Világ, 1913. december (4. évfolyam, 284-308. szám)

1913-12-02 / 284. szám

VILÁG 1913. december 2. 3 1913. december 2. a nemzetiségek adót fizetnek­, mint katonák szolgálják az államot, hogy dolgoznak s minden tekintetben hasz­nos polgárok, sőt hogy az állam nyelvét is többé-kevésbbé elsajátítják, hanem azt is követelik tőlük, hogy szívben is hazafiak legyenek s hogy legbensőbb érzésük is felolvadjon a haza szerete­­tében, annak a hazának szeretetében, amely végül mégis csak úgy bánik ve­lük, mint belső ellenségekkel. A hódításban látszik meg Anglia igazi nagysága. A búr háború után egy hónapra az angolok elkezdték sa­ját pénzükön felépíteni a búr farmokat, melyek a három éven át tartó há­borúban elpusztultak. Az angol gyar­matokról rengeteg háziállatot szállítot­tak oda, azokat szétosztották a levert és meghódított búrok közt s hat hónap­pal azután, hogy a békét aláírták, Edward király kinevezte Botha Lajost, az egykori búr fővezért délafrikai mi­niszterelnökévé, autonómiát és parla­mentet adott a búroknak, a koronázási ünnepen már a búr kormány is ott volt s vitte magával a búr nép ajándéka­képpen a Cullinan-gyémántot, melyet Edward király befoglaltatok az angol koronába. Németországban pedig, amely azzal kérkedik, hogy „ein Volk der Denker“ negyven évvel a német-francia háború után is még rémuralmat tart fenn Elzászban, Posenben földönfutóvá teszi a lengyeleket és Schleswigben nem engedi meg, hogy Amundsen dán anya­nyelvén tartson felolvasást és ezt ne­vezi nemzeti politikának. Nekünk is, fájdalom, megvan a magunk Zabernünk. Nem is egy, hanem egész országrészek­ senyvednek el azért, mert a közigazgatás hazafiságra akarja „kényszeríteni“ azokat, akik egészen jól éreznék magukat, ha nem a hatóság provokálná őket állandóan, hogy haza­szeretetükről vallomást tegyenek, s hhogy megcsókolják azt az ostort, amely napról-napra végigsuhog a hátukon. A rend és a béke polgári kötelesség s azt fenntartani állami érdek, de a közigaz­gatás nálunk is, mint Zabernben, agent provokatőrösködik, hogy aztán az ál­lamhatalom egész súlyával csapjon le. Bethman­ Hollweg birodalmi kancellár a német birodalmi gyűlés ülésén azt mondta az elzász-lotharingiai képvise­lők interpellációjára, hogy a törvény és a hatóság tekintélyét fenn kell tartani. Ez ellen nem lehet senkinek kifogása. De miért van az, hogy mindenütt a ha­tóság az, amely példát nyújt a törvé­nyek be nem tartására, s amely a törvé­nyek szentségét már csak akkor han­goztatja, mikor a felizgatott s jogaiban és érzésében vérig sértett nép retorziók­hoz nyúl, s amikor a hatóság mint a vég­zet csaphat le azokra, akiknek elkesere­dését és rendzavarásait tulajdonképpen ő idézte fel? Budapest, december 1. A játékbank botránya. A Margitszigeti panama ügyében ma megtörtént az a fordu­lat, melyet mindenki, régtől fogva várt. Dr. Bozóky Árpád szolnoki ügyvéd, aki a koa­líció alatt a hatpárti ellenzék tagja volt, bün­tető feljelentést tett Lukács László és Je­szenszky Sándor, illetőleg az Általános For­galmi R­­t. igazgatósága ellen. Az érdekes fel­jelentés, mely ma adatott be a budapesti ügyészségen, ismerteti az egymillió négyszáz­ezer koronás pártkassza-panamát, majd így folytatódik: Lukács László és Jeszenszky Sándor ezáltal a Btk. 467. §-ába ütköző megvesztegetés bűntettét követték el, melynek büntetése öt évig terjedhető fegyház. A kaszinó emberei pedig, akik ebben a dologban eljártak, a Btk. 470. szakaszába ütköző vétséget követték el. Hogy ezek kik voltak, azt a nyomozás igen könnyen megállapítja. E tekintetben dr. Róth Zsigmond kir. közjegyző, Kristóffy