Világ, 1916. február (7. évfolyam, 32-60. szám)

1916-02-01 / 32. szám

SaUkevetMg V!- AaMsy.it | t Iff. - -• JMB- *~t //•. . . VII. évfolyam 1916 Budapest, KEDD február 1. ; 32-ik szám.¡ le i ' ' ’* ' |j |t ' \ • * Konstantinápolyi este írta: Biró Lajos Konstantinápoly, január hő. Az Arany Szarv mögött bi­korcsaik izzik az égen. A nyugati ég opálzöld, a viz acélkék. A galat­ai hal mellett áll egy hajó, sötétvörös a teste. Rajta túl áll egy fehér gőzös, narancs­­sárga sávok a kéményen. A galatai part mellett barna árbocerdő; az­ árboc csúcsa hófehér, hófehér árboc-csúcsok rengetege. A lenyugvó nap egy utolsó sugárhullámot önt még végig a Boszporuszon, aranyáradás, amely Dél­na Bagcse felé hömpölyög. A fehér márvány­palota földöntúli ragyogásban ég. Izzik, lángol, lebeg. A tenger felől szellő kerekedik, Sztam­­bul mögött teketedni kezd a biborcsik, az opálzöld égre úgy simulnak rá a kupolákkal koszorúzott sztambuli dombok, mintha egy édes álom rajzolta volna őket rá; a sztambuli dombok és a perui halmok és Galata hajói itt és Szkutari házai a kásázsiai parton fényes­­kednek és csillognak, bimbóznak és illatoznak és a víz és a föld és a levegő roskadozik egy kimondhatatlan szépség terhétől. Oh, arany*­kapu, oh, bíborváros! Sztambul most önti rá az embert a galatai hídra. A híd körül a szűk utcákban ropogva húzzák le a boltosok a vasredőket, az utcák előtétednek, mindenki kifelé jön, senki se m­egy befelé. A nagy bazár már alszik. Egy ut­óim­árus széles kosarat visz a fején, a kosár­ban ezer kis hal van, a kosár alól az ember énekelve kiabál még valamit, a többi ember hallgat és hallgatva siet a híd felé. Egy kis ven­déglő ajtajában torlódás támad, az ajtón zsír­­szag árad ki, bent állva eszik valami zsírban sült tésztfélét egy sárga turbános ember. A sztambuli utcákba most­ senki se megy befelé. Másfél órával ezelőtt mélyen bent jár­tam ebben a rengetegben. Erkély­es faházak, az ablak előtt szépen rajzolt farács, mint a sürü fátyol a női arcon: ezek török házaik. Fa­­házak, nyitott erkélyek, rácstalan ablakok, nagyszemű nők az ablak mögött, kiváncsi te­kintetek, amelyek hosszan kisérik az idegent a lábgyilkoló kövezeten: ormány vagy görög házak. Az udvart sehol se látni, az ablakokon — még a rácstalanokon is — betekiteni tiltja az illem; a vándor órák hosszat bolyong az egyik névtelen utcából a másikba és a város még annyit se árult el magáról, mint ameny­­nyit minden város első találkozásra is elmond magáról annak, aki hűségesen és szeretettel nézi. Néma házak, fátyolos házak, Isztambul házai: milyen a városnak az a lelke, amely ben­netek lakik? Byzas városa, Konstantin városa, Nova Roma, s­im­a van rólad, hogy imma­nens démon lakik benned és amikor a győző azt hiszi rólad, hogy legyőzött, akkor kezdő­dik a le győzelmed ő felette. A görögöket és a rómaiakat, frank császárokat és török szultá­nokat a város örök démona igázta le; a város ura változott, de nem változott a kéj sikolto­zása és a halál hörgése, és Isztambulban olya­nok lettek, mint Bizáncban voltak a férfiak, a nők és az eunuchok. Él-e még Konstantin örök városának un­­monens démona? Sztambul nem válaszol az elfogadott kérdésre. A házakra most ráterül az este. Az utcáik kiürülnek, a kapuk hallgat­nak, világítás nincs, a rengeteg elsötétedik. Egész Sztambul sötét és néma. De a hidra még ontja rá az embereket. A híd mellől nagy gőz­hajók indulnak át Szkutariba. A hajók zsú­folva vannak. Karzataikon körülbörül piros fezek koszorúja. A villamosokra, amelyek Ga­­latába és Peruba indulnak át, lázas emndertö­­megek tolakodnak föl. Egy csomó ember már a megállóhely előtt felugrik a lépcsőre, aki le akar szállni, közöttük furakodik át, ha tud, közben újabb felszállók jönnek, néma és ko­nok nyomakodás, mindenki hallgat és min­denki tolakszik, a kocsi végül elindul és a lépcsőin fürtökben állnak az emberek. A h­ídon automobilok siklanak végig.­­Az egyikben Konstantinápoly rendőrfőnöke, ele­­­gáns és fiatal ember. Egy másik autonobilban német katonatisztek. A gyalogjárók legna­gyobb részének fez van a fején és európai ruha a testén; odaát Sztambulban látná be török nadrágot, tarka mellényt, sárga turbánt, ideát Porában alig. A hídon van még néh­ány török nő; némelyiken lila, némelyiken barna az alak­talan ruha, legtöbbjükön fekete. A fátyoltik­ le van eresztve; a társadalmi helyzetüket az idegen csak a cipőikről próbálhatja megítélni. A formás és szép cipők most már eltűntek, egy-két széttaposot­t szegény cipő tart még hazafelé, azután török nőt inam lehet többé az utcán látni. A híd galatai felénél még nyitva minden üzlet. Ékszerészek, pénzváltók, cukrosboltok, trafikok, kis kávéházak, az utca felé nyílt vendéglők, zöldségnaixnok, rézlábasok, különös tészták, amelyek zsírban sültek ki. Rikkan­csok dühösen orditóznak. Két szót értek az­ énekis ükből, ,,La defense“, JKronosz“» Fran­­ f (V \NT tip.) , ' ,\

Next