Világ, 1916. szeptember (7. évfolyam, 243-272. szám)

1916-09-01 / 243. szám

Hírfái* MrftdM» Scthy—.1. VII. évfolyam 1916 Budapest, PÉNTEK szeptember 243-ik szám — .—..— ..I., ■■.I,-. ................. .............................................. ~ — V' j "ill'ijjj*. ■ I -----­t Erdély Irta: Szász Zoitáa Ezekben a fülledt óráidban, mikor a fáj­dalom fojtogatja torkunkat s megjelenik sze­münkben a természet iegszemérmesehb nedve, a férfikömiy, gondolatunk elszáll Erdély felé, a váratlanul reászakadt dudástól megriasztott drága föld felé. Elszállta Budapestről, a vég­telen magyar Alföldön át, hol annyiszor röpí­tettek robogó gyorsvonatkerekek, keresi lel­künk a Királyhágó bozótos hegyhátait s mo- gölfcük a kies völgyek, ódon városok, öserdő- boiitotta hegyláncok, pásztoréletet rejtegető havasok, aranyportól csillogó folyók, zord- IfVmbü érchegységek, üde fürdőhelyek és sok- sok. mindenfele nyelvű, ruháju, aromelszésü népeik felejthetetlen tömkelegét: Erdélyt. S mint anyamadár megtámadott fészke fölött, fájdalomtól dm 1 tan kóvályog lelkünk fölöddé. S egv más távolságon is átrepül emlékezésünk és fájdalmunk. Az elmúlt századok messzesé­gébe széliünk vissza s Erdély történelme ele­venedik meg előttünk most, mikor reászakadt erre a földre minden történelmi események legborzasztó'bbika. Mert a Hunyadiak, a Bá- ihoniak, a Bethlen Gábor országának dicsősége, a kolozsvári udvari élet bája s a lelkiismerei szabadságáért való nemes küzdelem, melynek egykor Erdély volt Magyarországon a főhadi­szállása — mindaz, ami egykor ragyogó volt Erdélyen s ma patina, nem hagy hidegen minket se, akik a soviniszta szellemű törté­netírás és publicisztika ujjongásait vagy jaj­gatásait sivár zsivajnak tartjuk. Mi nem lát­juk ugyan se a magyar, se az erdéh"i törlé- iK-lembcTi a magyar nagyság és igazság szin- arany pa ták zását, de mint az Aranyos iszap­jából az aranyszemeket, a múltnak a mai vé­res és bűnös jelenbe® oly hasonlatos, csak kisehbstüü eseményeiből is ki tudjuk szedni azt, «mi becses és nemes. S azért a történelmi mull kritika* nézői is látnak vonzó csiliám- lásakat a magyar Erdély avultjában, tudnak megreadülm arm a gondolatra, hogy esi a nemes földet ezentül Bukarest éa Szinaja romi- lett bojár kéjlakaiból kormányozzák. A mólal>us kesergésnuk azonban nincs itt az ideje. Erdély múltja érdekes, de fonto­sabb Erdély jövője. Az, amely közvetlen előt­tünk áll s az, amely a megtisztított, megszaba­dított kis országban majd a távolabbi napok­ban fog virulni. A legközelebbi jövő a katonai felszabadítás lesz s az a nagy előrerohanás fogja megnyitni, mely a fájdalmas stratégiai feladások után, kisepri a bukaresti orosz ármány bérenchadát s helyreállítja az ősi határokat. A távolabbi jövő pedig a liáfhoru után fog megnyílni s az lesz a fel­adata, hogy megadjunk Erdélynek mindent, amit megérdemel s amit a vele egyesült anya­ország uralkodó rétegeitől nem kapott meg. S annek a legközelebbi jövőnek, a kő­vetkező napok vagy hetek Erdély területét felszabadító katonai akciójának ugyanazt a szellemet kell lehel!nie, mint a későbbi, háború utáni Erdély s egész Magyarország talpraállitásának. Azok a magyar kato­nák, akik majd mennek felszabaditani Bras­sót, Kézdivásárhelyt, Petrozsénvt s ki tudja még mi mindent, szembe fogják magukat találni egy varázsos jelszóval: a román testvérek fel­szabadításának jelszavával. Ezt Írták a buka­resti paraszt-nyuzók a román zászlóra. S mint minden felsznbaditási jelszó, ez is sok megvesztegető