Világ, 1914. március (5. évfolyam, 52-77. szám)

1914-03-01 / 52. szám

28 1914. március 1. VILÁG más után szép csendes temetés jönne; eltompulta­bb erkölcsi érzésű közéletben a megtévedtnek egynéhány esztendőre vissza kellene vonulnia a privátélet ma­gányába; az olyan közéletben, mint a mienk, bentmaradhat a többségben, bentmaradhat a parlamentben és várhat rá türelemmel, mikor lesz belőle is kép­viselőházi alelnök. Miért? A választásának a történetét kell ismerni; azt a hajmeresztő rémre­gényt, a­mely elmondja, hogy pálinká­val és ostorral, a közigazgatási kínzó­­kamra minden zsenialitásával és a csendőrszuronyok erejének teljes latba­­vetésével hogyan sikerült a tehetséges alispánt­ részére egy szótöbbséggel min­den poklon át megszerezni a mandá­tumot. Aki a választásának a történetét ismeri, az megért mindent. Az meg­érti, hogy a képviselő úr olyan viszony­ban van a főkortesével, hogy tudatosan és teljes elszántsággal becsapja, amikor a becsapás szükségesnek mutatkozik; az megérti, hogy a képviselő úrra nézve az ilyen mandátum birtokában nincs többé semmiféle morális gát és semmi­féle erkölcsi lehetetlenség a világon; az megérti, hogy a képviselő úr nyugodtan hazudik a főkortesének, de ugyanolyan nyugalommal mondja el az összeférhe­tetlenségi bizottság előtt ezt is: Pardon, hazudtam. És aki egy ilyen választásnak a tör­ténetét ismeri, az azt is tudja, miért nem kell az elszánt képviselőnek attól tar­tania, hogy kollégái csendesen kiszorít­ják a magánéletbe. Kollégái éppen ilyen választásokból kerültek ki győzedelme­sen. Kollégái választásán éppen úgy működött a pálinka és az ostor, a köz­­igazgatás kínzókamrája és a csendőr­szurony. Azok, akik az ilyen választá­sok eredményét boldogan fogadták el, azok, akik ilyen választás után boldo­gan röffentek össze többséggé, azok, a­kik egy ilyen többségnek a többségi já­rul, ennek a mi szelídségünknek nyilván helyze­tünkben van az oka. Nyilván abban, hogy mi­kor látjuk is, hogy ekkor vagy akkor s ebben vagy abban sorsunk dől el, így látó eszünknek alján a vakon sejtő öntudatlan azt súgja, hogy nincs igy, mert a mi sorsunk — kicsinységünk­nél, szegénységünknél s ennélfogva Bécsnek való teljes kiszolgáltatott voltunknál fogva amúgy is oly szigorúan és kilátástalanul meg­határozott, hogy a mi magunk bűnei vagy eré­nyei, egyes embereink át­kos vagy áldásos cse­lekedetei mind összevéve nem módosíthatnak annyit e kívülről megszabott sorson, amennyi­vel arányos volna és amiért érdemes és kilátá­­sos volna akár embert is ölni. Mert ez nem függ össze műveltséggel vagy jósággal. Oroszország, igaz, vad és durva világ — de éppen a nihilistái, éppen a bomba­­vetői — mint akárhányszor kiderült — krisz­tusi lelkű műveit emberek, kik éppen csak em­bert tudtak ölni, de csirkét már alig. S az a százharminc év előtti Franciaország, mely szinte úszott a politikából kiontott vérben, nagyjában volt olyan művelt és fejlődött, mint a mai Magyarország. Azt hiszem, hogy csak szerencse és kellemes kényelem az ország szá­mára, melyben lehetetlen és elképzelhetetlen a politikai gyilkosság — de nem erény a részé­ről. A gyilkosság nem műveltségből vagy jel­lembeli nagyságból nem fejlődik ki nála, há­góra hivatkozva gázoltak le minden le­­gal­olható szabadságjogot, azol­ csak­ugyan nem akadhatnak fenn azok, ha valaki a nyilvánosság előtt bevallja, hogy hazudott egyet a főkortesének. Ép erkölcsi érzésű ember számára lehetetlenség volna elfogadni egy olyan mandátumot, amelyet pálinka és szu­rony szerzett meg a számára. Ép er­kölcsi érzésű ember számára lehetetlen­ség volna az ilyen mandátum adta­ jo­got törvényhozói ficánkolásra felhasz­nálni. A munkapárt tagjai elfogadták ezeket a mandátumokat. A munkapárt félelmes erejű többség gyanánt telepe­dett le a képviselőház padjaira; a fiatalja már akkor ficánkolt, amikor be­érkezett; az öregje már akkor készült a házszabály ellen, a sajtó ellen és a választójog ellen indítandó rohamra. Miért csodálkozunk most rajta, hogy ők nem csodálkoznak rajta, ha közülük valaki hazudott egyet? Kaszinóknak maradhat tagja és hivatalosan lehet gentleman az, aki egy pálinka és szu­rony szerezte mandátumot elfogad és visel, de az ilyen ember jón és rosszon voltaképpen már túl van; ha nem Über­mensch, akkor Untermensch, és az er­kölcs már csak értelmetlen szó a szá­mára. Nézzétek meg azt a munkapárti fiatalságot, amely az ilyen mandátu­mokkal a kezében berobogott a jobb­oldali padokra és tűrhetetlen ficánko­­lásával már az első hetekben megsze­rezte minden jóízlésű ember haragos undorát. Nézzétek meg ezt a munka­párti fiatalságot és mondjátok meg ne­kem, hogy a soraiból melyik a