Világ, 1913. október (4. évfolyam, 232-258. szám)

1913-10-01 / 232. szám

Szerkeszt ős Ég VT., Gyár-utca 4. ss. Telefon 58-00, a felelős szerkesztőéi M-58. Kiadóhivatal VI. Gyárfatca 4 Telefon 31-90. Előfizetési árak a magyar korona országaiba, Ausztriába és Bosznia-Hercegovinába: Egész évre 28 korona, félévre 14 korona, negyede évre 7 korona, egy hóra 2 korona 40 fillér. Németországba, a német cí.- 'cia^ lom államainak területére négy.' 'évre 10 kor. 80 fillér, egy hóra 3 kor. -Vv fid. A »VILÁG« megjelenik hétfő kivete* lévé mindennap, ünnepnapok után is. VILÁG Hirdetések felvétetnek Budapesten A VILÁG kiadóhivatalában, Bloch* ner J., Győri és Nagy, Jauíus és Társa, í euerer Gyula, Leo­pold Testvérek, Mezei Antal, Schwarz József, Mosse Rudolf hirdetési irodákban. — Bécsbén : M. Dukes Nachf., Haasensíein éa Vogler, Rudolf Mosse, Eduard Braun, Heinrich Sehaíek, Bock und Herzfeld. — Berlinben: Dr Jr. Eíímenreich, Beríín*Wíímers- dorf, Holstinßiche'Strassc 27. sz. IV. évfolyam Budapest, 1913 SZERDA október 1. ! 232=ik szám BéhegalamboK Budapest, szeptember 30. A józan ész és az ország legvitá- lisabb érdekei egyaránt azt parancsol­nák, hogy végre rend legyen s bogy a nemzet egész ereje, a parlamenti pár­tok egész energiája egyesittessék a regeneráció nagy munkájára s azok­nak a nagy politikai, társadalmi és gaz­dasági reformoknak végrehajtására amelyek nélkül az országnak tönkre kell mennie. Ez olyan cél, amelyért a legmesszebbmenő személyes áldoza­tokat is, ha azokra szükség van, meg kellene hozni s ha csak személyes anta- gonizmus élesíti ki a helyzetet, ön­ként vissza kellene vonulniok azoknak, akik a megbékélésnek útjában álla­nak. Azok, akik a mostani parlamenti viszonyokat némi elégtétellel szemlélik, az ellenzék duzzogását és a parlament­ből való távolmaradását is parla­menti rendnek tartják, ahhoz az álla­pothoz viszonyítva, mikor minden kérdésben számolni kellett az ellenzék elveivel, követelésével, parlamenti erő­viszonyaival, harcmodorával s mikor a gyárilag készült javaslatok nem kap­ták meg olyan simán, olyan ellenkezés nélkül a parlamenti szankciót, mint manapság. De nem ez a parlamenti rend s nem ez az, ami a parlamenta­rizmus! még ma is a legjobb kormány- formává teszi. Az a parlamenti több­A legnehezebb teher Irta: Tímár Szaniszlő Alice gyermekkorában hallotta a törté­netet a szegény és gazdag ember zsákjáról. A szegény ember forró nyári napon, vállán zsákot cipelve bandukolt az országúton. Szo­rongó szívvel gondolt éppen keserves sorsára, amikor szembe jött vele egy ember, aki szin­tén zsákot vitt a hátán. — Mi van a zsákodban, barátom? — kérdezte az újonnan érkezett. — Rongy, rongy. Csupa rongy, bará­tom. Hát a tiedben mi van? — Arany. Csupa szinarany — felelt amaz —, óh, milyen súlyos teher! — Súlyos teher az arany? . . . Hahaha! ■— kacagott a szegény ember. — Mit röhögsz, bolond? — rivalt rá a gazdag — nem könnyebb-e rongyokát vinni, mint nehéz aranyat cipelni? — Attól függ, kinek az aranyáról van szó. Ha az enyém volna, könnyen vinném. — Gondolod? . . . Tudod mit? Cserél­jünk zsákot. — Tréfálsz, ember. — Görbüljek meg, ha tréfálok. Itt a zsákom. Add ide a tiedet. A csere megtörtént. A gazdag vígan fütyörészve ment tovább. A szegény előbb felbontotta a zsákot s megnézte, mi van benne. Csakugyan: tele volt fénylő arany­nyal. Hamar összekötötte megint, nehogy valaki meglássa és megirigyelje a kincset. Azután a vállára vette.’ Mindjárt kezdetben megállapította, hogy súlyra csakugyan ne­ség, amely indokolatlanul szűkkeblű házszabályokkal, klotiirrel és külön fegyveres őrséggel veszi magát körül, a saját munkájának értékét devalválja. Mert azt még el lehetne hitetni, hogy egy-két ember, legfeljebb egy kis tur­bulens csoport, erőszakos, sőt Ián for­radalmi eszközzel akadályozza a par­lament működését, de azt, hogy egy százötven főből álló ellenzék harca, ha az szélsőségekbe téved is, teljesen rosszhiszemű és államellenes volna, mint ahogy azt a kormány, rendsza­bályainak igazolásául, el akarja hi­tetni, képtelenség. Olyan parlament még nem volt soha és sehol, amelyben kizárólag a többség volna a nemzeti ér­dekek megtestesítője s az ellenzék minden rossznak és a nemzetre nézve minden veszedelmes törekvésnek gyüjtő-csaíornája s a magyar kor­mány sem tudja ezt elhitetni az ellen­zékről. Már pedig ebben az esetben minden olyan rendszabály, mely az el­lenzéki törekvések érvényesülése elé erőszakos akadályokat emel, amely az ellenzék számára