ragyogást sugároz szerte. Mit lobogtassunk mi szembe ezzel a jelszóval, mivel irtsuk ki derék magyar katonáink, esetleg románnyelvü katonáink szivéből azt a bénító hatást, melyet az a gondolat, hogy szabadsághozók ellen kénytelen küzdenie, minden becsületes lélekben felébreszt? Az a fel­vflágcsftás, hogy a román feTszatmifitíb becs­telen csalás, mert hiszen a Kárpátokon túli királyság a legcinikusabb népkizsákmányolás hazája, s hogy * magyar románság szerény, gazdasági és szellemi színvonala dacára még mindig irigység tárgyul* képezheti a román parasztság számára, sokat mond agyán, de nem elég! Többet, feletnelőbbet kel] szel­lemi ntravalónl, erkölcsi sziverősitöül adni az uj harcba induló katonáinknak! Nem elég azt hangoztatni, hogy az ellenség csaló és hazug, szükséges az a fogadkozás és szándék is, hogy mi ezután igazak és jók leszünk. Ezért szegezzük mi a román Erdély jelszavával szem­be a szabad, boldog, testvéri Erdély jelsza­vát. Mit ér a nemzeti felszabadulás, ha ez a középkori parasztsaiiyargastással, a balkáni közéleti romlottsággal, az orosz állapotokkal vetekedő tudatlansággal párosul! Pedig ilyen felszabadítást hoz Románia Erdély románjai­nak. Hogy magyarjainak é* szászainak mit hoz, arra nem is szeretünk gondolni Ezzel szemben fölényes diadalrasegitő ordre de bataille az egész magyar köztudatnak s min den egyes magyar katonának rz a fogadko­zása, hogy a visszahódítandó Erdély — akárcsak az anyaország — a haladó szel­lemi, a szociális igazságosság, a nemzeti és nyelvi szabadság, a jólléti intézmények, a népgondozás földje lesz. A tiszta leTkiismeret nagyszerű nyugalmát adhatja meg a mos­tani nehéz órákban az egész magyarságnak ennek az ideálnak a vállalása s a harci len­dület friss erőit a küzdő katonáknak. Olyan harcosoknak, akik ebben a szellemben küz­denek, bátran küldilletjük testvéri ölelésünk­kel együtt ezt a biztató igét: Ne rendüljetek meg az ellenség csábos jelszavaitól, ti vagy­tok a szabadság katonái a nem a román bitorlók. Brassó Ma e<rv éve*. Brassóba® Jártam. Hat hétig ültem a Korona-kávéház tükörablakában éi el­vonult szoroom «Jött «tv háború* betárván-os izgalmas kaleidoszkópja. Batárok érkeztek em­berrel és csomaggal megrakott an és nem volt szállás sehol, mert a fürdőkádakat is már meg­vetették volt ágynak- És nem roll tovább *em, mert a határok lezárultak, a „román feszült­ség“, mondták kél héten keresztül, akkor há­gott volna a tetőpontjára s akkor dőlt válna el, iesz-e a romáitokkal háborúnk vagy sem. Egvszer, verőfénvei szeptemberi délután (a hűvös nap­sugár sárga lombokba ütközött), emlékszem, keddi nap volt s négy óra lehetett, mint a futó­tűz szaladt, száguldott végi« a városon a hír, hegy; megindult a ha tár forgalom, a tilalmat fel­emelték. mint a vasúti sorompót, mert elrobo­gott a rém, a háború vészéivé és most már bé­kénk lesz szomszédikkal, hiszen „átengedték a törököknek szánt rengeteg mmr'ciót . . . “ A szál­lított ágyuk kaliberét ée a lőpor métermázsáit minden pikkológyerek megbízhatóan tudta. Hosszú s üres óráimban — a beállott csend- űr] — Brassó várost — ahogy láttam és tudtam — iegyezhettem akkor a Korona ablakai)an. Utcái fafüstsziaguak. A múltnak valami cso­dálatos felvonulása ez a félig kispolgári és félig paraszti, ez a néinet-román-magyair város, mely tatárjárások elől meghúzta magút a Cenkiető ol­talmába. mikor ott fenn még a bevándorolt né­met lovagok várkastélya, a Brassovia, nézett a ha­tárra és őrködött. Ilunvadií Jánosunk hordatta később le, mept