Világ, 1913. október (4. évfolyam, 232-258. szám)

1913-10-01 / 232. szám

­5 1913. október 1 VILÁG amit a cár parancsol. Az ország gazda­sági és kulturális fejlődését ez megbé­nítja ugyan, de a világ tudja­ hogy a cári politika a maga abszolút akaratával minő tradicionális célokért küzd s hogy ezek minő mértékig engedik meg az ország gazdasági fejlődését. Éppen azért Oroszország hitelképessége ren­dületlen, mert ott megvannak a gazda­sági fejlődés lehetőségei az abszolutiz­mus dacára is, sőt ennek a fejlődésnek útja is ki van jelölve. Nálunk más a helyzet. Nálunk ál­lítólag parlamentarizmus van s a par­lament maga határozza meg, mit akar. De a világ azt látja, hogy a parlament­ből az ellenzék kivonul s hogy a kor­mány nemcsak nem igyekszik áthi­dalni a szakadékokat, hanem azokat nap-nap után még szélesíti s mélyíti. Az ellenzék is, a kormány is kijelentik, hogy nem békülnek, hogy egymás­sal még csak tárgyalni sem hajlandók s ez olyan beteg állapotnak szimptó­­mája, amelyet nem tud elleplezni az, hogy a munkapárt nyakra-főre, szinte vita nélkül gyártja a törvényeket. A kor­mány talán nem tudja, vagy nem akarja tudni, mennyire tarthatatlan ez a helyzet, de a külföld a maga nagy és széles perspektívájából nézi a magyarországi eseményeket s ez benne a bizonytalanság érzését kelti, mert azt tudja ugyan, honnan indultunk el, de hogy hova jutunk s hogy a mai káoszból végre is mi fog kialakulni, nem is sejtheti. Azért igyekszik ki­vonni magát és tőkéjét az országból, mert várhat s mert várni akar arra az időpontra, amikor itt ismét nyugalom és béke lesz. A kormány erőszakosan hajtja végre a katonai reformokat, amelyek rengeteg tőkét vesznek igénybe s a külföld látja, hogy egy nagy ellen­zék küzd ezek ellen az újabb terhek el­len s hogy az ország egész gazdasági élete megbénult. Állami papírjaink, ipari obligációnk, zálogleveleink ár­folyama folyton esik, az ország ke­reskedelmi és fizetési mérlege folyton rosszabbodik, a közélet s a gazdasági élet minden terén valami borzalmas apátia lett úrrá s az ország budgetje is romlik évről-évre. Ezeken az álla­potokon csak egy nagy, egységes poli­tikai és gazdasági akcióval lehetne se­gíteni, de arra az ország, melyben a kormánypárt és az ellenzék farkassze­met néz egymással, képtelen. A nem­zet egész figyelmét a politikai harc köti le s kezét bilincsbe veri az az ál­talános elszegényedés, amelyet a kül­föld egyenesen belpolitikai bajaink­nak tud be. S ilyen körülmények közt nem hajlandó pénzét rendelkezésünkre bocsátani, mert ennek sorsát ma nem is tudja kiszámítani. Ezért mondjuk, hogy a józan ész és az ország legvitálisabb érdekei egy­aránt azt parancsolnák, hogy végre rend legyen s a nemzet egész ereje és energiája a reformmunkára egyesít­­tessék. Időről-időre ezt be is látják higgadtabb politikusaink, akik a párt­­kereteken túl is látnak s akik az or­szág érdekeit és a pártérdekeket nem akarják a végletekig azonosítani. Ezek azok, akik időről-időre új béketárgya­lások megkezdésének szükségét han­goztatják s akik, bár a parlamenti több­séghez tartoznak, a kisebbség ak­tív parlamenti munkáját nem tartják oly nélkülözhetetlennek, mint Tisza és vezérkara, akik minden felröppenő békegalambra azonnal egész ágyu­­telepből lövöldöznek. De mi magunk nem igen bízunk abban, hogy a béke most létrejöhessen. Miután Tisza a hadsereg érdekeit