Világ, 1913. november (4. évfolyam, 259-283. szám)

1913-11-01 / 259. szám

St 1913. november T. VILÁG ---------------------------------------y ■ ....- ■ ben elkövetett bűntett erkölcsi követ­kezményeit megítélni, mint a legtöbb könyvmoly vagy szakember, kinek ho­mályos sejtelme sincs a föld népének alapvető szükségleteiről. Általában azt lehet mondani, hogy minden emberi cselekvésnek sokkal megbízhatóbb irá­nyítója a közvetlenül érdekelteknek sza­badon megnyilvánuló akarata, sem­mint az előkelő idegeneknek teoretikus­­bölcsesége. Így egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar parlamentarizmust nem annyira a szakismeret hiánya tette tönkre, mit '•'az érdekeltek kirekesz­tése, akikre tényeket hoztak; nem is beszélve a­z, hogy törékeny lába­kon jár minden szakismeret, melyet az érdek öröme és fájdalma nem tá­mogat. Ennek az egyszerű meggondolás­nak az ellenállhatatlansága az oka valószínűleg annak, hogy a nem-politi­­zálók pártjának intellektuális szárnya határozott visszafejlődésben van, míg moralizáló felekezete napról-napra hó­dításokat tesz. Ezek a kényes erkölcsi ízlésű urak ugyanis igy okoskodnak: — Mi utáljuk a politikát. Piszkos mesterség az, melylyel úriember ne fog­lalkozzék. Bízzuk azt a hivatásos poli­tikusokra és az üzletemberekre. A tu­domány, a művészet és a gazdasági élet sokkal szebb, esztétikusabb, méltóbb tere a tehetséges embereknek. A kezünk tiszta marad mellette és ártalmasan nem izgatjuk fel magunkat. Az ország­nak pedig több szolgálatot teszünk, ha­­az utálatos és felemésztő politika helyett jót és derekasat produkálunk a saját szakmánkban ... Ezzel az okoskodással véli a min­denfajta nyárspolgár egészségét kon­zerválni, nyugalmát megőrizni s erköl­csi kötelességeit teljesíteni. És ne mondja senki, hogy túloztunk a mara­dent. S országdöntő, agitációit azzal az élvező kitartással csinálja, mint ahogy a gye­rek az árpacukrot szopogatja, csillogó szem­mel s lassan, hogy mentül tovább tartson. Mondom: ez a legmeghatóbb ebben a kitűnő férfiban s a legjellemzőbb: nemcsak egyéniségére, de származására is. Arra a fajta elmésségre, melylyel ő ma páratlanul áll ná­lunk, s melynek az az ereje, hogy olyan nép­szerű és fülbemászó, mint a szójáték, de olyan mély, mint az emberi lélek s olyan tartalmas, mint az emberi értelem, azt szokás mondani, hogy ez a Lassalle, a Heine, a Börne, a Marx fajtájának elméssége. Ez igaz — de nem vol­na hazugság az sem, ha azt mondanák, hogy a Labruyere s a Voltaire vagy a Byron s a Wilde fajtájának elméssége. Ellenben: re­mélem, nem sértek semmi vallásos kegyele­tet, ha azt mondom, hogy nem tudok zsi­dóbb dolgot, mint a Krisztus drága, meg­ható figuráját, s ebből is azt, mikor mint kis csodagyerek a templomban az Írástudókkal vitatkozik s láz fogja el szelleme ébredésé­től s az öregek gyönyörködve veretik meg magukat tőle. Zsidó embereknek nem kell so­kat magyaráznom, hogy ez a mi felekeze­tünknél nemzeti intézmény, hogy ennek meg kellene ismétlődnie mindannyiunk életében, kiknek, ha követnék meghagyásainkat, ti­zenhárom éves korunkban b­ind fel kellene ol­­lanunk az oltárra, hogy, előttünk az írással, a gyerek friss eszével magyarázzuk