József országgyűlési képviselő fognak útbaigazítást adni. A fent előadott bűncselekmény hivatalból üldö­zendő és így a királyi ügyészségnek kötelessége lett volna ez ügyben a nyomozást a bp. 33. szakasza alapján feljelentés nélkül hivatalból elrendelni. Várta is az egész ország, hogy az ügyészség itt is megteszi kötelességét, de csalódtunk. Azért én, mint a magyar állam egyik polgára, a bp. 89. szakaszá­ban megírt jogomnál fogva a fent körülírt bűncse­lekményt ezennel följelentem. Teszem ezt azért, mert a közmorálra, sőt a jogbiztonságra hihetetle­nül romboló hatással volt már eddig is az az ál­talánosan elterjedt tudat, hogy ez a bűncselekmény büntetlenül fog maradni, csak azért, mert a tör­vényhozó testület hatalmasai, miniszterek, államtit­kár és társaik követték el. Mindesetre érdekes lesz az a végzés, me­lyet a királyi ügyészség erre a feljelentésre hoz. Ismeretes, hogy az Általános Forgalmi R­­t. igazgatósága ellen két fiumei részvényes büntető feljelentést tett. A budapesti rendőr­ség meg is indította ebben az ügyben a vizs­gálatot. A rendőrségen szombat déltől vasárnap délig tartott Czakó Emilnek, a Forgalmi tár­saság ügyvezető igazgatójának kihallgatása. A csalás és sikkasztás vádját majd az ügyészség elejtette, így a rendőrség csak a hűtlen kezelés ügyében vezette a nyomozást. A kihallgatást Sándor László rendőrtanácsos vezette és meg­állapította, hogy hűtlen kezelésről szó sem le­het. A hét fiumei följelentőt az 1912. évi zárszámadás adatai tévesztették meg. A rész­vénytársaság alaptőkéje 800.000 korona volt, a feljelentés szerint pedig milliós hitelt vet­tek igénybe. Czakó igazolta, hogy a társaság­nak ötszázezer korona letet óvadéka volt, míg Abbázia­ községnek háromszázezer korona köl­csönt adtak. Hogy a társaság hitelt vett igény­be, ez csak természetes, de ezt a hitelt befizet­ték később a tőkeemeléssel befolyt összegből. A hűtlen kezelés vádját tehát nem tudta meg­állapítani a rendőrség. Holnap Zimonyi Schwartz Mihályt hallgatják ki s ezzel a rend­őrség a maga részéről befejezi a vizsgálatot. Az Általános Forgalmi R­­t. igazgatósága legutóbb nyilatkozatot adott ki, mely dr. Balassa Gyula szereplésére vonatkozott. Dr. Balassa Gyula annak közlésére kér bennün­ket,­ hogy ez a nyilatkozat nem felel meg a valóságnak, ő több részvényes nevében kért felvilágosítást az igazgatóságtól s csak azután­ indították meg a pert, miután az igazgató­ság két tagja kijelentette, hogy az alaptőke elveszett. A nagykőrösi népgyű­lés. Vasárnap délután Nagykőrösön jól sikerült népgyűlést tartott az el­lenzék. A gyűlésen felszólaltak Bakó József, gróf Károlyi József, Hédervári Lehel és Egry Béla. A banketten Benedek János mondott nagyhatású be­szédet. véházban megint elérkezett az az idő, ami­kor a törzsvendégek nem helyezkedhettek el a boldog passzivitásba, mely csendes bizo­nyossággal várja, hogy a pincér nagyszerű drillje minden bemondás nélkül is odatálalja eléjük éppen azt, ami kell! A törzsvendégek kénytelenek voltak olyasmit tenni, ami már évek óta nem történt meg velük: mindennap meg kellett rendelni, amit akartak, sőt akár­hányszor vissza kellett küldeni a dolgokat, mert Muki mindent összezavart és eltévesz­tett. Muki mérhetetlenül restelte mindezt és ha a boldogtalan szerelem végtelenül fájt neki, ezt még végtelenebből szégyellte. — Ha ez még soká­igy megy, — mondta .