már biztosította, most a maga osztályérdekeit akarja biz­tosítani s ma már nem a hadseregért marad a helyén s nem azért élezi ki az ellentéteket, hanem azért, hogy egy újabb választójogi reformot meghiusít­son. Már­pedig éppen ez az, amely­ből az ellenzék nem engedhet, mert nem szabad engednie. Minden kérdés­ben lehetne megalkudnia, minden kér­désben lehetne olyan megoldást ta­lálni, mely közelebb hozza a kormány­hoz, de a választójogi reform kérdé­sében egyetlen talpalattnyit­ sem enged­het anélkül, hogy az egész ország szemében, melynek annyi ígéretet tett, teljes politikai hitelét el ne veszítse. Ez a kérdés, amelyben sem „kikap­csolás“ nem siét, sem újabb meg­fontolás, sem a halogatásnak s lemon­dásnak egyéb szokásos módja. Szóval valójában ez az a kérdés, amely ma szinte áthidalhatatlan válaszfalat von a kormány s az ellenzék közé, mert a kormány ebben a kérdésben egyelőre nem hajlandó engedni, az ellenzéknek pedig nem szabad engednie. A béke a választójog kérdésében jöhet csak létre s csak az ellenzék teljes győzelmével. Erre ma kevés a kilátás s ezért nem bízunk mi ma még a béke közelségében. S van-e kívánatosabb zsákmány, mint egy fiatal, szép és gazdag özvegy? Mert Alice öz­vegy volt. Első férje is a szalonok haramiái közül került ki. Nőül vette Alice-t, aki még ak­kor egészen fiatal és tapasztalatlan volt. S at­tól fogva dorbézolt, játszott, belevetette magát az élvezetek örvényeibe s feleségét teljesen el­hanyagolva, azon az után volt, hogy annak vagyonát teljesen tönkreteszi. Ekkor a sors megkönyörült Alice-on. A férje egy éne­kesnő miatt párbajt vívott s a párbajban meghalt. Azóta nagyon félt a férfiaktól a fiatal öz­vegy. Jóllehet, néhány év telt el férje halála után, irtózott attól, hogy valamely férfi udvar­lását elfogadja. Szülei pedig egyre azt hajto­gatták, hogy ily fiatalon nem szabad eltemet­keznie és magát a hervadásnak átadnia. Kí­vánták, hogy újra férjhez menjen. — Ha újra férjhez megyek — mondotta Alice határozottan — akkor magam fogom megválasztani a férjemet. Soha nem leszek olyan férfié, aki elsősorban a vagyonomra néz és csak másodsorban rám. Pedig volt a társaságban egy férfiú, aki jobban tetszett neki, semmint azt magának is bevallotta volna. Szeretni való charmeur, elő­kelő, daliás, művelt és nyílt természetű férfiú volt. Alice jól érezte magát a társaságában és senki sem tudta úgy szórakoztatni, mint ő. De valahányszor szerelemről volt szó, kitért a fér­fiú ostroma elől s ijedten visszahúzódott, mint mikor a csiga húzódik vissza házába, ha fél valamitől. Szende Simon (ez volt a férfiú neve) nem volt az az ember, akit a sikertelen ostrom bá­tortalanná tehetett volna. Egy napon határo­zott formában, félre nem érthető módon tette szóvá a dolgot. — Tudom, hogy maga, Alice, fél és retteg a hozomány vadászoktól. Nem is veszem ezt zokon a tapasztalatok után, amiket tett. De ha ez a félelem arra vezeti, hogy egész életét meg­mér­gezze vele, akkor jobb lett volna,, ha kol­dusszegénynek születik. Hisz a legszegényebb is arra törekszik, hogy az életörömökből ki­vegye a maga részét.