, szerdán délelőtt tíz órakor minisztertanács lesz a miniszterelnöki palotában gróf Tisza István miniszterelnök elnöklésével. A képviselőház elnöke itthon. Beöthy Pál, a képviselőház elnöke Aachenből, ahol több héten át tartózkodott, hazaérkezett és felaranyosi birto­kára utazott, honnan szeptember közepén tér vissza a fővárosba. A képviselőházi folyóügyeket egyelőre még Szász Károly alelnök intézi. Miniszterek Budapesten. Báró Hazai Samu honvédelmi miniszter adjutánsával néhány napi abbáziai tartózkodás után vasárnap, Budapestre ér­kezett. —­ Jankovich Béla vallás- és közoktatás­ügyi miniszter Budapestre érkezett és a mai dél­előttöt hivatalában töltötte. — Gróf Pejacsevich Tivadar horvát miniszter ma Budapestre érkezett és megjelent a horvát minisztériumban, ahol át­vette az ügyek vezetését. Az asszony jóságos, nagy, elcsodálkozó sze­mekkel nézte, amint eszik. Ettől a nézéstől Hajagos úr zavarba jött, ideges, kurta moz­dulatokkal emelgette ,szájához a csészét és a kuglófot félszegeit tépdeste ki a fogai közül. Az asszony oly szeretettel mosolygott rá, mint talán soha. Hajagos úr értelmetlenül és csak lopva mert rá-rápislantani. Hirtelen fordulattal kiugrott az ágyból és a lábát bele akarta csúsztatni a papucsba. — Mit akarsz? — kérdezte az asszony. A hangja lágy volt és biztató. — Ki megyek pipázni!­— Dehogy is megy, —­ felelte az asz­­szony — hideg van, még meghalsz. Itt benn is lehet. Gyorsan megtennie a pipát és odanyúj­­totta az ámuló S Hajagosnak, aki egy kurta, groteszk mozdulattal elkapta. Az asszony odatartotta a gyufát, Hajagos pedig amint szipákolni kezdett, féloldalt furcsa, fürkésző, gyanakodó tekintettel vizsgálgatta az asz­­szonyt, ijedezve, mintha minden pillanat­ban attól tartana, hogy a tréfából valami rettenetes katasztrófára fog ébredni. Komiku­san rémült és esetlen volt. Az asszony elne­vette magát. — Olyan vagy, akár a Muki, — mondta — már reggel is olyan voltál. És kacagva vitte ki a tálcát. Még a kony­hából is behallatszott a csengő, fiatalos ka­cagása, amilyen tíz éve nem csengett a kis nyugdíjas lakásban, a politúros bútorok között. Hajagos boldog is volt, meg szomorú. Nagyon megrázta a nem várt öröm, életé­nek ez a meglepő fordulata. Egyszerre azon­ban észrevette, hogy a pipafüst mind a fe­hér csipke­függönyre kuszált, eszébe jutott. Kerik Van, de nincs! Budapest, szeptember . Tegyük föl, hogy egyenként megkér­­deznénk az embereket, a magyar haza polgárait: — Mit akartok? Akarjátok, hogy ma­­radjon minden úgy, ahogy eddig volt, pap és mágnás maradjon az úr ebben az ország­ban, vagy azt akarjátok, hogy az ország azoké legyen, akik fönntartják, a dolgozó népmillióké? Mit akartok? Az önző osztály­uralmat, mely eddig dirigált, mely a sze­gény ember zsebéből kilopta a pénzt és az agrár­urnák adta, a hivatalos állásokat, zsí­ros szinekurákat és üzleteket az atyafiak kö­zött szétosztogatta, a szegény embert pedig éhen veszni hagyta. Akarjátok-e tűrni a nyers, pökhendi arisztokrata- és zsentri­­gőgöt, vagy azt akarjátok, hogy minden embert személyes érdemei és egyéni kvali­tásai szerint becsüljenek? Akarjátok-e, hogy a mai modern világban továbbra is döntő le­­gyen Magyarországon az Egyház hatalma, hogy papok kezén, papok javát, gazdagsá­gát és pazarlását szolgálja az ország termő­­földjének harmadrésze, mialatt százezer­­számra vándorol ki az országból a nép, azért, mert a papok ezer holdjai és a mág­nások latifundiumai miatt nem jutott neki annyi földje, amin a mindennapi kenyeret megkeresse? Akarjátok-e, hogy a merev dog­mák és középkori babonák töltsék meg az emberek eszét, hogy a papi kaszt osztály­uralma érdekében mesterségesen tenyésszék a butaságot és az elmaradottságot, vagy azt akarjátok, hogy világosság gyűljön ki az emberek koponyáiban, akarjátok a legszé­lesebb körű lelkiismereti szabadságot, akar­játok az egyéni jogok teljes elismerését és biztosítását, a legnagyobb és legtökéletesebb szabadságot? Ha így megkérdeznénk egyenként az embereket ebben az országban, vájjon mi­hogy még mindent elronthat, rémülten ki­ugrott az ágyból és a légycsapóval ideges gyorsasággal kezdte széthessegetni a füstfel­hőt. Az asszony belépett és meglátva a kétségbeesetten hadonászó öreget, mezítláb, hálóingben, a légycsapóval, az ajtónak dűlt neveltében, azután odatámolygott Hajagos úrhoz, hangos csuklások között átölelte a nyakát. — Drága, drága kis Mukim — mondta és tíz év óta először megcsókolta. Hajagos úgy érezte, hogy most rögtön megsemmisül, a légycsapót kiejtette a kezé­ből és szinte éllettelenül hullott vissza az ágyba. Az asszony betakarta, a szájába dug­ta a pipát és kiment a szobából, kacagva, fürgén, mintha harminc évet fiatalodott vol­na. Hajagos néhány percig mozdulatlanul, üveges tekintettel feküdt az ágyon és sem­mi, de semmi sem jutott az eszébe. Később odanézett a ketrecre és látta, hogy a Maki szomorúan nyalogatja az üres vályút. Az asz­­szony elfelejtett vizet adni a Makinak. Las­san felkelt, kinyitotta a ketrec ajtaját, a po­harából teletöltötte a vályút és remegő kézzel megsimogatta a Muki szőrös fejét. Hajagos azután nagyon összebarátkozott a Mukival. Különösen, amikor az asszony nem volt otthon, órákig el tudott ülni a ket­rec előtt, beszélt a Mukihoz, játszott, in­­gerkedett vele, hízelgett neki és kiszolgál­ta, figyelte és leste minden mozdulatát. Né­ha felállt, odaállott a kis tükör elé és meg­próbálta utánozni a Mukit, amint elfinto­rítja az­ orrát, amint a légy után kap, amint a diót fogja, amint összerezzen, vigyorog, vakaródzik és boldog volt, kacagni is tu­dott, amikor konstatálta, hogy egyik-másik kísérlete jól sikerült.

Next