a tudo­mányt a lomhább eszű öregeknek. Az öregek lizálók álláspontjának...bemutatásában. Hisz nem is oly rég, komoly és jóhi­szemű oldalról is, a nyilvánosság előtt és magánkörökben, ugyanezekkel az érvekkel támadták az Apáthy István professzor politizálását: — Az ember le­gyen vagy tanár vagy politikus. Izgága természetű ember vagy féktelen ambí­ciók által hevített az, aki nem elégszik meg biológiai kutatásai dicsőségével és politikai babérok után vágyik. Kiki te­gye meg kötelességét. Vagy tanítson vagy agitáljon! A két pálya egyesítésére ideje sincs vagy ha bírja is munkaerő­vel, elveszíti azt a pártatlan nyugalmat és nemes tárgyilagosságot, mely a ku­tató dísze és előfeltétele ... Minden látszólagos erkölcsi ünne­pélyessége dacára, ez az álláspont tele van hipokrízissel és morális silányság­gal. Nem azt akarjuk mondani ezzel, hogy valóban kivételes tudósoknak és művészeknek ne volna joguk, sőt kö­telességük — ha erre idegrendszerük sajátossága hívja vagy kényszeríti őket — hátat fordítani a mindennapi életnek és a politikai tusáktól távol tisztán gé­niuszuk útjait követni. Ellenkezőleg, meg vagyunk róla győződve, hogy ama feltalálások, melyeket a lángelméknek köszönünk, a társadalmi fejlődés leg­nagyobb értékei. De nem szabad, hogy a kivételes egyéniségek szent és alkotó magányából érveket faragjanak ma­guknak társadalmi kötelességeik nem­­teljesítésére azok, akik politikai munka helyett napjaik felét trac­csal és kávé­házzal töltik el s akik számára az „al­kotás“ többnyire tankönyvgyártás vagy vizsgáztatás. Azt is tudjuk, hogy a leg­több esetben mit jelent az a „pártatlan nyugalom“ és „nemes tárgyilagosság“. Jelenti: a különböző céhek zavartalan emésztési szabadságát, a klikkek elzár­kózó önzését és azt a presztízst, mely­tekintélye mellett a fiatalok jobbantudása, e mély lélektani igazság testesül meg a zsidó elképzelésben, a gyermek Jézustól az okos Mórickáig é­s a férfikorban s agg testben is megmaradó gyermeki frisseség és ártatlan­ság keni fel nálunk vezérekké azokat, akik tanításra­­és megváltásra születtek. Vázsonyi erre született s a rendeltetés ős­ereje viszi előre ellenállhatatlanul. Ahogy zö­mök figuráját elnézem, melyen ringó járá­sában s k­omor bikás fenétartásában erősen rajta van a magyar bélyeg is: világosan látom e rendeltetését. .Egy csomó szüksé­ges idegenséget bevinni a magyarságba. Egy csomó uj számára utat törni a régibe. Egy csomó elkerülhetetlenséggel megbarátkoztatni azokat, akiknek jó volt, igy is. S mindezt úgy, hogy az idegenség"láz­ nélkül hozzáforr­jon a hazai testhez, az újság egy vérkerin­gésbe jusson a régivel s a kiváltságokból ki­szorulók­ dagadóbb szívvel álljanak, az egyen­lők közösségében, mint álltak a privilégium elszigeteltségében. Amit tett, amit megaka­dályozott, amit lerombolt, kifejtett, diadal­ra juttatott: mindaz utat nyit egy új Ma­gyarországhoz, és, igaz, a régi Magyarország testén keresztül. De úgy, mint ahogy a boulevardok nem megölték Párist, hanem ezektől lett igazán Parissá. Páris pedig megér egy misét — valahol megírtam, hogy nem politikus, aki nem ezt vallja. Vázsonyinak erkölcsi nagysága, hogy tud megalkudni, s azzal hű elveihez, hogy