kellettek a kővek, hogy a vá­ros tényleges bástyái erősek % hármasak legye­nek és bét torony® yal akasszák mess a török áradatot A főtér közepén ott a városháza. Mária Te­rézia ugyan ráépítette a maga stílusát, de meglátszik rajta még ősibb nemessége. A főtér öreg hazáival, a házakon, túl a* erdős hegyekkel, fölötte a vilá­gító erdélyi éggel s közvetlen tövében a nyüzsgő piaccal: oly érdekein, előkelő, öreg kép. A Virájg- soron virágot és gyümölcsöt árulnak szász kofák. Selyem kendövei kötötték be fejüket, erre illesztet­ték rá a saaltagos, széles szalmakalapot. De mi er- dőn terein, azt oláh cigánylányok árulják. Nekik nincs földjük és tekintélyük, az ő kertjük az úristené, l'áköcsögőkben lehozzák a hegyről a málnát, kökényt, szamócát, áfonyát és vörös szőt­tes szoknyáikban, kurta barna zekéikben, nya­kukba csúszott sárga kendővel úgy állanak sorban a nagy tér szélén, megtűrtén, éppen csak a lópiac felé, ahogy az már illik. Oíaih parasztság beljebb, fabódékban, juhsajtokkal: hrinzával és kaskaval- lal kereskedik. Öreg asszonyok árulnak füstölt halat, hozzá kaviárszerü fehér ikrát és szárított olajbogyót. Ortodox böjtnek való ebédeket. Ruiha- namüt, edéuyholmit, szóval: iparcikket mind zsidó árulja. Kőröskörül a régi bobok cégtáblái nagyon illenek dhhez a tudj1 isten miért keleties képhez. A Hirseher Apollonia asszonyról, valamelyik szász váródba rá jótékony özvegyéről négy évszázada el­nevezett Hirsoher-ntca sarkán csak úgy hemzseg a sok pénzváltó bolt. Zaraf, vallja a felirás és fe­kete mezőre román menyasszonyok, turbános törö­kök, balkáui Daniiéit és szerecsen királyok vannak felpingáivá, szorgosan odahordják a hazájukbeli pénzeket. Odébb füszerüjdet. görög emberé, cég­tábláján ultramarin hullámokon nagy hajó köt ki. Rabszolgák cipelik partra a déJőv Mszcrterteft s a török szuflém boám csibakjóval «tpmraacssol valamit tetettük. Valóban « kirakat keled Ínynek szól- Apró üvegtégelyekbcn bordó dulcsászák és rózsaszín szőrbe tek. Pisztúciadoiríbok, rizses, ká­vés, majoránnái zsákok lábánál: csonttá aszott teegerf halacskái, uszonyuk s izmok eresztve, mintha röptűkben fagytak volna meg. Staniel- pap irhán — szeptember dacára — Jaffa-naran­csok. CSriHbetü* pálinkák izgMíá gíódában . . . Bakul h, johbrul is bolt, hol parasztkert; löket árul­nak. Csupa selymet 3 barna fáiénak. Kávésrin, arany, zöldes fényű arany, feketével tört arany, lilára duplázott arany: csupa rojto* szélű selyem- kendő, amit a hajára kent. Arany a® 5 színük, arany színű ok az álmaik: templomaik tornya, szentjeik képe és menyasszonyi fátyluk. Hogy megcsillan minden mögött: Bizánc. — A városházánál is van. ami öregebb. X nagytemplom. Úgy hívják, hoev Fekete-templom, de nem ám véletlenül. Volt Brassó városának ezer ínség után egv legkeservesebb esztendeié. Az 1869-iki esztendő. Ebben az évben fellázadtak a céhek a hatóság ellen, a vargák hatalmas testü­leté vezette a zendülést, ősrégi előjogaikat akarták kivédeni. Katonaság verte le a szenvedélyes pol­gárságot s a felbujtókat a városháza előtt végez­ték ki. De ugyanez óv tavaszán — vaiion vélet­lenül? — Brassó kigyulladt s a város nagyrésze lángok martalékává lett. A templomba is bele­kapott a tűz, de a kőfal ellenáll!, csak a csipké­zett ablakoknak és apostoloknak lett színük füs­tössé. 1385-ben kezdték emelni ezt a templomot s iffy: a katolika hitnek. A reformáció korában átalakul evangélikus városi templommá, de nem tud egész puritánná fakulni- Maradnak benne

Next

/
Thumbnails
Contents