­­— Nem a vagyonomat féltem — szólt mo­solyogva Alice —, ne tessék félreérteni. Félek attól, hogy a vagyonomat értékelik és nem en­gem. Nem tudok hinni senkinek, amióta csa­lódtam. S különösen nem tudok hinni olyan embernek, mint maga. — Miért kevésbbé nekem, mint másnak? — Mert maga —­ ezt igen jól tudom —­ be­cézett kedvence volt mindig a nőknek. El van kényeztetve. Annyi életörömben volt már ré­sze, hogy a blazirtság hamar utolérheti és én volnék az áldozata. Magam ismerek néhány nőt, aki eped maga után. No bizony! És ha még nagy vagyona is lesz, (láthatja, hogy nyílt vagyok) akkor és minden bizonynyal mellékes szerepre leszek kárhoztatva ön mellett, ha tör­vényes házasság kötne magához, amitől az ég óvjon engem. — Óvja nagyobb szerencsétlenségtől. S ha esküszöm, hogy szeretem és semmi más nem lebeg előttem, mint a maga világító személye? —­ Ne esküdözzék, kérem. Hinni úgy sem tudom. Aki annyi nőt szeretett már, mint ön és akit annyi nő szeretett, az egygyel nem éri be. — Nagyobb bizalma volna tehát oly fér­fihoz, akt nő még nem szeretett? — Minden bizonynyal. Annak én volnék első és utolsó bálványa. — Helyes! — nevetett Szende Simon — talál ön olyant is. De egyet ígérjen meg. — S mi legyen az? — Ha majd megismerkedik olyannal, ak­kor gondoljon rám. * Rövid időre rá, a társaságba került egy fiatalember, aki Alice családjával távoli rokon­ságban volt. Csak nemrég végezte tanulmá­nyait s azon az után volt, hogy élethivatásá­nak, a professzori pályának szentelje magát. Vidékről jött. Jó hír előzte meg, nevezetesen az, hogy igen szolid életet élt, csak a könyveket bújta és excessziisokban, deritokban soha részt nem vett s távol tartotta magát a fiatalság számtalan balgaságaitól. Alice figyelmét csakhamar magára vonta ez a fiatalember. Mindenki önzetlennek, rom­latlannak mondotta, aki ismerte s az egész család büszke volt rá, hogy magát, noha nagy vagyona volt neki is, mégis a tudománynak szentelte. Kissé félszeg és ügyetlen modora volt, amit Alice eleintén a fiatalság zavarának tu­lajdonított. Különösen akkor látszott ü­gyefo­­gyottnak, amikor vele beszélt. Nyilvánvaló volt, hogy Alice szépsége rendkívüli hatást gyakorolt rá. S mit bocsát meg szívesebben egy bájos, fiatal asszony, mint azt, ha föltételezi, hogy egy fiatal, romlatlan férfi, akinek lelke lapjára m­ég nem írta rá a szenvedély a maga torz vonásait, az ő szépségétől megzavarodik? S éppen ezért megengedett magának vele szemben egy kis kacérkodást, hogy az ifjú za­­varát eloszlassa és némiképpen bátrabbá hegye. Szerda Budapest, szeptember 30. Conrad marad. Bécsből jelentik. Jól ér­tesült politikai körökben úgy tudják, hogy báró Hötzendorfi Conrad vezérkari főnök le­mondása nem aktuális és azok után a konfe­renciák után, amelyeket Krobatin hadügymi­niszterrel és gróf Berchtold külügyminiszterrel folytatott, a vezérkari főnök letett régebbi szándékáról és helyén marad. Minden félreér­tés ki van küszöbölve. Báró Conrad holnap ki­hallgatásra megy a királyhoz. Beszámoló, szervezkedés. Zsinszlaj István orsz. képviselő, aki kerületének községeit most jár­ja be, vasárnap Albertirsán mondott nagy érdek­lődés mellett beszámoló-beszédet. — A dárdai vá­lasztókerület nemzeti munkapártja vasárnap népes gyűlést tartott a kerület központján fekvő Pélm­o­­nostoron. A gyűlés bizalmat szavazott Kenedi Gé­zának.­­ Gróf Kornis Károly, a szolnokdoboka­­megyei nemzeti munkapárt elnöke megjelent az egyes választókerületek székhelyén megtartott mun­kapárti kerületi értekezleteken, hogy a pártszerve­zet érdekében kerületenként a helyszínen létesítse a szükséges intézkedéseket.

Next