nem­nek minden nyilvánosságtól rettegnie kell. Ami pedig a szakmabeli kon­centrációt illeti, semmiféle komoly mun­kának nem árt annyira az élet közel­sége, mint az élettől való mesterséges elzártság. Annak a rengeteg elszomo­rító hülyeségnek például, melyet kü­lönösen a történelmi és a jog- és állam­­tudományi irodalom produkál, egyik fő­ fő oka, hogy oly emberek írnak a társadalmi történésekről, akiknek halo­­vány fogalmuk sincs róluk, mert pl. a római császárság korát, a tömeglélek­tan problémáit, a szuverenitás kérdé­sét stb. soha nem fogja megérteni az, aki napjainkban át nem érezte a kor vezető problémáinak élő sodrát az egy­mással küzdő áramlatok­ politikai tu­séiban. Valóban, az emberi társadalom testi és szellemi munkásai túlnyomó több-­­sége számára nincs olyan tudományos vagy erkölcsi ok, mely őket a politizá­lás alól fölmentené. Ellenkezőleg: a nem-politizálás mindig az erkölcsi pa­rancstól eltérő cselekedet, mely legalább is igazolásra szorul. A köz ügyeivel való nem-törődés, a nép érdekeitől való elzárkózás nem kevésbbé súlyos bűn, mint a családi kötelességek elhanyago­­­lása és azt jelenti, hogy a nem-politi­­zálónak vagy erkölcsi érzéke vagy szel­lemi látóköre sorvadt el. A politikát a hivatásos politikusoknak és az üzlet­embereknek átengedni annyi, mint bű­nös közönynyel viseltetni mindazon át­alakulások iránt, melyektől a jövő nem­zedék egészsége és boldogulása f­ő mentős gyöngébb és fejletleneb ország, erkölcsileg függőbb és - lag szervezetlenebb, annál szabad gondolkodóbb és tiszt­a részének visszavonulni a politika És különösen oly országban, hol közpén­zeket rendszeresen lopnak el kortes­viszi ezeket ad absurdum. A merev elvhűség a­­politikában éppoly szadizmus, mint a fiat iusti­­tia, pereat mundus az igazságszolgáltatásban. Csak a jó ember jó bíró és jó politikus. Vá­­­zsonyi egy lélekzettel sem üldözött tovább sen­kit, mint ameddig kellett, hogy bitorolt hatal­mát megtörje, é­s mosolygó nagylelkűséggel, hagyja tovább élni, szerezni, boldogulni. A forradalom parasztgőgje nincs meg benne s az ember nem kezdődik számára bárón alul. Nem lehet túlértékelni, hogy a nép emberének ez a személyes bölcsesége mily óriási hivatása a mi érthetően és bocsánandóan konszervatív érzésű társadalmunkban. Mert Magyarország nem a forradalmak országa, 1514 óta itt semmi forra­dalom nem sikerült, ha erővel akart célt érni. Itt kierőszakolni nem lehet semmit, csak belát­­tatni lehet. De ezt lehet — jobban, mint bárhol egyebütt. Mert, éppen a rettenetes iskolánál fogva, amit a magyar úri rendek neg­yven év óta megjárnak, e beláttatásra megdolgozottabb emberanyag van itt, mint akárhol a világon. A magyar úr nem oly kemény, mint a porosz junker s nem oly barbár, mint a román bojár. Lehet vele dolgozni, lehet nagy és szép dol­gokra rávenni, csak tudni kell a módját. Szé­chenyi tudta és tudta Kossuth is, kinek forra­dalmáról már Gyulai Pál megmondta, hogy nem volt szociális, csak politikai. Mert a Kossuth szociális forradalma vértelen volt, s igazának ellenállhatatlansága már vértelenül győzött a negyvennyolcadiki törvényhozásban, mikor az osztrák politikai ellenforradalom a Szombat

Next