kedven­cetek. Nézzétek meg ezt a munkapárti fiatalságot és mondjátok meg nekem, hogy közülük melyik az a politikai­ te­hetség, akire idővel rá akarjátok bízni az ország kormányzását. A pálinka és a szurony, amely a nem mert fölösleges vagy hiábavaló volna. Ahol van rendeltetése a vérontásnak, ott bi­zony jelentkezik, ha mégoly szörnyűség is, s ha még úgy ellenkezik is azoknak a jellemé­vel s a hagyományaival, akik belé keveredtek. S csak ott erkölcstelen s szoknak le róla az em­berek, ahol úgyis hiábavaló volna. Ez, tudom, cinikus beszéd, s el vagyok ké­szülve goromba levelekre, melyek leszidnak s erkölcsös újságokban támadásokra, melyek megbélyegeznek, talán az ügyésznek is figyel­mébe ajánlanak, talán mindjárt meg is ölelné­nek érte. De akkor mégis csak szabadjon meg­kérdeznem, hogy: hát a háború nem gyilkos­ság? Nem vérontás? Nem emberölés?" S miért nem szűnik meg, ha ezerszer rámondják is, hogy az? Ha maguk a császárok, a legfőbb hadurak is belépnek a békeligákba? Igen egy­szerű okon: azért, mert nem kilátástalan. Azért, mert el lehet vele valamit érni. Amíg egy lehetősége van annak, hogy háború után az országnak többje lesz, mint háború előtt volt, addig semmi rám­­ádkozás nem szünteti meg a háborút. S ahol erős és komoly a béke­­agitáció s ahol az ország valóban húzódik is a háborútól, az mindig ott van, ahol győzelmes háború sem járna semmi különösebb nyere­séggel. Ha ez így van az országok között, bi­zony így van az országokon belül is. Itt is a bé­kés erények egyaránt fejlődnek, vagy a ki­jövendő államférfit munkapárti man­dát­umi­hoz juttatta, furcsa szelekciót végzett a politikát űző fiatal magyarok között. Ertsey Pétert választotta ki. Szász Pált választotta ki. És­ a többie­ket, akik — tudom — kedvenceitek. A pálinka és a szurony őket választotta ki. Mert szívük és eszük, lelkük és ízlé­sük szerint ők a maguk számára a szu­ronyt és a pálinkát választották ki az érvényesülés eszköze gyanánt.Most ott vannak együtt a munkapárti padokon. (És ugy­e, ha a m­ai vezetők kidőlnek, akkor ők intézik majd Magyarország sorsát?) Most ott vannak együtt a mun­kapárti padokon. És egyelőre ők a több­ség, ők a törvényhozás, ők az ország akarata. És ha csúfos dilemmába ke­rülnek, könnyű gesztussal teszik túl rajta magukat. — Pardon, hazudtam, ígért valaha valamit a munkapárt? Mondta valaha a munkapártnak egyik miniszterelnöke, hogy van ő olyan híve az általános választójognak, mint Justh Gyula? És tapsolt neki a munkapárt? És mondta azután a munkapártnak egy másik miniszterelnöke, hogy a munka­párt programmjában sohase volt benne az általános választójog? És tapsolt neki is a munkapárt ? És mit ígért még a munkapárt? Ígérte még a közélet meg­tisztítását? Hirdette meg, hogy kontá­rok után államférfiak veszik át az or­szág kormányzását és fogadkozott, hogy csak feddhetetlen férfiak ülhetnek a soraiban? ígérték? Állították? Kem­é­­n­yen fogadták? Pardon, ., hazudtak. Vasárnap Budapest, február 28. Függetlenségi szervezkedés a fővárosban. A Budapest III. kerületi függetlenségi és 48-as párt­kor február 27-én tartotta ezévi rendes közgyűlését a tagok élénk részvétele mellett. A közgyűlés a le­lépő elnököt, Kontra Aladárt, a kör vezetésében számos éven át kifejtett ügybuzgó és eredményes tevékenysége elismeréséül a párti kör tiszteletbeli el­nökévé választotta meg, elégültség szelídségével, vagy a kilátást halamság megtörtségével. Még egyszer visszatérek a nagy francia forradalomra. Hogy­ van az, hogy ez a mű­veit, ez az előkelő, a tudásban, a művészetek­ben, a béke munkáiban akikor is elől járt nemzet — s éppen a polgársága, mely nem volt méltatlan ez úri kultúrához, oly baromi vérszomjúsággal tombolt valósággal az éle­tekben? Az oka egyszerű: volt értelme ennek a borzalmas gyilkolásnak. Nem éppen elret­tentés — ó, a balsors hősöket nevel és soha gyilkos uralom lelkükben meg nem­ törte azo­kat, akik érezték igazukat. De számban volt Pitermé és kilátása — a francia nemesség végre sem volt; oly végtelen nagy számú, hogy az egymással szemben álló rendek erőviszo­nyai el ne tolódjanak, ha az egyik rendet úgy megtizedelik, mint a francia polgárság tize­delte meg a francia nemességet a guillotine­­rendszerrel. Az emigránsok, kik a guillotine utáni külföldre tu­dtak szökni, még igy is tud­tak ártani a polgári uralomnak. Össze tudták ellene toborzani egész Európa fejedelmi és nemesi társadalmát s ki tudták erőltetni, bár csak rövid időre, a fejedelmi és nemesi res­taurációt. Hogy miért csak rövid időre: ép­pen ez az, amiről a húsz év előtti guiillotine­­rendszer gondoskodott. A legitimista neme­sek egyszerűen kevesen voltak s a számkive-

Next