— öngyilkos leszek. Nem tudom elviselni, hogy így molesztáljam azokat, akiknek úgy le vagyok kötelezve, hogy azt úgy sem tu­dom megszolgálni sohasem. A vendégek, mint a gyógyszertárak ajtajára kitett terométereket, figyelték Muki arcát és mindennap megkérdezték: — Még mindig semmi? És a válasz mindig ez volt: — Még mindig semmi! Egy napon azonban Muki arca úgy tün­dökölt és nevetett, mint a bazsarózsa, mikor kifestőben van; szeméről eltűnt a bús nedves­ség, arccsontjai fölött kis pirosság égett, mint a hegyek tetején, mikor a nap fölkelt; zmo­­kingja frissen volt vasalva és új lakkcipőt vett. Nem is kellett őt a boldog változás miatt megkérdezni, elmesélte mindenkinek maga: — Összeveszett, kérem, a szobrászszal! Szakítani fognak! Nem sokkal ezután Muki bejelentette, hogy meg fog nősülni; feleségül veszi a fitos székét, aki végre meghallgatta őt, aki nem is azért veszett össze a szobrászszal, mintha ar­ra különösebb ok lett volna, de kellett, hogy valami ürügy alatt elutasítsa azt, miután már régebben észrevette, hogy csak őt szereti. — Elmegyünk az esküvőjére! — mond­ták a régi vendégei. — Oh, kérem — mondta Muki —, meny­nyire megméltóztatnak engem tisztelni. A nagyságos urak mindig úgy kitüntettek en­gem, hogy én azt nem is tudom sohasem ki­érdemelni. Az esküvő napján hosszú kocsisor,állt a bérház előtt, melyben Muki menyasszonya a szüleivel lakott. A lovak mind fényesre voltak pucolva, az ostorok végig voltak fonva fehér virággal, magánfogatok is imponáló számban voltak jelen. Muki kávéházi jóakarói kitettek magukért. Két előkelő tanú is került ezek so­rából; egy nyugalmazott nagyságos és egy nyugalmazott méltóságos úr! Mind a kettő már fenn a lakásban várakozott kis fehér mir­­tusvirággal a frakkj­a gomblyukában; a tem­plomban is szép közönség várt az esküvőre: a finom nénik és kisasszonyok, akik a kávéház­ból szerették és becsülték Mukit. A lakásban szorongó vendégek azt a percet lesték, melyben a menyasszony fehér ruhában, fátyolosan, mirtuskoszorúval a fején ki fog lépni a szo­bából, melyben addig Muki lakott. Muki frakkban, a fehér ingmellel, nyakkendővel, nagyszerűen megfésülve és egy kicsit megilla­­tosítva sikkesebb volt, mint bármikor. — Oh, nagyságos uram! Oh, méltóságos uram! Úgy meg vagyok hatva, hogy nem is tudom kimondani! — rebegte Muki előkelő pártfogóinak. Leendő apósa, a szabó gőgös császársza­kállával és elrontott saját szabású szalonka­­bátjában grandezzával adta a házigazdát és bizonyos fölénynyel kezelte összes vendégeit. A türelmetlenség már általánossá kezdett vál­ni és már Muki is nyugtalanul sürgette meny­asszonyát. A szabó ekkor behívta Mukit a má­sik szobába, ott az asztal mellé állt és szónoki helyzetben ezt mondta: — Kedves vém uram! Tulajdonképpen, hogy gondolta maga azt, hogy férjhez adjuk a fiatalabb lányunkat, mikor még a másik is itt van? Nézza, barátom, az Irmát vidékre küldtük, öt perccel ezelőtt utazott el, maga majd elveszi az Irma helyett Bettit!! Muki azt hitte, hogy a szabó megbolon­dult, de az a legkomolyabban gondolta, amit mondott, és már be is jött a szobába fehér menyasszonyi ruhában, fátyolosan és koszo­rúsan a házsártos, vén és csúnya Betti. Muki látta maga előtt­ a nagyságos urat és a méltóságos urat, a két tanut, akik oda­­künn várják őt a menyasszonynyal, látta az előkelő fogatokat, amit kávéházi patrónusai dirigáltak a ház elé, látta a templomban a finom közönséget, akik őt mindig úgy kitün­tették, akik most mind az ő kedvéért jöttek el, őt várják . . . úgy látta, hogy egész pályája kettétörik, ha most nem megy minden rend­ben, rettenetes tusát vívott magában, hogy szabadna neki ennyi kedves, jó embert ilyen csúnyán felültetni? Vgül megrendült és meg­tört a belsejében, lehajtotta fejét és elindult a menyasszonynyal a násznép közé az eskü­vőre . . .

Next