mintegy politikai és etikai lehetetlenséggé teszi’ hogy a par­lamenti munkában résztv egyen, azt a gyanút kelti, hogy mogánalr*» kor­mánynak törekvései nem olyanok, -me­lyek kibírnák egy nagy parlamenti küz­delem tisztitó tiizét. Éppen azért, ha az ellenzéknek nem is szabad ridegen elzárkóznia az elől, hogy a parlamenti és politikai rend ismét helyreállítható legyen, mégis elsősorban a kormánynak kötelessége a kezdeményező lépéseket megtenni, sőt egyenesen a kormánynak áll érde­kében, hogy a tranzakciók és az en­gedékenység terére lépjen, mert a kormány az, amely ma már jogtalan állásponton van. Ami történt, most már nem akarjuk feszegetni; nem akarjuk azt vitatni, hogy szükség volt-e mind­azokra a rendszabályokra, melyeket a kormány alkalmazott; a mi szemünk­ben ma csak az a fontos, hogy azokra ma már szükség nincs s azoknak fenntartása töltő a célon, többet árt, mint használ s az azokhoz való merev és görcsös ragaszkodás a kormány gyen­geségének dokumentuma. Azért nem­csak oktalannak, hanem bűnnek tart­juk, ha a kormány egyenesen kérkedik azzal, hogy nem folytat béketár­gyalásokat. Az ő hiúságát talán legyezi ez, talán a pártjának önbizalmát is emeli, de kétségtelen, hogy az ország­nak nem használ, mert egy dezolució- ban levő államszervezet képét nyújtja a világnak. A teljes, a nyílt abszolutiz­mus nem volna olyan ártalmas az ország tekintélyére, mint a mai állapot. Oroszországgal mindenki tisztában van, s tisztában van azzal, hogy a duma csak tanácskozó, de nem határozó tes­tület s hogy végső eredményben min­dig az történik, amit a cár akar s És ott az országúton bírókra keltek. Tépték, rúgták, marták egymást; hempe­regtek az ut homokjában s tanúja volt e különös viaskodásnak a napsugárban úszó, ragyogó égboltozat, aminthogy tanúja az örökkévalóság annak a folyton dúló, soha véget nem érő harcnak, amely az emberek közt folyik, amióta rongy és arany van a világon . . , * Oh, Alisz! Miért is hallottad valamikor ez! a regél, nem tudom, dajkádlől-e vagy édesanyádtól, vagy mástól? S ha hallottad, miért uem tépted ki emlékedből, hogy sohase jusson ismét eszedbe? . . . Mert Alice gazdag volt. Sok milliót érő vagyona volt. De a kincsei nem a vállát tör­ték, hanem a lelkét. Azt a történetet a szegény és gazdag ember zsákjáról nem tud­ta elfelejteni. Titkos hangok, amelyeket csak ő hallott, azt mondták neki, hogy min« denki, aki közeledik hozzá, hogy hizelegjen, hódoljon neki, ezt haszonlesésből, a pénzé­ért teszi. Úgy képzelte, hogy lesben áll mindenki, várván a pillanatot, amikor ki« rabolhatja. S nem az országutakon leselkedő hara« miákra gondolt, sem olyanokra, akik ren« geteg erdőkben támadják meg a vándorokat, hanem olyanokra (és számuk nem csekély), akik simára fésülve-borotválva, a legújabb divat szerint öltözködnek, finom modorral állják körül azokat a helyeket, ahol pénz halmozódik föl. S mosolyogva, hízelegve, a társadalom állal aprobált illemszabályok sze­rint, de nem kevesebb vadsággal, mint az országuti rablók, vetik magukat zsákmá­nyukra. hezebb. Egy-két óráig vitte, amikor érezte, hogy a teher töri a vállát. Átvette a má­sikra. Azt is törte. — Sebaj, — gondolta — de nem va­gyok-e már gazdag? Messze, az országúton két ember körvo­nalát látta. Gyorsan egy bokor mögött hú­zódott meg, félvén, hogy kirabolják. Ott feküdt lassan, szivdobogva, elrejtőzve, halá­los félelemtől rázatva. Csak akkor bujt elő, amikor azok távol voltak. Ettől fogva min­dig rejtekhelyre menekült, ha látott vala­kit. Rémképek ijesztgettek; álom nem jött a szemére. Senkit sem mert megszólítani, mert mindenkiben rablót vagy gyilkost lá­tott. Megéhezett. Ételt nem mert vásárolni, nehogy valaki kincseit meglássa. Koldulni nem akart, mert az nem leli volna méltó gazdaghoz. Egyre nyomorultabbá vált s két­ségbeesése nőttön nőtt. Mindkét válláról csör­gött a vér, annyira törte a súlyos teher. Ekkor egy másik országúton találkozott megint azzal, akivel zsákot cserélt. — Megfogtalak, fickó! -— kiáltott rá. — Add vissza rongyaimat; vedd vissza az aranyaidat! — Miért? — kérdezte amaz. — Most már tudom, hogy nehéz teher az arany és könnyebb a rongy. Valameny- nyien terhet viselünk az élet országutján s mindenki azt hiszi, az ő terhe a legsúlyo­sabb. Csak akkor látjuk a különbséget, a mikor más teherrel cseréljük föl, melyről gondoltuk, hogy könnyebb viselni. Add ide azt, ami az enyém volt; vedd a tiédet. — Nem adom — kiáltott amaz. •— Akkor veszem erőszakkal

Next

/
Thumbnails
Contents